Óh meddig kelletik csörgőim rázni még,
s alacsony homlokod, Torzkép, csókolni árván?
A titkos cél felé ellankadozva szállván,
tegzem sok hullt nyila mikor lesz már elég?
Lelkünket sok finom fogás koptatja rég,
s kezünk alatt tunyán bomlik a konok állvány,
míg végre felragyog az Alkotás, a Bálvány,
melyért bennünk a vágy zokogó pokla ég!
Van köztünk hány, akik az Eszményt el sem érik:
átkos szobrász-csapat, balsorssal bélyeges,
kik, míg nagy homlokod s kebled vésik, jeges
titkú, zord Capitol! meddon csak azt remélik,
hogy nékik a Halál új napként gyúl ki majd,
s fényében bús agyuk virága még kihajt!
/Charles Baudelaire/
Mishima Yukio, eredeti nevén Hiraoka Kimikaze 1925-ben született Japánban. Egész életét az irodalomnak szentelte. Legnagyobb epikai műve az "Aranytemplom". Rendkívül gazdag pályájának (filmben, TV-ben, rádióban is dolgozott) a középkori szamurájokhoz hasonlóan hasfelmetszéssel vetett véget 1970-ben. A mai ParaInesis a 30 éve halott Yukio előtt tiszteleg, egyben folytatva a Halál-sorozatot ezúttal az öngyilkosság témáját boncolgatva.
"Egy éjszaka csillogó várost pillantottam meg az ágyamból, ott lebegett az engem körbepólyáló sötétségben. Csendes volt, fénylő, titokzatos. A város lakóinak az arcán világosan láttam a titkos pecsétet. Felnôttek voltak, az éjszaka élettelenségében tértek meg otthonukba, beszédükben és mozdulataikban titkos rend jelei és szavai, mint a szabadkőművességben. Fáradtság fénylett az arcukon, és hátrahőköltek, ha valaki a szemükbe nézett. Mint az ünnepi maszkok láttán, melyek ezüstpora az őket érintő ujjhegyre tapad, most is úgy éreztem, ha csak az arcukhoz érnék, rálelnék a színekre, melyeket az éjszaka városa festett rájuk."
"Azt mondják, hogy az élet színpad. De az emberek legtöbbjét mintha nem kínozná ez a gondolat, mindenesetre nem olyan korán, mint engem. Gyermekkorom múlásával már határozottan hittem, hogy színpad az élet, és nekem is meglesz a magam eljátszandó szerepe, de valódi énemet soha nem kell majd fölfednem. S mivel meggyőződésemet meglehetősen gyerekes tapasztalatlanság kísérte, s noha lelkem mélyén valahol ott motoszkált a halvány gyanú, hogy tévedhetek, úgyszólván biztosra vettem, hogy minden ember úgy vág neki az életnek, mint én. Derűlátón úgy képzeltem, hogy a színjáték befejeztével lehull majd a függöny, és a közönség soha nem pillantja meg a színész igazi arcát. Az a feltevésem, hogy fiatalon fogok meghalni, szintén ebből a hitből fakadt. Optimizmusomban vagy jobban mondva ebben az ábrándomban nagyot csalódtam az idők folyamán." /részletek az Egy maszk vallomása c. regényből/
"Sehol sem gyűlt össze annyi, a halálfélelem felidézésére hivatott megdöbbentő kép, mint az Aprószentek temetőjében, Párizsban. A vallásos iszonyodást kedvelő középkori lélek itt alaposan kivehette belőle a részét. Az Aprószentek véres és siralmas mártírhalála különösen alkalmas volt rá, hogy nyers részvétet keltsen, ezt pedig a kor fölöttébb kedvelte. A XV. században különös tiszteletben részesítették az Aprószenteket; XI. Lajos "egy egész aprószentet" ajándékozott a templomnak, kristálykoporsóban. Ez a temető volt a legkedveltebb temetkezési hely. Egy párizsi püspök egy marék földet tétetett sírjába az Aprószentek temetőjéből, ha már nem nyugodhatott ott. A temetőben gazdag és szegény között nem volt különbség. Úgysem