"E szörnyű (vese)betegség kétféle modon támad...Valaki az utolsó pillanatban tudja meg. Nekik tulajdonképpen derült égből villámcsapás...de mégis elgondolkozom, nem Ők jártak-e jobban...? Legalább volt még néhány "boldog tudatlan" évük... A másik eset...egy véletlen rutinvizsgálat (vérvétel). És az orvosok megmondják hogy valami nincs rendben. Te persze nem veszed komolyan, de a kíváncsiság hajt és utánanézel a laboreredményeidnek. "Fehérje a vizeletben.." Orvosi lexikont fellapozod.. "Súlyos visszafordíthatatlan veseelégtelenség..." Akárhol olvasod (otthon, könyvtárban) egyből kiver a veríték... Az orvos ha nem kérdezed "sumákol", de Te már tudod..Hogy mondod el a környezetednek, a családtagjaidnak, a barátnődnek...? Mikor jön el a dialízis kezdete..? Ettől kezdve úgy élsz mintha siralomházban élnél....Várod az ítéletet. Az orvosok tul. képpen csak "statisztálni" tudnak a helyzethez. Diéta, egyre drasztikusabb diéta.. Jössz-mész az emberek között, de már nem találod a helyed. Már "kívülállónak" érzed magad. A perspektívák beszűkülnek. A hónapok, szerencsésebb esetben.(?) az évek telnek. Egyre fáradékonyabb vagy, sok folyadékot kívánsz. Az életből minnél többet szeretnél még kiélvezni, pl. utazni (a dialízis alatt úgyse tudsz sehova elutazni..) jókat enni, szerelmeskedni...ha tudod megteszed..Ha van egyálltalán kedved... Az utolsó időszakban már, kezded érezni hogy nemsoká "itt az idő". A lábad már naponta többször görcsbe rándul, a szád kiszárad, rosszullétek jönnek rád...és már nem bírod..és elkezdődik a dialízis. Tulajdonképpen megváltás. Valamelyest jobb lesz a közérzeted..de hetente háromszor 4 óra a kezelés..lelkileg nehéz elviselni.. fizikailag pedig mindenki mésként éli meg. Függ a kortól, egészségi állapottól. Fekszel, ülsz a fotelba, ha van TV és érdekel, akkor nézed, de gondolataid mindig elkalandoznak...esetleg rádió, walkman, újságolvasás... Irritál ahogy a fiatal csinos nővérek lendületesen sürögnek- forognak körülötted.Előttük már nem férfinak(nőnek) érzed magad, hanem betegnek...ez az a bizonyos "harmadik nem". Rossz, kiábrándító, frusztráló érzés. Nem szívesen viccelődsz velük, még akkor sem ha kedvesen szólnak hozzád, érzed a szánalmat amit persze Ők próbálnak leplezni. A többi beteggel megismerkedsz, beszélgetsz velük. Egyik nap jön a doki, mondja hogy fel kellene íratkozni a transzplantációs listára. Eddig ez eszedbe se jutott, némi reményt nyújt. Egyenlőre még el se tudod képzelni, milyen lehet egy ilyen transzplantáció...de hátha... mondják, hogy akinek jól sikerült aránylag helyre jön. Néha elgondolkozol, neked mikor lesz szerencséd..pár hónap.?. egy év?..öt,..nyolc..? Lesz-e egyáltalán...????"
A SOROK ÍRÓJÁNAK EGY ÉV KEZELÉS UTÁN SIKERES VESETRANSZPLANTÁCIÓJA VOLT. AZÓTA 8 ÉV TELT EL PANSZMENTESEN..!
Nem mi fogjuk növeszteni, hanem laborban majd kinevelnek egy megfelelő májat, vesét, de akár fület vagy szemet. Vagy mindenkinek lesz "tartalék" belső szerve egy szervbankban. S ha szükség van rá, át lehet ültetni.
Vadul hangzik, tudom, de ugye húsz-harminc évvel ezelőtt mondták okosok ( Gates, stb. ), hogy " 64 kb mindenkinek elég lesz" és hasonló marhaságokat.
A genetika és a génsebészet fejlődésével egy csomó transzplantációs műtét feleslegessé válik. Olvastam, hogy már lehet külön májat és egyéb belső szerveket "nevelni", nem lesz szükség donorra.
A genetika és a génsebészet fejlődésével egy csomó transzplantációs műtét feleslegessé válik. Olvastam, hogy már lehet külön májat és egyéb belső szerveket "nevelni", nem lesz szükség donorra.
Nem is olyan régen még az idegen szavak szótárában néztük meg a jelentését. S bár sokak számára még mindig kicsit misztikusan hangzik, mi már mélységében is átérezzük. Félelem, bizonytalanság, REMÉNY!
