A LOGIKA HALÁLA
VÁZLAT
ELSŐ FEJEZET
Ez a nyár sem volt más, mint a többi. Reggel a nap első sugarai nevetve cikáztak a kertben, bárányfelhők lengtek az égen, a boldogan virágzott a paprikavirág, a cseresznye éppen egy éjszakai harmatcseppet szárítgatott le magáról. Úgy gondolta, ideje felkelni. Nagyot nyújtózkodott és nemcsak úgy csüggött a fán, mint a többiek, Ő sütkérezett. Egy pillanat alatt érkezett el számára a végzet, egy seregély képében. A cseresznyetársai rémülten figyelték. Tehetetlenek voltak.
Ennél azonban sokkal érdekesebb, ám kevésbé drámai dolgok történtek innen nem messze, a házban. Főhősünk éppen a szokásos reggelijét fogyasztotta: pirítóst vajjal és enyhén megsózva, egy kis teát és kevéske friss gyümölcsöt, amit felesége szedett aznap hajnalban a kert egyik sarkában lévő epresből és az azt körülvevő ribizlibokrokról, akik bár hevesen tiltakoztak, szintén nem tudtak ellenállni a „felsőbb hatalom” jóakaratának. Ez a hatalom a Stamford felesége volt, Alexa, aki tudta, férje nagyon szereti a zamatos epret és a savanykás ribizlit. Miután ezzel kész lett, lassan, nehézkesen feltápászkodott az asztaltól és a fürdő felé vette lomha lépteit. Közben Alexa végezte szokásos reggeli munkáit. Már hozzászokott, hogy férje nem köszöni meg a reggelit, fásultak voltak mindketten. Közel húsz éve házasodtak össze, ismerték egymás gondolatait is. Stamford a negyvenes éveiben járt már, felesége két évvel volt nála fiatalabb. A fürdőajtóhoz érve eszébe jutott, hogy meg kellene olajozni az ajtót, hisz nyikorog. Két éve minden nap felmerült benne az „ajtó problémája” mégsem javította meg. Felkapcsolta a villanyt, belépett és a tükör elé állt.
n Meg kell borotválkoznom. - dörmögte.
Miközben leemelte a polcról a pengét és a habot, gondolataiba mélyedt. Rettegés fogta el. Egy ideje rémálom gyötörte. Minden éjjel azt álmodta, hogy felébred és kiderül, hogy eddigi élete csak egy álom volt, és kisdiákként kelti reggel édesanyja, azzal, hogy ideje készülődni, mert elkésik az iskolából. Szörnyen érezte magát hősünk ekkor, hiszen meg volt győződve arról, hogy mindent a lehető legjobban csinált; eddig. Mialatt a gondolatok villámként járták be agyát, hogy megfejtse rémálma okát, egy agysejt csendesen vált eggyé a nemléttel. Egy gyönyörű vörös rózsa képét őrizte, egy igaz szerelem emlékét, melyet még egyetemista korában élt át. A szomszédos sejtek, kik a lány képét őrizték, keserves zokogásban törtek ki, erről hősünk azonban mit sem tudott.
n Brrr! - mondta, miközben megrázta fejét, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy így majd elmúlik az a kellemetlen érzés. Evégre gyönyörű a világ, az ablakon beragyog a nap, kint madárkák szökkennek s dalolnak, valami régi nótát.
Behabozta szálka arcát, és megszabadult a felesleges arcszőrtől.
n Elmentem drágám! - kiáltott vissza az ajtóból felesége.
n Vigyázz magadra! - jött a szokásos válasz mára rendelt változata.
Alexa egy helyi vállalatnál volt valami könyvelőféle. Elég unalmas munkája szinte egész életét kitöltötte. Nem lépett soha feljebb a ranglétrán, meg volt elégedve a beosztásával, nem kívánta a változást soha. Minden este vacsorával várta férjét, elmesélte a napi eseményeket és a tévé sorozat 124. részének megtekintése után kedvenc szerelmes regényei közt tért nyugovóra. Így ment ez már sok-sok éve, itt bukott el nagy szerelmük is, most már csak szeretgetik egymást a férjével. Húszévesen gyönyörű lány volt, kedves, temperamentumos. Hősünk első látásra beleszeretett. Mikor először kézen fogta tudta, soha többé nem ereszti el. Házasságuk első évei gyönyörűek voltak. Egy gyermekük született, ki mostanra már a világ másik végén tanul egy híres egyetemen. Az apja egyik álmát kívánja megvalósítani, filozófus lesz. Pedig egy ilyen praktikus világban ez eléggé reménytelen és felesleges vállalkozásnak tűnik.
