Csak állt az angyal mozdulatlan. Kezeit imára kulcsolta, a szája elé tette. Csendet hintett szét a kertben, áhítatot. Megállt a park bejáratánál, a faragott táblánál, szárnyaira vette, az ég felé küldte, amit épp olvasott.
A szél felkavarta az őszi maradék avart, falevelek hullottak a tulipánok közé. A napfény megcsillant egy harmatcseppen. A tőzikék a téli hó tisztaságát őrizték színükben. Varászlatos volt a Dezsőke kertje, nagyon. Az évszakok jöttek, mentek, együtt érkeztek, összekeveredtek, akár az urak és a cselédek, amint átlépték az emlékezés kertjét. Emlékek parkja, így nevezték magukban, később a Muskátli Jóska táblát is faragott. Az urak és a cselédek együtt adták össze amijük volt, a szép szavakat, amikkel a parkba érkezőket köszöntötték.
Emlékek parkja
Lantos Dezső, ki ügyvéd volt, de szomorú gyászában együgyűvé vált, ebben a parkban lelt vigasztalást. Ő ültette a kert első virágait. Egy napon a kertbe tévedt Kovács Árnyaska, aki angyallal találkozott az Úr 1888. évében. Feltehetően ekkor érkeztek meg a kert őrangyali, akik itt sok csodát tesznek. Átjáró nyílt az ég felé. Angyalszárnyakon érkezik meg elhunyt szeretteink üzenete, az angyalok a virágok szirmán helyezik el. Az üzenetek célba érnek, szívekre találnak. Lépj be a kertbe, hajts fejet, mondj el egy imát. Talán Veled is csoda történik majd.
A virágokat a gyászolók ültetik el a kertben. Lantos Dezső egykori virágai is feléledtek. A kertben faragott táblák és üzenetek jelzik az égiek jelenlétét. A faragott táblákat Muskátli Jóska készíti, aki megtért az Úr 1899. esztendejében, amikor egy kismadár telepedett mellé, és csicsergésével lebeszélte a mi Jóskánkat az öngyilkosság gondolatáról.
Ki itt belépsz, érzel majd forróságot és hideget. Meleg nyáron jeges szelet. Libabőrös leszel és a zsebkendőre is szükséged lehet. Ne sajnáld a könnyeidet, inkább öntözd meg velük a kert virágait.
Isten segítsen! Az angyalok vegyék szárnyukra sóhajainkat!
Eljött egy nap a gyógyulást hozó angyal is kertbe. Látta a vérző sebeket, amiket az emberek a szívükben hordoztak. Látta a Muskátli Jóska fájdalmát. A sötét erőt, amely barázdát hasított a Jóska lelkében. Termőföld volt a Jóska lelke is. Átkozottul jó föld volt, csak a Jóska agyonmérgezte addigra.
Mit kezdjek ezzel az átokkal, káromkodással, szitokkal teli szórt lélekkel, - ezen tipródott magában az angyal. A Jóska megtért, de a bánata mit sem változott. Csendben, magában, magára szórja továbbra is a szitkot, mérgezi velük a Dezsőke kertjét is. a virágok mindent megéreznek. Ha nem vigyázok, a Jóska betegséget zúdít a kertre.
Angyalgondok, angyalbajok. Az angyal minden Jóska felett érzett bánatát megosztotta Árnyaskával. Az emberi szív szikrája nem fénylett benne, de úgy érezte, a Jóskának emberi segítségre is szüksége volna. Ehhez épp kapóra jött Árnyaska.
Árnyaska tűnődött és kiötölte. Erzsikére hallgat majd a Jóska.
Erzsike épp a Kalapos Pista rózsáit öntözgette, amikor földre esett kezéből a kanna, és elfolyt a víz, amit nagy nehezen cipelt a kútról. A vízhordás egyre nehezebben ment. Érezte, hogy gyengül a szíve, sok volt a megpróbáltatás. Egyedül maradt. Árván, Pista nélkül. Aki megértette szíve fájdalmát, mind elvitte a betegség, a halál, vagy olyan idős és gyenge volt már, hogy mások terhét nem bírta volna el. Érezte, hogy a szíve egy része nagyon magányos és sötét. Tátongó űr, kút, amely mélybe húz. De nem akart a kútba ugrani, a világért sem. Félt, hogy akkor másik világba kerülne, nem oda, ahonnét a Pista üzenget. Várta a napot nagyon, amikor megint Pista karjaiban találja majd magát. Számolgatta magában, kik várhatják őt vajon odaát. elsőként a Pista, mindig ez jutott eszébe. De most, hogy a kannából elfolyt a víz, és a Pista virágai szomjan maradtak, nem bírta tovább. Feltört belőle a mélyből fakadó, farkasüvöltéshez hasonlatos szűkölés, zokogás.
Muskátli Jóska erre felkapta a fejét. Furcsán ismerős volt számára ez a jajkiáltás. Mintha a saját lelkéből fakadt volna.
- Egy asszony sír, édesanyám is lehetne. A düh, a rugdosókedv megint feltört benne. Aztán meglátta a zokogó Erzsikét. Szinte repült, úgy szaladt el a kútra vízért. Attól fogva mindig ő vitte a vizet Kalapos Pista virágainak. A víz minden cseppje gyógycseppé vált az angyal szavára.
