Kommunisták indították el a D-209-ügyet?
<----------------------------------------
A konzervatív amerikai The Wall Street Journal európai kiadása a
címlapon kezdődő, terjedelmes budapesti riportot közölt
szeptember 10-ei számában "Tizenkét év múltán a kommunista
korszak titkosszolgálati aktái ma is kísértenek Magyarországon"
címmel. A szerző, Elizabeth Williamson az átalakulóban levő
kelet-közép-európai országok jellemző társadalmi-politikai
jelenségeként járja körül a témát. Felteszi a kérdést, hogy
"Kémkedett-e a magyar miniszterelnök Oroszországnak?" Majd
ismerteti Medgyessy Péter válaszát, ami szerint csak hazafias
célú kémkedést folytatott, amikor D-209 számon nyilvántartott
ügynök volt a magyar titkosrendőrségnél. Politikai ellenfelei azt
állítják, hogy a birtokukban levő dokumentumok szerint magyarok
ellen is kémkedett a szovjet KGB számára, de ennek bizonyságát
nem tudják bemutatni - olvasható a lapban.
A cikk kitér arra, hogy míg a berlini fal leomlása után
Kelet-Németország megnyitotta titkosrendőrségi aktáit, addig az
egykori Varsói Szerződés többi országa elég lassan követte a
példát. Szlovákia csak most kezdte el a folyamatot,
Lengyelországban lassan tágabbra nyitják a hozzáférést. A
Magyarországon most folyó vita várhatólag a legmesszebb fog
menni, és talán másutt is nyitást ösztönöz.
A cikk idézi Mécs Imrét, hogy a titkos irattárak teljes
megnyitása megérné a vele járó érzelmi felfordulást. A politikus
a lapnak elmondta, ő is meghökkenve tudta meg, hogy volt
barátnője és más olyan személyek is feljelentgették, akikre
szeretettel emlékezett. Markó György, a Történeti Hivatal
igazgatója viszont azt mondja, hogy "még egy orvos is csak
diplomával operálhat meg egy beteget, itt pedig emberek egy darab
papírral belevághatnak emberi életekbe".
"Amikor a szocialisták Medgyessyt nevezték miniszterelnöknek
májusban, nem volt titok, hogy 1966-ban bekerült a kommunista
kormány pénzügyminisztériumába, majd 1987-re elérte a miniszteri
tisztséget. De csak eszes és megfontolt technokratának tartották,
amíg a Magyar Nemzet azt nem állította, hogy amikor a
minisztériumban volt, és már 1961-ben, kémkedett kollégáira és
ellenzékiekre" - írja a szerző.
A riporter szerint a politikusok és az elemzők nem bizonyosak
benne, mi indította el a leleplezések áradatát, de úgy vélik,
hogy "a miniszterelnökre vonatkozó információt olyan régi
kommunisták szivárogtatták ki, akik félretolva érzik magukat az
új Medgyessy-kormánytól".
Egyetlen és közös
Magyar Nemzet: „...a dolgot őt magát nézzük...”
2002. szeptember 20. (7. oldal)
Ugró Miklós
Egyetlen közös haza és nemzet van, egyetlen közös múlt és jövő – szónokol a miniszterelnök, mint egy új kiadású Démoszthenész, aki patetikus felindultságában lenyelte a kavicsot. Azért a szöveg jó, felemelő is lehetne, kár, hogy Medgyessy intonációjával hamisan cseng, akár Sztálin előadásában a Szuliko. A ki- és megválasztott hónapokig arról jajongott, hogy a polgári kormány kettészakította az országot, most meg felfedezte magában az országegyesítőt. Egyetlen aprócska baj van. Igaz ugyan, hogy ebben az egyetlen hazában, nemzetben, múltban és jövőben vannak kényszer szülte azonosságok, de mi néhány milliónyian nem nagyon szeretnénk a Medgyessyvel közösködni. Sőt, még ha akarnánk sem jönne össze. Kétségtelen, Magyarország az egyetlen közös hazánk, még akkor is, ha Medgyessy mester a közös javakból igencsak vastag részt kanyarított ki magának. Méghozzá azon az áron, hogy amit pénzügyérként elbaltázott, azt velünk fizettették és fizetteti meg. Nem pont ez a fajta közösség az, amit öntudatos, szabad emberek önkéntes társulásának, összefogásának szoktak nevezni. Az egyetlen közös nemzet minden polgárára ugyanazok a törvények vonatkoznak. A miniszterelnökre, a vecsési számlagyárosra épp úgy, mint a villanyszámláját fizetni képtelen nagycsaládosra.
Amikor Medgyessy kijelenti, hogy kivizsgálják és szankcionálják az előző kormányzat idején történt visszaélésgyanús eseteket, akkor nem tesz mást, mint fennhangon hirdeti, kétféle nemzet van, kétféle polgár – és nem esnek azonos elbírálás alá. Miért nem a Németh-kormány ügyeit veszi elő, miért nem az olajgate-botrányt, elpiszmoghatna azokkal az unióból való kilépésünk idejéig, mégsem érne a végére. S vajon van-e erkölcsi alapja számonkéréssel fenyegetőzni annak, aki saját, kétes tisztaságú ügyleteiben nem talál semmi kivetnivalót?
Máris az „egyetlen” múltnál tartunk. Ami azt illeti, ennek a derék Medgyessynek van egy múltja. Homályos mozzanatait szemrebbenés nélkül le is tagadja. Nem elég „felcserepedni” valahol, a hely szellemét, tisztességét, hagyományait vállalni is kell. Nem az a múlt, ami csak megtörtént velünk, hanem amit alakítottunk belőle. Azok hivatkozhatnak közös múltra, akik adott helyzetben hasonló keménységgel, gerincességgel, értékrendjükből fakadó jellemességgel reagáltak. Ebben az országban
9 200 000 ember nem volt párttag, 9 900 000 nem volt besúgó,
9 999 990 nem volt kommunista pénzügyminiszter – nincs nekünk közös múltunk, miniszterelnök úr!
Mi lesz ezek után az egyetlen közös jövővel? A jelek szerint Medgyessynek és elvbarátainak mindegy, hogy szovjet- vagy európai, csak unió legyen. Nekünk ez ilyen formában nem túl derűs perspektíva. Ők arra alapozzák a közös jövőt, amit a rendszerváltó ország elfeledni nem tud, de amitől szabadulni akar. Nem véletlen, hogy a nemzetnek csak azon kétszer négyesztendei időszakban volt saját jövőképe, amikor Medgyessyék kicsit távolabb kerültek a közvetlen hatalomtól, s nem uralhatták szólamaikkal a közélet teljességét. A kormányfő az egyetlen közös múltban és jövőben is statisztaszerepre szánja az egyetlen, közös hazát és nemzetet. Kivételesek lehetnek azok, akik odabújnak mellé, a „szereposztó díványra”. A többieknek marad az erkölcsi elégtétel: a hazát, a nemzetet, a múltat és jövőt a tehertételeivel együtt is vállalni kell.
Ön képes egy ilyen kis nyúlfarknyi beírásért felhozni ezt a topicot? De legalább szigorúan tisztelettudó lehetett volna. Mondja, tudja egyáltalán maga, hogy mi az az SZT?
Naiv legendák és KGB-s valóság
Heti Válasz, 2002.9.13.
Itt olvasható, hogy Medgyessy James Bond miként nem tett semmit a KGB ellen, csak árulta el folyamatosan a hazát. Azt viszont tudta tenni a többiekkel.
