Az új magyar médiatörvény európai fogadtatásával kapcsolatban köztudott, hogy a külföld véleményét a szocialisták nemzetközi kapcsolataikat felhasználva negatívan befolyásolták. Nagyon valószínű, hogy több neves külföldi lap, mint a Times vagy a Frankfurter Allgemeine[...] Bővebben!Tovább »
A tilalom ellenére újabb kormányellenes tüntetésre készülnek Egyiptomban. A nyugtalanság és tiltakozás „tuniszi betegsége” több arab országra is kiterjedt. A nyugati hatalmak a polgárjogokról nyilatkoznak – ám aggódnak, az önkényuralmi rendszerek összeomlásától tartva.
Kairóról Szuez városára is átterjedtek tegnap a tömegtüntetések. A kormány belügyminisztere ugyan tüntetési tilalmat rendelt el, ám – jelentették a hírügynökségek – ez nem rettentette el az elégedetleneket. Kairóban ismét ezrek gyülekeztek a központi Tahrir tér közelében. A rendőrség összecsapott a tüntetőkkel, és ötszáz embert letartóztatott.
Az előző napi megmozdulások erejéről a jelentések ellentmondóak: a kormány harmincezer tüntetőt számolt meg a 80 milliós országban. A televíziók közvetítésén látszott, hogy – hasonlóan a tuniszi megmozdulásokhoz – itt is sok fiatal és nő, főként a középosztályhoz tartozó emberek ütköztek meg a rohamrendőrökkel. A karhatalom gumibotokkal támadt rájuk, könnygázgránátokat lőtt a tömegbe, és gumilövedékeket is használt. Ez okozta a három tüntető halálát.
A feliratok sokszor a korábban a tunéziai közvetítésekben látott szövegeket ismételtek, ezúttal Hoszni Mubarak elnököt szólították fel távozásra. – Elég volt! Game over! – hirdették a transzparensek. A tudósítók beszámoltak arról is, hogy több felirat az elnök 47 éves fiához szólt: Gamal, mondd meg apádnak, hogy gyűlöljük! – volt olvasható ezeken.
Mubarak, az egykori Szovjetunióban kiképzett repülőtábornok nyolcvanéves elmúlt, és betegeskedik. A nemzetközi közvélemény is azt feltételezi, hogy a fiát, a volt befektetési bankárt kívánja megtenni utódjának. Ez csak pletyka, ám a tömeg emlékeztetett rá, hogy a megszorításokkal járó gazdasági reformok mögött az ifjabb Mubarak állt.
Egyiptom – amelynek kormányát Hillary Clinton amerikai külügyminiszter „stabilnak” nevezte – komoly gazdasági bajokkal küzd. Az amerikai kormánynyilatkozatban kifejezik, bíznak benne, hogy az egyiptomi kormány képes eleget tenni a nép igényeinek. Eddig persze ezeket az igényeket a kormány határozta meg. Egyiptom nemcsak az általános válság következményeitől szenved, de már szinte elviselhetetlen a munkanélküliség. A lakosság évente két százalékkal szaporodik. Nagy a túlképzés a felsőoktatásban, a tunéziaihoz hasonlóan sok fiatal egyiptomi diplomás képtelen álláshoz jutni. Az ő jelenlétük is erősíti a tiltakozó mozgalmat.
Korábban a Muzulmán Testvérek féllegális mozgalma és a titkos iszlamista szervezetek sokasága jelentette a rendszer fő ellenzékét. Most itt is megjelent a közösségi háló. A tüntetések a Facebookon és a Twitteren szerveződnek. Ez utóbbit a rendszer hatóságai blokkolták tegnap. A diktatúrák az arab világban másutt is rettegnek a közösségi médiától. A hatóságok szerint a tüntetések hátterében a Muzulmán Testvérek állnak – ám erre nincs bizonyíték.
A pánik immár regionális. A líbiai Kadhafi hisztérikus kitörésekkel válaszolt az eseményekre, de nyugtalan a palesztin elnök, a szír vezetés és a jemeni diktátor is. Első felindulásukban nem tudják eldönteni, hogy Izraelt vagy az al-Dzsazíra katari hírtelevíziót hibáztassák inkább. A világ azt latolgatja, hogy Mubarak kormánya képes-e megfékezni a tüntetéseket, vagy Ben Ali sorsára jut. Ettől tartanak a nyugatiak is.
Mubarak a térség egyik stabilizáló személyisége, a régió egyik legerősebb hadseregét irányítja. Izraellel hűvös, de rendezett viszonyt tart fenn. Ha kormányzata összeomlik, ez növelné a bizonytalanságot az arab világban. Egyiptom mindig is vezető hatalom volt az arab világban, a többi autokrata vezető és uralkodó joggal tart attól, hogy a tömegek utánozni kívánnák a Nílus menti példát.
Az internet és a közösségi hálózatok révén megnőtt az érdeklődés az egyiptomi tiltakozó megmozdulások iránt a fiatalok és a középosztály körében, ami egyaránt kihívást jelent a hatalomnak és a hagyományos ellenzéknek is.
Akárcsak Tunéziában, az arab világ vezető hatalmának számító észak-afrikai országban is a Facebook és a Twitter bizonyult a legfontosabb eszköznek, hogy mozgósítsák az embereket, terjesszék a jelszavakat, és kihirdessék a gyülekezési pontokat. „Ami Egyiptomban történt, csaknem teljes egészében a Facebookon szerveződött” - mondta Iszkander al-Amrani ismert politológus és blogger. A tiltakozó megmozdulások élharcosa, az Április 6. Ifjúsági Mozgalom a tüntetések előtt néhány nappal közvélemény-kutatás formájában a következő kérdést tette közzé a Facebookon: „Elmegy tüntetni január 25-én?". Közel 90 ezer ember válaszolt igennel, és néhány nappal később, január 25-én a három évtizede hatalmon lévő Hoszni Mubarak elnök a legnagyobb kormányellenes tüntetésekkel szembesült.
A hagyományos ellenzék nagy része, akár iszlamista, akár világi, először csak fintorgott a kezdeményezésen vagy csak ímmel-ámmal csatlakozott hozzá, most viszont már egymás után adja ki a támogató közleményeket. A hatóságok nem kommentálták nyilvánosan a közösségi hálók és a kommunikáció új technikáinak betörését a politikai-biztonsági kérdések területére. Mindazonáltal a mikroblog-szolgáltatásokat nyújtó twitter.com oldal kedd óta nem elérhető Egyiptomban, és részlegesen blokkolják a bambuser.com svéd honlapot, amely élőben közvetíti az interneten a mobiltelefonok vagy webkamerák által felvett videókat. A kairói Tahrír téren, a tüntetők fő gyülekezési helyszínén kedd óta nem működnek a mobilok.
A demokráciapárti aktivisták ellentámadásba lendültek, és szerdán elkezdtek tanácsokat terjeszteni a technikai akadályok megkerülésére, hogy lehetővé tegyék a mozgósítás folytatását. A 2008-ban alapított Április 6. Ifjúsági Mozgalom alapvetően az interneten működik. Közlése szerint több tízezer tagja van, elsősorban iskolázott fiatalok, akik itt találták meg az önkifejezés korszerű és nyitott formáját.
A több mint 80 milliós Egyiptomban 2010 végén mintegy 23 millióan használták rendszeresen vagy alkalomszerűen a világhálót, ami azt jelenti, hogy egy év alatt 45 százalékkal emelkedett az internethasználók aránya. A mobiltelefonok száma egy év alatt 23 százalékkal 65 millióra növekedett a hivatalos statisztikák szerint.
Az egyiptomi példa mindazonáltal azt is megmutatja, hogy a korszerű technológiák ismerete és alkalmazása önmagában még nem elégséges egy tiltakozó mozgalom sikeréhez, még akkor sem, ha látványos lendületet adhat. „A tüntető fiatalok a tüntetések során döntöttek arról, hogy mit követelnek”, ami azt mutatja, hogy hiányzik az alapos felkészülés - mutatott rá Amrani, hozzátéve, hogy ha általános sztrájkra szólítanának fel, kevés esélyük lenne arra, egy szakszervezet legitimitásával rendelkezzenek.