pihentek itt sokáig; annyira zsúfolt volt a temető (húsz egyházközségnek volt joga ide temetkezni), hogy rövid időn belül újra ki kellett hantolni a sírokat, el kellett adni a sírköveket, hogy újak is helyet kapjanak. Azt tartotta a néphit, hogy ebben a temetőben a holttest kilenc nap alatt csontig porlad. A koponyákat és csontokat csontkamrában halmozták fel, amelyek három oldalról övezték a temetőt. Ezerszámra hevertek a csontok közszemlére téve, egyenlőséget prédikálva mindenkinek.Többek közt a nemes Boucicaut is hozzájárult a szép csontkamrák építéséhez. Az árkádok alatt a haláltánc képei és stanzái ékeskedtek. Jobb helyet nem is lehetett volna találni a vigyorgó halál majomszerű alakjának, aki pápát, császárt, szerzetest és bolondot egyaránt elhurcol. Berry hercege, aki szintén oda akart temetkezni a templom főkapuján kifaragtatta a három halott és három élő történetét. Száz évvel később a halál nagy szobra tette teljessé a temetési szimbólumok tárlatát, ma a Louvre-ban látható - egyébként ez minden, ami a temetőből megmaradt."
Pszichológusaink, akik önkéntelenül a dekadencia szimptómáin felejtették tekintetüket, bizalmatlanságunkat újra meg újra a szellem ellen irányítják. Mindig csak a szellem a gyöngélkedô, túlérzékeny, beteges hatásait látjuk: de már jönnek
az új barbárok
-a cinikusok
-a kisérletezôk
-és a hódítók
és a szellemi fölény egyesítése a jó közérzettel és az erô fölösleggel.
Valami újra mutatok rá: a demokratikus lényre nézve minden bizonnyal veszélyt jelentenek e barbárok, de csak a mélyebb rétegekben kereshetjük ezt. Vannak más típusú barbárok is, akik a magasból érkeznek: hódító és uralkodó természetek, akik alakítandó, formálandó anyagot keresnek maguknak. Prométeusz ilyen barbár volt...
F. Nietzsche; A hatalom akarása. 899, 900
Misima ilyen. Mentes az ember nagy tévedéseitôl, anélkül, hogy túlságosan is embertelen lenne. Az meghökkentô és érthetetlen, taszító, megbotrákoztató és undorító részlet a "Maszk vallomásaiból" való. Az elsô könyvébôl amivel "berobbant" a japán irodaloban. Rossz szó! Berobbant? A csönd robbant be vele. A belsô harmónia.
Lelkünket én egy hangszernek látom. Egy hanszernek, melyen az érzetek különféle hangokat szólítanak meg. Van, hogy disszonáns hangokat. A modern világ ilyen idegen és durva rossz hangzat. A hangszernek, minden hangszernek, embernek, megvan a maga saját hangzása. Misima a magáét a tökéletes harmónia állapotára jutatta. Az emberi élet addig tart, míg lelkünk a fogantatással megpendített hangvillája zeng. Ügyelni kell arra, hogy pengetű ujjainkat, az érzékeinket a megfelelô finomságúra, vagy éppen durvára, csiszoljuk magunkhoz, ahhoz, hogy létünben szépen szóljunk.
Misima élete és halála tökéletes volt. Egész élete e halálra készülés jegyében telt el. Mert Misima a császári japán halotti szinfóniája volt.
szerintem teljesen normális, hogy ilyen hatással van rád...hehe
amúgy az Aranytemplom c. regény egy zen-buddhista papnövendékről szól, aki 1950-ben felgyújtotta Japán egyik legrégibb épen fennmaradt szentélyét.
Az eset maga megtörtént, az alakot viszont az író képzelete teremti, a saját vonásaival ruházva föl azt.
kíváncsi vagyok, vajon ki jutott eszedbe párhuzamként?
Már szóltam róla, milyen csenevész bennem az emberi részvét... nekem az apám halála, anyám nyomorúsága sem számított.
