Én is.
:)
Számomra ez a legnagyobb kihívás, amire van is esélyem, hogy megcsinálom.
Tudom, hogy Te elsősorban versenybeállítottságú vagy, így Neked kissé más képet ad ez a rendezvény. Más lenne a helyzet, ha mindenki a saját tempójában menne, úgy viszont a hangulat nem olyan lenne és jóval kevesebben vágnának bele.
ez nagyon brutal, el tudom kepzelni, a celbaeres mekkora euforia lehetett, egyszer csinaltam hasonlot, amikor delben indultam Alsoorsrol (Paloznakrol), es a vegcel Obuda volt.
A futam előtti éjszakát régi ismerősöm invitálására a Várpalotai Városi Tv irodájában töltöttük sorstársaimmal, a pásztói Kecskés Tamással és a szombathelyi Kúti Zoltánnal. Nagyon keveset tudtam aludni. Reggel háromtól állandóan a vizes helyiségbe jártam. Azzal bíztattam magamat, hogy legalább méregtelenítettem. Hatkor felöltöztünk, bepakoltunk az autóba és lementünk a rajthelyre. A többi induló is készülődött már, csak a kulcsot nem találták, amivel kijöhettek volna a sportcsarnokból. Hamarosan megérkeztek a rendezők több tálca szendviccsel és finom teával. Valami rögtön meglepett: Nagyon kedvesen és készségesen ajánlgatták a reggelire valót. Az az érzésem támadt, hogy már most felnéznek ránk, hogy belevágtunk. Ez a hozzáállásuk megmaradt a következő több, mint 24 órában is. Lassan minden résztvevő előkerült, és a pontos létszám is kialakult. Tizenheten vágtunk neki a távnak. Ez kicsit kevesebb a megszokottnál (20-30 közötti), de ez a megmérettetés sosem vonzott tömegeket. Indulás előtt a főrendező elmondott minden részletet arról, hogy mire készüljünk. Bemutatta a stábot is, akik az út során a szolgáltatásokat biztosítják, átadta még a polgármester jókívánságait, elkészültek a startfotók, és 8 óra 10 perckor elindult a Flúgos futam.
A Sár-réten:
Kellemesen sütött a nap, kis forgalom volt, ahogyan Ősi – az első utunkba eső település - felé haladtunk. Rögtön áthaladtunk egy vasúti átjárón és ez eszembe juttatott valamit. Elkezdem számolni őket, mert így legalább lesz olyan plusz dolog amire majd legfáradságosabb pillanataimban is próbálok majd odafigyelni. Zoli barátom ezen jót röhögött és mondta, hogy biztosan elfelejtem majd. Székesfehérvárig (38 km) semmi különös nem történt. A csapat jókedvűen tekert, nagy beszélgetések folytak. Beérve a „Székes-fővárosba” teljesen megváltozott a kép. Több helyen is előfordult az, hogy a rendezőknek kellett biztosítaniuk a biztonságos kihajtást a kereszteződésből vagy a körforgalomból. Tény, hogy nem egyszerű egy 25km/h-val haladó 30m hosszú konvojjal bánni, de azért egy kis türelmet megérdemeltünk volna. Sok időnek tűnt, mire kikeveredtünk a városból és nyugodtabb vidékre tévedtünk.
A Velencei-hegységben:
Pákozd után lekanyarodtunk a Velencei-tó déli oldalára. Ekkorra már szemmel láthatóan is strandidő lett. A sok jókedvű, strandra igyekvő ember mellett egy Bogár-találkozóra is figyelmesek lettünk. Velencére (57 km) érve konvojunk beállt egy parkolóba és mindenki intézhette ügyes-bajos dolgait. Jól esett végre egy kis banánt is enni, már unalmas kezdett lenni a sok Pilótakeksz meg az energiaital. A zárókocsi meg volt pakolva rendesen. Volt ott banán, cseresznye, csoki, ásványvíz, tartalékbicaj. A pihenő után újult erővel vágtunk neki a Nadap felé vezető hegynek. Számomra ez volt a legnehezebb emelkedő az egész út során. A nap is jó melegen sütött már ekkorra. Sorunk majd 800 méter hosszúra nyúlt mire megmásztuk a hegyet. Ennek az volt a hátránya, hogy lefelé nem tudott mindenki száguldani, mert be kellett várni a végét is. Lovasberénybe (82 km) érve újra együtt voltunk, és megkezdtük az újabb hegyi szakaszt.