Amr as-Sobaki, a kairói al-Ahram Intézet szakértője kiemelte, hogy a megmozdulások váratlanul nagy kiterjedése több tényezőnek köszönhető. A legfontosabb faktor a három évtizedes rendszer mozdulatlansága, és természetesen nagy ihletet adott a tunéziai "jázminos forradalom" is - mondta.
Fatva előtt kéretik gondolkodni
NOL • Metazin • 2007. november 23.
A világ dolgaiban eligazító iszlám vallási útmutatás túlságosan komoly dolog, semhogy műkedvelőkre lehetne bízni. Ideje volna szabályokhoz, feltételekhez kötni a fatvák kibocsátását.
„Ki bocsáthat ki fatvát? Mi a teendő, ha az egyes vallási rendeletek ellentmondanak egymásnak? Az efféle kérdések azért vetődnek fel egyre gyakrabban, mert mind több ember veszi magának a bátorságot, hogy műholdas tévéadásokban és a média egyéb fórumain fatvákat bocsásson ki, éspedig anélkül, hogy az ehhez szükséges tudásnak birtokában volna” – írja Abdel-Vahab El Messziri egyetemi tanár a kairói Al-Ahramban.
Mint a Metazinban is több ízben olvasható volt, mindenki, aki vezető egyházi személyiségnek tekinti magát, jogosult a Korán szemszögéből értelmezni a világ jelenségeit, és a hívőkre nézve kötelező útmutatásokat kibocsátani. Régen, amikor egy-egy fatva híre nemigen terjedt túl a kibocsátó egyházi személyiség által vezetett közösség határain, ez volt a természetes megoldás. A mufti számított a legműveltebb és a legtájékozottabb embernek, természetes volt, hogy ő értelmezte a Koránt a közösség tagjai számára. Az internet és a műholdas televíziók korában viszont sokan gondolják úgy, hogy a fatvák ügye szabályozásért kiált.
El Messziri professzor arra hivatkozik, hogy az emberi tudás mennyisége ma már nem évezredenként kétszereződik meg, mint régen, hanem ötévente. Amerikában (ahol El Messziri egyetemi tanulmányait végezte angol irodalomból) száz éve még alig néhányszáz műből állt egy-egy egyetemi könyvtár, ma viszont több millióból. Az internetes adatbázisokról nem is szólva. Nincs tehát ember, aki ezt a tudást egy személyben át tudná tekinteni.
El Messziri körültekintő eljárást javasol azoknak, akik fatvát kívánnak alkotni. Először is ne szorítkozzanak a Korán egy-egy versének szó szerinti értelmezésére, hanem vizsgálják meg, hogyan illeszkednek az idézett sorok a Korán egészébe, valamint a „maga egységében vett összefüggő szunnita hitvallásba”.
Másodszor is az ítélkező kérje ki az ügyben illetékes szaktekintélyek véleményét. Ha például az uzsora dolgában készül ítélkezni, forduljon közgazdászokhoz, és elemeztesse velük, mit jelent és hogyan működik a modern gazdaságban a hitel, a kamat, a betét, az infláció és a részvénypiac.
Harmadsorban pedig az ítéletet kövesse részletes és tudományos alaposságú indoklás. Ez terjedjen ki a témáról korábban kibocsátott fatvák ismertetésére, osztályozására és elemzésére, valamint annak magyarázatára is, hogy a szerző melyikkel ért egyet, melyikkel nem, és miért. Az ilyen fatváról már joggal gondolhatjuk, hogy az egyes hívő és a hívő közösség épülésére szolgál. Végtére is nem várható el a racionálisan gondolkodó modern embertől, hogy olyan fatvának engedelmeskedjék, amelynek megalapozottságát nem tudja megítélni.
Ha egyszer a közönséges természettudományos kérdéseket csak ilyen eljárások alapján lehet eldönteni, akkor nem lehet jogos ennél felületesebb eljárás éppen muzulmánok számára oly döntő jelentőségű dolgokban, mint amilyenek a fatvák.
„Csakis így szabadíthatjuk ki a fatvát a muftit fizető hatalom markából, a személyes előítéletek, a helyezkedés, a tudatlanság és a fanatizmus fogságából.”
A Közel-Kelet évtizedek óta csatatér, az arab országok mindegyike valamiféle diktatúra, ha nem éppen polgárháború helyszíne. Az arab társadalom és politika szinte teljesen megkövesedett, a bürokratikus elnyomás és a középkori vallási fanatizmus között ingadozik. A kiút az élénk, a globális kultúrába egyre inkább betagozódó pánarab kultúrában, egyfajta nyugatos reneszánszban lehet, írja könyvében Szamír Kasszír, a két éve meggyilkolt meghatározó libanoni újságíró.
Mi történt az arabokkal? Az arab-iszlám világ a 16-17-ik századig talán a legsikeresebb civilizációja volt az emberi történelemnek, kultúrájában, műveltségében, jogrendjében, anyagi fejlettségében, toleranciájában, katonai erejében. De ahogy Európa kiemelkedett a sötét középkorból és pár száz év leforgása alatt a világ urává vált, úgy indult hanyatlásnak a Közel-Kelet. Mára a világ egyik legszerencsétlenebb és legreménytelenebb térségévé vált. Ahogy a prominens libanoni újságíró, Szamír Kasszir fogalmaz nagyszerű könyvében, a Being Arab-ban, a 21-ik század elején már "kimondottan kellemetlen arabnak lenni".
Az először 2004-ben publikált, angolul 2006-ban megjelent Being Arab (Verso, 2006, 92 oldal) hatásos könyv, már csak azért is, mert a benne ecsetelt szomorú állapotokat fagyosan illusztrálja szerzőjének sorsa. A libanoni napilap, az An-Nahar esszéírójával a gépkocsijába rejtett pokolgép végzett Bejrútban 2005-ben. Ahogy ez Libanonban megszokott, a gyilkosokat soha nem találták meg, de Kasszír halála feltehetőleg a szír elhárítás számlájára írandó. A bátor újságíró a libanoni függetlenségi mozgalom egyik meghatározó tagja volt, és éveken keresztül kritizálta a Libanont harminc éven át részben vagy egészében megszállva tartó brutális szír rezsimet.
A rövid kis könyv – inkább esszé – az arabok huszadik századi balsorsán rágódik, megpróbál némi világosságot felkutatni a kietlenségben, kiutat keresni a sötét kútból, ahol az arab világ a 21-ik század elején találja magát. Hogy a kút sötét és igen mély, afelől nincs sok kétség, és Kasszír sem áltatja magát.
Az arab balsors
"Le kell írnunk egyáltalán, mi a baj az arab világgal? Néhány statisztika elég ahhoz, hogy demonstráljuk, milyen komoly bajban vannak az arab társadalmak: krónikus írástudatlanság, hatalmas különbségek a gazdagok és a szegények között, túlnépesedett városok, elsivatagosodó vidék. De az arabok balsorsa több ennél… inkább érzés ez, mint statisztikai adat… A meggyőződés, hogy az araboknak nincs jövőjük, hogy sorsukon nem javíthat semmi, és a gyógyíthatatlan betegség előli egyetlen menekvés a kivándorlás – már ha ez lehetséges volna" – írja a könyv elején.
Persze a világnak van még elég szerencsétlen környéke, az arab sors ebben az értelemben nem egyedi. A frusztráció egyik forrása az, írja Kasszír, hogy a harmadik világ – ma fejlődő országoknak szokás őket nevezni – még azon régiói is több eredményt, és főként több reményt tudnak felmutatni, amelyek nem sokkal ezelőtt még osztották az arab világ fejletlenségét, vagy egyenesen a sötét elmaradottság olyan posványába voltak beleragadva, mint Fekete-Afrika. Fekete-Afrika, ami ma "fittyet hányva a lehetetlen körülményekre, a demokráciával kísérletezik, még traumatikus polgárháborúi közepette is".
Ehhez képest az arab világ, tekint végig Kasszír a diktatúrákkal és szükségállapottal, nyomorral és írástudatlansággal, középkori intoleranciával és vallási fanatizmussal, ilyen vagy olyan háborúkkal sújtott térségen, "semmit nem tud felmutatni". Se a technológiai, se a gazdasági, se a politikai fejlődés szférájában. Mindennek tetejébe a nagyhatalmi versengés és a térség kifogyhatatlan olajkútjai miatt a Közel-Kelet az egyetlen olyan környék a világon, ahol a kvázi gyarmati politizálás a mai napig fennmaradt.