Aki ma a "ne bolygassuk a múltat" jelszavával a megtisztulás ellensége, az a rendszerváltás minden nemes célkitűzésének is ellensége, vagyis: a demokrácia ellensége
Az 1989-es magyarországi rendszerváltás első belügyminisztériumi politikai államtitkáraként szerezhettem némi tapasztalatot az átmenet kezdeti időszakáról. Sajátos benyomásaimat eddig nem kívántam közreadni. A 2002-es parlamenti választásokat követően másodszor visszatért szocialista-szabad demokrata kormány megalakulását követően azonban olyan jelenségek merülnek fel, melyek a rendszerváltás alapvető politikai szándékait és - ha sokak által csekélynek is vélt - eredményeit kérdőjelezik meg, a közvéleményben egyfajta kollektív amnézia generálását célozzák. Ezt a jelenséget tükrözik a közvéleményt sokkoló, tudatosan torz beállítások, a természetes erkölcsi ítélőképességet meghazudtoló értékelések, megnyilatkozások.
A D-209-es ügy is ilyen jelenség. Az érintett személyével nem kívánok foglalkozni. A diktatúra torz gondolkodásmódja torz jelenségeket, torz személyiségeket eredményez, amit csupán jellegzetesen tükröz a miniszterelnök etikai felfogása.
A dolgokat most már a fejükről a talpukra kell állítani. Ehhez szolgálnék néhány személyes adalékkal. Mindazoknak, akik hisznek abban a gyermekmesében, hogy 1989 előtt voltak az állampárt kereteiben magyar nemzeti érdekek, csupán néhány apróbb tényre hívnám fel a figyelmüket. Magyarország 1991-ig idegen megszállás alatt állt, szovjet csatlós állam volt, mindenkori bábkormányokkal. A hazai állampárt közvetlen moszkvai irányítás alatt ellenőrizte a látszatkormányzást. A hatalomnak nem tetsző legkisebb félrelépés is elegendő volt a retorzióhoz. ( Még a 80-as évek elején, a bős-nagymarosi ügyben az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatalt akkor vezető államtitkár azonnali elmozdításához elegendő volt a magyar nemzeti érdekek halovány felismerése és nyilvános megpendítése.)
A csatlós állam irányításának nyílt eszköze a pártirányítás volt, kezdetben a kongresszusi határozatok szimpla másolása, majd a fokozatos látszatönállóság biztosítása. Az operatív irányítás eszköze a KGB volt, fedett jellegénél fogva végig szigorú következetességgel, változatlan módszerekkel.
A szovjet KGB magyarországi rezidensének irodája a Belügyminisztérium Roosevelt téri épületének első emeletén volt, közvetlenül a miniszteri iroda tőszomszédságában. Egészen 1989-ig. A közvetlen irányítás magyar kapcsolattartója mindenkori hivatali elődeim soros egyike volt. Egyesek még élnek, csupán hallgatnak. (A mindenkori belügyminiszter a KGB-s feladatok, elvárások végrehajtásában nem kapott közvetlen szerepet.) Ebből a rezidensi irodából fogták össze a többi kulcsminisztériumba telepített "alrezidensek" tevékenységét. A feladatok végrehajtásához beszervezett személyekre, fedett apparátusra volt szükség. A besúgók személyes engedmények, valós vagy vélt bűnök elnézése fejében vagy egyszerűen anyagiakért dolgoztak. Az állampárt tagjaira nemesebb feladat várt, őket nem lehetett ügynöknek beszervezni. Kivételezett helyzetüknél fogva fedett tiszti rangot és az állományi tagsággal járó rendszeres díjazást kaptak. Viszont szigorú KGB-irányítás, katonai fegyelem alatt álltak. Egyes esetekben megtiszteltetésnek minősült a jól végzett munka eredményeként vagy a fokozott védettség érdekében (külügy, katonai elhárítás stb.) közvetlen KGB-beosztásba kerülni.
Nevetséges még annak feltételezése is, hogy az operatív tisztek bármelyikében akár a gondolata is felmerülhetett volna annak, hogy a KGB-t orránál fogva vezesse, a szovjet érdekek ellen tevékenykedjen! Ez egyenlő lett volna az öngyilkossággal! Jól ismertek voltak már abban az időben is azok a tragikus események, melyek egyes közszereplőkkel "véletlen balesetként" megestek (kohóba, vízbe?).
A múltat megszépítő heroikus vallomásokkal szemben a KGB-s valóság sokkal ridegebb, egyszerűbb és világosan egyértelmű volt. A III-as főcsoportfőnökség a KGB közvetlen irányítása alatt, szovjet mintára épült ki és működött. Célja az imperializmus, az "imperialista ügynökök" elleni harc bel- és külföldön egyaránt. E tekintetben nem volt különbség egyetlen részleg tevékenysége között sem. A szervezet részlegekre, csoportfőnökségekre való osztottságától függetlenül egységes volt, és horizontálisan következetesen együttműködött. Vonatkozott ez az információk kölcsönös átadására, a megfigyelt személyek körére, kapcsolati rendszerére, az események színhelyére és az operatív megoldás módjára egyaránt. Csupán a rendszerváltást követően a civil területen beszervezett besúgók szerepének, tevékenységének előtérbe kerülése fényében kapott nagyobb hangsúlyt a III/III-as csoportfőnökség. Ezzel a hangsúlybeli megkülönböztetéssel nyílt meg a lehetőség a többi szervezeti egység felelősségének enyhítésére, a hírszerzési-kémelhárítási tevékenység védelme ideológiájának leple alatt ("...a nemzeti érdekek megóvása...": lásd: Gálszécsy miniszter és mások érvelése) e szervezeti egységek állományának és módszereinek átmentésére.
A szervezet munkatársainak feladatellátása során nem volt mód félrevezetésre, megtévesztésre, a KGB mindent tudott és mindent ellenőrzött. És a KGB-nél magyar nemzeti érdek nem létezett.
A beosztottak legfeljebb az igyekezet mértékében és a felkészültségben különbözhettek egymástól, de - ismerve a rendszer jellegét - a törekvések akkor nem a nemzeti érdekek, hanem a "rendszer" védelmére irányultak. Ennek keretében az érintettek legfeljebb egymás túllicitálásában jeleskedtek, éppen nem a KGB félrevezetésében.
A Kádár-időktől kezdve a helyzet csupán (?) annyit változott, hogy a "belső ellenséget" már nem a párt soraiban - egymás pozíciójára, nemegyszer életére törve - keresték.
Mindazok, akik akkori önmagukat most más fényben tüntetik fel, maguk is emlékezetkiesésben szenvednek, vagy tudatosan félrevezetik a közönséget... Ez a viselkedési mód az akkori rendszer híveinek és buzgó szolgálóinak sajátja. Ettől is volt átkos az átkos, ettől is volt diktatúra a diktatúra. Ez az a viselkedési mód, amitől ma sem tudnak szabadulni, ezért jelentenek rendkívüli kockázatot országunk jövőjére.
A D-209-es ügy esete kapcsán ma már világosan látható, hogy a figyelemnek a III/III-ra való irányítása, koncentrálása jól előkészített KGB-belügyminisztériumi politikai csapda volt. Ez a csapda nem csupán az Antall-kormány és az első demokratikus koalíció ellen irányult, hanem magának a rendszerváltásnak az orientálására, teljessé tételének meghiúsítására. Az '56 szellemében fogant politikai gondolkodásmód számára már akkor világos volt, hogy az átvilágítási téma ilyetén leszűkítése hiba, melynek következménye a korlátozott rendszerváltás lett. Ettől a hibától akkor nem volt mód megóvni a demokráciát: a közéletben túl sok szereplő volt ellenérdekelt, még azok között is, akik tíz év óta a mai napig fennen hirdetik a múlt teljes feltárásának szükségességét. De a múltjukban érintetlenek többsége nem hitt a rendszerváltás lehetőségében. Akik pedig hittek, és vállalták is a feladattal járó nehézségeket, fokozatosan teret vesztettek.
