Túl a tűzkeresztségen
Ónodi Eszter a türelemről, az egészséges mércéről és az erőpróbáról
Akkoriban kezdődött, amikor egy csapatnyi színinövendék-jelölt meglátogatott egy várbeli lovas szobrot, amelyik a babona szerint teljesíti az óhajokat. Az a szobor, pontosabban szólva az a ló csakugyan szerencsét hozott Ónodi Eszternek. Nyolc esztendeje, hogy beiratkozhatott a színművészeti főiskolára, négy éve annak is, hogy a Katona József Színház tagja. De még gyakran hallani, hogy bölcsészként kezdte. Okos lány. Vajon azok, akik csak filmvászonról, mondjuk a Meseautóból ismerik, ilyennek látják-e? És valójában milyen?
– A legszebbek az egyetemista évek – szokták mondani. Nem így éreztem! Éppen akkoriban vezették be a szabad óraválasztást. Kószáltam előadóteremről előadóteremre, mi több: a napjaim felét a hetes buszon töltöttem, ingáztam a két tanulmányi épület között. Pár száz embert ismertem látásból, ám nem voltak csoporttársak, személyes kapcsolatok. Emlékszem, egy héten keresztül nyitástól zárásig olvastam a könyvtárban, ki mint vélekedett az Óda egy görög vázához című Keats-versről. Már kockára ültem a hátsó felem, mégis kettesre írtam meg a zárthelyi dolgozatot. Az évfolyamátlag 2,5 volt. Ezután leadtam a magyar szakot. Megtartottam az angolt, amelyik egy kapuval mégiscsak nyitottabbnak tetszett a jövendőre.
Papír a fiókban
– Egyáltalán: mi vitte az egyetemre?
–Még zűrzavar volt a fejemben. Az egyetemmel valójában húztam az időt. Mert nem voltam még eltökélt, ha fene fenét eszik, akkor is színész leszek. A szüleim mérnökök, nemigen pártolták ezt a kelekótya bohémséget. Amikor elsőre nem vettek fel színinövendéknek, anyukám megkönnyebbült: jó, megpróbáltad. Most pontot tehetünk. Akkor már normális gyerek leszel! Bár mostanában boldog vagyok, ha akad egy-egy napom, amit úgy tölthetek, mint egy háztartásbeli, akkor nem vonzott a „normális” élet. Mégsem bánom, hogy a fiók mélyén van egy papírom, amit a legrosszabb esetben elővehetek. Persze eleinte hamar megkaptam: ez bölcsészgondolkodás!
– Azok a bizonyos legszebb évek a főiskolán következtek?
– Inkább a küszöbén értek a legszebb élmények. A második felvételim utolsó szakaszában, amikor a mi csoportunk páratlan csapatmunkával segítette egymást. Példa nélkül áll, hogy mindannyiunkat fel is vettek. Van egy fénykép rólunk, amikor együtt felmentünk Hadik András várbeli lovas szobrához, és megfogtuk a ló... legérzékenyebb testrészét. A hiedelem szerint ez hozza meg a szerencsét. S én nosztalgiával ültem vissza az iskolapadba. Legelőször azt éreztem: milyen jó, hogy csak tizenketten vagyunk az osztályban! És nem kétszázan. Ebből már lehet közösség. Talán azért is volt fontos a számomra, mert eléggé szólisztikus a családom. Nem voltak testvéreim, unokatestvéreim. Mostanra már több bennem az individualizmus.
– Milyen képe volt akkor a pályáról?
–A pillanatban éltem, örültem egy jó próbának, nem tűztem ki messzi célokat. Harmadévben nem akartunk színházhoz gyakorlatra menni, inkább hívtunk volna rendezőtanárokat. Ezt támogatta elvben Zsámbéki Gábor mint osztályfőnökünk. De a Katona József Színház igazgatójaként éppen gondjai lettek, mert a fiatal színészei közül ki szült, ki elment. Ezért jó szerepekbe ajánlott beugrásokat. Én Ányát vettem át a Cseresznyéskertben, de az Élnek, mint a disznókban is játszottam. Azután a Szeget szeggel előadásában megkaptam Izabellát. Igazat szólva, már szeptemberben megkérdezte, lenne-e kedvem odaszerződni. Persze! Nem is volt alternatíva. Ebben fatalista vagyok: alighanem így kellett történnie.
Életmentő láda
– A diplomával megkapta azt a VIP-útlevelet, amelyet a Zsámbéki-növendékek kapnak. De rendre megtörténik, hogy jön a következő osztály, s a szerepet, amit tavaly még rád osztottak volna, már egy újabb játssza.