Ez olyan, az arabok számára szinte elviselhetetlen frusztrációt okozó megaláztatásokban ölt testet, mint az Izraellel vívott vesztes háborúk sorozata, vagy Irak, az arab világ egykori szívének amerikai-brit megszállása. A frusztrációt tovább fokozza a tudat, hogy az arab-iszlám civilizáció valaha az emberi fejlődés csúcspontján állt – jóval magasabban, mint a Róma bukása után ezer évig barbarizmusban tengődő Nyugat.
Az erőtlenség frusztrációja
Na igen. A Nyugat, az örök vetélytárs a Földközi-tenger másik oldalán. "Az arabok balsorsát ráadásul nem lehet elválasztani a Másik – a Nyugat – szúrós tekintetétől. Ezt az egyszerre gyanakvó és leereszkedő tekintetet, ami kigúnyolja erőtlenségüket és csúfot űz reményeikből, az arabok képtelenek kikerülni. És még ha ki is tudnák kerülni a Másik tekintetét, hogyan tudnák elkerülni azt, hogy összehasonlítsák saját magukat a hosszú árnyékkal, amit vet?" Ez alatt Kasszír nem csak a Nyugat technológiai, katonai, gazdasági fejlettségét érti, de demokráciáját és az egyéni szabadságjogokat védő intézményeit is.
Mint minden frusztráció, az erőtlenség frusztrációja ez. "Az erőtlenség érzése tart minket foglyul. Az erőtlenség érzése, mint valami folytonos gyulladás, ez balsorsunk fő jele. Az erőtlenség, ami még azt sem hagyja, hogy kijelentsük, a Másik hűvös tekintetébe nézve: igenis létezünk. A Másikéba, aki tagadja jogunkat a létezéshez, megvet minket, és aki újra dominanciája alá hajtana minket. Erőtlenség, hogy elfojtsuk az érzést: nem vagyunk többek, mint szerény gyalogok a világ sakktábláján – miközben a játszma itt folyik, itt, a mi saját házunkban" – írja.
Ki tehet róla?
A könyv, szögezzük le gyorsan, nem Izrael- és Amerika-ellenes kirohanás. Persze a palesztin származású Kasszír a Nyugatot is vádolja az arabok balsorsáért. Rámutat: aligha meglepő, hogy a katonai megaláztatások sorozata, a Nyugat gyakorta rövidlátó és önző beavatkozásai olyan körülményeket eredményeztek, ahol tenyészik a katonai diktatúra és a fanatikus iszlám, ahol az értelmes vita keretein kívülre került az állandó harc Izraellel (az "ellenállás"), és ahol a háború soha ki nem alvó parazsa milliókra erőlteti rá a szükségállapotot, a bürokratikus elnyomást – vagy a szó szerint értelmezett Korán intoleranciáját és középkori társadalommodelljét.
Egyébként az iszlámista fanatizmus – dzsihádizmus, takfirizmus, szalafizmus, annyi neve van már – Kasszírt legalább olyan undorral tölti el, mint a halálát okozó szír rendőrállam. Eszelős, trappoló halálkultuszát az európai fasizmushoz hasonlítja, eredetét – hasonlóan az európai fasizmuséhoz – az arab társadalmak válságában és az arab államok szinte teljes csődjében fedezi fel.
De Kasszír szerint legalább ennyire felelős a katasztrofális helyzetért az olaj. Az olaj – a kincs, amiért nem kell megdolgozni – konzerválta, megerősítette és exportálta az arab világ hagyományosan egyik legelmaradottabb részének, az Arab-félszigetnek antimodern, középkori és intoleráns társadalmi berendezkedését, megerősítette a térség autoriter vonásait, segített eltiporni demokratikus törekvéseit, csírájában elfojtotta az egyéni szabadságjogok fejlődését. És persze biztosította, hogy a stabil olajellátás miatt aggódó Nyugat egy percre se hagyja békén az arabokat.
A rémes helyzet ellenére Szamír Kasszír könyve mégis optimistán cseng valamelyest. Úgy véli, hogy bár az arab balsors sötét kútjából jó ideig aligha lehet kikapaszkodni, a helyzet némi javítására mégis van esély. Ehhez pedig elsősorban arra van szükség, hogy az arabok levessék magukról saját bénító történelemszemléletüket. Ez a történelemszemlélet az úgymond rövid ideig tartó dicsőséges kor után mindenütt hanyatlást lát, a 19-ik század rövid ideig tartó kulturális, politikai és gazdasági reneszánszát, a nahdát pedig a történelem szemétdombjára veti, mint sikertelen modernizációs kísérletet, teljes zsákutcát.
Kasszír könyve eszmetörténeti értelemben a nahdá-ról szól, a 19. és kora 20. századi arab modernizációs kísérletről. A nahda reformerei, némiképp hasonlóan a 18-19. századi magyar reformerekhez, megkísérelték átvenni a Nyugat technológiai, kulturális, gazdasági és politikai vívmányait, hogy modernizálják megkövesedett, lemaradó társadalmaikat.
Kiindulópontnak az európai felvilágosodást és a francia forradalmat vették, annak minden nagyszerű hozadékával (mint a demokrácia és a liberalizmus) – és katasztrofális hordalékával (mint az extrém, etnocentrikus nacionalizmus, a fasizmus, vagy a kommunizmus).
Zsákutcás modernizáció? Kasszír hangoztatja, hogy a nahda, noha végeredményben kifulladt, sok tekintetben igenis sikeres volt – ki tagadhatná a török, egyiptomi, szír, iraki szekularizáció és átfogó modernizáció, az egyiptomi és libanoni film, zene és irodalom, a pánarab női egyenjogúsági mozgalmak eredményeit (előbbiek szörnyűséges túlkapásaival együtt is)? Szíriában a nőknek hamarabb lett szavazati joguk, mint Franciaországban vagy Svájcban.
A nahda reformerei – az egyiptomi Muhammad Ali pasa, aki szédítő modernizációs programot hajtott végre, a libanoni Butrosz al-Busztani, aki először fordította le a Bibliát arabra, a kozmopolita Ahmed Fárisz al-Sidjak, a nagy szocialista és feminista, az egyiptomi Mohamed Abduh, a nagy vallásreformer – ráadásul nem láttak problémát a modern, felvilágosult, racionális (ha úgy tetszik, nyugatos) értékek és az iszlám összekapcsolásában, nem gondolták úgy, hogy a szabadság, egyenlőség és demokrácia elvei összeegyeztethetetlenek lennének az arab hagyománnyal.
A mai mainstream arab történetírás és vélemény ennek ellenére úgy tekint a nahdá-ra, mint sikertelen kísérletre, zsákutcára. Ez részben érthető: a kísérletet elsöpörték a háborúk, a Török Birodalom felbomlása utáni káosz, a gyarmatosítás, a törzsi politizálás, a sötét diktatúrák megjelenése, a hidegháború.
A legnagyobb baj az, hogy a kudarcot elsősorban politikai értelemben fogják fel: a liberalizmussal, a demokráciával való kísérletezést ma nem olyan sokan tartják igazán kívánatosnak az arab világban, részben korábbi kudarcai, részben napjaink bénító példái miatt (a három legdemokratikusabb arab ország Irak, Libanon és Palesztina – tetszik érteni). Az eredmény: az autoriter társadalmi berendezkedést az is konzerválja, hogy az arabok nem látnak alternatívát.
De Kasszír szerint a nahda modernizációs törekvéseit, sikereit és potenciálját leírni óriási hiba. Szerinte a kiút, ha egyáltalán létezik, éppen a nahda, az alapértékeit tekintve nyugati típusú modernizáció irányában van. Már csak azért is, mert ez elkerülhetetlenné teszi a szembenézést az arab világ saját kudarcaival, az áldozati szereppel, amibe a kudarcok juttatták, és a morális maszatolással, amit ez eredményez.