Fentiek alapján bízvást állíthatjuk, hogy 1990-ben jobb lett volna a titkosszolgálatok teljes felszámolásával, az állomány teljes körű felhagyásával tiszta lappal kezdeni, a tiszta lappal érkezőknek pedig nagyobb bizalmat és komolyabb szerepet adni. Így ma kevesebb aggályunk lenne közéletünk tisztaságát illetően.
A szovjet-magyar viszony 1990-re döntően megváltozott. A KGB azonban még egy ideig létezett, tovább működött hazánkban, már "demokratikus" viszonyok között. A KGB-nek az akkori magyar titkosszolgálatok tevékenységéről, szervezeti felépítéséről, személyi állományáról, viselt dolgairól fennmaradt információi mai napig a politikai destabilizálás potenciális eszközei lehetnek ismeretlen kezekben.
Első hivatali látogatóim egyike 1990 nyarán a Tyulip fedőnevű J. R. KGB-tiszt volt a szovjet nagykövetségről, aki a bemutatkozó látogatást fontosnak érezte. Kifejezésre akarta juttatni a viszony alapvetően megváltozott jellegét. De még működött a régi beidegződés. Úgy érezte, hogy a belügyi kapcsolat, azon belül a beosztásomhoz fűződő hagyományok erre kötelezik. Biztosítva bennünket szuverenitásunk tiszteletéről, egyúttal a jó kapcsolatok ápolásának fontosságát hangsúlyozta. Megnyugtattam, hogy a jövőben nem lesz egymással dolgunk, illetve, hogy a politikai államtitkár személyétől és a belügytől függetlenné váló civil nemzetbiztonsági szolgálatokkal lehetséges a KGB-együttműködés - a "jó szándékok" keretén belül...
Ma már nincs szovjet KGB, nincs a magyar rendszerváltás előkészítésében közreműködő rezidens, de vannak halálig működő volt KGB-s kapcsolatok és KGB-s beidegződések.
Szerencsés módon az Antall-kormány megalakulásakor magától értetődő, bár nyilvánosan nem deklarált és az igaz szó erejébe vetett hitre alapozott követelmény volt, hogy az átkosban az elnyomó hatalom végrehajtó szervezeteinek tagjai vagy az ezekkel együttműködők ne vállaljanak szerepet az első demokratikus kormányzatban. Ez különösen azért vált jól átgondolt igénnyé, mert erős volt a kétség bizonyos pártszereplők, képviselők érintettségét illetően. A későbbi események igazolták ezt az elővigyázatosságot. Ez az elővigyázatosság volt az alapfeltétele annak, hogy az Antall-kormány a sarkalatos törvényeket követően a szélesebb körű jogrend alapfeltételeinek és intézményes kereteinek kormányzati feladatait végre tudta hajtani, felszámolta az idegenfüggőséget, megteremtette szuverenitásunk gazdasági alapjait, és megalapozta országunk nemzetközi tekintélyét, mely most súlyos veszélybe került.
A következő kormányoknál ilyen követelmény már nem állt fenn, sem deklaratív, sem hallgatólagos módon. Ez komoly visszalépés volt a megtisztulás tekintetében.
Az átvilágítási törvény körüli huzavona évekre lefoglalta a közvéleményt, az eredmény torzó lett, a közélet mai napig fertőzött.
Így történhetett meg, hogy rövidesen lett pufajkás miniszterelnökünk (na és?), majd nem sokkal később lett volt besúgó miniszterünk, akinek dicstelen politikai működése során - parlamenti és igazságszolgáltatási segédlettel - sikerült elérnie saját pártja módszeres lejáratását, hiteltelenné tételét: belső szétverését.
Sokakban felmerülhet a kétely, hogy az itt leírtak egy prekoncepciózus összeesküvés-elmélet tévképzetei. Pedig sok más hamis legendával szemben ez a történet nem más, mint a diktatúrából való békés átmenetet burkoló ködfátylak egyikének eloszlatása valós elemek logikus rendbe illesztésével, annak érdekében, hogy közéletünk e tízéves vargabetűt követően véglegesen megtisztulhasson.
Éppen ezért a múltról a jövő érdekében nem csak beszélnünk kell. A D-209-es ügy lehet az apropója annak, hogy a dolgok megint ne legyenek az asztal alá söpörve, a mi korosztályunkhoz hasonló keserű élettapasztalatokkal - szerencsére - már nem rendelkező utódainknak okozva beláthatatlan károkat.
Szilárd meggyőződésem, hogy aki ma a "ne bolygassuk a múltat" jelszavával a megtisztulás ellensége, az a rendszerváltás minden nemes célkitűzésének is ellensége, vagyis: a demokrácia ellensége.
Illúzióim azonban nincsenek a parlamenti vizsgálóbizottságokkal és a törvénymódosító javaslatokkal. Ezek rövid távon elenyészhetnek, vagy újabb torzó születik. A rendszerváltás jól megírt forgatókönyvében a megtisztulás mint fejezet nem szerepelt, s nincs kétségem afelől sem, hogy új fejezet beiktatásához már nem található jóváhagyó rezidens.
Bár a tévedés lehetősége itt sem zárható ki.
A szerző az Antall-kormány volt belügyi államtitkára
Kinek is kellene szégyenkezni a besúgók miatt?
2002. szeptember 2. 12:07, MNO
Dombrovszky Ádám
Miközben április óta kormányszinten a Kádár-rendszer rehabilitációjának, sőt már-már restaurációjának lehetünk tanúi, a kommunista világ legaljasabb gépezetének, a besúgó rendszer működtetésének felelősségét nemhogy nem vállalják fel az örökösök, de a hozzá tapadt szennyet nyilvánosan másokra szándékoznak szétfröcskölni.
Az embernek az az érzése, mintha krimit nézne, amelyben a fondorlatos bűnöző úgy hamisítja meg a bűnjeleket, hogy egyszeriben az ártatlan kerül gyanúba. A filmekben persze végül többnyire a bűnös nyeri el méltó „jutalmát”, de vajon mi történik a rendszerváltozás utáni Magyarországon, a XXI. században?
Kinek is a szégyene az a lelepleződéssorozat, amelyik most érte el a magyar politikai elitet, s az elkövetkező hónapok további időzített bombák működésbe hozatalát ígérik? Egy pártnak, a szimpatizánsoknak nyilván nem könnyű megélni, ha kiderül: tagjai, sőt prominensei közül korábban többen is a III-as főcsoportfőnökségnek dolgoztak. Már a puszta érintettség is demoralizáló lehet, még akkor is, ha bebizonyosodik: megzsarolták az áldozatokat.
A helyzetet komplikálja, hogy az „érintettségnek” számos formája létezik – a kabátlopási ügybe előszeretettel kevernek bele olyanokat is, akiknek éppenhogy elvitték a kabátját.
A múlt feltárását most hirtelen, oly sebbel-lobbal végzők számára a lényeg láthatóan az, hogy összekeverjenek, egybemossanak bűnöst és áldozatot, s az eszköztárban még az iratok meghamisítása is elképzelhető. Nem esik szó arról az alapvető különbségről, hogy ki volt a hatalom oldaláról a beszervező, ki volt, aki önként és dalolva vállalta az ügynökösködést, s ki volt az, aki a zsarolások és fenyegetések hatására bizonyult gyengének.
De hát kinek is a szégyene, hogy a magyar politikai elitbe könnyen „beférkőzhettek” az egykori III/akárhányasok?
Fölöttébb nyugtalanító az a leleplező-kiszivárogtató „aknakereső show”, amit a Magyar Szocialista Párt rendezésében szemlélhetünk azóta, hogy a párt által még mindig támogatott miniszterelnökről akarata ellenére kiderült rejtegetett múltja.
