Nem állítom, hogy másra nem lenne érvényes, de amit te példaként hozol, az nem jó, mert az -ért morfémának létezik a fesztelen beszédben -ér, sőt -é változata (vö. szintén Nádasdytól: Mér és mos). Tehát itt nem fonológiai törlésről van szó.
Van ugyanis a magyarban - a fesztelen és nem-sztandard beszédben - egy hangtani szabály, mely a nyelvtani szerkezetre, értelemre tekintet nélkül működik: a szóvégi l-törlés. Ennek eredménye, hogy a szóvégi -l kiesik, és kiesését mintegy pótlandó az előtte lévő magánhangzó megnyúlik: csörgöl-csörgő. Ilyenre bőven van példa: Mit játszó velem (= játszol); Hidd ee, hogy igaz (= el); Rosszú vagyok (= rosszul); Sarokkaa nem lehet (= sarokkal).
Kedves Enteo!
A Naon-nal én is találkoztam, a másik példáddal nem, de el tudom képzelni.
Szerintem a helyesírás erre vagy nagyon sokára, vagy soha nem fog reagálni. Nem lenne helyes, ha az írásnorma időben vagy térben kevéssé elterjedt alakokat szentesítene. Persze, ha a dolog odáig fajuk, hogy a magyar nyelvterület nagy részén polgárjogot nyer ez az ejtés, akkor majd szóba kerülhet a normába vonása is.
Állításom alátámasztásául hadd emlékeztessek (az itt már sokat rágott) ly-j problémára, vagy a -ban, -ben rag n-jének elkopására a magyarul beszélők (!) igen széles körében.
Kis Ádám
Úgy tűnik nekem, hogy két magánhangzó között sok magyar beszélő nem szívesen ejt bizonyos mássalhangzókat. Ezek átalakulnak, sőt olykor el is tűnnek. Két példa: a "nagyon" ejtése, ahogy én hallom, általában [nOjon], sőt [nOon], a "maga", "maguk" ejtése pedig soxor [mOGO], [mOM\O], illetve [mOGuk], [mOM\uk], sőt [mOuk].
(Remélem, jól írtam a SAMPA jeleket.)
Nektek is hasonló tapasztalataitok vannak? És ha igen, várható-e szerintetek, hogy a helyesírás előbb-utóbb szentesíti az ilyen új formákat?