Csapásokat kapunk
"Az araboknak le kell számolniuk azzal a kétértelmű attitűddel, ami elmélyíti a kulturális konfrontációt [köztük és a Nyugat közt]. Félre kell tennünk megszokott áldozati önképünket, de nem úgy, hogy bosszút forralunk, hanem úgy, hogy észrevesszük: a sok vereség mellett a huszadik század sikereket is hozott, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy részt vegyünk az emberi fejlődésben. Hasonlóképpen, le kell számolnunk az erkölcsi pragmatizmussal, amit az áldozati szerep lehetővé tesz. Ha nem fogadjuk el, hogy a cél szentesíti az eszközt, akkor az áldozatnak milyen alapon engedjük meg? [Mint például az izraeli polgári célpontok elleni merényletek esetén – Sz. B.] Nem keverhetjük össze a terrorizmust az ellenállással, ahogy a Nyugat összekeveri az ellenállást a terrorizmussal. De ha el akarjuk utasítani a civilizációk összecsapását, akkor meg kell szabadulnunk negatív arabközpontúságunktól is, ami az egész világtörténelmet ellenünk irányuló fenyegetésnek látja. […] El kell fogadnunk, hogy a demokratikus értékek ma már az emberiség közös örökségét képezik."
Mi magyarok, tudjuk, hogy az áldozati szerepből kitörni, az általa lehetővé tett erkölcsi pragmatizmussal leszámolni nehéz ("velünk kiszúrt a történelem, szóval nekünk bármit lehet"). Holott azok a csapások, amelyek Magyarországot a huszadik században érték, jobbára eltörpülnek azok mellett a megaláztatások mellett, amelyek az arabokat, ezt a valaha dicső, fejlett és hatalmas civilizációt érték. Arról nem is beszélve, hogy a mi helyzetünk ma összehasonlíthatatlanul jobb és reményteljesebb, mint az övék. Kasszírt optimistának nevezni ezért talán túlzás is volna. Mégis lát némi reményt itt-ott.
A globalizáció mint esély
Elsősorban mégpedig a pánarab kultúrában, ami az elmúlt két évtizedben élénk fejlődésnek indult, "a cenzorok minden törekvése ellenére". Ez a kultúra igen sokszínű, ezért a tolerancia és így végeredményben a demokrácia forrása lehet.
"Az arab kultúra elkezdte újra megtanulni, hogyan integrálja egy egészbe önnön sokszínűségét, hogyan fogadja el, hogy a másság nem feltétlenül a megosztottság forrása. Ez persze még önmagában nem elégséges a demokrácia kialakulásához, már csak azért sem, mert elsősorban az eliteket érinti. Mégis, talán az első lépés a sokszínűség elfogadása felé. A korábban marginalizált arab kultúra egyúttal egyre inkább a világkultúra részévé válik […] és egyre inkább önmagába integrálja a Másikat [a Nyugatot]. […] Talán itt, a kultúrák közti érintkezésben, annak galvanizáló hatásában kell a megoldást keresnünk. […] A kulturális globalizáció nem jelent fenyegetést az arab identitásra – éppenséggel az arab kultúra nagy esélye lehet."
Szamír Kasszír persze már nem fogja meglátni, beválik-e félig-meddig optimista jóslata. Erőszakos halála csak újabb eredménye azoknak a rémes körülményeknek, amire könyve végén még egyszer emlékezteti olvasóit. Kasszírt 2005-ben ölték meg, azóta a helyzet inkább csak romlott.
Irakban, ami egymással barbár harcot folytató vallási és etnikai közösségek véres arénájává vált, Palesztinában, ahol a palesztinok ki tudja, hányadik belháborújukat vívják. Vagy éppen Kasszír hazájában, Libanonban, ami a szír elnyomást lerázva nem hogy liberális és demokratikus sikertörténetévé vált volna az arab világnak, de elkezdett visszacsúszni kaotikus, törzsi múltjába, ahol Bejrút sokszínűségét és toleranciáját, kreatív, pulzáló kulturális életét újra elhomályosítják az ország felfegyverzett bandái, széthulló intézményei, vallási szélsőségesei és erőszakos politizálása.
HAT ÉVVEL A SZEPTEMBER 11-EI TERRORTÁMADÁS UTÁN
Más világ
2007. szeptember 05. 00:00 | Utolsó módosítás:2007. szeptember 05. 16:42
A többség a muszlim országokban is elutasítja ugyan a terrorizmust, és az al-Káida is meggyengült, ám a dzsihádista ideológiát az utóbbi időben több helyi csoport is a magáévá tette.
Elmaradt a világméretű Nyugat-ellenes szent háború, a dzsihád a New York-i ikertornyokat romba döntő 2001. szeptember 11-ei terrortámadás óta, így - legalábbis egyelőre - nem valósult meg az Oszama bin Laden vezette al-Káida terrorhálózat deklarált célja. A militáns iszlám általános népszerűtlenségét mutatja, hogy a világ 1,2 milliárd muszlimjának mintegy felét képviselő országokban az utóbbi négy-öt évben tartott választásokon - a libanoni Hezbollah és a palesztin Hamász kivételével - mindenhol gyengén szerepeltek a szélsőséges iszlamisták.
A muszlim országok többségében az utóbbi években csökkent a terrorizmus támogatottsága. A Pew amerikai kutatóközpont 2002-es és 2007-es adatai alapján az öngyilkos merényletek elfogadottsága a legnagyobb mértékben éppen ott - Libanonban és Pakisztánban - esett vissza, ahol a leginkább elszaporodtak a terrorcselekmények. A közvélemény-kutatásból ugyanakkor az is kitűnt, hogy a muszlimok többsége tart egy esetleges amerikai katonai beavatkozástól, és az USA-val szemben legalább annyian viseltetnek ellenérzéssel, mint amennyien elutasítják a terrorizmust.
Egyes délkelet-ázsiai országokban e kettősség alapján változtattak is a terror elleni stratégián. A nyugati országok, az USA-val az élen, jelentős pénzügyi, technológiai és kiképzési támogatást nyújtanak a háttérből, de egyetlen katonával sem vesznek részt a felgöngyölítő akciókban. A helyi erők a nagyszabású, brutális offenzívák helyett kisebb, összehangolt rajtaütéseket hajtanak végre, amivel nem idegenítik el a lakosságot. Az elfogott terroristákat pedig erőszakmentes módszerekkel igyekeznek vallomásra bírni, hogy ne radikalizálják őket tovább.
Indonéziában például - jelentette be nemrég Anszjad Mbai, a terrorelhárítás vezetője - úgy kapták el júniusban a 2002-es bali merényletért felelős Dzsamáa Iszlámija vezetőjét, Abu Dudzsanát és katonai parancsnokát, hogy elfogott társaik feladták őket. A Fülöp-szigeteken a keresett terroristák fele rács mögé került, az Abu Szajjaf csoport vezetőjét, Abu Szulejmánt januárban megölték, főbb bázisait felszámolták. A szervezet tagjainak létszáma a hat évvel ezelőtti 2 ezerről néhány százra csökkent. E két terrormozgalom volt a legerősebb a térségben, mindkettő az al-Káidához köthető. Hasonló előrelépést értek el Malajziában és Szingapúrban is, ahol terrorista sejteket számoltak fel, és merényleteket hiúsítottak meg.
Korai lenne a győzelem kihirdetése azonban még Délkelet-Ázsiában is, a Fülöp-szigeteken ugyanis a militánsok több tucat tengerészt öltek meg az utóbbi hetekben, az ausztrál hatóságok pedig továbbra sem javasolják állampolgáraiknak az Indonéziába utazást. Eközben Thaiföldön kezd kezelhetetlenné válni az ország déli részén harcoló muszlim szeparatisták lázadása, de az erőszak hátterében ott inkább a muszlim terület függetlenségi harca áll, keveredve a buddhisták ellen hirdetett dzsiháddal.
Elejét vették a komolyabb merényleteknek Egyiptomban és Szaúd-Arábiában is, ahonnan az al-Káida két első számú vezetője származik, és amelyek a hálózat fő célpontjai voltak. A 2004-es madridi vonat-, illetve a 2005-ös londoni metrórobbantások ellenére - legalábbis egyelőre - Európában sem váltak valóra azok a félelmek, hogy a muszlim kisebbségekből toborzott fanatikusok lángba borítják a vén kontinenst. Igaz, a német, a brit és a francia rendőrség többször is terrorakciók meghiúsítását jelentette be. Az USA-ban néha eluralkodó pánikhangulat is alaptalannak bizonyult.