Jó hat évvel ezelőtt derült ki egy alkalmassági vizsgálat során, hogy gyógyíthatatlan májbeteg lettem. Na azért nem volt rögtön ilyen egyértelmű, csak így utólag. Nem tudtam semmit erről a betegségről. Először az alkohol hatásának tulajdonították a bajt, de mivel egyáltalán nem volt rám jellemző a mértéktelen ivás, s a családom is bizonygatta ezt, vizsgálatok során kiderült, hogy miről lehet szó. Vírusok! Egyszer „B”, aztán „C” vírust diagnosztizáltak.
Szerencsére kiderült azonban, hogy egyik sem. Csak néztem kerekre nyílt szemekkel, és féltem. Kérdéseimre nem igazán kaptam választ, pedig utána akartam járni az okoknak, szerettem volna tudni, hogy mi történhetett. Telt-múlt az idő. A beteg máj azért működött, az általános tünetek közül szinte egyik sem jelentkezett. Egyáltalán nem volt betegségtudatom, rendszeresen jártam kontrollra, dolgoztam, éltük a családommal a megszokott életünket.
Aztán elkezdődött a rémálom. Először enyhébb besárgulás, aztán jóval erősebb, hasi vizesedés, hangulatromlás, fáradékonyság, étvágytalanság, vérzékenység. Iszonyatos fájdalom volt a feleségemnek, szüleimnek látni a leépülésemet, s bár az orvosi szakirodalomban ez a folyamat így szerepel, borzalmas átélni, nem lehet elfogadni!
Ekkor már bizonyossá vált, hogy az életben maradásomra egyetlen esély a transzplantáció. Sok-sok lelki vívódás után fogadtam el a műtét gondolatát. Megkezdődött a versenyfutás az idővel. Nagyon alapos kivizsgálás után kerülhettem várólistára. Az állapotom hol jobb, hol rosszabb volt, de a romlás egyre látványosabbá vált.
Szinte hetetlen szerencsére, hogy az első riasztás során már megkaphattam az új májamat. A sors sok-sok feszültségtől, fájdalmas várakozástól kímélte meg ezzel az egész családunkat. Szívem minden melegével KÖSZÖNÖM azoknak a nagyszerű embereknek a segítségét, akik hozzájárultak ahhoz, hogy tovább élhessem az életemet, feleségemmel együtt nevelhessem gyermekeimet.
Nagyon sok mindennel kellett és kell szembenéznünk, és sokkal erősebbnek kell lennie, mint azt valaha is elképzeltük. De enélkül a lehetőség nélkül azonban csak tehetetlenül vergődne az ember az árral szemben. Bárkinek válhat a transzplantáció lehetősége utolsó reménysugárrá, és sajnos bárki válhat valakinek az utolsó reménysugarává. S bár ezen nem érdemes rágódni, tisztában kell lenni vele. Tudom, hogy vannak olyan emberek, akik még akkor is segíteni akarnak másokon, amikor sajnos már az ő életük menthetetlen.
Áldja meg az Isten „Őket”!
Most már igazán tudom: transzplantáció = ÉLETMENTÉS!
Ha bárki ebben bármilyen formában segít: ÉLETET MENT!
Sok hálával és szeretettel:
A szervátültetéssel kapcsolatos jogszabályok, agyhalálmegállapítás, szervkivétel, stb. elérhetőek MAGYAR nyelven az interneten. Érdemes elolvasni, mert gyorsan rájön az ember, hogy ez nem az a sport ma Magyarországon, amit egy sufniban lehet feketén űzni...
Az ember, ha végképp nem tud baját segíteni, jobbára a csodára vár. Esetleg, ha lehetősége adódik, segítségért üzen egy jószándékű marslakónak. Tudom, mert megtörtént velem is.
Ekkor már egy vérző ormányú, dagat bokájú, hörgő, tohonya elefánt voltam, akiben nem tudatosult, hogy egyértelmű lejtőn, a kaszás felé sodródik. Később már tudtam, hogy elefántként sem húzhatom sokáig. A vízhajtóktól immár kizárt, hogy újra ember lehessek, sőt életem már csak emlék lehet mások számára. Nincs több ötlet, marad a halálfélelem, a csodavárás és az üzenet. Ekkor dialízis, újjászületés.