Kedves Holló: mindez számomra annyira meghökkentő és érthetlen, taszító, megbotránkoztató és undorító, hogy azt kell mondanom: hogy lehetőség szerint jobb ha nem szólok ehhez a topichoz hozzá. Nyugati párhuzamok jutnak eszembe, de hagyom; Hisz rájöttem egy gyűszűnyit sem értek az egészből.
Köszi Holló, az első idézet nem tetszett színpadiasnak és erőltettnek találtam - legalábbis így kiragadva-, a második sokkal inkább tűnt életszerűek. Az első idézet Dosztojevszkij világára emlékeztetett - különbségektől eltekintek -. A második idézet nagyszüleim, szüleim világára, nem csak a bombázások miatt, hanem a bombázások között még akkoriban mifelénk is létezett - a különbségek ragozásától itt is eltekintve - létezett vallás, család, hagyomány.
"Egészen megrészegített annak tudata, hogy ugyanolyan katasztrófa vár rám, ugyanabban a tűzvészben hamvadok el én is, mely az Aranytemplomot porig égeti. Világom ezáltal az övével azonos dimenzióba került. Teste, bár szilárd, mégis - akárcsak az én esendő rútságom - gyúlékony szerves anyag. Ezt végiggondolva néha olyan érzésem támadt, hogy húsomba, zsigereimbe rejthetném, megmenthetném - akárcsak a tolvaj, mikor üldözői elől futtában bekapja a lopott drágakövet.
Tessék elgondolni, hogy szutrákat nem tanultam abban az évben, könyvet sem olvastam, csak lélek és testedzés, harci gyakorlatok, nap mint nap, és a gyárban dolgoztam, vagy pedig a kötelező evakuálásnál tevékenykedtem. Ábrándozásra való hajlamom annyira elhatalmasodott rajtam, hogy - hála a háborúnak - az emberélet valósága távol esett tőlem. Nekünk, fiúknak, álomszerűen megfoghatatlan, anyagszerűtlen és nyugtalanító élmény volt a háború; az emberi értelemtől távol, elkülönítve, valóságos karanténban nőttünk fel.
1944 novemberében bombázták első ízben Tokiót a B-29-esek, s azután bármelyik nap várható volt Kiotó bombázása is. Titokban elképzeltem a tűzzel borított várost, mert Kiotóban féltve őrizték a régiségeket a maguk hamisítatlan formájában, és közben feledésbe merült, hogy miként született egykor a szentélyek és templomok öléből elven parázs, hogyan pusztította végig Kiotót az Ónin-lázadás*, micsoda felfordulás támadt itt akkor! Rájöttem, hogy a város vesztett szépségéből amiatt, hogy túlságosan is régóta csendes, és nem ismeri már a háború bizonytalanságát.
Talán holnapra leég az Aranytemplom - gondoltam -, és eltűnik a térnek erről a pontjáról, melyet most még kitölt formájával...Fent a csúcson a főnix, a halhatatlan madár új élete felé bontja ki szárnyait, s a lebéklyózott épület felszedi horgonyát, elillan, tovalebben, sápadt fényt szórva a tó felett, a tengerár felett...
Vártam, vártam, de a kiotói légitámadás csak nem akart bekövetkezni. A rákövetkező évben március 9-én jött a hír: Tokió alsóvárosa lángban áll, Kiotó felett azonban, távol a vésztől, ragyogott a kora tavaszi tiszta égbolt.
Félig reményvesztetten vártam tovább, s a tavasz ege, mint a tükröződő ablaküveg, nem engedett belátni: mi történik odaát, elrejtette előlem a tűzvészt, az összeomlást. Már szóltam róla, milyen csenevész bennem az emberi részvét... nekem az apám halála, anyám nyomorúsága sem számított. Álmom a tűzvész, a hatalmas katasztrófa, az emberi méreteken túli tragédiák, egy kolosszális mennyei prés, melyben rútság és szépség egyformán szétmállik. Égig érő óriási balta hűvös suhanását láttam olykor a kora tavaszi ég villanásaiban, s mennyire vártam, hogy lesújtana már! Vágódjon le - sebesebben, mint a gondolat!