Azok az országok nyújtanak kiváló terepet az al-Káida számára , ahol amúgy is ingatag a helyzet, és a muszlimok egymással is harcban állnak. Algériában a kormány és az iszlamista ellenzék között az 1990-es évek elején kirobbant fegyveres konfliktus enyhült ugyan, de a Felhívás és Harc Szalafista Csoportja tavaly csatlakozott az al-Káidához, és jelenlétét azóta több merénylettel is tudatta. Hasonló a helyzet Libanonban, ahol az al-Káida az évtizedek óta ott lévő palesztin menekülttáborokat igyekszik feltüzelni a bejrúti kormány ellen (lásd Erőpróbák Libanonban című cikkünket a 28. oldalon).
Kudarcnak tűnik viszont az USA által a 2001-es merényletek után lerohant Afganisztán stabilizálása, ahol nem alakul a nemzetépítés, az idén minden korábbi rekordot megdönt az ópiumtermelés, a NATO pedig egyre ádázabb küzdelemre kényszerül az újjászülető tálib mozgalommal szemben. A szomszédos Pakisztán ráadásul tavaly felmondta az afgán határ mentén élő, a tálibokkal szimpatizáló pastu törzsekkel kötött békemegállapodást, lényegében beismerve a vereséget, és lemondva a félautonóm területek ellenőrzéséről.
Mindebből az következhet, hogy bővül az al-Káida afgán-pakisztáni határvidéken bujkáló magjának - köztük feltehetően Bin Laden és helyettese, Ajman Zavahri - mozgástere. Első számú célpontjuk lehet az általuk többször megfenyegetett Pervez Musaraf pakisztáni elnök, az USA terror elleni globális harcának egyik legfontosabb szövetségese. A pakisztáni iszlamisták megerősödése és politikai hibák révén Musaraf hatalma oly mértékben megingott az idén, hogy két volt kormányfő, Benazir Bhutto és Navaz Sarif is hazatérni készül, holott évekkel ezelőtt korrupciós vádak miatt menekültek külföldi száműzetésbe.
Az USA terrorellenes globális harcának legnagyobb fiaskója kétségtelenül Irak, ahol az al-Káida csak a 2003-as invázió után vert gyökeret. Az arab országban egyszerre dúló polgárháború és a megszállás elleni harc kiváló emberforrás a szervezetnek, a volt iraki hadsereg tisztjei pedig magas szintű kiképzést nyújtanak. Az arab ország így a terrorhálózat olyan új bázisa lett, amilyen Afganisztán volt 2001 előtt.
Az iraki háború azonban az al-Káidát is átalakította. Mezopotámiai szárnya egy szunnita csoporttá zsugorodott, amely leginkább síitákat gyilkol, jelentősen hozzájárulva az Irakban dúló vallásháborúhoz. Az a szervezet, amely hat éve elsősorban a "keresztesek és a zsidók" ellen uszított, hogy megdöntse a Nyugat-barát arab diktatúrákat, és egy kalifátusban egyesítse a muszlimokat, inkább az iszlámon belüli konfliktust élezte ki.
Az al-Káidával szembeni kíméletlen globális harc, a vezetők elleni hajtóvadászat és a szervezet pénzügyi forrásainak a szűkítése meggyengítette a hálózatot. Míg hat évvel ezelőtt aktívabb volt a merényletek végrehajtásában, mára inkább egyfajta renddé vált, amely elsősorban ideológiai útmutatást ad többé vagy kevésbé önálló szervezeteknek. Arab biztonsági szakértők szerint ráadásul már nem is feltétlenül a mecseteken és a medreszéknek nevezett vallási iskolákon keresztül, hanem az internet révén, önképzés formájában.
A jövő megalopolisza
Dubaj: ahol a pénz nem számít
2007. augusztus 28. 14:10 | Utolsó módosítás:2007. augusztus 28. 15:00
Szuperlatívuszokban lehet csak beszélni Dubaj városfejlesztési és turisztikai terveiről. A különleges ötletek és építészeti technológiák itt sűrűsödnek össze – a híradások, építészportálok és blogok jégből kifaragott kávézókról, vízalatti luxushotelekről, valamint önhűtő, forgó és táncoló tornyokról beszélnek. Összeállításunkban a jövő legkülönlegesebb városának egyes pontjait mutatjuk be.
Burj Dubai Tervezte: Adrian Smith (Skidmore, Owings and Merrill) Elkészül: 2008 végére
A Burj Dubai, azaz a dubaji torony kétségkívül sokáig mondhatja magát a bolygó legmagasabb építményének. A legutóbbi (augusztus 19-i) hivatalos közlemény szerint magassága 536,1 méter és 146 emelete készült el teljesen, így sikerült leelőznie a tajvani Taipei 101 (509,2m) és a chicagói Sears Tower (527,3m) monstrumait is. Sem a tervezők, sem az építkezésen dolgozó Samsung Engineering & Construction illetékesei nem nyilatkoznak a magasépítési versenytitkok megtartása miatt a torony pontos méreteiről, az mindenesetre biztos, hogy akár 700, akár 818 méteres mivoltában (ezt a két értéket hallani a leggyakrabban) különösebb probléma nélkül magasodik majd az észak-dakotai Fargóban található KVLY-TV torony 628,8 métere fölé.
Az épület alaprajzát a Dubaj környékén fellelhető hymenocallis virág mintája ihlette, ezt a tervezők nyilatkozatai mellett a légifelvételek is megerősítik.Az alsó 37 szinten egy unikumnak számító Armani Hotel található, az épület belső dekorációját pedig Giorgio Armani fémjelzi. A 45. és 108. szint között az a 700 privát apartman rejlik, amelyek közül az utolsót a tervező szerint a meghirdetéstől számított nyolcadik órában adták el. A többi emeleten a tervek szerint irodák és lakosztályok lesznek kialakítva. Az emeletek közti mozgást a világ leggyorsabb, 18m/s sebességgel mozgó liftjei teszik lehetővé, ezekből 56 van, amelyek egyenként 42 utast tudnak szállítani. Megjegyeznénk, nem sokkal sikerült leelőzni a Taipei 101 épületének 16,83 m/s gyorsasággal süvítő liftjeit.
A tervek szerint az építkezés 2008 végére készül el, a torony lakóemeleteit pedig 2009-től foglalhatják csak el a tulajdonosok. A konstrukció végeztével újra a Közel-Keleten található majd meg a Föld legmagasabb épülete – ezt a címet 1311-ben vette el az egyiptomi gízai piramistól a Lincoln Cathedral.
A Burj Dubai csupán egy része a világ gyakorlatilag két legelőkelőbb négyzetkilométerére épülő Downtown Dubai projektnek. A 20 milliárd dolláros, 2 km2-re kiterjedő konstrukció során 30 ezer lakóházat, kilenc hotelt, parkokat és, legalább 19 lakótornyot húznak fel – többek között. Itt lesz ugyanis megtalálható a 0,12 km2 kiterjedésű mesterséges tó, a Burj Dubai Lake, illetve az 1,1 km2 összeterületű, terveivel többszörös díjnyertes Dubai Mall is, amelyet a világ legnagyobb plázájának terveznek, itt lesz majd megtalálható a szintén világelsőnek tervezett háromemeletes akvárium, illetve az arab világ legnagyobb arany szukja (piaca) is.
Dubailand és Hydropolis: szórakozás a vízfelszín mindkét oldalán
Egyszerre a világ legnagyobb szórakoztatóparkja és egy hat zónára felosztott apró város az eredetileg 2010-re tervezett Dubailand. A 2003 végétől épülő mega-vidámpark 278 négyzetkilométernyi területen épül, a kezdeti elképzelésekhez képest tervezői már 50 százalékkal kibővítették méretét. A park így valamikor 2015 és 2018 között készül el teljesen, végleges formájában kétszer akkora lesz, mint a világ összes Disneylandje és Disneyworldje egymás mellé helyezve. A projekt rövidtávú, 2010-ig betervezett célja 15 millió turista fogadása, hosszú távon üzemeltetői naponta 200 ezer látogatóval kalkulálnak.