Stamford miután befejezte a pepecselést megtörölközött és úgy gondolta, ráér, hiszen nyár van, és nem kell tanítani mennie. Egyébként Ő a helyi egyetemen tartott előadásokat történelemből. A napi programja a fűnyírás és az olvasás szintjére korlátozódott. A nappali felé slattyogott kedvenc papucsában, melyet még Egyiptomban kapott egyik régész ismerősétől, mikor a Szfinx alatt található kamra bejáratát kutatták néhány társával. A szobában minden úgy volt elrendezve, mint a többi átlagos lakásban, csak itt a könyvespolcok és könyvek túlsúlya dominált.
Kinyitotta az ajtót és leült a karosszékébe. A heverőn egy kissrác ücsörgött. Hősünk először tudomást sem vett róla, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy számára ismeretlen gyerek ül a kanapén. Olyan tizenhat körül lehetett, inkább már kamaszodónak nézett ki. Barna szeme csak úgy öntötte a melegséget, igazi csupa szív gyerek volt. Felemelte tekintetét, egyenesen Stamfordra nézett.
n Kellemesen telik a napja? - szólalt meg nyugodt hangon.
A kérdezett nem felelt. Falfehér lett, nem értette, hogyan került ide ez a gyerek. Őrültebbnél őrültebb ötletekkel állt elő agya másodpercek alatt. Másfél, - két perc alatt azonban mégis összeszedte magát.
n Hát te meg ki vagy? - kérdezte.
n Ha jól tudom nem illik kérdésre kérdéssel válaszolni.
Rövid csend. Hősünk rendezte szétzilált gondolatait, és megpróbált logikusan válaszolni.
n Köszönöm, jól. Megtudhatnám azonban, hogy te ki vagy?
n Egon vagyok.
n Hogy kerültél ide?
n Nem tudom. - jött a válasz. - és te ki vagy?
n Stamford vagyok. Én itt lakom. Már húszegynéhány éve. A feleségem Alex hozott ide?
n Nem, nem. Mondom, nem tudom. Nem emlékszem semmire. - érezni lehetett némi megilletődöttséget hangjában. - Szép szobád van, ... , és mennyi könyv!
Hát igen hősünk ennek nagyon örült. Imádta a könyveit, és némi büszkeség töltötte el szívét, mikor a roppant nagy gyűjteményét megdicsérték. Hangja egyre határozottabbá vált.
n Olyan ismerősnek tűnsz. Találkoztunk mi már valahol?
n Nem hiszem.
Albert nehézkesen kapaszkodott fel a fára. Emlékezett még valamennyire a gyermekkorára, akkor egy „ilyesmi” fa megmászása nem jelentett nagyobb gondot, mint a városszéli patakba fejest ugrani. Drága öltönye minden második faágba elakadt. A természetes - inkább megszokottnak nevezhető - tájba nem illett bele egy előkelő úr. Főleg nem a fa tetején.
n Itt jó lesz. - sutyorogta.
Távcsövét a szemben fekvő ház egyik ablaka felé fordította és akkurátusan szeme elé emelte.
n Megvannak! - ujjongott, és a szeme alatt némi mosoly jelent meg.
Kíváncsi volt, mi „sül ki” a dologból. Az a srác folyton képzelődik. Ha a világon minden embernek olyan fantáziája lenne, mint amilyen neki van akkor majdnem olyan jó lenne a Földön élni, mint ahogy azt Ő elképzeli. Sokan mondták már, hogy minden olyan, amilyenné tesszük. Ahhoz azonban, hogy valamilyenné tegyük, előbb el kell képzelnünk. Albert szeretett volna segíteni Egonnak, mert valahogy megkedvelte, meg egyébként is felelősséggel tartozott a fiú iránt.