Azon azért ma is csodálkozom, hogy miért foglalkoztattak engem ezek a sötét képzetek, holott érdeklődésemet, egész valómat eredetileg a szépség kötötte le. Nem valószínű, hogy a háború irányította volna a gondolataimat. Azonban elég, ha az ember a szépséget kutatja, észrevétlen rábukkan a világ legsötétebb dolgaira. Talán így vagyunk teremtve."
Reiko mély meghajlással köszöntötte. Nem merte fölemelni a fejét. Félt, hogy könnyei tönkreteszik az arcfestését, de nem bírta könnyeit visszatartani.
Amikor ismét fölpillantott, Reiko könnyei ködén keresztül látta, hogy a főhadnagy kihúzta kardját hüvelyéből, és a penge köré fehér pólyát tekert, annyit, hogy az acél a hegyéig öt-hat ujjnyi hosszan szabadon maradjon.
Az ekképp körültekert pengét maga elé tette a gyékényre, előbb térdre helyezkedett, majd ismét vissza törökülésbe, és kigombolta egyenruhája gallérjának a kapcsait. Nem látta többé feleségét. Lassan, sorra kigombolta zubbonya apró rézgombjait is. Elotunt barna mellkasa, majd a hasa. Leoldotta derékszíját, és kigombolta nadrágja gombjait, kivillant a csípőjét szorító tiszta fehér ágyékkendő. A főhadnagy két kézzel lehajtotta az ágyékkendőt, hogy a hasát jobban szabaddá tegye, aztán megragadta kardja pengéjét.
Bal kezével, szemlesütve, a hasát masszírozta.
Hogy kipróbálja, a kard pengéje elég éles-e, kissé lehajtotta bal combjáról a pantallót, s lemeztelenített combján a bort könnyedén megvágta. A vér nyomban kitöltötte a sebhelyet, kis piros vérpatakok csorogtak belole és csillogtak a lámpafényben.
Reiko először látta férje vérét, s a szíve nagyot dobbant. Nézte férje arcát. Az nyugodt elégültséggel figyelte a csordogáló vért. Egy pillanatra – bár tudta, hogy ez csalóka vigasztalás – Reiko megkönnyebbülést érzett.
A főhadnagy átható, merev tekintetével úgy bámulta feleségét, mint egy ragadozó madár. Aztán maga felé fordítva kardját, könnyedén megemelkedett, s felsőtestével a penge éle fölé hajolt. Vállán megfeszült uniformisának szövete, s elárulta, micsoda erőfeszítés mozgósítja minden izmát. Balra célzott, hasa legmélyére. Éles kiáltása belehasított a szoba csöndjébe.
Bár a főhadnagy minden erejét beleadta a döfésbe, mégis az volt az érzése, hogy valaki más mért rá szörnyű csapást – vasrúddal, az oldalára. Egy-két pillanatig forgott körülötte a világ. Nem tudta, mi történt vele. Az öt-hat hüvelyknyi csupasz acél teljesen eltünt a hasában, és a fehér pólyatekercs, amelyet görcsösen szorított a kezében, közvetlenül a bőrén feküdt.
Magához tért. A penge bizonyára átszúrta a hasfalat, gondolta. Nehezen lélegzett, szíve hevesen vert, s valami távoli mélységből, amelyről alig hihette, hogy még az őrésze, rettenetes, utálatos fájdalom tört fel, mintha szétnyílna a föld, és lávává olvadt sziklák ömlenének belőle. A fájdalom iszonyú sebességgel közeledett. A főhadnagy összeharapta az ajkát, és elfojtott egy önkénytelen nyöszörgést.
