De ha nem, hát akkor is.
Ma lenne a cicám (perzsa) 13 éves. Július 10-én altatták el, nagy valószínűséggel veseelégtelenség miatt. A halálos ítéletét nekem kellett kimondanom (és aláírnom!!!): azóta is bennem van a "mi lett volna, ha másnapra jobban lesz". Én nem tudok neked okosat mondani arról, hogy hogyan döntsél: a te társad volt a macs, kell, hogy értsétek egymást. Azért elmesélek valamit, életről-halálról.
A cicánknak soha semmi baja nem volt. Kedves, infantilis gombócka volt egész életében, nem láttuk az átmenetet a gyerekkor és az öregkor között. Igazi dumás cica volt, különösen érzékeny a hangulataimra. Jobban ismertem, mint akármelyik pasimat... Látott gyengének, látott bőgni, látott mindenféle helyzetben, mellette nőttem fel (két éven keresztül volt életem kizárólagos társa). Persze úgy kezelt minket, mint a nem túl megfelelő személyzetet, akik úgy tessék-lássék igyekeznek gondoskodni az ő kényelméről, az ő lakásában. Szóval megtűrte, hogy az ágyában alszom... :-)
És én közben megtanultam alkalmazkodni, gondoskodni, felelősséget vállalni.
Aztán július elején beteg lett. Először nem is vettem komolyan. Hányt egész nap, és nem mozdult az íróasztal alól. Vicceltünk vele, hogy be lehet fejezni a nyavalygást, mert mindenki utál szőnyeget pucolni. Aztán persze megijedtünk. Orvoshoz vittük. Infúziót kapott. Injekciókat kapott. És macskabérescseppet. És mesterséges tápanyagpasztát. Ultrahangon volt. Nem evett semmit. És egyre gyengébb lett.
Furcsa, hogy egy apróság jut mindig eszembe. Amikor először kapott infúziót, és már nagyon el volt keseredve, mert aznap kötötték be a kanült a lábába, kétségbeesett tekintettel próbált kiszabadulni a tekergő csövek közül. Aztán az asztalról felmászott a nyakamba, kanüllel, csővel, mindennel. Kapaszkodott, mint egy kisgyerek. Akkor nem bőgtem, de tudod, inkább senkinek nem kívánom azt a tehetetlenséget, amit akkor éreztem.
Végül is csak tíz napig tartott az egész. A vérvétel szerint romlott az állapota, és az utolsó két nap belázasodott. Alig tudott már menni. Ott álltam kétsébeesve: egyfelől azzal, hogy láthatóan szenved, másfelől pedig azzal, hogy talán még meggyógyulhat. Máig nem vagyok meggyőződve, hogy jól tettem-e, amiért az orvosra hallgattam.
Ami pedig a kérdést illeti: úgy zajlott, hogy alá kellett írnom egy kockás füzetben egy pecsét mellett a halálos ítéletét. Aztán el lehetett búcsúzni (erre nem akarok gondolni soha többet), és kiküldtek. Aztán egy idő után kiadták a halottat. Ya, persze megkérdezik, hogy elviszed-e. Ott lehet hagyni, akkor ha jól tudom bezúzzák állateledelnek. Meg azt is megkérdezik, hogy ha elviszed, akarsz-e rá zsákot. Persze mindeközben a párbeszéd közben még él a macska, csak utána küldenek ki.
Mi eltemettük. Vagyis hát a párom temette el, mert én csak bőgtem.
És hogy mi legyen a végszó? Furcsa szerzet a macska. Az enyém - írtam is - megérezte minden apró rezdülésemet. Július 22-én ültem a konyhában, néztem a tesztet a kezemben a két csíkkal, számoltam, és furcsán éreztem magam. A macskám 10-én halt meg. 8-án lázasodott be: aznap, amikor a kisbabám beköltözött a pocakomba.
Az egyik barátnőm azt írta nekem: "A cica küldött neked egy kisbabát, hogy ne legyél szomorú." Jó lenne ezt gondolni. Arra rosszabb, hogy esetleg azért adta fel, hogy legyen tere az új jövevénynek.
Szerintem ne bántsd. Nagyon helyes, kedves, aranyos, csendes állatka egy macsek. Én azt gondolom, hogy amikor állatot vesz az ember, ez benne van a pakliban, hiszen mindannyian tudjuk, hogy milyen szerencsésen (?) hosszú életűek vagyunk az állatokhoz képest.
Egyébként pedig gondolj bele, hogy ha értené, hogy mi történik vele, ha véleményt alkothatna a lehetőségekről, mit tenne? Szerintem küzdene a végsőkig, mert az állatok ilyenek. Tehát küzdj vele te is, amíg csak teheted.
Én nem altatnám el a helyedben. Egyrészt, mert ha jó volt arra, hogy fiatalkorában a társad legyen és elfogadtad a szeretetét, akkor elég hálátlan és undorító dolog lenne, most, hogy rád van szorulva, elfordulnod tőle. Az ember a szüleit sem dobja ki, vagy altatja el, ha öreg lesz. Az más, ha visszafordíthatatlnaul beteg. De ezt is csak kételyekkel és több dokival konzultálva tudom elképzelni, mert nekem is volt egy döntésem, amit azóta is bánok:-((
Én biztos, hogy nem altatnám el a helyedben.