A Vértesben:
Egyre melegebb lett. Az útszéli fák nem nagyon tudtak árnyékot adni. Kőhányás-pusztán nem is tétováztunk, megálltunk egy kútnál, és friss vizet tankoltunk. Jókora gurulások következtek. Közben feltűnt a Gerecse tömbje, de tudtuk hogy csak a lábáig fogunk kerekezni. Ekkorra már nagyon rossz volt a gyomrom. Az ebédben bíztam, hogy majd helyrehozza. Szerencsére erre már nem sokat kellett várni, hisz megérkeztünk Tatára (116,5 km), ahol a Múzeum Borozó kerthelyiségében elhelyezkedhettünk. Nagyon jól esett végre árnyékban hűsölni. Az ebéd is pompás volt. Erőleves, majd sült csirkecomb hasábburgonyával és savanyúsággal. Egy választott ital is benne volt a menüben. Bizakodásom nem volt hiábavaló, mert hamarosan sokkal jobban éreztem magam. Úgy döntöttem, hogy táplálkozási taktikát váltok. A (literes) kulacsomba víz kerül (energiaital helyett), a kormánytáskába 0,5 liter energiaital, banán és kevés pilótakeksz. Ilyen átszervezések után vágtunk neki a laposabb részeknek.
A Kisalföldön:
Mindenkire jellemző volt az ebéd utáni nyomottság. 20-22-es tempóval kezdtük meg a menetelést, amiből hamarosan 25, sőt 28 lett. Közben ugyanis feltámadt a keleti szél, ami ebben az esetben nekünk pont hátulról jött. Gyorsabban repültek a kilométerek is. Néha olyan érzésem volt, mintha a Tour de France-on indulnék. Jobbra óriási búzamezők hajladoztak, bal oldalon pedig napraforgótáblák bólogattak a nap felé. A szélzajon kívül csak a kerekek surrogása hallatszott. A 13-as főutat elérve egyik társunk úgy döntött, hogy visszafordul. Nem vállalta már az utat, és a kisérőkocsiban sem akart utazni, így egy rövidítő úton (»80 km) elindult vissza, Várpalota felé. Tizenhatan tapostunk tovább. Bábolnára (143,5 km) érve „kísértet” településen éreztük magunkat. Sok szép és nagy ház, csak emberek nem voltak sehol. Nem tudtuk, mit csinálhattak így szombat délután, de mozgolódást nem lehetett tapasztalni. Az M1-es autópálya felüljárója már Győr (172 km) elérésével kecsegtetett, ami hamarosan be is következett. A tervezett pihenőnk az Interspar áruház parkolójában volt. Gyorsan bevetettük magunkat a légkondicionált áruházba és Tamás barátommal bevágtunk egy szendvicset meg egy alkoholmentes sört. Kiérve ismét a parkolóba szomorúan hallgattam Zoli szavait, hogy feladja. Nagyon fájt a feje, napszúrásra gyanakodott. Így már csak tizenöten gurultunk kifelé Győrből.