Ez hát a szeppuku? – kérdezte magában. Mondhatni az abszolút káosz, mintha az ég szakadt volna a fejére, mintha a világegyetem részegen támolyogna. Akarata és bátorsága, amelyet a döfés előtt oly szilárdnak érzett, hajszálvékony acélszálra fogyott, s az a borzalmas gyanúja támadt, hogy e vékony szál mentén kell előre jutni a és kétségbeesetten kapaszkodnia bele. Görcsbe szorult ökle egészen benyirkosodott. Letekintett. Látta, hogy a keze és a pólya, amely a kard pengéje köré volt tekerve, vérben ázik. Ágyékkendőjét is sötétvörösre festette a vér. Döbbenetesen hihetetlennek találta, hogy ilyen borzalmas fájdalom közepette még látni lehessen azt, ami látható, s hogy még létezhessen az, ami létező.
Abban a pillanatban, amikor látta, hogy a főhadnagy a bal oldalába döfi kardját, s arcára a halál sápadtsága hull, mint függöny a színre, Reikónak erőt kellett vennie magán, hogy hozzá ne ugorjék. Bármi történjék is, őrködnie kell. Tanúnak kell maradnia. Ezt a kötelességet férje rótta rá. Szemközt vele, egy gyékénnyi távolságra, megfigyelhette, hogy fájdalmában az ajkát harapdálja. A fájdalom ott dúlt a szeme elott, feltétlenül, holtbizonyosan. És Reiko nem tehetett semmit, hogy megszabadítsa tőle.
Férje homlokán verejték csillogott. Becsukta, majd ismét kinyitotta a szemét, mintha számot adna magának arról, mi történik. Tekintete elvesztette fényét, s olyan ártatlannak, üresnek látszott, mint egy kis állat szeme.
A fájdalom, amelyet Reiko szemlélt, oly hevesen tüzelt, mint a nyári nap, s merő idegenül állt szemben azzal a bánattal, amely az őlelkét hasogatta. A fájdalom vég nélkül nott, áradt. Reiko látta, hogy férje olyan világba lép, ahol a lét feloldódik a fájdalomban, be van zárva a fájdalom egy sejtjébe, és nincs kéz, amely hozzáférhetne. De ő, Reiko, nem érzett semmiféle fájdalmat. Az őbánata nem ez a fájdalom. Annyira nem, hogy az az érzése támadt, magas és kegyetlen üvegfal emelkedik közötte és férje között.
Házassága óta férje élete az őélete volt, és férje lélegzete az o lélegzete. De most, hogy a szenvedés férje létének igazi valója lett, saját szenvedésében nem találta létének semmiféle bizonyítékát. Most a főhadnagy jobb kezével a pengén, keresztbe akarta vágni a hasat, de a penge beleakadt a belekbe, azok rágabalyodtak, rugalmasan le-ledobták, a főhadnagy megértette, hogy mindkét kezére szüksége van, ha azt akarja, hogy a penge a döfött sebben maradjon. Csakhogy ez nem ment olyan könnyen, ahogy képzelte. Míg bal kezével benyomva tartotta a pengét, minden erejét a jobbjába mozgósítva, jobb felé húzta. A harántvágás három-négy hüvelykkel nőtt.
A fájdalom a belső mélységből lassan az egész hasra kisugárzott. Minden lélegzetvételére, minden érverésére eszeveszetten zúgtak a harangok, ezer harang egyszerre, s egész lénye rázkódott belé. A főhadnagy nem bírta többé visszafojtani nyögéseit. De a penge elérte a köldök magasságát, s ezt észrevevén, elégültséget érzett és bátorságra kapott.
Az ömlő vér mennyisége szabályosan nőtt, s most már az érverés ütemében bugyogott a sebből. A főhadnagy előtt a gyékényt egészen átáztatta a vörös vér, amely a pantalló redői közt felgyűlt vértócsákból csorgott rá. Egy csöpp, mint egy kis madár, Reikóig röppent, rászállt a térdére, foltot ejtett fehér kimonóján.
