"Olyan furcsák vagyunk mi emberek. Az egyik szemünk sír, a másik meg nevet. A másikról azt hisszük, hogy boldog talán, Irigykedünk egy vidám szaván. Azt hisszük, a másik szeme ragyog, Gondolatai tiszták, szabadok. Nem vesszük, ó dehogy vesszük észre, Hogy könnyek égnek csillogó szemében. Különösek vagyunk mi emberek, Az egyik szemünk sír, az ajkunk meg nevet. Hazugság az egész életünk, Hisz akkor is sírunk, ha nevetünk. "
"Mint nagy kalap borult reám a kék ég, és hű barátom egy akadt: a köd. Rakott tálak között kivert az éhség s halálra fáztam rőt kályhák előtt. Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak, s szájam széléig áradt már a sár, utam mellett a rózsák elpusztultak s leheletemtől megfakult a nyár, csodálom szinte már a napvilágot, hogy néha még rongyos vállamra süt, én, ki megjártam mind a hat világot, megáldva és leköpve mindenütt."
"S közelről színtelen homályos vagyok én is Vagyok a köd amely lámpásokat sötétít A kéz mely hirtelen a szemet elfedi A fal mely köztetek s a minden fény között áll És árnyak közepette feltündökölve távozom S kedves csillag-szemek utánam igazodnak"
Orbán Ottó
Dal a megrendült eszményekről
Már nem tudok másfajta verset írni,
Csak olyat, melyben a halál kaszája cseng.
Az elszalasztott esélyt nincs mód visszasírni,
Bár rémült szívdobbanásomtól döng a csend,
Míg bénán bámulom, hogy egyenlőség, testvériség és szabadság,
Minden megrendült, amiben valaha hittem.
„Repülni tudsz!” hitegetett a szikrázó magasság, És most a föld nyüvei zabálnak föl itt lenn.
"Kit törvény véd, felebarátnak még jó lehet; törvényen kívűl, mint az állat, olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom; ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd; és én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd. "
Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom, ne szól, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd, s én majd elintézem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd.