Stamford felkelt a karosszékből és a konyhába sietett. Felkapta a telefont, és villámgyorsan tárcsázta a felesége munkahelyi telefonszámát. Miközben a telefon kicsengett Ő idegesen toporgott.
n Halló, itt Alex.
n Szia drágám! Képzeld, itt ül a nappaliban egy gyerek, és fogalmam sincs, hogy ki ő! Azt mondja, hogy Egonnak hívják. Tudsz róla valamit?
n Nem semmit.
n Nem te hívtad őt hozzánk?
n Dehogy. Én semmit sem tudok az egészről. - szólt nagyon meglepett hangon felesége. - Jelentsd be a rendőrségen! Biztos egy rossz kölyök, aki elszökött otthonról. A szülei már biztosan aggódnak érte.
n Igazad lehet. De valahogy olyan ismerős nekem.
n Azért csak vidd el a rendőrségre. Ne tartsd otthon. Még a végén emberrablónak titulálnak. Tudod milyen az emberek nagy része. Hiába bizonyítod az igazad, már a gyanúsítás miatt kiközösítenek. Így sincs sok barátunk, nincs szükségünk arra, hogy még azt az egy-két embert is elveszítsük, és ráadásul még több ellenséget szerezzünk.
n Elviszem a rendőrségre. Ha azonban nem keresik, akkor nálunk tartom, míg meg nem tudjuk ki is ő valójában.
n Szerintem ez már a rendőrség dolga.
n Hadd döntsek ebben én egyedül.
n Akkor miért hívtál fel engem?
n Szükségem volt valakire, aki segít dönteni.
n Stamford. Ha van határozott elképzelésed, valósítsd meg. Ne kérdezd meg mástól, hogy jó-e, hiszen lehet, Ő másképpen gondolkodik, mások az elképzelései, másként látja a dolgokat.
Alex letette a telefont. Férje még néhány másodpercig hallgatta a telefon búgását, majd csendet parancsolt és visszament a szobába. A kölyök még mindig ott ült a heverőn. Kérdőn nézett a most érkezettre.
n Lenne kedved sétálni egy kicsit? - kérdezte hősünk.
n Menjünk.
Mindketten felálltak. Stamford csak most vette észre, hogy ő még mindig fürdőköpenyben és papucsban van. Megtorpant.
n Előbb felöltözöm. Néhány perc az egész.
n Rendben. Itt megvárlak.
Hősünk gyors léptekkel távozott és hirtelen rontott be a hálóba, ahol a ruhásszekrénye is volt. Az első kezébe akadó ruhákat kapkodta magára. Egon közben a nappaliban a könyvespolcot nézegette. A felső polcon volt Verne összes műve, alatta lexikonok rengetege, Platón, Arisztotelész, Rousseau, Dante, Joung, Freud, Engels könyvei sorakoztak. A másik polcon Goethe, Rilke, sorozatok és klasszikus művek várták, hogy valaki leemelje őket. Visszalépett az első polchoz és találomra kihúzott egyet. Neki Verne volt a kedvence. Imádta az író ötletes és jó hőseit, csupa nemes tulajdonsággal megáldva. Bármelyikükkel cserélt volna akár egy életre is. A kezében a Rejtelmes Sziget egy eléggé elhasznált példányát tartotta. Ezt a könyvet Egon már rengetegszer olvasta és a kedvenc részeit kék filctollal jelölte meg. A kemény borítóját felhajtva egy elsárgult papírlapot talált benne.
„ Boldog születésnapot fiam. Anya, Apa”
Eléggé meglepődött. Ő a saját példányát is ugyanezzel a felirattal kapta szüleitől ajándékba. Gyorsan lapozni kezdett. A 34. Oldal második bekezdése egy kék filctollal volt megjelölve. Ekkor már biztos volt benne, hogy ez az ő könyve.
MÁSODIK FEJEZET
Albert egy gondosan leragasztott borítékot csúsztatott a ház levelezőládájába, majd sietve távozott. Néhány utcasarokkal arrébb egy taxi várt rá. Az volt ráírva, hogy TAXI. Egy kocsma előtt parkolt, ahonnan életvidám emberek figyelték.
n Hol volt ilyen sokáig? - kérdezte a sofőr. Már vagy hárman be akartak szállni.
n Csak nyugalom. Úgy tűnik elkezdődött. - jegyezte meg Albert nyugodtan.
n Egyenesen visszamegyünk?
n Induljon!
Elindultak. Az autó néhány bizonytalan kísérlet után beindult, majd néhány méterrel arrébb egy ház mögé bújt. Még láthatjuk talán.