Az MSZP elérkezettnek látta az időt arra, hogy az elődje által a rendszerváltozás hajnalán a vészhelyzetre elrejtett időzített bombáit működésbe hozza. Az aknakereső „demokratikus” parlamenti quiz során egy – mellesleg alkotmányellenesen működő – bizottság még olyan fel nem robbant lövedékek keresésébe kezdett, amelyet a „játék” egyik résztvevőjének és szervezőjének elődje maga rejtett el. Azaz olyan nyilvános „kártyaparti” kezdődött el, amelynek egyik résztvevője cinkelt lapokkal játszik.
Az MSZP mai vezetői között többen vannak (Horn Gyula, Medgyessy Péter, Csehák Judit, Gál Zoltán), akiket a Parlament a törvény értelmében felszólított a képviselőségről való lemondásra, mivel bebizonyosodott, hogy ismerték a besúgók jelentéseit, hiszen annak a megrendelő körnek voltak prominensei, akiknek reggelente az asztalára tették a spiclik által összelapátolt információkat.
Az MSZP tehát nemcsak a vagyon örököse, hiszen részben ugyanaz az elit kerül most vissza az ország irányításába, amelyik a pártállam idején is diktált.
Vajon eretnek gondolat-e azt feltételezni, hogy ez a kör birtokába jutott mindazon ismereteknek, amit az MSZMP vezetői annak idején felhalmoztak. Vajon miért állította oly magabiztosan Medgyessy Péter saját lelepleződése után, hogy „lesznek még itt meglepetések”. Keresztül verték volna-e a jelenleg kormányon lévők a Mécs-bizottság felállítását, ha nem lettek volna biztosak politikai hozadékában?
Most ez a párt – abszurd módon – az erkölcs bajnokaként abból akar magának tőkét kovácsolni, hogy nemcsak megtalálja, de működésbe is hozza az elődje által elrejtett aknákat. Olyan ez, mint amikor az ötvenes években a rendőrök maguk dugták el a bűnjelet az áldozat lakásában...
De hát kinek is a szégyene, hogy a magyar politikai elitbe befészkelték magukat a III-as főcsoportfonökség emberei?
A Magyar Szocialista Munkáspárt vezette pártállam a nyolcvanas évek végén zsarolással és fenyegetéssel emberek sokaságát kényszerítette az ellenzéki pártokba való beépülésre. Bizonyos az is, hogy a III-as főcsoporttal együttműködők között nem mindenki íly módon sodródott az alakuló pártokba. Nem kevesen voltak olyanok, akik a rendszerváltozás idején új életet akartak kezdeni, s végre szakítva múltjukkal a demokratikus pártokban keresték a helyüket. Jó szándékukat nem vitatva azonban leszögezhetjük: e nagy lelki tehertől akkor szabadulhattak volna meg igazán, ha – legalább akkor, amikor komoly szerephez jutottak – feltárták volna a múltjukat a nyilvánosság előtt. Annál is inkább, mert tisztában lehettek azzal: nevük „valahol” úgyis fel van jegyezve, s lelepleződésük választott pártjukat is kínosan érintheti.
Vajon valóban ezeknek a pártoknak volna elsősorban a szégyene, ha hierarchiájukban olyanok is magasra szökhettek, akik egykoron a III-as főcsoportfőnökség emberei voltak?
A beépítettek annak idején azt kapták feladatul, hogy lessék a pártállammal szemben állókat, s jelentéseket készítsenek róluk. Majd a rendszerváltozás hajnalán feladatuk a bomlasztás, a szétzilálás volt.
Az első likvidálandó pártok azok voltak, amelyek a kommunisták által egyszer már hidegre tett szociáldemokraták színeiben jelentek volna meg a porondon. Ha nem is ilyen gyorsan, de sikerrel járt további történelmi pártok (előbb a kisgazdák, majd a kereszténydemokraták) összeugrasztása, egymás elleni kijátszása is.
De ugyanígy elhelyezték az aknákat minden új pártban, hiszen azok is egyre komolyabb veszélyt jelentettek az egypártrendszerre. (1989-ben 8479 hálózati személy védte a pártállamot a többpártrendszerrel szemben.)
Ha kezünkbe vesszük a Magvető által 1996-ban kiadott Kis állambiztonsági olvasókönyvet, abban százával találhatjuk a bizonyítékokat. Ilyen megbízásokat kaptak az beépült ügynökök 1989-ben, Nagy Imre újratemetése előtt:
„Kalla fedőnevű tmb. (titkos megbízott) figyelemmel kíséri az SZDSZ demonstrációval kapcsolatos egyeztető megbeszéléseit. A tervezett tömegmegmozdulás helyszínének kiválasztása során a temetőben történő megrendezés mellett foglal állást. Amennyiben más helyszíneket javasolnak, akkor a kevésbé frekventáltak mellett voksol.”
„Jácint fedőnevű tmb.-n keresztül a sajtó felé kiszivárogtatja a Fidesz …megosztott álláspontját.”
A temetést megelőzően készült jelentés már előre jelzi, hogy Orbán Viktor meglepetés erejű beszéd elmondására készül…
„Palástfű fedőnevű tmb., mint az SZDSZ kerületi csoportjának egyik vezetője… befolyásolja a tagok és Kőszeg Ferenc álláspontját. Felkérés esetén elvállalja a rendezői teendőket.”
„Az MDF választmányában tevékenykedő Kukorica fedőnevű tmb. feladatául szabják, hogy hangoztassa azon véleményét, miszerint az amúgy is feszült politikai légkört nem kell fokozni…”
„A III/III. csoportfőnökség érintett operatív területei tisztázzák a temetés pontos helyét, idejét, forgatókönyvét. Állapítsák meg, kik tartják a búcsúztató beszédeket, lehetőleg azok tartalmát is. Vizsgálják meg, hogy a legszélsőségesebb elképzelésekkel fellépő szervezetek – FIDESZ, SZDSZ, Republikánus Kör – egyes vezetői miként járathatók le a többi szervezet előtt.”
Ez utóbbi mondat különösen fejbe kólintja az olvasót. Mintha e módszerek ma is ismerősek volnának…
Ez a tema meg a mi nap is aktualis a Medgyessy ugy miatt is...
--------------------------------------------
Demszky Gábor
A hónap üzenete
--------------------------------------------------------------------------------
Tíz évvel a rendszerváltás után még mindig beszélni vagyunk kénytelenek a magyarországi kommunista diktatúra százezernyi áldozatának erkölcsi kárpótlásáról. Pontosabban: ennek az erkölcsi kárpótlásnak az elmaradásáról. Pedig a „totalitarizmus gyökereit" csak akkor tudjuk elvágni, ha valóban demokratikus jogállami módon szembenézünk a kommunista múlttal. Ez a szembenézés azonban mindmáig csak nagyon felemás módon történt meg, pedig Magyarország csak egészséges nemzetként juthat valóban vissza Európába. Az egészséges társadalomhoz egészséges környezet, egészséges életmód és egészséges egészségügy kell. De ez nem elég. A társadalomnak mentálisan, lelkileg is egészségessé kell válnia.
Közép-Európában, így Magyarországon is, a két legfôbb szociális lelki betegség: a társadalmi léptékű paranoia és a társadalmi mértékű amnézia. Mindkettô csak akkor gyógyítható, ha a diktatórikus közelmúlttal szembenézünk, ha a megfigyeltek és üldözöttek információs kárpótlási jogát érvényesítjük. Márpedig ez eddig nem történt meg. Ezt bizonyítja az abszurd magyar „ügynöktörvény". És ennek következménye az abszurd magyar megfigyelési botrány.
