„A szerelem nem csupán érzelem. Az érzelemben, mint valami burokban egy kis magocska rejtőzik, amelynek mindig más színe, más illata van. Néha hétköznapi, máskor viszont rendkívül becses és egyedülálló.” (Milan Kundera)
Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, Faricskálok lomhán egy dalon, Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén.
"Nincs békém, s nem szítok háborúságot, félek s remélek, fázom és megégtem, az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben, semmi se kell s ölelném a világot"
"Olyan furcsák vagyunk mi emberek. Az egyik szemünk sír, a másik meg nevet. A másikról azt hisszük, hogy boldog talán, Irigykedünk egy vidám szaván. Azt hisszük, a másik szeme ragyog, Gondolatai tiszták, szabadok. Nem vesszük, ó dehogy vesszük észre, Hogy könnyek égnek csillogó szemében. Különösek vagyunk mi emberek, Az egyik szemünk sír, az ajkunk meg nevet. Hazugság az egész életünk, Hisz akkor is sírunk, ha nevetünk. "
"Mint nagy kalap borult reám a kék ég, és hű barátom egy akadt: a köd. Rakott tálak között kivert az éhség s halálra fáztam rőt kályhák előtt. Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak, s szájam széléig áradt már a sár, utam mellett a rózsák elpusztultak s leheletemtől megfakult a nyár, csodálom szinte már a napvilágot, hogy néha még rongyos vállamra süt, én, ki megjártam mind a hat világot, megáldva és leköpve mindenütt."