Egon a könyvel a kezében Stamford után sietett, mikor azonban meglátta, hogy hősünk éppen melyik ruhadarabot veszi fel, megtorpant. Csendben várt néhány másodpercet, majd köhintett egyet. Stamford hirtelen felénézett, amitől a kissrác egy gondolatnyit hátrahúzódott.
n Honnan van ez a könyv?
n Mutasd csak! ... nézzük ... Jules Verne Rejtelmes Sziget. Ez egy szomorú történet. Akarod hallani?
n Igen.
n Tizenkét éve kaptam ezt a könyvet egy fiatal tanítványomtól, aki rá néhány nappal öngyilkos lett. Nem tudok túl sokat róla, csak rövid ideig tanítottam őt.
n Hogy hívták őt?
n Ferenc Albertnek. Miért kérdezted a könyvet?
n Nekem is volt egy ugyanilyen kiadású könyvem, amit a szüleimtől kaptam és ugyanígy kék tollal jelöltem meg a legjobb részeket. Ugyanezeket.
n Érdekes véletlenek vannak nem?
n Véletlenek nincsenek. Az, hogy valami véletlenül történjen annyira valószínűtlen, hogy nem lehet véletlen.
Stamford pár pillanatig éretlenül állt, majd eldöntötte, hogy ő ezt nem is akarja megérteni. Elvette a könyvet Egon kezéből, letette az éjjeliszekrényre és tovább vacakolt nyakkendőjével.
Nemsokára a Hatóság épülete előtt álltak. Az épületről lerítt, hogy nagyon lázas munka folyik benne. Néhány portán és irodán átvergődve eljutottak magához a Hatósági Személyhez, aki éppen roppant fontos ügyön dolgozott. Minden idejét kitöltötte egy bizonyos titkárnő után való kóstatás, ami néha kajtatássá fajult, most éppen ez ügyben majtatott - csak a Hatósági Személyek képesek arra, hogy ilyen átérzéssel majtassanak egy személy kartonjában és ők is csak akkor, amikor az ilyesféle titkárnők kartonjaiban majtatnak - a Nagy Fiókosszekrényben. Pillanatok alatt lerázta az undok érdeklődőket és az irodai telefonon keresztül filozofikus pletykálkodásba kezdett egy szintén nagyon elfoglalt nyomozótársával, természetesen bizonyos fontos majtatásokról.
n Hát nem sokkal lettünk okosabbak.
n Nem.
n Egon, nem akarod elmondani, hogy hogyan kerültél a nappalinkba?
n Mondtam már, hogy nem tudom. ... Azt hiszem éppen vacsoráztam. ... Megittam a narancslémet ... aztán ... aztán ...
n Aztán?
n Aztán lefeküdtem aludni. ...
n Jajj, Egon! Ne meséld már be nekem, hogy te ezt álmodod. Én itt élek már negyven éve és garantálom, hogy abszolute ébren vagy. Egyébként is ilyen elcsépelt marhasággal ne gyere már.
n Aztán felébredtem és megettem a reggelimet ami oda volt készítve. Reggeli közben valahogy úgy éreztem, tűzcsap vagyok, rájöttem, nem lehetek tűzcsap. Ez teljesen lehetetlen. Olyan azonban nem létezik, hogy valami teljesen lehetetlen. Végül a kanapén, vagy min ültem. A te nappalidban, könyvekkel körbevéve. A többit már te is tudod.
n Érdekes történet. Csak egy gond van vele: teljesen lehetetlen.
n Mint a tűzcsap.
n Pontosan.
Némán ballagtak tovább.
HARMADIK FEJEZET
„Egy átlagos Világ működése” c. ismeretterjesztő könyv még nagyon sokára fog megjelenni, egykét részletet azonban már - ki tudja miért - elcsíphetünk belőle:
„ ... soha nem szereti hallani, hogy teljesen lehetetlen. Az átlagos Világok közül az egyik például kifejezetten utálja ezt a két szót ilyen kapcsolatban hallani. Egyébként sem rajong túlzottan a folyton logikusan gondolkodó, egyébként kifejezetten öncélúan naplopó bandáért, akik az Emberiség névvel jellemzik magukat, és ráadásul nagybetűvel írják. Ezért ennek a bagázsnak nem engedte megtanulni a logikátlan gondolkodásmódot, inkább beadta nekik, hogy Ő végtelen és mint ilyen benne minden megtörténik, nemcsak a jelen, hanem a jövő és a múlt is, az egész csak a tér kérdése, ha elég messze utazunk, eljutunk egy jövőbeli állapotba, a múltbeli eseményekbe, vagy éppen ugyanoda jutunk, ahonnan elindultunk. Aztán nehogy kiderüljön, hogy ez az egész egy nagy marhaság, kitalálta a fénysebességet, és beadta az embereknek, hogy eztaztán soha sem lehet ám túlszárnyalni. Mondhatni nem éppen jóindulatú dolog volt, hiszen ezzel szegényeket a gondolkodásuk börtönébe zárta be, a szabadságuk „örökre” elveszett. Említettem azonban, hogy nem kedvelte nagyon ezt a létformát. ...”