Hat tematikus zónája viszonylag jól elkülöníthető egymástól. A Látványosságok és Élmények Világában főként a gyermekek érezhetik majd jól magukat, de itt található meg a Tiger Woods által tervezett golfpálya, a kristálytornyokkal körbevett, 75 méter magas és 220 méter átmérőjű Dubai Snowdome síparadicsom és az 51 különböző témájú hotelt összekapcsoló Bawadi komplexum is. Emellé kapcsolódik közvetlenül a Tematikus Szórakozás és Kikapcsolódás Világa, amely inkább a felnőtteket kapcsolja ki. Az Öko-turizmus területén a turistákat az elmúlt századok arab világának hangulatával és motívumaival várják, legnagyobb csodája a 2006 november óta megtekinthető nyíltszíni sivatagi bemutató, az Al Sahra Desert Resort. Az Árusok Világában bolhapiac, aukciók és outletek épültek a vásárlók kedvéért. A Sport mezsgyéjén található a Dubai Sports City stadionkomplexum és a 2005-ös A1 Grand Prix idején publicitást kapott Dubai Autodrome is. Ezen terület a világ hét pontja közül az egyik, ahol a 2016-os nyári olimpia megrendezésre kerülhet (Chicago, Rio de Janeiro, Doha, Tokió, Madrid és Prága mellett). A híradások szerint a hat zóna összesen 45 nagyobb és 200 kisebb projektnek ad otthont.
Rejtett ötletek a napfényben (O-14, 2CDE, Burj al-Taqa, Chillout)
O-14: az önhűtő csipketorony
Az O-14 nem más, mint egy 22 emeletes, 2 emelet magas talapzatra helyezett betontorony. Az építmény körül található 40 centi vastag betonburkot több mint ezer nyílás szabdalja, csipkefalhoz hasonló látványt teremtve. A nyílások mindegyike funkcióval bír, méretüktől függően biztosítanak kilátást, szellőzést illetve napfényt. Az O-14 igazi különlegessége az a kémény-hatásnak nevezett jelenség, amely annak köszönhető, hogy a csipkehéj és az épület között csak 1 méternyi hely van kialakítva. Ennek köszönhetően a forró levegő felszáll, hűti a falat és az ablakokat, ezáltal csökkentve a torony energiaigényeit. Maga a betonhéj önmagában is újítás statikai szempontból, ugyanis csökkenti az épületmagra jutó oldalerők nagyságát, így ellenállóbb a levegőmozgások által okozott oldalirányú terhelésekkel szemben.
2CDE: meglepően tiszta belső térrel
A 2CDE viszonylag új fejlesztés a kikötőközpont területén, különlegessége az úgynevezett elektro-burkolás, amely fényes, csillogó külsőt kölcsönöz az épületnek. Ezen borítás kizárja a levegőben található szennyeződéseket, a napfényt azonban gond nélkül beengedi a belső terekbe. A burkolás lényege az, hogy a külső falakra elektromos árammal hordják fel a védőréteget, így jóval tartósabb a korábbi megoldásoknál.
Burj al-Taqa: az energiatorony
A Burj al-Taqa szélturbinákkal és 15 ezer négyzetméternyi területre elhelyezett napelem-szigettel generálja saját energiáját. A külső hőhatásoktól egy nappajzs védi, hűtőrendszerét pedig légáramoltatással oldották meg: a földfelszínen felszívott hideg levegőt a torony tetejéig áramoltatják. A légkondicionáló berendezések tengervizet használnak, a földalatti hűtőrendszerek pedig 18 fokos klímát biztosítanak.
Chillout: a jeges kávé új definíciója
A Chillout Dubai egyik új szórakoztatóipari különlegessége. A kanadai Iceculture Inc. által tervezett bárban konstans -6 Celsius fok uralkodik, a berendezés, a poharak és tányérok pedig jégből készültek. A látogatók kabátot, kesztyűt és termocipőt kapnak, a híradások szerint azonban a 30-40 fokos kinti hőmérséklethez szokott lakosok közül sokan nem képesek kezelni a hideget, így inkább sietősen távoznak. A világítást hőtakarékos LEDekkel oldották meg, akik pedig vacsorázni is szeretnének, azokat előre figyelmeztetik: az étel olyan hamar elhűlhet és megmeredhet, hogy könnyen gasztronómiai rémálomba mehet át az amúgy is fagyos élmény.
2007. augusztus 14. 11:19 | Utolsó módosítás:2007. augusztus 14. 11:20
Súlyosan megsebesült egy bűnbánó algériai iszlamista vezér kedden hajnalban Algírban egy ellene elkövetett pokolgépes merényletben.
Az 55 éves Musztafa Kartali éppen beszállt kocsijába egy külvárosi mecset előtt reggeli imája után, amikor a járműben működésbe lépett egy robbanószerkezet. Kórházba szállították, állapota válságos.
Kartali korábban éppen e külváros, el-Arbaa polgármestere volt, a tisztségre az azóta betiltott Iszlám Üdvfront (FIS) képviselőjeként választották meg. 1992 januárjában csatlakozott a szervezet katonai szárnyához, az Iszlám Üdvhaderőhöz (AIS), miután megsemmisítették a mozgalom által megnyert választási forduló eredményeit. Később az Iszlám Fegyveres Csoport (GIA), a legszélsőségesebb algériai iszlamista szervezetnek "emírje", politikai-vallási vezetője lett.
1999-ben megadta magát, majd a bűnbánó iszlamistáknak járó amnesztiában részesült Abdelaziz Buteflika elnök "nemzeti megegyezési" programjának keretében. Azóta üzletemberként tevékenykedett.
A líbiai elnök fia elismerte, hogy megkínozták a bolgár ápolónőket. A foglyok az EU közbenjárására nyolc év után szabadultak.
"Elektrosokkal kínozták és azzal fenyegették őket, hogy családjuknak is baja esik" - mondta az al-Dzsazíra televíziónak Szeif al-Iszlám Kadhafi, a Líbiát irányító Moammer Kadhafi fia. A beismerés arra az öt bolgár ápolónőre és egy palesztin orvosra vonatkozik, akik július végén szabadultak líbiai börtönükből. Az egészségügyi dolgozókat nyolc évig tartották fogva. Azzal vádolták őket, hogy több mint 400 gyermeket fertőztek meg HIV-vírussal, a gyógyíthatatlan AIDS kórkozójával.
A kínzásokról a foglyok közül többen is részletesen beszámoltak szabadulásuk óta. A kínzásokkal beismerő vallomásra igyekeztek kényszeríteni az orvost és az ápolónőket. Az EU és Líbia megegyezése értelmében július 24-én adták ki őket Bulgáriának. Korábban halálra, majd életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték őket az észak-afrikai országban. Fogságuk annak ellenére is folytatódott, hogy nemzetközi szakértők megállapították, hogy a gyerekek még érkezésük előtt fertőződtek meg a halálos kórral.
Mostani nyilatkozatában ifjabb Kadhafi elismerte, hogy a gyerekek némelyike a külföldiek érkezése előtt, illetve letartóztatásuk után fertőződött meg. "Katasztrofális, tragikus hanyagság volt, de szándékosság nem" - mondta a líbiai hatóságok eljárásáról. Korábban egy líbiai bíróság úgy foglalt állást, hogy nem kínozták meg a vádlottakat. A Kadhafi-fiú már korábban is a jó rendőrt játszotta az ügyben. Januárban ő ígérte meg először, hogy nem végzik ki a hat fogvatartottat.
Líbia Párizsból vásáról fegyvert 168 millió euró értékben
Bulgária elengedte Líbia 56 millió dolláros adósságát
NOL • Népszabadság Online • 2007. augusztus 2.
Líbia csütörtökön 168 millió eurós értékben fegyvervásárlási szerződést írt alá Franciaországgal. A bolgár kormány egy Líbiát segélyező nemzetközi humanitárius szervezet javára ajánlotta fel az észak-afrikai arab állam 56 millió dolláros tartozását. A bolgár egészségügyi dolgozók pedig lemondtak a Líbiával szembeni jogi lépésekről.
<!--
var ord=Math.round(Math.random()*100000000);
document.write('');
//-->
A szerződést a MDBDA konszern, a távirányítású fegyverzetek világelső szállítója, az EADS leányvállalata írta alá - közölte a nevének elhallgatását kérő líbiai illetékes.
Tripoli egy másik szerződést is aláírt az EADS-szal TETRA rádiókommunikációs rendszer vásárlásáról 128 millió euró értékben - közölte az illetékes.
A Kadhafi Alapítványt vezető Szeif al-Iszlám, Moammer el-Kadhafi líbiai vezető fia szerdán a Le Monde című francia napilapnak nyilatkozva közölte, hogy a Franciaországgal megkötött fegyvervásárlási szerződésnek is fontos szerepe volt a bolgár ápolónők és orvos elengedésében.