– Ezen nem érdemes megbántódni. A fölöttem lévők is átélték, mi is át kell hogy éljük. Megtanultam, hogy toleránsnak kell lennem. Magammal szemben is, de a rendezővel, a színházvezetővel is. Egy színház felelősséget vállal azért, akit odahív. Kell olyan feladatot adni, ami neki is, a színháznak is jó. Ez pozitív dolog. De lehet, hogy kozmetikázom a helyzetet. Való igaz, hogy magamat optimizmusra nevelem. Talán ez afféle életmentő láda, amihez nyúlhatok, ha baj van. Hosszú a pálya, a napi kudarcok, kis mellőzöttségek, nem-tudom-mik végül is eltörpülnek. Lehet, hogy sötétebb gondolatok is átsuhannak az agyamon. Mit játszom jövőre? Rendszerint fogalmam sincs. S ebben benne van az is, hogy netán semmit. A szamárlétra felsőbb fokára még nem hágtam fel. Nem vagyunk már az igazgató diákjai, de nem is vezető színészek. Ami nyilván összefügg az életkorral is. Ők bizonyára mindig tudják, mit csinálnak a jövő évadban, én nem. De ezen nem érdemes szétmorzsolni az idegrendszerem. Többet ártanék magamnak. Ettől lesznek pályatársak alkoholisták.
– Van, amin mégis emészti magát?
–Éppen azon, hogyan emelkedjem túl efféléken, hogyan tanítsam magam türelemre. Igen, vannak nekem is problémáim. De nem filozofálok, mi lesz, majd, akkor... Valóban nehéz úgy fogalmaznom, hogy ne tűnjek naiv Candide-nak, aki a létező világok legjobbikában él. Azért dadogok ebben a kérdésben, mert kiváró állásponton vagyok. Mindenki érzi, változások jöhetnek. Meg akarom adni az esélyt, hogy jófelé menjen. Minden évadnyitón, évadzáron elmondja Zsámbéki Gábor, hogy meg vannak számlálva a társulati létezés napjai. Sok mindennek kell ellenállnia egy színháznak, hogy megtartsa az embereit. Ki akarom várni, igaza lesz-e. Meddig tud valóban egy társulat egyben maradni?
– Egy színigazgató nyilván merényletként éli meg, hogy a tagok feltétlen hűségét megrendíthetik olyan ajánlatok, mint amilyeneket a média vagy a Nemzeti Színház tehet. De ettől még élhet a társulati forma. Csak be kell engedni új embereket. Ha van olyan szellemi potenciál, amely nemcsak a saját nevelésű vagy azonos múltú színészekkel képes közös nevezőre jutni.
–Nem akarok elhamarkodottan ítélkezni. Azt tudom, hogy mostanában több az olyan előadásunk, amelyekre szívesen hívok el barátokat. És örülök, amikor ezek mennek este. Voltak idők, amikor össze kellett szorítanom a fogam. Ez jó, ez is változás. A szerződtetéskor is azt feleltem, jól éreztem magam a múlt évadban. Nem játszottam szét az agyam, de nem panaszkodhatom. Nagy szerepem is volt egy, a Goethe-drámában Stella.
– Arra gondoltam, amikor megkapta: hát, megkapta! Klasszikus főszerep. Kellett neked facsiga! Különben nem kis teljesítmény, hogy leköti vele a nézőt.
– Bizonyára jön még olyan szerep, ahol maga az anyag inkább vonzza a nézőt. Sokat küszködtünk vele, de konszenzusra jutottunk. És tudom, hogy még nem született meg a „nagy alakításom”. Sem színházban, sem filmen. De ha most kellene abbahagynom, akkor is volna mit mutatnom az unokáimnak. Hát, mennyi filmben forgathattam? Rengetegben.
Mélyvíz és sztárság
– Keveseknek jut mostanában ennyi. Talán a filmek miatt is tekint nagyvonalúbban a színházra?
– Feltétlenül. S a film rögtön megfogott. Szeretem a forgatás szagát is. Hogy erőpróba. Hogy akadályverseny, az összes technikai nehézség ellenében. A filmes mélyvízbe Gödrös Frigyes dobott be, a Glamourban álltam először kamera elé, igencsak megilletődötten. Szinte egyszerre forgott vele Az alkimista és a szűz, amelyet Kamondy Zoltán rendezett, s már felszabadultabbnak éreztem magam. Az döntés elé állított, amikor először kértek fel kommersz filmre. Féltem, hogy bekebelez ez a világ, az idióta médiakörítéssel. Ezért is fontos, hogy legyen a Katona József Színház, ahol van még egészséges mérce. Ahová tudok hazamenni, mert az ottaniakkal inkább egy nyelvet beszélek.
– Mintha változott volna az utóbbi időkben...
– Túl vagyok a tűzkeresztségen. Már nem számítok pályakezdőnek, erre kellett ráeszmélnem. Az emberek nem néznek már el nekem bármit: majd megtanulja! Egyre kritikusabban figyelnek. Itt van ez a kis sztárocska...
– Sztárocska? Nem fogja el a nevetés, amikor sztárnak titulálják?
– Dehogynem. De többen vannak, akik népszerű színésznőcskének látnak, mint azok, akik mondjuk a Bakkhánsnők-beli alakításomhoz vagy akárcsak a szegedi szabadtéren nyáron játszott Lady Annámhoz gratulálnak. Szóval... nézzük meg, mi lesz belőle! Bulvárszenzáció? Vagy még az sem? Tündököl egy-két évet? Azt szeretném bebizonyítani, nem egy könnyű kis lepkéről van szó, aki elszáll. Én bulldog vagyok, aki foggal-körömmel megkapaszkodik a pályán, megvetem magam rajta két lábbal, azaz négy lábbal... Hogy fejezzem be ezt a mondatot? Inkább nem is fejezem be. Ne legyen giccsparádé.