Amikor végre a főhadnagy egészen fölmetszette a hasát, a penge már alig állt a sebben, ki-kilátszott vértől és zsírtól csillogó hegye. Ám a főhadnagyot most hirtelen heves hányinger fogta el, és rekedt kiáltást hallatott. A hányás a szörnyű fájdalmat még szörnyűbbé fokozta, s a hasán, amely addig nyugodt maradt, görcs hullámzott végig, a seb kitátotta a száját, s a belek kibugyogtak belőle, mintha a seb is hányna. A belek, szemlátomást közömbösen gazdájuk kínja iránt, akadály nélkül siklottak ki és öntötték el a lába közét, kitunő egészség meg életerő szinte kellemetlen látványát nyújtva. A főhadnagy feje lehorgadt, válla fölemelkedett, a szeme tágra nyílt, s a szájából vékony nyálfonál csorgott. Arany vállpántjai csillogtak a lámpafényben.
Vér volt mindenütt. A főhadnagy térdig fürdött a vérben, és megsemmisülten, erejefogyottan egyik tenyerével a földre támaszkodott. Savanyú szag töltötte be a szobát. A főhadnagy, fejét lóbálva, szüntelenül csuklott, s minden csuklás megrázta a vállát. Egyre jobbjában szorongatta kardja pengéjét, amelynek a hegyét a belek rugalmasan le-ledobták.
Nehéz lenne hősiesebb látványt elképzelni, mint azt, amikor a főhadnagy hirtelen kiegyenesedett, összeszedte minden maradék erejét, és fölszegte a fejét, olyan heves mozdulattal, hogy koponyája hátsó részét beleverte az alkóv pillérébe. Reiko, aki mindaddig szemlesütve állt ott, s hipnotizálva bámulta a térdei felé folyó vértócsát, felriadt a zajtól, és fölpillantott.
A főhadnagy arca már nem volt élő ember arca. Szemei mélyen ültek üregeikben, bőre mint a pergamen, egykor oly friss orcája és szája olyan színű, mint a száraz sár. Jobbja, ahogy fáradságosan szorongatta a pengét, reszketve, de mereven, mint egy bábfigura keze, megemelkedett, s megpróbálta, hogy a penge hegyét a torkának szegezze. Reiko nézte férjének ezt az utolsó, hiábavaló és szívtépő erőfeszítését. A penge vértol és zsírtól csillogó hegye egyszer, kétszer, háromszor, tízszer is célba vette a torkot, de mindannyiszor félre csúszott. A lélekerő, amelynek irányítania kellett volna, már kimerült. A penge hegye az egyenruha gallérját, és a gallérra hímzett rangjelzést döfködte. A kapcsok ugyan nyitva voltak, de a merev katonagallér magától összecsukódott és védelmezte a torkot.
Reiko nem bírta tovább ezt a látványt. Segíteni akart férjének, de nem volt ereje felállni. A vértócsán keresztül a térdein csúszott hozzá, s fehér kimonóját bemázolta a vér. A férje háta mögé vánszorgott, s mindössze annyit tett, hogy széthúzta a gallért. A penge reszkető hegye végre érintkezhetett a csupasz torokkal. Reikónak ekkor úgy rémlett, hogy őtaszította férjét előre, de ez nem igaz. Ez volt a főhadnagy utolsó szándékos mozdulata, utolsó tudatos erőfeszítése. Hirtelen a pengére vetette magát, és az átütötte a torkát. Szörnyű vérsugár lövellt belőle, a főhadnagy előrebukott, aztán mozdulatlan maradt, a penge hideg kék hegye kiállt a tarkójából.
4.
Reiko óvatosan ment le a lépcson, a vér csúszóssá tette facipoit. A felső szobában minden elcsöndesedett.
A földszinten világosságot gyújtott, ellenőrizte a vízcsapokat, a gázcsapot, és vizet öntött a parázstartó üst még vöröslő zsarátnokára. A négy és fél-gyékényes szoba nagy tükre előtt megállt, és megnézte magát. Fehér kimonója alján a vérfoltok merész és szertelen rajzzá folytak össze. Amikor a tükör elé ült, a combjaira hideg nedvesség tapadt, a férje vére. Megborzongott. Ráérősen hozzálátott a készülődéshez. Kifestette magát: sok piros festéket kent az arcára, sokat a szájára. Most nem a férjének festette ki magát, hanem a világnak, amelyet el fog hagyni, iparkodásában volt valami pompakereső és színpadias. Mire felállt, a tükör előtt a gyékényt már átitatta a vér. Nem törodött vele.