Legrégibb barátnőm lélekszakadva felkeres, elmeséli álmát, miszerint én már meghaltam. Bár úgy is lehetne, lám-lám még élek. Sőt még örömeim is vannak. Jóllehet az az öröm például, hogy nem kell nyakig inni magam, mint korábban, hamar átvált olthatatlan szomjazásba. Ennek kísérő jelenségei: a rajongás egy kávéscsészényi savanyított ásványvízért, mint földi mennyországért, az hogy az ember a bőrén keresztül is inna, és a jelenet, amint percenként a vízcsaphoz rohangál, hogy úgy prábljon inni, mint a cica, vagy a kutya, csak a nyelvével – hátha így kevesebb is elég. De milyen az ember – időnként „véletlenül” lecsúszik egy-egy huncut korty.
Alapvető feladat – időnként inni kell. Ha inni nem lehet az evéssel együtt, a legtöbb étel olyan, mintha vattát kellene legyömöszölni. De továbbra is, és megint enni kell, mert a „szárazsúly” araszol lefelé. Elfogyni pedig buta dolog lenne. Tejszínhabos eper, hűtött dinnye, mákos, diós beigli, sósmogyoró és ó gasztronómia! Lehet kóstolgatni, de épp csak annyit, hogy tudja, mire nem szabad még gondolni sem. Kiadósabb kóstolásért cserében újra megbizsergetheti a halálfélelem kálium-túltengés címen. Hosszabb utazás során, megérkezésnél drukkolhat, vajon zsibbadó nyelvvel, zsibbadt lábbal fel tud-e állni, nem csuklik-e össze a leszállásnál, és egyáltalán el tudja-e hagyni a járművet. Ilyenkor általában nincs kéznél a Rezónium. Más esetben falánk szenvedéllyel kiérdemelheti még a szégyenérzet nélküli, kielégíthetetlen vakarózást is, köszönhetően a foszfornak.
Ezek a példák talán csak kellemetlenségeknek tünhetnének, ha nem tásulna hozzájuk a dialízis réme. Rémségével ellentétben tulajdonképpen megváltást jelent. Mégis sokak számára beteljesíti a félelem, a fenyegetettség, a mégnagyobb kiszolgáltatottság érzését. Talán olyan, mintha egy fogát csattogtató rém előre vigyorogna aljasságán, amit mondjuk a legközelebbi kezelésen követ el. Vérnyomás-ingadozás, hányinger, hányás, görcsök, esetleg ájulás, stb., stb…. No és ott van a gép. Mikor áramlik benne a páciens vére, olyan érzés, mintha ki lenne fordítva az ember a visszájára, sebezhetően, kitéve minden veszélynek. Nagy-nagy tisztelet a „diás” nővéreknek, de a kezeltnek – különösen a kezelés végén, a „visszatöltés folyamatánál – eszébe jut, hogy a nővér is csak ember, apró tévedése, figyelmetlensége a beteg életébe kerülhet. A kezelést akkor „úszta meg”, ha elkerülték a hézköznapi, ebben a helyzetben kínossá válható problémák is. Ezek ellen sokan azzal próbálnak védekezni, hogy a kezelés ideje alatt éppen csak vannak, vagyis alszanak – ha tudnak.
Általában véve kevés problémamentes alkalom lelhető a dializált létben. A kivétel talán (?) amikor dolgozik az ember. Feltéve ha van olyan állapotban, jut rá energiája, ha alkalmazzák, miután kiderül, milyen cipőben jár, és egyeztetni tud a „diás” idejével.
Mindezzel együtt állni kell a sarat. De meddig? Ameddig bírja. De meddig bírja? Az erőfeszítések jutalma csak az, hogy az életbenmaradás esélye egyre rosszabb, az élettér, a ketrec egyre szűkül. Egyre sűrűbb a rács, kevesebb az éltető fény.
Mi, akik már egyszer kikerültünk a ketrecből, sokat tudunk a kínlódásról, és segítséget nyújthatunk a még kínlódóknak, de megváltani a rémségektől – akárcsak a transzplantáció csoportok – nem tudjuk. Van azonban megoldás, de ehhez szükség van valamire, illetve valakikre. Hiszen vannak, akik az egyik emberi élet megmentésével, illetve elvesztésével szemben már tehetetlenül állnak, de a tehetetlenséget felcserélhetik. Lehetőséget adhatnak a várva várt CSODÁHOZ. Tudjuk, apró butaságokra szabdalt világunkban a sok munka, ezer gond között tompul e lehetőség fényessége, de elsősorban rajtuk múlik… és így nincs is szükség a marslakókra.
Köszönet a lelkiismeret munkájukért."
M.Á. Vesetranszplantáció: 1993.
Én a "lánc" másik végével is problémáznék egy kicsit!
Ott van a szervre váró beteg. Nem mondom el a történetét a várakozásról, és a "nagyszerű ajánlatról", mindenki tudja.