NEGYEDIK FEJEZET
Albert egy különleges srác volt. Szerette volna megváltoztatni a világot, jobbá tenni az életet a Földön. Furcsa, elvont világában élte hétköznapjait, teljesen mentes volt minden káros szenvedélytől. Úgy érezte, tökéletesen éli életét, és biztosan tudta, hogy belőle soha sem lesz unalmas átlagos ember, akinek kedves, békés családja, gyermeke, szerető felesége, szép háza, biztos és jól fizető állása, két autója, nyaralója, kiegyensúlyozott céltalan élete van, amibe aztán hetven év múlva nyugodtan bele lehet halni, sőt még szép sírt is emelnek neki, hogy aztán a család összemarakodjon az örökségen, miközben őt „roppantul” sajnálják, mindenki szomorú, feketében jár ... randevúra ... aztán a feketét fehérre cseréli, mert ugye, ... ugye az élet megy tovább. Ugye. Na nem! Ezt Albert soha nem akarta magának. Szelleme lázadó volt, még ha ezt jól álcázta is. Aztán szegény meghalt. Öngyilkos lett. ... Hát persze.
Néhány kilométer után az autó - amire az volt írva: TAXI - megállt. Albert kisvártatva kiszállt.
Stamford észrevette a borítékot, kibányászta az ajtó alól, ami persze teljesen begyűrte maga alá, majd bementek a házba. Egon az asztal mellé ült, a ház ura lázasan kutatott egy levélbontó kés után egy fiók homogén rendetlenségében. A fiú közben kibontotta a borítékot. Két repülőjegy volt benne Angliába, valamint egy levél. Stamford kivette a levelet A srác kezéből, majd gyorsan átfutotta. ... Ismét átfutotta. Blablabla, ... hozd el Egont New Grange-hez. Blabla-bla ... , nagyon fontos, indulj azonnal, régi kedves barátod blablabla. ... két repülőjegy ...
n Nna, most mi tévő legyek?
n Repüljünk el Angliába. - válaszolta természetes hangon Egon.
Hát igen. Stamfordban feltűnt valami irdatlan késztetés, hogy most azonnal elinduljon Angliába. Feleségről, gyerekről, stb. azonban gondoskodni kell, tehát eldöntötte, hogy nem megy. Punktum.
Eltelt egy nap, Stamford minden itthoni teendőjét lezárta, nejaggyisten! valami történne, minden el legyen intézve, közjegyzőnél a végrendelet, amiben mindenét mindenkire hagyja, a villanyszámla, a hitel visszafizetése, a gyerek nyugdíjalapja, a felesége mosógépe, stb. Csupa fontos dolog.
Másnap mindent pontosan összecsomagolt, ruhát vett Egonnak, ... majd mikor az utolsó sort is áthúzta fecnijén, azt mondta:
n Na jó, menjünk!
Felesége kikísérte őket a reptérre. A reptéren döbbenetes mennyiségű ember, roppant sok tennivalóval kóstatott mindenfelé. A szürke és mindenfelé ugyanolyan folyosók között néhányan már majdnem rájöttek, hogy merre is mennek valójában. A többség azonban a repülőt kereste és ilyen meg olyan beszálló kártyákkal ballagtak. A vámmentes boltokban az emberek boldogan konvertálták hosszas munkaóráikat videóvá, hi-fi-vé, vagy éppen a Time magazin legújabb számává. Egyesek boldogan repültek A-ból B-be, míg mások ugyanazzal a géppel B-ből A-ba utaztak. Ezt a C-ben élők soha sem tudták azonban megérteni. Ők leginkább a suvenir üzletekben próbáltak túladni a legújabb tömeggyilkos, laza mozisztár plüss, illetve plasztikfiguráin, újdonságként a bioenergiás, vízáteresztős esőköpeny árusításával a Logika haldokló testét erőszakolták meg.
Apropó, Logika! ... miután Albert hátba szúrta labdáját ... erről inkább később.