Az én kutyám is 14 éves elmúlt, sok nehéz időszakot éltem át vele, de még soha nem jutott eszembe, hogy elaltattassam. És bár hogy is lesz, amíg neki nem rossz, addig én is kitartok mellette.
Megteheted, mert te vagy az erősebb, de nagyon nagy szemétség volna. Ha nagyon nincs kedved már ahhoz a macskához, keress inkább neki gazdát. De ha arra vársz, hogy itt majd nyilvános felmentést fogsz kapni egy halom macskástól, akkor nem volt jó ötlet a topic.
Nem teheted meg csak azért mert nem almozik,nem teheted meg csak azért,mert jön látogatóba egy gyerek,nem teheted meg,mert leélt veled szeretetben egy évtizedet,az egész életét,és tisztességtelen lenne likvidálni csak azért mert neked már a terhedre van.Ha viszont csillapíthatatlan fájdalmai vannak,halálos beteg,akkor meg kell tenned.
Nekem volt egy fiatal perzsa cicám.Nagyon szerettem.Egyik éjjel kiderült,hogy átszakadt a rekeszizma.Fuldoklott.Bevittük az ügyeletre,ahol közölték,hogy 1%-a van a gyógyulásra,ha sűrgősen megműtik.Persze senki nem műtött éjjel.Így "rámerőltettek" egy döntést,azzal álcázva,hogy az a sajátom...A mai napig nem bocsátom meg magamnak,hogy az eutanázia mellett döntöttem,mert túl sok a "mi lett volna,HA..."
Hat nem tudom mit tennek. A nagybatyamnak van egy nagyon helyes kis tacsija, aki lebenult a hatso ket labara. Eloszor ugy gondoltam, mebertlenseg, hogy hagyjak szenvedni. Aztan meglatogattam, es lattam, hogy megtanult ezzel egyutt elni, sot a tobbi kutyak is hihetetlen ovatosak vele. Boldog, jatekos, eletvidam. Akkor elgondolkodtam, hogy ha az en kutyammal lenne hasonlo, nem birnam en semmegtenni. o mar 13 eves lesz oktoberben, szerencsere semmi baja, de keptelen lennekonszantambol veget vetni az eletenek, pedig verezne a szivem ha szenvedni latnam. Annyira nehez ebbe kivulrol beleszolni. Macskaugyben vegkepp hulye vagyok, mert a mienk meg csak 4 honapos, es felnottnek sem tudom elkepzelni, nemhogy oregnek, de Lord Iffyvel ertek egyet : en nem avatkoznek bele. lehet hogy orok eletedre, vagy nagyon hosszu ideig bannad. Nem lehet sehogysemsegiteni rajta, gyogyszerrel kezelni szegenyket?
Szegény macsek már nem boldog, hanem az utolsókat rúgja...! :-((( Nehéz meghozni a döntést, de meg kell: elaltatás! Fáj, de utána mindenkinek könnyebb lesz! (Tudom, miről beszélek, én ezt 2x éltem át!)
sajnos ezügyben személyes tapasztalataim voltak.
régi perzsa macsunk a kezeim között aludt el. sajnos őt is el kellett, idős volt és nem fogadta már be senki...nállunk meg nem maradhatott mert súlyosbodott az allergiám.
egy injekciót kapott, pár percig még normálisan viselkedett, aztán elkábult és elaludt.
sokáig lelkiismeret furdalásom volt, hogy miattam kellett elaltatni. szinte szégyeltem magam...
ez már több mint 10 éve volt, azóta túltettem magam rajta. talán neki is könnyebb volt, nem kellett hátralévő rövid életében egy új zürös családot megszoknia.:O)
mig nincsenek betegségei és fájdalmai, ne tedd. egészen biztosan nem fog már sokáig élni szegény, hadd legyen addig is boldog...
Sziasztok!
A segítségeteket, tanácsot szeretnék kérni. Van egy elég öreg perzsa macskánk, 14 éves múlt. Már nagyon nehéz szerintem neki is és persze nekünk is vele az élet. Mostanság éjjel-nappal állandóan nyávog kb. olyan hangon, mint "fiatal" korában párzás idején,mindent össze-vissza hány naponta többször, és mivel csak lakásban tartott, ezért szobatiszta, de jó ideje bárhova, odavégzi a dolgát, /lásd legutóbb a vetett ágy/. Már nem szereti ha "zavarjuk" simogatással, bármivel.
Bevallom megfordult a fejünkben, főleg, hogy a testvéremék kicsi babája is elég sokat fog érkezni hozzánk, hogy elaltatatjuk. Mi erről a véleményetek, hogyan zajlik egy ilyen? Vagy egyáltalán nem tudom mi legyen, de ez az állapot már nagyon nehéz. :((((
goto