A Szigetközben:
Kezdett végre kellemes idő lenni és igazán nyugodt vidékre értünk. Itt láttuk a legtöbb kerékpárost. Jó minőségű kerékpárutakon tekertek és boldogan üdvözöltek bennünket. A szavaik hallatán többségük külföldi lehetett. A falvak tiszták és gondozottak voltak. Fű zöldellt a kertek előtt, és az autók is nyugodtan közlekedtek. Az egyik faluban egy hölgy éppen a kerti virágokat locsolta, mikor elkezdtünk kiabálni neki, hogy mi is kérünk belőle. Nem sokat teketóriázott, felénk fordította a slagot és már zuhanyoztunk is. Jót örültünk ezen az eseményen. Közben nagyon figyeltem a kilométerórámat, mert csúcsdöntés volt várható bármelyik pillanatban. Ez idáig ugyanis az egyfolytában való távolsági rekordom 202 km volt. Itt sikerült megdöntenem és úgy gondoltam, hogy már bizonyítottam. Halászin (208,5 km) aztán újabb kiállás következett. Egy srác MTB-vel és terepgumival eddig bírta a gyűrődést és beszállt Zoli mellé a záróautóba. Később egy szép acélszerkezetes hídon átkeltünk a Mosoni-Dunán és megközelítettük Mosonmagyaróvárt (213 km).
A Fertő-Hanságban:
A várost elhagyva gyönyörű naplementében lehetett részünk. A lenyugvó nap sorban kiszinesítette a felhőket. Mindenki jókedvűen tekert és készült a kellemesnek ígérkező éjszakai bicajozásra. Jánossomorján (228 km) tartottuk következő betervezett pihenőnket. A táplálkozási módszerem ekkorra nagyon jól bevált és a gyomrom egyáltalán nem fájt. Desszertként Ferrero Rocher-t majszolgattam. Felkerültek a lámpák is, és nekivágtunk a szürkületnek. A sötétség beálltával kikapcsoltattuk a felvezetőautó zavaróan villogó elakadásjelzőjét, mi pedig a rendezők kérésére bekapcsoltuk a hátsólámpáinkat. A záróautónak volt egyébként egy nagyon jó szokása, ami így sötétben még hasznosabb volt. Két rövid dudálással jelezte, ha jármű kezdett el előzni bennünket, így aki közel volt a felezővonalhoz gyorsan beljebb evickélhetett. Földsziget (252 km) jelentette a féltávot, de némi aggodalmat is hozott a jókedvű társaság soraiba. A távolban ugyanis fényjátékra lettünk figyelmesek. Ez nem valami diszkófény volt, hanem villámlás. Annyira messze volt azonban, hogy a hangját egyáltalán nem hallottuk. Abban bíztunk, hogy nem ér már ide, és nem is foglakoztunk nagyon a dologgal, mert időközben beértünk Kapuvárra (267 km), ahol a vacsoránk várt. Tudom, hogy a város nem tehet róla, de így éjfél körül nagyon barátságtalan képet mutatott. Részeg társaságok nagy hordákba verődve flangáltak fel-le, és közben szórták a megjegyzéseket ránk. Szerencsére visszafogtuk magunkat, így nem történt atrocitás. Az óriási adag spagetti nagyon jól esett. Kicsit ejtőztünk még az asztalnál, amikor hirtelen egy erős széllel rendkívül hideg levegő érkezett. Ekkor jutott eszünkbe ismét a vihar. A többség hosszúba öltözve folytatta útját. Én tettem egy javaslatot abban az ügyben, hogy menjünk módosított útvonalon, de leszavaztak, így tartottuk a nyugati irányt és tekertünk a vihar felé. Hidegség(296km) után egy rendkívül kemény emelkedőt kellett megmásznunk. A következő kiszállás is itt következett be gyomorbántalmak és rosszullét miatt. Maradtunk tizenhárman.