Ezeknek az abszurditásoknak a gyökere a tíz évvel ezelôtti rendszerváltás idôszakába nyúlik vissza. Amikor egy diktatúrát békésen számolnak fel, elnyomó apparátusát nem zúzza szét forradalom, a társadalom szembekerül azzal a kérdéssel, hogy mi fontosabb a számára: az, hogy a rendôrállam maradványait felszámolja, vagy pedig az, hogy az állam elnyomó apparátusának működôképességét megôrizze. Legélesebben ez a kérdés a megbukott diktatúra állambiztonsági szervezetével kapcsolatban merül fel. Ha a demokratikus állam felszámolja az elôzô rendszer államvédelmi szervezetét, akkor – legalábbis egy átmeneti idôre – lemond arról, hogy hatékony hírszerzô apparátussal rendelkezzen, elveszíti a kémelhárítást, és lemond a politikai rendôrségrôl, amely felderítheti a politikai terrorizmus elôkészületeit, és kezdeti stádiumban meggátolhat minden olyan politikai tevékenységet, amely a demokratikus államrendet veszélyeztetheti. Ha viszont a vezetôk kicserélése után átveszi ezeket az elnyomó apparátusokat és személyzetüket, meghagyva rendôrállami felépítésüket, akkor átmenti a demokratikus államapparátusba a rendôrállam legveszedelmesebb részét.
Az 1990 után kialakult magyar demokratikus rendszer nem hozott határozott döntést egyik irányba sem. Egyszerre próbálta a rendôrállamot felszámolni, és egy ütôképes államvédelmi szervezetet fenntartani. A kompromisszumos megoldás lényege az volt, hogy az egykori belügyminisztérium államvédelmi szervezetébôl, a III-as fôcsoport öt csoportjából egyet megszüntettek, négyet átvettek: az offenzív politikai hírszerzést végzô I-es csoportot, a klasszikus értelemben vett kémszolgálatot, a II-es csoportot, azaz a kémelhárítást, a hadseregen belül működô, a sorozott legénység politikai megbízhatóságát felügyelô IV-es csoportot és a technikai apparátust, az V-ös csoportot. Ez utóbbi végezte a telefonlehallgatást, a helyiségek mikrofonos lehallgatását és egyéb hasonló feladatokat. Megszüntették viszont a III-as csoportot, a politikai rendôrséget. A négy csoport jogutódai birtokolják az elôd iratanyagát, technikai felszerelését, továbbá – ez nyílt titok – korábbi személyi állományát. A kémszolgálat jogutóda az elôd ügynökhálózata felett is rendelkezik. A személyi állomány legkompromittáltabb részét leépítették, de új erôket máig nem alkalmaztak, hiszen ilyen kiképzésben részesült emberei az új, demokratikus államapparátusnak nem voltak. A III/III-as osztály elvileg jogutód nélkül szűnt meg. A Nemzetbiztonsági Hivatal, amely sok tekintetben átvette belbiztonsági funkcióit, nem örökölte iratanyagát és besúgóhálózatát.
A demokratikus állam tehát mindent összevetve inkább a korábbi állambiztonsági apparátus tagjainak az oldalán áll, mint azok oldalán, akiket ez az apparátus korábban megfigyelt és terrorizált. A mai államrezon szerint a volt üldözôket és a szolgálatukban állott besúgókat fedezni kell, mert különben homok kerül a mai állambiztonsági gépezetbe. Elbizonytalanodott apparátus pedig nem mer információt gyűjteni. A volt üldözöttek rossz közérzete és esetleges kiábrándultsága viszont nem akadályozza az állam működését.
A megszűnt III/III-as csoport iratai hozzáférhetôk a tudományos kutatás számára, és elvben mindazok, akiket az állambiztonsági csoport korábban megfigyelt, betekinthetnek a személyükre vonatkozó iratokba. Ezeket az iratokat külön hatósági jogkörrel felhatalmazott archívum tárolja, a Történeti Hivatal. A volt üldözöttnek tehát személyi joga, hogy megismerje a rá vonatkozó iratokat az elôbb vázolt „kompromisszumos megoldásnak" megfelelôen. De személyi jog védi a volt besúgót és a volt állambiztonsági funkcionáriust is. Az egykor megfigyelt nem tudhatja meg, hogy ki volt az ôt megfigyelô ügynök. Ha az ügynök neve elôfordul az aktában, akkor azt a sértett kezébe adott másolaton olvashatatlanná teszik, „anonimizálják". A jogszabály a személyiségi jogra hivatkozik. Ha az összes besúgó nevét nem hozták nyilvánosságra, akkor nem lehet közülük néhányat azáltal meghurcolni, hogy áldozataik tudomására hozzák, mit követtek el ellenük – hangzik az érvelés. Ez azonban csak ürügy. Valójában államérdekrôl van szó, nem demokratikus szellemben felfogott államérdekrôl. Ha a régi besúgógarnitúrát kiszolgáltatnák, akkor a besúgókat foglalkoztató állami szerv a jövôben nem tudna besúgókat toborozni. Különösen nem a demokráciában, ahol megfélemlítéssel már nem lehet ügynököket beszervezni. A védelem még a besúgót hajdanán foglalkoztató államvédelmi tisztre is kiterjed.
Az egykori megfigyelt tehát nem tudhatja meg, ki figyeltette, ki volt, aki a besúgó jelentéseit feldolgozta, értékelte, és ki volt az, aki az így megszerzett információt használható formába öntve tovább jelentette a diktatúra politikai vezetésének. Az elfogadható, hogy a volt állambiztonsági szervezet funkcionáriusait is védi személyi jog. Róla se tudhassa meg a hivatalos iratokból még az általa megfigyelt személy sem, hogy, például, valaha elvonókúrán volt. Azt azonban nehéz indokolni, miért minôsül államtitoknak egykori hivatali tevékenysége, ha napvilágra kerülése a mai állam érdekeit nem sérti.
Az államnak az állambiztonsághoz való jogát még mindig elôbbre valónak tartják, „magasabb jognak", mint az üldözöttek jogát üldöztetésük teljes körű megismerésére. Nemrégiben egy levéltárban titkosíttatták egy hírhedt 1947-es politikai per vizsgálati anyagának egyik dokumentumát, mert olyan megfigyelési eljárást ismerhetett volna meg belôle a kutató, amelyet a „szervek" még ma is alkalmaznak.
Én viszont úgy vélem: a diktatúra működési technikájának széles körű megismerése fontosabb közérdek, mint az aktuális állambiztonsági szempontok érvényesítése. Egy nemzet biztonságát sokkal inkább szolgálja az emberi jogok tiszteletben tartása, mint bármilyen, diktatúrából diktatúrába bukdácsoló nemzetbiztonsági szolgálat.
Ezért erkölcsi parancs az, hogy a lezárult korszak teljes iratanyagát hozzáférhetôvé tegyük, minél nagyobb részét minél rövidebb idô alatt publikáljuk. Ebbôl értheti csupán meg a társadalom, hogy a rendôrállam nemcsak a kínvallatást és a kirakatpereket jelenti, hanem a megfigyelés és a megfélemlítés kiterjedt, finom szövésű hálóját. Akik akkor nem érzékelték, hogy a „Nagy Testvér" szeme állandóan rajtuk van, azok legalább tudják meg utólag, hogy akivel politikai szempontból „baj" volt, annak munkahelyére „szignalizáció" érkezett: az állambiztonság fôhatósági összekötôje „javasolta" a munkahely vezetésének, hogy milyen megtorlást alkalmazzon „dolgozója" ellen. Az államvédelem leggyakrabban a munkahellyel végeztette el a megtorlás piszkos munkáját.
Ma azonban Magyarországon – jóllehet a magyar „ügynöktörvény" parlamenti elfogadásánál a német példát tekintettük mintának – a kommunista elnyomás százezernyi áldozata a sorsát meghatározó hatalmi döntések hátterét a mai napig nem – vagy csak alig – ismerheti meg.