A toalett után Reiko megállt az előszoba cementpadlóján. Este a férje azért reteszelte el az ajtót, mert fel akart készülni a halálra. Egy pillanatig tétovázott. Kireteszelje-e? Ha zárva marad az ajtó, a szomszédok nem veszik azonnal észre az öngyilkosságot. A gondolat, hogy testük néhány nap múltán bomlásnak indulna, nem tetszett Reikónak. Mindent összevetve, úgy vélte, jobb, ha kinyitja az ajtót... Kireteszelte hát, és kissé kinyitotta a tejüveg ajtószárnyat... Fagyos szél süvített be... Már elmúlt éjfél, senki se járt az utcán, a szemközti nagy ház fái mögött fagyosan ragyogtak a csillagok.
Nyitva hagyta az ajtót, és fölment a lépcsőn. Egy kicsit próbálgatta a járást, facipoi már nem csuszamlottak. Már a lépcső közepén megcsapta az orrát egy nagyon sajátságos szag.
A főhadnagy vértengerben hevert. Úgy tetszett, hogy a penge, amely kiállt a tarkójából, még jobban kiáll. Reiko keresztülvágott a vértócsán, leült a holttest mellé, s hosszan nézte férje arcát, amely féloldalt, a gyékényen feküdt. Szeme tágra nyitva, mintha valami magára vonta volna a figyelmét. Reiko megemelte a halott fejét, bebugyolálta kimonója ujjába, letörölte ajkáról a vért, és megcsókolta.
Aztán felállt, kivett a faliszekrénybol egy fehér takarót, vadonatújat, meg egy zsinórövet. Hogy kimonója ne nyíljon szét, maga köré csavarta a takarót, s a derekán megkötötte a zsinórövvel.
Körülbelül egy fél méterre férje testétol Reiko leült. Kivette övéből a tőrt, hosszan nézte csiszolt acélpengéjét, és megcsókolta. Az acélnak mintha kissé cukros íze lett volna.
Reiko nem késedelmeskedett. Azt mondta magában, most őis megismeri azt a fájdalmat, amely az imént oly mély szakadékot támasztott közte és férje között, s ez a fájdalom önmagának része lesz, de ő csak azt a boldogságot látta benne, hogy a maga rendjén őis beléphet abba a birodalomba, amelyet férje már meghódított. Kínhalált szenvedett férje arckifejezésében volt valami megfoghatatlan, amit most fedezett föl először. Meg fogja oldani a talányt. Reiko úgy érezte, végre képes ő is megízlelni annak a nagy erkölcsi elvnek minden keserűségét és édességét, amelyben férje hitt. Azt, amit eddig csak férje példáján keresztül tapasztalt, most végre saját ajkival ízlelheti.
Reiko a torka tövére illesztette a tőr hegyét, és hírtelen beledöfte. A szúrás könnyű sebet ejtett a torkán. Bár a feje lángolt, a keze reszketett, a pengét jobb felé húzta. Langyos hullám öntötte el a száját, s a szeme előtt, a kibuggyanó vérsugáron keresztül minden vörösbe borult. Összeszedte minden erejét, és a tőrt a torka mélyére szúrta."
Ugy emlekszem, nekem megvan egy konyve, sajna oroszul. Ajandekba kaptam valamikor a 90-es evek elejen, es nem olvastam el, csak belelapoztam. Arra emlekszem, hogy a szerzo muveszneve regi hieroglifakkal ugy is olvashato, hogy "ordog, akit megigezett a halal". Na meg amit elolvastam belole, az a par oldal, ahol de Sade markit eltette, elvette a kedvemet az elmelyulestol.
Nna majd mesélek, ha Raven barátunk nem kerül jobban elô...