Az Alpokalján:
Az eső Sopronkövesdnél (303 km) ért el bennünket. Eleinte csak szemerkélt, de hamarosan ömleni kezdett. A nehézségeket csak tetézte, hogy közben hegyeket is másznunk kellett. Próbáltam elképzelni, hogy mit gondolhat az az autós, aki az éjszaka kellős közepén ilyen körülmények között találkozik velünk. Nagyon lassan sikerült elvergődnünk Kőszegig, mely egyben a túra legnyugatibb pontja volt. Megálltunk a benzinkútnál, de majd meg fagytunk. Aki tudott átöltözött, de volt aki csak széldzsekit cserélt. Én sokáig gondolkodtam, hogy mit tegyek, végül a nem átöltözés mellett döntöttem. A kútkezelő kérdezte, hogy honnan jövünk. Mondtuk neki, hogy Várpalotáról. Erre azt kérdezte, hogy hány napja indultunk, mire mi mondtuk, hogy tegnap reggel. Nem volt több kérdése. Vacogva indultunk tovább a hűvös éjszakában. Egyik társunknak defektje lett és ekkor úgy határoztam, hogy unom a vizes cipőt, lecserélem. Meg is tettem, így kb. 20 percig száraz cipőben bicajozhattam. Aztán újra jött az eső, és már nem volt mit felvennem. Ázva - fázva álltunk meg Vát (359km) mellett. Leültünk a buszmegállóban, és szinte mindenki majd elaludt. Ismét egy kiálló jelentkezett. Közben megérkezett egy ismerős furgon, és felajánlották, hogy az eddig kiálltakat elviszik Várpalotára. Már csak tizenketten (piszkos tizenkettő) indultunk tovább. Sárvár (371 km) jelentette számomra a holtpontot. Csak álltam ott a benzinkútnál, és arra gondoltam, hogy nincs semmi ami most jólesne. Kedvetlen voltam, de tudtam, hogy most muszáj ennem. Mondtam is, hogy gondolkodom a kiszálláson, mire a többiek bíztattak, hogy most már ne adjam fel. Leerőltettem egy péksüteményt és némán továbbindultam. Reggel hat volt már mire Celldömölkre (390 km) értünk. Mindenhol csak felhőt láttunk, és nagyon kellemetlen volt álmosan, fáradtan, vizes ruhában tekerni. Szerencsére az étvágyam visszajött, és újra bizakodó lettem.
A Bakonyban:
Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon mekkora hegyek következhetnek. Elvileg már „csak” a túra ötöde volt hátra, de az biztos, hogy nem sok síksággal fogunk találkozni. A Somló-hegyet keletről kerülve megérkeztünk az utolsó betervezett megállóhelyhez, Bakonygyepesre (432 km). Egy csomag chips jelentette a frissítést számomra. Némi vita folyt a résztvevők részéről, hogy Veszprémet melyik úton kerüljük el, de különösebben nem ártottam bele magamat a dolgokba. Következett a 8-as főút. Na, ez nem volt semmi! Először is az autósok úgy előztek, mint az őrültek. Többször is a felvezetőautónak kellett blokkolnia, hogy beférjenek eléje. A hegyek iszonyatosak voltak, és ismét elkezdett esni az eső. Már nagyon nyugodt voltam, úgy éreztem, hogy innen már sikerül. Veszprémet (463 km) végül is a hadiúton kerültük el. Ennek csak az volt a gondja, hogy nagyon hullámos volt. Gyulafirátót, Hajmáskér, Öskü települések következtek mielőtt ismét kifordultunk a 8-as főútra. Végre eljött a nap utolsó emelkedője és megpillantottuk Várpalotát. Nem tudom szavakban leírni az érzést, hogy milyen volt megérkezni, de határtalanul elégedett és boldog voltam. Gyorsan lezuhanyoztam, majd átvettem a nevemre kiállított diplomát (mely igazolja hogy innentől kezdve hivatalosan is flúgos vagyok) a pólót, és megköszöntem a szervezőknek a lehetőséget.
Mindíg Várpalota a rajt/cél.