Stamford és Egon elbúcsúztak Alextől, aki nagyon sietett valahová. Hőseink betértek egy ruhaüzletbe. A levélben, amit Stamford az ajtaja alatt talált, az ismerős meghagyta, hogy Londonba semmiképpen se jöjjenek el valamilyen esőkabát nélkül. (Zárójelben megjegyezte, hogy egy bioenergiás, vízáteresztős fajta később még hasznukra válhat) Vettek hát kettőt. Stamford akkurátusan megtervezett időbeosztásához tartották magukat, így időben fent voltak a gépen.
Egon mivel mindent megtettek helyette, nem tett semmit. Egyébként sem tett volna. Úgy gondolta, hogy ő soha sem lesz olyan körülményeskedő, mint Stamford. „Hát ez szörnyű” gondolta magában, majd kinézett az ablakon.
Londonban esett az eső. A reptér bejáratánál egy taxi várta őket. Az volt ráírva, hogy TAXI.
Részlet egy teljesen átlagos Taxisofőr naplójából:
„Hát ez szörnyű. Már megint valahányadika van. Borzasztó! Ráadásképp még esik is. Nemhiába írtam le eleddig 231-szer, hogy minden egyre csak rosszabb lesz. Nem azért kell élvezned a mai napot, mert szépen süt a nap, vagy éppen esik az eső, éppen a Bahamákon nyaralsz, vagy egy kukában matatsz, hanem egyszerűen csak azért, mert a holnap sokkal rosszabb és fárasztóbb lesz. Tehát ma is jó kedvem van, de nem annyira jó, mint tegnap. Az egészben csak az a borzasztó, hogy rettentő rossz kedvem volt, mikor ezt 231 nappal ezelőtt először leírtam. Úgy érzem ebbe bele fogok halni.”
Hát igen ma belehalt. De vajon holnap hogy érzi majd magát? ... Szerencsére a mi taxisofőrünk nem egy teljesen átlagos taxisofőr volt, így hőseinknek egy percig sem kellett aggódniuk.
Már csak egyetlen hatalmas problémával kellett szembenézniük. A New Grange nem Angliában van. Mikor erre Stamford rájött, úgy gondolta, jobb lenne szépen hazarepülni, és otthon visszabújni a hálóköntösbe és ezt a hetet még egyszer elkezdeni. Egon nélkül, repülőút nélkül. Nagyot sóhajtott. Végül beszálltak a taxiba, melyet Albert vezetett. Londonban esett az eső. Nem elég, hogy esett, ráadásul még az ég is felhős volt. A megszokottnál sokkal felhősebb, és borúsabb. Roppant nagy forgalom volt. Az egyik autó úgy követte a másikat, mintha mindenképpen meg akarta volna torpedózni az előtte haladót. Sofőrünk nem sokat teketóriázott, ráfeküdt a dudára, majd rátaposott a gázra. Egy Vauxhall hatalmasat fékezett, a sárga autónk pedig belépett a város forgalmába. Albert megigazította a szemüvegét, majd egy bank előtt befordult balra. Esernyős és esőkabátos alakok búsan ballagtak a járdán. Kelletlenül szívták London sötét levegőjét, mások füstszűrőt is használtak, de ők ki tudja miért meggyújtották a másik végét. Stamford a térdét piszkálta. Ilyen időjárás mellett egy a forgalommal sodródó taxiban mi mást tehetett volna? Egon egy ideig figyelte a fantasztikusan egyhangú kilátást, aztán bambán bámult ki az ablakon. Albert egy lerobbant bérház előtt állt meg. Stamford fizetett a sofőrnek, majd Egonnal elindultak a ház felé.
n Itt lakik az ismerősöd?
n Miért, mi baj van ezzel a hellyel Egon?
n Nem tudom, megrémít.
n Na gyere, menjünk fel. Meglátod Sir Cornwall rendes figura. Kicsit dilis, de ez már csak így van az öregeknél.
n Miért, hány éves?
n Ki tudja!? Hány évesek Jerikó falai!?
A rozzant ajtó valószínűleg már az utolsókat nyitotta, mielőtt végleg leszakadt volna saját roppant terhe alatt. A második emeleten Sir Cornwall Edison - régész, képkeretező névtáblával találták magukat szemben. Stamford csengetett, kisvártatva egy kopaszodó, ősz öregúr nyitott ajtót.
n Stamford, régi cimbora! Hadd lássalak! Mi van veled?
n Kösz, kösz.
n Gyertek be!