Párizs és Tripoli július 25-én, egy nappal az ápolónők elengedése után, Nicolas Sarkozy francia elnök líbiai látogatásakor írt alá emlékeztetőt atomreaktor szállításáról, valamint katonai megállapodást. A második szerződés, amelynek a pontos tartalmát nem tették közzé, közös hadgyakorlatokra, Milan páncéltörő rakéták vásárlására és fegyvergyár líbiai építésére vonatkozik - mondta el a lapnak Szeil al-Iszlam.
Bulgária elengedte Líbia 56 millió dolláros adósságát
A bolgár kormány egy Líbiát segélyező nemzetközi humanitárius szervezet javára ajánlotta fel az észak-afrikai arab állam 56 millió dolláros tartozását, és ezzel gyakorlatilag elengedte az ország szovjet időkre visszanyúló adósságát - jelentette csütörtökön a BTA bolgár hírügynökség.
A pénzt a Bengázi Nemzetközi Alapítvány javára ajánlották fel, amely 2006 januárjában jött létre a helyi AIDS-betegek megsegítésére. "Ezzel a pénzzel Bulgária hozzá kíván járulni a líbiai egészségügyi infrastruktúra modernizálásához, a HIV-fertőzött gyermekek gyógykezeléséhez, illetve családjaik pénzügyi támogatásához" - idézte a hírügynökség a bolgár kormány sajtóközleményét.
Ivajlo Kalfin bolgár külügyminiszter elmondta, hogy Líbia 18 éve nem törleszti a tartozását, amelynek mértékét Szófia 56 millió dollárra becsüli. Az adósság nagyobb részét, megközelítőleg 36 millió dollárt, az évek során felhalmozódott kamatok teszik ki.
Szófia néhány nappal azt követően határozott az adósság elengedéséről, hogy egyezség született a Líbiában életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt öt bolgár ápolónő és a palesztin orvos hazatéréséről. A líbiai tartozás elengedését már Szergej Sztanisev bolgár kormányfő is felvetette az egészségügyi dolgozók hazatérése után, ám hangsúlyozta, hogy ez humanitárius gesztus lenne, nem pedig váltságdíj fizetése vagy a dolgozók bűnösségének beismerése.
Az egészségügyi dolgozókat nyolc és fél évig tartották fogva Líbiában, és azzal a váddal ítélték el, hogy szándékosan fertőztek meg HIV-vírussal több mint 400 gyermeket egy bengázi kórházban. A gyanúsítottak mindvégig tagadták a vádakat, és Bulgáriának történt kiadatásukat követően azonnal közkegyelemben részesültek.
A bolgár egészségügyi dolgozók lemondtak a Líbiával szembeni jogi lépésekről
A Le Monde című francia napilap internetes kiadásának csütörtöki értesülése szerint a nyolc és fél évi líbiai fogságból július végén hazatért bolgár egészségügyi dolgozók nyilatkozatot írtak alá arról, hogy Európában nem kezdeményeznek jogi lépéseket az észak-afrikai országgal szemben az általuk elszenvedett kínzások, illetve a rossz bánásmód és fogva tartási körülmények miatt.
A lap szerint az öt bolgár ápolónő és a palesztin származású - időközben bolgár állampolgárrá lett - orvos a hazaindulás előtt európai diplomaták jelenlétében írt alá ilyen értelmű nyilatkozatot.
David Martinon, a francia elnöki hivatal szóvivője a Le Monde szerint megerősítette, hogy az egészségügyi dolgozók vállaltak ilyen tartalmú kötelezettséget. Martinon szerint a nyilatkozat EU-líbiai levélváltás témája volt. Létezik egy levél, amelyet legfelsőbb európai szinten írtak alá: Benita Ferrero-Waldner, az EU-bizottság külügyi biztosa és Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter. A levél az idei év első feléből származik, amikor Németország volt az EU elnöke.
Christiane Hohman, a külügyi biztos szóvivője ugyanakkor csütörtökön Brüsszelben kifejtette: a bolgár egészségügyi dolgozók hazatérése után az EU memorandumot adott ki, amely tartalmazza az unió és Líbia között született valamennyi megállapodást. Hohman hangsúlyozta, hogy a memorandumban nem szerepel olyan egyezség, amelynek értelmében a hazatérő bolgárok lemondanának a Líbiával szembeni jogi lépésekről. A szóvivő azt azonban elismerte, hogy kétoldalú megállapodások létrejöhettek Líbia és egyes EU-tagállamok között.
2007. augusztus 01. 00:00 | Utolsó módosítás:2007. augusztus 01. 17:26
Nemzetközi rehabilitációja óta először nyitotta meg földgázmezőit a Kadhafi elnök (képünkön) által vezetett Líbia a külföld előtt, ám a gazdasági és politikai reformok folytatása korántsem biztos.
Végérvényesen felkerülhet Líbia az európai és az amerikai energetikai térképre, miután az észak-afrikai ország teljes rehabilitációjának utolsó akadálya, a - HIV vírus szándékos terjesztésének vádjával halálra ítélt, majd végül hazaengedett - bolgár ápolónők ügye (HVG, 2007. július 28.) a múlt héten megoldódott. Aligha véletlen, hogy Tripoli éppen a rendezés előtti hetekben írt ki 41 területre földgázkutatási tendert, és bár nemzetközi elszigeteltségének 2003-ban kezdődött fokozatos enyhülése óta ez volt a negyedik ilyen akció, most először nyitotta meg gázmezőit a külföldiek előtt. Az európai versenyzők már dörzsölik is a kezüket, még akkor is, ha kissé fennakadtak azon, hogy a tömeges pályázatok meghirdetése előtt jó egy hónappal a brit BP 900 millió dolláros földgázkutatási megállapodást írt alá a líbiai állammal.
A még kiaknázatlan hatalmas líbiai földgázkészletek komoly alternatívát jelenthetnek az Európába irányuló orosz szállításoknak, 2012-re pedig az arab ország a világ tíz legnagyobb kőolajtermelője közé kerülhet, ha tervei szerint megduplázza jelenlegi 1,7 millió hordós napi kőolajtermelését. Mindez óriási változás, néhány évvel ezelőtt Moamer el-Kadhafi Líbiája a világ egyik legelszigeteltebb országa volt, amit a terrorizmusról és a tömegpusztító fegyverekről való lemondással sikerült felszámolnia.
Már a bolgár ápolónők hazaérkezésének másnapján Tripoliba utazott Nicolas Sarkozy francia elnök, aki atomenergia-termelésről és tengervíz-sótalanító beruházásokról tárgyalt vendéglátójával. Nemrég a francia BNP Paribas a Sahara Bank 19 százalékát vehette meg 145 millió euróért, és opciót is szerzett a többségi tulajdonra. Az ugyancsak francia Dassault Aviation pedig 12 líbiai Mirage F1 vadászgép modernizálásáról írt alá szerződést.
A franciák a britek példáját követik. Tony Blair már májusban - még kormányfőként - Tripoliban járt, nyomatékot adva annak, hogy a következő években brit cégek összesen 25 milliárd dollárnyi beruházást remélnek Líbiában. Két évtizeddel azután, hogy az USA Líbiát bombázta, Blair védelmi megállapodást kötött Kadhafival, lehetővé téve Tripoli számára, hogy brit légvédelmi és rakétarendszereket vásároljon. Mióta az USA 2004-ben feloldotta a Líbia elleni szankciókat, 45 külföldi cég jelentett be beruházásokat; a főként energetikai vállalatok között van a brit-holland Royal Dutch Shell és az amerikai Exxon Mobil is.
Amilyen bizarr módon húzódott nyolc éven át a bolgár ápolónők ügye, ugyanolyan bizonytalan, hogy az egykor a világ talán leginkább kiközösített páriája a Nyugat közel-keleti üdvöskéjévé válhat-e. A 38 éve hatalmon lévő Kadhafira éppen a saját maga által kiépített diktatórikus rendszer a legnagyobb fenyegetés. A kapitalizmust és a kommunizmust egyaránt elvető líbiai vezető sajátos szocialista modellje szinte teljesen megfojtotta ugyanis a gazdaságot.