Miután a törvény szerint egyedül a „belsô reakció elleni harc" (III/III-as) ügyosztálya végzett bűnös tevékenységet, az Állambiztonsági Fôcsoportfônökség négy további ügyosztálya – a hírszerzés (III/I), a kémelhárítás (III/II), a katonai elhárítás (III/IV), a technikai csoportfônökség (III/V) – olyan magától értetôdôen simul bele a jogállami nemzetbiztonsági szolgálatok működési rendjébe, mintha semmi baj nem lenne vele. Ha egyetlen áldozatról felfektetett dossziéban egymás mögött vannak lefűzve a hírszerzés (III/I), a kémelhárítás (III/II), a katonai elhárítás (III/IV) által keletkeztetett iratok a „belsô reakció elleni harc" III/III-as ügyosztályának irataival, a kérelmezô a törvény szerint csak a III/III-as jelentések megismeréséért folyamodhat – mivel a III. (Állambiztonsági) Fôcsoportfônökség többi szolgálata ma jogutóddal rendelkezik, a jogutódok pedig éppúgy rendelkeznek az 1990 elôtti diktatúra, mint az 1990 utáni demokrácia irataival. Magyarországon tehát a törvényalkotók tréfát csináltak a társadalmi önismeret kollektív, és az információs önrendelkezés egyéni jogából. Ezért aztán hiába tudjuk, hogy az államvédelmi szervek Operatív Nyilvántartójában 1954-ig közel másfél millió emberrôl vezettek nyilvántartást. Hiába tudjuk, hogy 1960-ban még mindig 600 ezer személyrôl, 1966-ban 186 ezer emberrôl gyűjtött az állam adatokat, és még 1990-ben is 164 900 célszemélyrôl. Hiába tudjuk, hogy az ötvenes években évenként átlagosan 200 ezer ember ült börtönben vagy állt az internáló tábor szögesdrótja mögött.
Ezeket az embereket a rendszerváltás óta a demokrácia pártjai sokszor és sokféleképpen megkísérelték megkövetni. Ám az áldozatok túlnyomó többsége néhány információs morzsát kap csupán, többnyire azt, amit amúgy is tud. A legvérlázítóbb, amikor kizárólag a zaklatás, házkutatás, letartóztatás, per, ítélet, börtönbüntetés, rendôri felügyelet tényét és idôpontját közlik a hajdani áldozattal mint „információt".
Nemcsak elvi okokból, a történelmi igazságtétel egyesek szerint szentimentális perspektívájából nézve közügy az, amit szóvá teszek ebben az írásban. Ha a titkosszolgálatok Magyarországon – ahogy ez egy demokratikus jogállamban szokás – kizárólag az ország, az állam érdekeit védenék kizárólag külföldi hírszerzôk, terroristák, valamint a demokráciát erôszakos eszközökkel felszámolni akaró egyének vagy csoportok ellen, és nem volnának egyúttal a mindenkori vezetô kormánypárt belpolitikai harci eszközei is az ellenzékkel szemben – akkor nem kerülhetett volna sor a „megfigyelési botrányra" a maga groteszk kacskaringóival.
E kutyakomédia elkerüléséhez, amelyen csak kínunkban nevetünk, a következôkre lett volna szükség:
Arra, hogy a titkosszolgálatokat és irataikat az MDF-kormány ne saját párt-hitbizományaként kezelje, és ne tüntessen el, illetve szivárogtasson ki iratokat tetszése szerint, konkrét napi politikai céljai érdekében.
Arra, hogy ugyanaz a kormány ne próbálja eljátszani az „igazságtétel" című színjátékot, amelyet részint a bosszú motivált, részint pedig az a vágy, hogy eltereljék a figyelmet az iratokkal való titkos manipulációikról.
Arra, hogy az MSZP vezette kormány ne olyan iratfelszabadítási törvényt fogadtasson el az Országgyűléssel, amely kizárólag a III/III-as ügyosztály irataira terjed ki, és amely az áldozatok információs jogával szemben az ügynökök és a szolgálatok jogát preferálja.
Arra, hogy ne olyan Történeti Hivatalt hozzanak létre, amely csak ezekkel az iratokkal dolgozhat.
Arra, hogy a Fidesz-kormány antikommunista retorikával ne kommunista típusú hatalmi központként, az állam helyett ismét a kormányt szolgáló intézményekként, propagandacélokra próbálja felhasználni a titkosszolgálatokat.
A társadalmi paranoia felszámolásához arra van szükség, hogy világosan kiderüljön: ki és milyen mértékben volt áldozat, ki és milyen mértékben volt vétkes a diktatúra idején. Különben tudatlanságból, illetve rosszhiszeműségbôl mindenki mindenkire gyanakszik, mindenki mindenkit rágalmazhat. A történelmi amnézia felszámolásához pedig arra van szükség, hogy a diktatúra teljes körű megismerése elsôbbséget élvezzen az államrezonnal szemben.
Kár, hogy a történelmi amnézia fenntartásában a két legnagyobb párt — más-más okból – egyaránt érdekelt. Az MSZP rózsaszínre szeretné festeni a kommunista múltat, elbagatellizálni a totális megfigyelést, hogy saját múltját megszépítse. A Fidesz ki szeretné törölni a történelembôl a valódi demokratikus ellenzék működését, mert vezetôi abban még nem vehettek részt, és az egy másik párt, az SZDSZ erkölcsi tôkéjét növeli. Ezt elérendô a régi módszerekhez és a régi gyakorlathoz nyúlnak vissza.
Demokrataként ugyanazt várom el, amit tíz évvel ezelôtt. Azt, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok valóban csak a nemzet biztonságával foglalkozzanak, és ne a demokratikus társadalomban és piacgazdaságban tisztességes játékszabályok szerint versengô polgárokkal. Azt, hogy tíz évvel a demokratikus rendszerváltás után az állampolgárok múltra és jelenre vonatkozó információs jogai elsôbbséget kapjanak végre az állami szervek jogaival szemben.
"Mindent tudunk ma már Medgyessy Péter szt-tiszti tevékenységéről" - nyilatkozta Toller László, a kormányfő előéletét e hét csütörtökéig vizsgáló bizottság alelnöke. A múlt heti bejelentés szellemében a szocialisták a testület munkájának befejezése előtt el is készítették jelentéstervezetüket. Az alábbiakban Medgyessy Péter életrajzának néhány, homályban maradt mozzanatára hívjuk fel a figyelmet.
Medgyessy Péter szembenézett a múltjával
Megfordult-e a fejében a titkosszolgálati ajánlat visszautasítása? - kérdezte néhány hete Medgyessy Pétertől a Neue Zürcher Zeitung. A kormányfő nemmel felelt, ugyanis "olyan megbízásról volt szó, amelyet el lehetett és el kellett fogadni". Ezzel szemben a miniszterelnök az szt-tiszti múltját vizsgáló parlamenti bizottság előtt azt mondta: amikor a titkosszolgálat ajánlatával megkereste, a végső válasz előtt gondolkodási időt kért. Ez a kis ellentmondás persze önmagában még semmit sem bizonyít, azt viszont híven jelzi: Medgyessynek nem erénye a következetesség.
Az ellentmondások férfija
A miniszterelnök ugyancsak "több olvasatban" emlékezett meg arról, hogy eddig miért nem fedte fel titkos múltját. Amikor lelepleződött, a kezdeti tagadás után töredelmesen beismerte: hiba volt, hogy nem hozta korábban nyilvánosságra előéletét. A parlamenti bizottság előtt viszont már arról értekezett, hogy "egy titkos tevékenységgel az ember nem áll ki az utcára". Medgyessy az árnyalt megoldások iránt rajongókra is gondolt, s harmadik magyarázatként időről időre megemlíti: amikor tavaly a Magyar Hírlapnak nyilatkozott, homályos utalást tett korábbi tevékenységére.