De! Kérdés: a "fekete klinikákon" mennyire törődnek azzal, hogy a szerv genetikailag jó legyen a betegnek? Mennyire foglalkoznak a donor életvitelével, az őt ért káros hatásokkal, azaz a szerv minőségével?
Itt Romániában számos ilyen ügy látott napvilágot az elmúlt években: koldusok, csavargó gyerekek tűntek el nyom nélkül Bukarestből és több nagyvárosból. Tiszta horror, mint egy Robin Cook-szerű orvosi krimi.
Hát, a fene se tudja. Hiába tartom magam materialistának és hiába tudom, hogy ha egyszer vége(m), akkor már tökmindegy, hogy van-e vesém vagy szemgolyóm, azért egy kicsit csak beleborzongok a gondolatba, hogy odaígérjem-e.
Még gondolkozom rajta. És kíváncsi lennék sokak véleményére.
Voltaképp nekem sincs. Nekem nem az a bajom, hogy csinálják, hanem a jogi környezete. Halálom után ültessenek át belőlem amit csak tudnak valaki másba, de ehhez vagy én nyiltakozzak így még életemben, vagy valaki akit magam után hagyok az jároljon hozzá; de ne az legyen az alapértelmezett, hogy amint kimúltam, egyszerűen se szó se beszéd széthordhassanak. Nem csak engem, bárki mást. Gondolom te sem örülnél neki, ha édesanyád halála után egy össze-vissza darabolt, hiányos holttestet kapnál vissza a temetésre, a doki meg a képedbe vágja, hogy még a kórházi ápolás alatt te nem jelezted neki, hogy édesanyádat egészben kívánod eltemetni. Érted ugye? IMHO az a minimum, hogy valakitől beleegyezést kérnek, és nem az, hogy egyszerűen kivágják. A hozzátartozónak is épp elég baja van -már ha valóban közel állt az elhunythoz- és IMHO sokkal könnyebb neki feldolgoznia a szervkivételt ha tudja, hogy a kivett szerv jó helyre került, mint ha egyszerűen se szó se beszéd egy csonka hullát kap vissza temetésre. Ha pedig mégis ez utóbbi történik, nem hinném, hogy ki tudná verni a fejéből, hogy az ő szerettének azért kellett meghalnia, mert kellett belőle egy szerv valaki másnak. Esetleg a doki khm. (torokköszörülés) anyagi érdekeltsége is eszébe jut. Pusztán az eljárás miatt.
Engem az egész szervátültetésesdiben az zavar, hogy míg a világ összes civilizált országában csak akkor ültethető át egy szerv valaki másba, ha annak gazdája még életében, vagy örököse/jogi képviselője az illető halála után beleegyező nyilatkozatot tesz. Ezzel szemben idehaza bárki kibelezhető halála után, ha még életében nem nyilatkozott ennek ellenkezőjéről, vagy örököse/jogi képviselője halála után nem tiltja meg szerv eltávolítását.
Engem ez a hozzáállás, törvényi szabályozás felháborít; gyakorlatilag halála után mindenki automatikusan húspiaci szereplő lesz. Már csak az a kérdés, hogy ilyen szabályozás mellett mikor kapcsolják ki a gépet; amikor már valóban menthetetlen az ember, vagy mikor egy újgazdag ficsúnak kell egy máj...
érdeklődj Nyíregyházán és környékén. Érdekes módon viszonylag sok ukrajnai hajléktalan gyerekről beszélnek arrafelé, akik "gyógykezelésre" érkeztek különféle nevesincs alapítványok támogatásával, majd közülük nem mindenki tért haza...
Nem szakértőket keres, azok már megvannak. Kül- és belföldiek egyaránt.
Most sztorikat, ellenőrzött és nem ellenőrzött eseteket gyűjt, pletykákat, városi legendákat, szemtanúkat, helyszíneket, stb. Eltűnt gyermekek szüleit keresi fel, olyan hajléktalanokról gyűjt adatot, akik valóban eltűntek és társaiknak sejtéseik vannak. És olyanokra bukkant például, akik négy hónapig nem voltak fellelhetők, majd egész kis summával a zsebükben tűntek fel, hasukon ( hátukon ) egy nagy vágás nyomával, frissen kiváltott útlevelükben furcsa vízummal...
Ezek már megvannak. És hasonlókra vadászik.
Amúgy két levelet már kaptam. Itt is köszönöm az íróknak.
És ez az oknyomozó újságíró mindig olyanok segítségét kérik, akik egyáltalán nem értenek az adott témához? Elég sajátos módszer, bár, az itt leírtakból úgy tűnik, eredményes.