Az export 95, a hazai össztermék (GDP) 60 százalékát a szénhidrogénipar adja, a gazdaság többi területe elmaradott. Bár az egy főre jutó GDP alapján Líbia messze az egyik leggazdagabb afrikai ország, és az egyenlőség elve alapján mindenkinek járó ingyenes egészségügyi és oktatási szolgáltatás révén nyoma sincs a kontinensre jellemző nyomasztó szegénységnek, a munkanélküliség így is 30 százalékos. A magánszektorbeli állásokat általában vendégmunkások töltik be, az 5,7 milliós lakosság harmada külföldi. Líbiai nem dolgozik a tűző napon, helyettük egyiptomiakat és más afrikaiakat alkalmaznak - írta nemrég a Newsweek amerikai hetilap. A 900 ezres állami szektor a líbiai munkaerő felét foglalkoztatja.
Az olajjövedelmekből finanszírozott szociális programok miatt az életszínvonal viszonylag stabil - a havi átlagjövedelem 230 dollárnak felel meg -, ezért a többség nem is lelkesedik a reformokért. Az amerikai Heritage Foundation szerint a líbiai a világ harmadik legellenőrzöttebb gazdasága, ezért a külföldi tőke főként a kőolaj- és földgázágazatba fektet. Pedig hatalmas lehetőségek rejlenek például a turizmusban: miközben Marokkó és Tunézia évente 6-6, Egyiptom pedig 8 millió turistát fogad, a tiszta, érintetlen tengerparttal, hatalmas sivatagokkal és épen maradt ókori római emlékekkel rendelkező Líbiát mindössze 300 ezer turista keresi fel. A változást nehezítik a Kadhafi-család egyes tagjainak saját üzleti érdekeltségei, a modernizálás így csak néhány reformer ügye, akiknek élén a líbiai vezető kisebbik fia, Szaif al-Iszlám áll.
Az ország mintha nem tudna mit kezdeni az olajjövedelmekből felhalmozott 56 milliárd dolláros valutatartalékával sem. A korlátlan diktátor hírében álló Kadhafi képtelennek tűnik arra, hogy végigvigye a gazdasági reformokat. Elemzők szerint a hagyományosan decentralizált és nehezen kordában tartható ország csak részben áll Kadhafi ellenőrzése alatt. Egyes vélemények szerint épp ezért nem tudott hamarább véget vetni a bolgár nővérek kálváriájának. Miközben az olajjövedelmek, az utazási korlátozások és a titkosrendőrség felügyelete révén a líbiai vezető eddig meg tudta őrizni a hatalmát, az óriási bürokrácia alsóbb szintjéig már nem ér el a keze, és tehetetlen a virágzó korrupcióval szemben. Egyelőre semmi jele, hogy az ingyenes juttatásokról - például lakásról, autóról - döntő, főként Kadhafi saját törzséhez tartozó bürokraták hatalmát egyhamar sikerül megnyirbálni.
A líbiai politikában fontos szerepet játszanak a törzsek, amelyek képviseletét Kadhafinak állandóan egyensúlyban kell tartania. Saját népe, a Kadhafija főként a kormány felső szintjein, a hadseregben és a biztonsági erőknél foglal el jelentős pozíciókat, de állítólagos részvétele az 1996-os puccskísérletben megkérdőjelezte a feltétlen hűséget. A hadseregben sem bízhat teljesen - vezető tisztek például 1993-ban kísérelték megkaparintani a hatalmat -, de az elégedetlenséget az állandó cserékkel és az ENSZ-szankciók feloldása révén új hadivásárlásokkal és kiképzőprogramokkal a jelek szerint sikerült felszámolni.
Líbiában nincsenek pártok, és választásokat sem tartanak - Kadhafi az általa kinevezett forradalmi bizottságokon keresztül gyakorolja a "nép hatalmát" -, ezért számára az a legveszélyesebb, ha a belső ellenzék az Észak-Afrikában terjedő radikális iszlám felé fordul. A dán Mohamed-karikatúrák elleni tavalyi tüntetések például Kadhafi-ellenes megmozdulásokká váltak, amelyek során rendőröket támadtak meg. Ha a muszlim fundamentalizmus gyökeret ereszt, könnyen elsöpörheti a történelem fura fintoraként immár a Nyugat egyik közel-keleti reménységének tartott Kadhafi Líbiáját.
Iszlám + liberális gazdaság = jólét
NOL • Metazin • 2007. július 31.
Az iszlám országaiban vége a stagnálás korának. Lám, mit tesz a liberális gazdaságpolitika és az iszlám elegye. Legalábbis így értelmezi a történteket a kutató, aki egyaránt híve az iszlámnak és a gazdasági liberalizmusnak.
<!--
var ord=Math.round(Math.random()*100000000);
document.write('');
//-->
„A 20. század tekintélyuralmi és szocialista rendszerei nyomorra kárhoztatták a muzulmánokat. Mai politikai rendszereik kevésbé elnyomóak és áttértek a piacgazdaságra. Következésképp a muzulmánok előtt is megnyílt a jólét útja” – lelkesedik a párizsi Le Figaróban Guy Sorman, a Rifaa gyermekei. Modern muzulmánok című könyv szerzője.
Becslések szerint 2004 és 2008 között az egy főre eső török nemzeti vagyon egyötödével nő. Ez éppen elég magyarázat arra, miért győzött Erdogan miniszterelnök muzulmán pártja a júliusi választáson. Az előző, világi és etatista kormányok idején az infláció elszabadult és a gazdaság stagnált. A muzulmán demokraták viszont stabilizálták az árakat, és négy év óta egyfolytában 6% körül van a növekedés üteme.
A siker motorjai az európai konkurenciával versenyképes vállalkozók, az „anatóliai tigrisek”. Szinte valamennyien mélyen, olykor egyenesen a miszticizmusig vallásosak. Ők adják Erdogan pártjának bázisát, s a miniszterelnök liberális és Európa-párti gazdaságpolitikája pontosan rájuk van szabva.
Törökország példája nem egyedi: az egész muzulmán világban gyorsul a növekedés. Harminckét iszlám ország növekedési átlaga meghaladja a világátlagot, és még akkor is éppen azzal egyenlő mértékű (5,5%), ha leszámítjuk az olajtermelő országok adatait.
Mindez rácáfol arra a sok évtizedes tételre, hogy az iszlám ellehetetleníti a gazdasági növekedést. Valójában a szóban forgó országokat a szocializmus öröksége húzta vissza: a polgárságot megfosztották javaitól vagy elüldözték, önellátást hirdettek és központi tervezést vezettek be.
Az 1980-as évektől kezdve azonban a liberális gazdaságpolitika kerekedett felül, s ennek meg is lett az eredménye. Az infláció még mindig magas (7,6%), de ha az iszlám világ modernizálja középszerű teljesítményt nyújtó államapparátusát, az infláció is csökken majd, növekedés dolgában pedig utolérhetik a ma éllovas Kínát és Indiát.
Az iszlám kifejezetten megbecsüli az üzleti sikert. Maga a próféta is vállalkozó volt, és áruslányt vett feleségül. Nem véletlen hát, hogy a törökországi iszlám kormánypárt piacgazdaság-párti.
Mindebből a szerző arra a következtetésre jut, hogy a modern iszlámtól nem kell tartanunk. Eszerint az utolérendő példaképtől, Kínától mégúgy sem kell tartanunk, s ez igazán jó hír. Ha igaz.
Sajtóértesülés
Bolgár ápolónők: Líbia az Arab Ligánál folytatja színjátékát
2007. július 27. 15:49 | Utolsó módosítás:2007. július 27. 16:01
Líbia azzal a kéréssel fordult a többi arab országhoz, hogy szakítsa meg diplomáciai és gazdasági kapcsolatait Bulgáriával – jelentette egy londoni székhelyű arab internetes napilap.
Tripoli ezt azért kéri, mert a bolgár államfő megkegyelmezett annak az öt bolgár ápolónőnek és egy palesztin orvosnak, akit Líbiában halálra, majd életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek, végül pedig elengedtek Bulgáriába.
„Líbia tegnap kérte az Arab Liga azonnali összehívását, hogy a szervezet megvitassa: az arab országok egységesen meg tudnák-e szakítani diplomáciai, pénzügyi és gazdasági kapcsolataikat Bulgáriával” – olvasható a Líbia aj-Jum című honlapon. A kérés teljesítésének lehetőségét az Arab Liga hétfői rendes ülésén vizsgálja meg. Líbiai tisztségviselőt egyelőre nem lehetett megszólaltatni az ügyben.