Ha valaki Politikusok következetes megnyilvánulásai címmel írna könyvet, abban bizony még lábjegyzetet sem érdemelnének azok a nyilatkozatok, melyeket Medgyessy Péter az általános átvilágításról tett. Miután szt-tiszti múltja ismertté vált, június 19-én a parlamentben azt mondta: törvénymódosítást kezdeményez, hogy a III/III-as ügyosztály teljes névsorát hozzák nyilvánosságra. "Nem szoktam váltogatni az álláspontomat" - nyilatkozta tíz nap múlva a Népszavában, majd másnap a Nap-kelte stúdiójában a teljes ügynöklista közzétételéről a következőket mondta: "Békén kell hagyni azokat az embereket, akiket adott esetben lehet, hogy megzsaroltak, valamilyen módon beszerveztek és egyéb más dolog. Kutatható legyen az az anyag, de ne tegyék közszemlére azt a listát."
Molnár Pál jegyzete
Vasárnapi Újság 2002.8.11.
Pribék úr, bocsásson meg! Ezt a címet adta jegyzetének Molnár Pál, a Heti Válasz című lap munkatársa, az írást Bordi András olvassa föl.
Pribék úr, bocsásson meg!
Mélységesen sajnálom, igen tisztelt pribék úr, hogy vesémmel belerúgtam az ön szöges csizmájába. Gyomorszájammal súlyos ütéseket mértem az ön öklére, állammal pedig gumibotját vertem.
Bocsásson meg nekem, ha tud, mindezekért, pribék úr!
Amikor folyamatosan hátrálva megtámadtam önt, s fellöktem magam, nem voltam tekintettel az ön magasztos érzéseire. Sőt, amikor berugdostam magam a rendőrkocsiba, még alapvető emberi jogait is megsértettem. Feldúltam lelkivilágát, amikor jó szorosra húztam kezemen a bilincset, ráadásul elvettem magamtól cigarettámat, és az ön zsebébe gyűrtem.
Amikor másként gondolkoztam, és ezzel arra kényszerítettem ön, hogy besúgjon engem, nem voltam tekintettel az ön tiszta lelkiismeret iránti igényére.
Amikor provokáltam magam, hogy minél többet eláruljak önnek barátaimról, és ön kénytelen legyen ezt jó pénzért fölötteseinek jelenteni, brutális voltam önnel.
Amikor közösséget próbáltam szervezni, gondatlanul arra kényszerítettem önt, hogy hazudozzon rólam barátaimnak, barátaimról pedig nekem. S így keltsen ellenségeskedést régi cimborák között, így zilálja szét az alkotó együttműködést.
Megkövetem önt mindezért.
Amikor vezetői beosztásra készültem, arra kárhoztattam önt, hogy eláztasson az igazgatóság előtt, eredményeimet kisajátítsa, hibáit pedig az én nyakamba varrja. És suttogó propagandát indítson meg ellenem a munkatársak között.
Sajnálom mindezt.
És azt is, hogy többször is kihagytam magam a fizetésemelésekből, a külföldre utazók listájáról pedig fondorlatosan kihúztam a nevem, és az önét írtam be helyette. Utólag is elnézést kérek öntől.
Vétettem ön ellen, amikor 1969 januárjában felgyújtottam magam a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, s így most nem tudom önnel együtt mondani, hogy közös volt a múltunk, nem tehetünk egymásnak szemrehányást. Bűn volt részemről, hogy mártírhalálomat évtizedeken át elhallgattam a társadalom előtt, sőt még a rendszerváltozás után is 11 évet várakoztattam önt arra, hogy miközben Prágában a Jan Pallach tér viseli mártírtársam nevét évtizede legalább egy márványtáblát állítson fel nekem hőstettem helyén.
Adjon pardont, pribék úr, mert meg sem születhettem, mivel az ön családpolitikája miatt sok asszony örült, ha elvetélt, s miközben fogyott a népesség, sok magzat hullt el műtőasztalon.
Legyen elnéző velem, pribék úr, hogy nem tudtam értékelni kellően az ön csodálatos jelentéseit, amelyeknek köszönhetően szocialista hazánk nem válhatott Ceausescu, Honecker, Husák szomorú barakkjává. Nagyvonalúan fogadja el, hogy rendszerváltozás történt, s ön szerény apparatcsik-villájából kénytelen volt dúsgazdag üzletemberként egy másik, pazarabb villába költözködni.
Nézze el nekem, pribék úr, hogy öklendeznem kell, amikor magára nézek. És hogy most is arra kényszerítem önt, hogy a régi pózokkal az arcán tovább hazudozzon nekem, s eljátssza a hőst, miközben valójában piti komornyik csupán. Sajnálom, hogy ön mindezt kiolvassa a szememből, amikor rám néz, s ilyenkor megbicsaklik a hangja, nehezebben tud tovább hazudni.
Őszintén bánom, pribék úr, hogy a Kossuth téren, ahol térdelve imádkoztam, fölrángattam magam, és az ön martalóc társainak csizmás lábai elé estem. Az Erzsébet hídi csatában pedig karommal megszorítottam az ön szöges kesztyűjét, majd lágyékommal erősen beledöftem az ön gumibotjának hegyébe.
Bocsásson meg mindezért, tisztelt pribék úr.
És maradjon meg magas beosztásában.
Molnár Pálnak, a Heti Válasz című lap munkatársának jegyzetét Bordi András olvasta föl.
Akármit is hazudoznak a most regnáló pöcsök, még a "blockhead" Tonyka is ( aki valamely félreértés folytán a brittek miniszterelnöke ) csak lárvának titulálja a mi kis izgő-mozgó Petykánkat.
vermeer
Na igen, es ezt a jo hirt megosztja a vilaggal is. :-)
Hungary investigates secret service past
The Hungarian parliament has voted to examine links between current politicians and the Soviet-era secret service.
One committee will investigate the role of Hungary's socialist Prime Minister, Peter Medgyessy, who has already admitted working as a counter-espionage agent under the Communists.
Mr Medgyessy says he was working in the interests of his country, to negotiate Hungarian membership of the IMF.
But intelligence experts say the department he worked for directly served the Soviet secret service, the KGB.
A second committee will examine the past of 200 people who have served as ministers or political state secretaries in Hungarian governments since 1990.
Both committees will make public reports of their findings, and parliament will then decide if any further actions should be taken.
Az alábbi illusztráció azt szemlélteti, hogy e teremtmény mindig is tudta hol és miként kell szakértelmével a haza javát szolgálnia és analitikus képességeit kamatoztatnia. Mindig alapos és mélyreható munkát végzett. Mindannyiunk végtelen szerencséjére, Istennek hála, nemes neve és emblematikus alakja immár Magyarországot is fémjelzi.
Az Izvesztyija igazán írhatna a magyar "irodalmi" életről is, de kiváncsi volnék a kabaré, az újságírás, a médiák régi és mostani sztárjainak bizonyos privát ügyeire is...
Egy régi operatív tiszt szerint a miniszterelnök ügynök volt
NSZ • 2002. augusztus 15.
Egy volt III/II-es operatív tiszt szerint Medgyessy Péter szt-tiszti tevékenysége – az akkori szabályok, követelmények alapján – mindenképpen az
ügynöki kategóriába sorolható.