Az ajtót nagy nehezen becsukta, mindkét biztonsági hevederzárat elfordította. Egont meglepte, hogy ebben a lakásban a folyosóval ellentétben nincs dohos szag. A lakás igaz sötét volt, de odabenn nagy rend uralkodott és így mégsem árasztott kellemetlen hangulatot.
- Ne haragudj kedves Edison barátom, de mit jelentsen ez? Két éve nem is hallottam felőled, aztán írsz nekem egy levelet, hogy hozzak el egy srácot a nappalimból, aki egyébként azért van ott, mert tűzcsapnak képzelte magát, vagy mi. Egyszerűen nem tudom felfogni.
- Miért is kellene? Nem gondolod, hogy mindent egyszerűen fel lehet fogni a szürke kis agyunkkal ?! Néha érezned kellene, mikor kellene érezned és nem gondolkodnod. Kedves Stamford, neked csupán indulataid vannak, nem érzéseid. A feleséged. Nos … őt szereted?
- Persze szeretem. Egyébként honnan is tudhatnál bármit is az én hétköznapjaimról?
- Hát tudod, én csak unatkozom itt a térben és az időben, aztán érzek néha valamit, úgy gondolom, ez nem semmi, írok valamit, elküldöm valahová, de soha sem jön senki. Te vagy az aki eljött most ide hozzám és elhozott valakit, akiről éreztem egy képet, a nappalidat, a hangulatot. Majd tudtam a forrongó agysejtjeidről is, akik éppen főnöküket próbálták meglincselni egy bizonyos srác miatt, aki lehet, hogy ott sem volt, …
- Jó. Nem lettem okosabb… – fortyogott Stamford.
- Várj, befejezhetem?
- Mondjad, halljam.
- Az egész valahol ott kezdődött, hogy meghalt egy agysejted, és a többiek nagyon szomorúak lettek miatta. Egy régi szerelem emlékét őrizte, egy hangulatét, mely tovaszállt az országodban, a világodban, mivel nem táplálták, soványka maradt szegény és az első szellő megpróbálta kirepíteni az életedből. Erősen kapaszkodott, hozzákötötte magát egy csomó kedves ismerőséhez, a lány képéhez akinek soha sem merte megmutatni magát, kifejezni az érzéseit. Gyönyörű virággá változott, minden rostjával a lány emlékéhez kapcsolódott, aki nem is tudván az érzésről, az érzésről, lassacskán tovasuhant az életedből.
Emlékezz. A lány még emlékszik rád, lázadjanak fel gondolataid, légy végre logikátlan, legyen merszed megtenni, hogy elmondd neki érzésedet. Talán ő az aki az életedből hiányzik. Az övéből pedig talán pont te.
- És ha nem vagyunk pontosan egymáshoz illőek?
- Én érzem, hogy ugyanarra ballagtok mindketten, és csak ti ketten ballagtok pont arra. Hidd el kedves Stamford Ő pont olyasvalakivé változtat, amilyenné válni szeretnél. Az, ami számára jelenleg nem stimmel benned, azt te rögtön megváltoztatod majd, és egyszer, ha majd Ő úgy érzi, hogy tökéletes vagy számára, akkor csak annyit mond majd: „Csak a Csillagok, … a Világ … és az Érzés maradjon meg örökre.”
- És nekem? Nekem tetszik?
- Csak Ő az aki neked tetszik? Nem vetted még észre?
- De igen. Csak nem merem kimondani, még magamnak sem.
Egon közben a fotelben elszenderült. Lehetetlen tűzcsapokról, lehetetlen emberekről, a Rejtelmes Sziget idilljéről, Stamford érzéseiről álmodott. Rájött, hogy társa a világot eddig csak képzelte Alexával, mindenkivel együtt, egy nap felébred és előtte lesz Ő, a bizonyos valaki azzal a szóval, és roppant nagy bajba kerülhet, minden a lány egyetlen szaván múlhat. Úgy gondolta, jobb lesz, ha a történetet saját maga álmodja tovább, Edison és Stamford pedig beszélgessenek csak addig egész nyugodtan. Gondolataival egyre távolabb lebegett a magától, a többiektől, egy idilli kép maradt meg benne, látta saját magát a pamlagon aludni, egyet mosolygott is talán saját magára, érezte, majd látta Stamford és Edison jelenlétét, Stamford roppant kiváncsi barna szemeit, Edison érzéseit. Hanghullámok lebegtek a levegőben. A Logika nem bírta tovább. Eggyé vált a nemléttel. Valaki pedig csak várt, várakozott, de addig is sok betűt leírt egy papírra…
MÁSODIK RÉSZ
…
INTERMEZZO
Leesett a kupak az üveg tetejéről. Lenézek, a kupak sehol. Lehet, hogy nem is volt soha ott. Úgy érzem, a végtelen univerzum megunta, hogy minden hétköznapi dolog megtörtént már benne, és most a műanyagkupakokat szublimáltatja teljesen átlagos levegővé. Jujj, lehet hogy be is szippantottam a kupakot.