Lehet, hogy háborús pszihózisban telnek napjai és beásta magát a vasúti töltés oldalába néhány hű bajtársával, de sajnos csak a postás jár arra, az meg nem akarja hôsies harcban legyôzni ôket...Ehhhehe:-))))
Utána akartam nézni Misimának, de semmilyen tényre nem akadtam az itteni beszélgetéseket átfutva. Nem is tudom, balgán állok itt és nem kérdezek semmit, majd megpróbálok utánaolvasni. Azért érdekes, ha könyvekről kell beszélgetni mennyire kevesen vannak a különböző topicokban jelent. A tartalmatlan "szóragozásból" és "igehírdetésből" pedig ezer és egy hozzászólás születik nap, mint nap, prezentálva sekélyességünket és butaságainkat.
ezt olvassák el azok is, akik lusták megnézni a linkeket!:)
"Sajnálatos tény, hogy ma Magyarországon kevesen ismerik Misima Jukio életművét. Misima valószínűleg a XX. század egyik legkiemelkedőbb és talán legismertebb japán írója volt, aki végképp beírta nevét honfitársainak emlékezetébe az életével, de méginkább a halálával. Az író ugyanis 1970-ben négy társával foglyul ejtette a Japán Honvédelmi Erők hadseregtábornokát, azzal a céllal, hogy felkelésre ösztönözze a hadsereget, végső célként a császár hatalom, a régi Japán teljes fényének visszaállítását kitűzve maguk elé. A kísérlet nem sikerült és utána Misima egy társával szertartásos szeppukut követett el. Tette mélyen megrendítette a japán közvéleményt, szélsőséges nyilatkozatokba sodorva ezzel többeket is; a II. világháború óta ugyanis senki nem követett el Japánban szeppukut.
Henry Scott Stokes közelről ismerte Misimát, élete utolsó éveiben többször is találkozott vele, tokiói helyi tudósítóként. Kezdeti értetlensége az író tettei és művei felett, később őszinte és mély érdeklődésbe fordultak át, amely a mai napig nem csillapodott. Stokes könyvében, mely az egyik legnépszerűbb Misima-életrajz egyben, meglehetősen alaposan ismerteti az életutat és még ennél is részletesebben a több mint száz kötetet és színdarabot kitevő életművét. Ez utóbbi különösen hálás a magyar olvasóközönségnek, lévén roppant kevés mű jelent meg tőle itthon fordításban. Misima élete végtelenül összetett volt és jobban belegondolva szükségszerű, hogy utolsó, tragikusan heroikus cselekedetében kulmináljon. Erre a napra tudatosan készült, több éven át, póriasan szólva: megtervezte, felépítette a halálát. Ö maga ezt tisztán látta, azt gondolta, hogy élete négy folyóból táplálkozik: az írás, a színház, a test és a cselekvés. Ezek a folyók a teljesség tengerébe ömlenek, saját életének teljességébe. Az első három mintha egy egymásba vissza-visszatérően tekergő gyökér lenne ahhoz a fához, amelynek testét és ágait a cselekvés adta; Misima felfokozott, a császár feltétlen tiszteletén alapuló tisztelete volt ez. Ennek volt virágzó hajtása az nap, amikor véget vetett életének.
Nem könnyű megérteni Misma tettét egy mai európainak - Stokesnak saját bevallása szerint 25 év kevés volt erre, mégis könyve jó eligazodást jelenthet minden érdeklődő számára és kiváló meditációs objektum, hogyha a tudatosság és a ösztönelvű vágyaink átütemezésére akarunk összpontosítani hétköznapibb értelemben. Misima több léha érzését és dekadens kicsapongását tisztázva hozta meg az életéről szóló döntését, szem előtt tartva egyik mondását: aki tud és nem cselekszik, az tulajdonképpen nem tud. Misima tudott, ezért műveivel felépítette azt a monumentumot, mellyel meg akarta mutatni kora társadalmának válságát. Halála pedig biztosította ehhez a örökérvényűséget."
Monnyuk, hogy a spektrum a legnézhetôbb tévé. Monnyuk van olyan szemszög is egy idô után, hogy a spektrum egy mocskos szennyadó.
Monyuk Misima ellentmondásos. Monnyuk egy idô után nem az ellentmondást látod, hanem a folyamatot. Neked még sok idô kell, hogy tudd min röhögj jókedvel:-)