V. Nagy Árpád, akit a miniszterelnök múltját vizsgáló bizottság zárt ülésen hallgatott meg, távozóban úgy nyilatkozott: ha a kis informátorokról úgy beszélnek, hogy azok ügynökök, akkor az a személy, aki szt-tiszt volt, s aki titkosan hajtotta végre feladatát, és még fizetést is kapott ezért, az ügynöki kategóriába sorolható. Az akkori követelmények szerint ugyanis egy szt-tisztnek feladata volt a hálózatépítés, s különböző személyeket, esetleg a kollégáit is meg kellett figyelnie, véleményt kellett formálnia róluk, s arról, hogy a megfigyelt személy hol volt, mit csinált, s milyen kapcsolatrendszerrel rendelkezik. V. Nagy Árpád azon felvetésünkre, elképzelhetőnek tartja-e, hogy egy szt-tiszt évente csak egy jelentést adott, azt válaszolta, hogy „ez nem létezik”. Az egykori operatív tiszt ugyanakkor hangsúlyozta, hogy nem állt kapcsolatban Medgyessy Péterrel. A bizottság elnöke úgy vélte: a meghallgatás bizonyította, hogy az MSZP érvrendszere kártyavárként omlott össze.
Zárt ülésen hallgatták meg tegnap Medgyessy Péter két volt tartó tisztjét is, a legtitkosabb körülmények között. Nem hozták nyilvánosságra a nevüket sem, „titkos útvonalon” érkeztek meg a bizottsági ülésre, s távoztak onnan.
Az orosz titkoszolgálat mindent tud Megyessyről.
Ahogy ez az irodalomkritikus nem tud eltűnni csendben, hasonlóan Medgyessy sem tud eltűnni.
Adatok Moszkvában.
Irodalmi kritikus és titkosügynök
2002. augusztus 14. 12:49
MTI
Német irodalmi kritikus irányította egykor a lengyel titkosszolgálat egyik hálózatát - írta szerdai számában az Izvesztyija című orosz lap. A róla szóló dossziék annak ellenére maradtak meg a varsói levéltárakban, hogy selejtezésre szánták őket.
Az újság annak kapcsán közölte cikkét, hogy Oroszországban a napokban jelenik meg a legbefolyásosabb német kritikus, a lengyel zsidó származású Marcel Reich-Ranicki önéletrajza, és a Die Welt című német újság a napokban fejezte be feltáró sorozatát a kritikus egykori lengyelországi tikosszolgálati működéséről. A lapnak elsőként nyílt lehetősége betekinteni személyi aktáiba. A híres kritikus maga már évekkel ezelőtt elismerte a lengyel titkosszolgálattal való együttműködését, szerepét azonban jelentéktelennek tüntette fel - írja az orosz újság.
Mint megjegyzi, "a titkosszolgálatok és a velük való nem hivatalos együttműködés témája, amely Oroszországban mind a mai napg alig került szóba, Németországban még mindig izgalomban tartja a közvéleményt. A német értelmiségieknek máig problémát okoz, hogy a háború utáni időszak sok erkölcsi tekintélye szerepet vállalt ebben a sötét játékban". Az Izvesztyija szerint "Reich-Ranickit aligha lehet erkölcsi tekintélynek nevezni, de ismertsége messze túlterjed szakterületének határain."
A róla szóló dossziék annak ellenére maradtak meg a varsói levéltárakban, hogy selejtezésre szánták őket. Reich-Ranicki 1944 őszétől 1950-ig a lengyel állambiztonsági minisztériumban dolgozott. Vezetője volt az egyik titkosszolgálati hálózatnak, "a párt kardjának és pajzsának". 1948 elején kettős feladattal Londonba küldték. Hivatalosan konzulként dolgozott a lengyel diplomáciai képviseleten.
Nem hivatalosan a titkosszolgálatokat irányította. Feladata volt aláásni a száműzetésben lévő lengyel kormány tekintélyét, mert akkoriban rengeteg lengyel tartózkodott Londonban. "Míg a követség munkatársai hivatalosan azzal foglalkoztak, hogy meggyőzzék ezeket az embereket, térjenek vissza hazájukba, addig ő informátorokat épített be az emigránsok soraiba. Ennek következtében sok hazatérőt bíróság elé állítottak.
Stanislaw Tatar tábornokot és 130 tiszttársát ítélték különböző ideig tartó szabadságvesztésre vagy halálra" - olvasható az Izvesztyijában. 1949 végén a lengyel titkosszolgálat - "nemzeti hovatartozás alapján" - tisztogatást hajtott végre soraiban. Reich-Ranicki kéthetes fogdával megúszta, de eltávolították a titkosszolgálattól, és kizárták a pártból - emlékeztet az orosz újság.
Az Izvesztyija szerint "aktáiban nincs közvetlen bizonyíték arra, hogy Reich-Ranicki személyesen bárkit is meggyilkolt volna. A dokumentumok csupán operatív tevékenységének leírását tartalmazzák. Felsorolják tulajdonságait: éles eszű, intelligens, jól teljesíti a rábízott feladatokat. Külön szólnak arról, hogy imádja az ügynöki munkát, bátor, nincsenek hibái, személyes életében korrekt".
"Reich-Ranicki mindig hangsúlyozta, hogy kis ember volt ő a titkosszolgálatnál, de a róla szóló dossziék másról szólnak. A történelem elől nem lehet elbújni, a kéziratok nem égnek el, különösen azok nem, amelyeket szeretnének megsemmisíteni" - így az orosz lap.
"Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tegnap világossá tettem, és erre felhatalmazást kaptam tegnap este a belügyminisztertől mint titokgazdától, hogy elmondjam: a Pénzügyminisztériumban 1977 és 1982 között a nemzetközi pénzügyek területén dolgozván, kémelhárító tisztként öt évig segítettem azt, hogy idegen hírszerzők ne jussanak magyar titkokhoz, ne akadályozhassák meg IMF-csatlakozásunkat. (Taps az MSZP soraiban.)"
"Nekem köszönheti, vagy engem szidhat Medgyessy Péter azért, hogy III/II-es szigorúan titkos tiszt lett - jelentette ki újságírók előtt Fodor József, a főcsoportfőnökség egykori munkatársa kedden. Majd hozzátette: Medgyessy Péter nem végzett kémelhárítói munkát."
Off. Mindent beveszel amit az újságban (tv-ben) olvasol-látsz? Használd a saját fejedet. Ha neked a politika csak arról szól, hogy megfigyeljük ki lop többet, akkor jobb is ha nem bosszantod magad vele.
Medgyessy azt mondta a parlamenti meghallgatásán, hogy a KGB ellen védte a pénzügyminisztériumban a Valutaalaphoz csatlakozás "titkait". Erre tegnap a volt pénzügyminisztere azt mondja, hogy ? (a miniszter) nem is tudott a valutaalappal történ? tárgyalásokról (mit kellett védeni a KGB-t?l akkor?), az egész a legfels?bb pártbizottság és a nemzeti bank keretein belül zajlott. A megállapodás el?tt 1 nappal szóltak neki, hogy ne az újságból tudja meg. Valaki elfelejtett szólni neki, hogy ezzel meghazudtolja MP-t..
mivel az ún. tavaszi nagytakarítás elmaradása miatt az Antall kormány idején még a régiek voltak többségben a BM-ben (ahová aztán 94-ben még visszahozták a régi embereket) valószínüleg elég sokat. nehogy azt hidd, hogy egy miniszter mindenről tud ami a hivatalában történik...
horn elftárs iratai is csak 94 után tudtak elveszni a honvédelmi minisztériumból...
A magyar titokfazék már az aljáig ki van nyalva.
Horn kormány alatt az SZDSZ belügyminisztere mindent kitakarított a spájzból, nem hagyták ki a titkosszolgálatokat sem.
Ami maradt, az meg csak semmire sem használható titok.
Nincs itt már titok, csak a piszkosságokat titkosítják ismét, hogy a köznép ne tudjon meg semmit.
Titokkiszivárgás történt a negyedik arab-izraeli háború során is, amikor Izrael kiváló híreket kapott Magyarországról. Ja, nem hivatalos úton.
Megy ez, csak csinálni kell, mi meg bírkák szürcsöljük a nekünk szánt moslékot.