Idén úgy ment, hogy: Várpalota - Székesfehérvár - Tata - Győr - Mosonmagyaróvár - Kőszeg - Veszprém - Várpalota
A kisérők vannak az indulókért és nem fordítva! :)
Alapkiindulásként kb. 60 km-enként van megállás, melyekben van egy ebéd és egy vacsora is. Ha valakinek lassítania kell vagy megáll, akkor ezt tudtára adják a felvezetőautónak is és az is ezt teszi.
Ez egyébként időnként úgy jön ki, hogy közben el tudod intézni Te is a szükséges dolgaidat.
Korábbi években, amikor először vettem kezembe a teljesítménytúra eseménynaptárt, mindig megrökönyödve olvastam a Tour de Flúgos adatait. Ötszáz kilométert letekerni 24 óra alatt? Ez tényleg valami hihetetlenül flúgos dolog. Idén aztán már komolyan elkezdtem gondolkodni, hogy nevezni kellene. Nemcsak maga az esemény érdekelt, hanem az is, hogy mire vagyok képes. Vajon mekkora távot tudok megtenni egyhuzamban bringával?
Februárban írtam egy levelet a rendezőknek, melyben egy csomó részletre rákérdeztem. Elég gyorsan megjött a teljes körű válasz is: „Az indulók együtt teszik meg a távot. Előttük és mögöttük is megy egy-egy kísérőkocsi. Az elöl lévő autót (felvezetőautó) nem szabad megelőzni, aki ezt megteszi, azt kizárják a versenyből. Ugyanígy jár az is, aki a hátul lévő (zárókocsi) mögé kerül. A felvezetőautó diktálja az iramot, méghozzá úgy, ahogy a résztvevők kérik. Elvileg ez 25 km/h, de természetesen emelkedőn vagy hátszélben nem ennyi. Alapkiindulásként kb. 60 km-enként van megállás, melyekben van egy ebéd és egy vacsora is. Ha valakinek lassítania kell vagy megáll, akkor ezt tudtára adják a felvezetőautónak is és az is ezt teszi. A szolgáltatásokat (gyümölcs, csoki, frissítő) a záróautóból lehet igénybe venni. Aki többször is nagyon fáradtnak érzi magát, az feladhatja és a zárókocsiban elhelyezkedve folytathatja az utat.”
A válaszból számomra az is kiderült, hogy az erőmet nem elsősorban nekem kell beosztanom, hisz igencsak alkalmazkodnom kell a többi indulóhoz is. Némi gondolkodás után elhatároztam, hogy indulok. Rábeszéltem egy szombathelyi volt csoporttársamat is, és egymástól függetlenül elkezdtünk készülni. Igazán (időben) hosszú edzéseket nem tudtam beiktatni, de minden lehetőt megtettem a sikeres teljesítés érdekében. Összeismerkedtem egy tavalyi teljesítővel. A teljesség igényével kérdeztem ki őt a múlt évi eseményről, hogy milyen is volt résztvevői szemmel. Elmentem sportorvoshoz is tanácsot kérni. Nagyon korrektül megvizsgált, és elmondta a javaslatait. Gondolom, azt mondanom sem kell, hogy ezt a túrát nem lehet megcsinálni néhány csoki elfogyasztásával. Nem feledkeztem el a lelki készülésről sem. Gondolatban végigjártam az útvonalat, elképzeltem, hogy milyen lesz éjjel tekerni, és hogyan fogok ébren maradni. Talán az éjszakai tekeréstől tartottam a legjobban. Nagyon nem bírom ugyanis az éjszakázást. A korai lefekvés és korai ébredés híve vagyok.
Ezekkel a gondolatokkal és dolgokkal teltek - múltak a napok, és egyszer csak megérkezett a meghívó a IX. Tour de Flúgos – flúgos futam kétkeréken kerékpáros teljesítménytúrára, melyet 2002. július 6-7-én rendez meg a Bakony Bike Kerékpáros Egyesület. A meghívó szerint csak előzetesen lehetett nevezni június 21-ig. Sokáig nem töprengtem és szombathelyi barátommal egyetemben el is küldtük nevezésünket.