…
Elkezdődött hát az, ami már végtelen sok hasonló esetben be is fejeződött. Az unalmas régi kastély lassú eróziója új irányokat nyitott a végtelen idő garázdálkodásainak. Maxwell nyugodtan ült a fotelben, fején fülhallgató és a szokásos ebéd utáni pihenőidejét töltötte. A szoba falai irdatlan és töretlen csendben figyelték őt. Nem túl beszédesek. A falaknál ez már csak így van. Csak figyelnek hosszú éveken keresztül, aztán mikor már nem lakik körülöttük senki, és telerakják őket dinamittal hirtelen mindent el akarnak mondani, és a dinamitok villanása után mély, dübörgő hangon pereg le életük minden mozzanata, ám mi ebből sajnos semmit sem értünk. Ezekre a falakra volt néhány szánalmas csavarral függönykarnis erősítve. Ki gondolná, hogy csüggedten lógó függönyök omlottak alá nagyon akkurátusan a karnisról.
Akármilyen hihetetlen is, a kupak egy halk koppanással a függöny mögött ért földet. A pillanatok unottan teltek továbbra is. Számukra az új tárgy feltűnése nem túlzottan izgalmas, mondhatni hozzászoktak már, hiszen nem egyszer tűnnek el, majd bukkannak fel tárgyak Maxwell szobájában. Ezt a fotelben ülő figura valahogy soha sem tudta igazán megemészteni, így gyakran gondolkodott el azon, hogy milyen matematikai modellel lehetne a tér ilyen formájú modulációját magyarázni. Persze fogalma sem volt arról, hogy egy megviselt figura ül egy számítógép előtt valahol egészen máshol, és az egészen extrém gondolatain keresztül az ő szobájával van elfoglalva, hogy a papírra vetett szavai milyen mértékben befolyásolják a valósága realitástartalmát. A pillanatnyi állapotot stabilizálandó elhatározta hogy inkább nem nyúl semmihez. Ezen a délutánon ez nem különösen esett nehezére.
Fekete szivárvány alatt méreg színű, labilis talajon ezrek álltak és ordítottak, egyszerre. Most lassú ütemes léptekkel elindultak. Egy idióta kis figura vezette a szedett-vedett gyülekezetet. Mindenkitől buzgón azt kérdezgette, hogy merre is menjenek tovább. A gyilkos szélben az egyikük egyszerre felkiáltott:
- Megmenekültünk! Látom már a napot.
Egy kedves lány lépett elő a felhasadó fekete szivárvány mögül. A háttérben feltűntek az apokalipszis lovasai, de mind a négyen megtorpantak amikor észrevették, hogy már senki sem figyel rájuk. Gyorsan leléceltek.
Maxwell egy roppant érdekes dologra lett figyelmes. Lassan kinyitotta a szemeit, ismét eltelt egy pillanat, s ő még mindig csak figyelt. Lassan, finoman megmozdította először az egyik kezét. Feltétlenül úgy érezte, hogy ébren van. Lassan felkászálódott a foteljéből. Néhány bizonytalan lépés után megtalálta a szemüvegét, ami meglehetősen szükséges volt számára ahhoz, hogy teljes bizonyossággal megállapíthassa a legkülönfélébb tárgyak mibenlétét. Ismételten az asztal felé tekintett. Egész lassan lélegzetet vett.
- Hmmmmm. – mondta nagyon-nagyon halkan. - Az apokalipszis lovasai. Mit keresnek az én szobámban?
ÖTÖDIK FEJEZET
- Egon! Egon! – mondta a hang.
- Hol is vagyok? – gondolta Egon.
???
HATODIK FEJEZET
Maxwell már megszokta, hogy furcsa dolgok történnek vele, mindenesetre most valóban meglepődött. Hiába teltek az évek, valahogy sehogyan sem akarta elfogadni, hogy egyszer találkozni fog a végzetével, arra pedig, hogy még csak beteg sem lesz.
............
folyt köv?
hi allz
Ch.