Árnyaska halála épp oly csendes és szótlan volt, mint az élete. Talán még maga sem vette észre, mikor került át a másik világra, mert ugyanott találta magát a kertben, a Dezsőke virágai közt. A színek lettek mások és az érzések, de ilyen érzései már korábban is voltak, amíg még az apja házában élt és az urak ruháit mosta, vasalta. Az idő is megváltozott. Minden pillanat maga az örökkévalóság volt. Furcsa volt ez a kert nagyon. Voltak, akik szinte vakon tapogatóztak. Mintha nem látnák a nap fényét és az angyalokat. Ők voltak az élők. A holtak mindeközben vígan napoztak és angyalfényben fürödtek. Árnyaska pedig soha nem tudta eldönteni, hogy akkor ő most élő vagy holt. Életében sem tudta, s holta után végképp nem. Amit észrevett, hogy az érzései elmélyültek, a kert élettel telibb és színesebb lett. Először a Galamboky úrfi kacagására figyelt fel. Odaát, az életben ezt nem hallotta még. Jobb helyre kerültem, mégiscsak, - derült fel hirtelen.
Olyan nagyon nem érzékelte a változást. Elmerült az emberek tekintetében, nézte a prizmaburkot, ami elválasztja az élők és a holtak világát. A prizmán csak szűrten jut át az égi világ tündöklő fénye. A tekintetetekben a szeretet ugyanolyan volt. Élők és holtak szeretete keveredett össze a kertben. Légiesebb volt a mennyei világ, de a virágok itt sem maguktól nőttek. Mindent a szeretet táplált. Itt értette meg, miért tudják virágszirmokra tenni egymásnak szóló üzeneteiket az élők és a holtak. A Dezsőke virágai, odaát az élők világában, épp úgy a szeretetből táplálkoznak, mint a mennyei virágok.
Rájött, hogy a mennyben ültetett virágok porát átereszti a prizmaburok. Ült a ligetben, a holtak ligetében, sütkérezett az égi fényben, és táplálta a szeretetet a szívében. Életében nagyon is megszerette a korhely Muskátli Jóskát. Szánta is, meg sajnálta is, de azt csodálta benne, hogy megváltozott. Addigra már Árnyaska ideátra került, de a prizmaburkon átnézve is látta, ahogy magába roskad a Jóska, és halni készül. Akkor szerette meg őt igazán.
Örült, hogy jó színben látja Kalapos Pistát, és hogy nem felejtette el Erzsikét. a prizmaburok tükre az örökkévaló jelent mutatta. Az őszülő hajú Erzsike ideátról szebbnek, fiatalabbnak látszott, ilyennek látta őt Pista is, tündöklőnek.
Gyűltek a szép élmények. Nagyon szépek. Látta az angyal kezét, amint ibolyafényűvé válik, megfogja Jóska kezét és a fafaragó késre teszi áttetsző szárnyait. Ekkor röppent át a kismadár a prizmaburkon. A Galamboky úrfi itteni madara. Vitte a mennyei szót, vitte csőrében Balogh Ica imáját: Mentsd meg Uram az én fiamat, Muskátli Jóskát!
Árnyaska kora délutánonként érkezett meg a parkba. Addigra kivasalta a felöltőket, pitykés mellényeket, és mindenféle holmit, ami aznapra összegyűlt apja műhelyében. Végigsimogatta a nagymama csipketerítőit, térült-fordult és úgysem találta máshol a helyét, csak odakint, az öreg tölgyek között megbúvó virágoknál. Minden nap új ajándékot tartogatott számára. Szerette a ráboruló mély csendet és elfogódottságot, ami Dezsőke kertjében szállt rá. Hol csak nézelődött, máskor meg egészen magába fordult. Imádkozni tanult a mamókáktól, meghatódott a kezüket tördelő, bánatos lelkeken, akik vigaszért jöttek a parkba. Nézte Muskátli Jóskát, amint fél térdre ereszkedett, és kereste édesanyja virágait. Máskülönben Jóska duhaj, korhely ember volt. Többnyire csak önmaga árnyéka. De a kertben elérzékenyült. A tölgyek alá húzódott, ott farigcsált. Lerótta bűneit, vagy csak megpróbálta, Árnyaska ezt nem tudta. A Jóska angyala is, a fekete szárnyú magatehetetlennek tűnt. Csak állt búsan a tölgy tövében, Jóska fölé hajolt, úgy figyelte. Nézte a bozontos fejét, borostás sebhelyes arcát, és végighallgatta azt a sok szitkozódást és káromkodást, ami csak úgy fröcsögött Jóskából. Végletes ember volt. könnyekre fakadt, úgy elszégyellte olykor magát, máskor siratta édesanyját, az angyallelkű Balogh Icát, aztán kedélyesen beszélgetett a virágkereső nénikékkel, tréfálkozott a cselédekkel. Az angyal látta tusakodásait. Látta, amint az alaktalan fadarabokban élet formálódik. Csodaszép volt, ahogy a forgácsok pimaszul megülték a Jóska bozontját, és csillogni kezdtek a napfényben. Jóska eleinte csak táblákat faragott a virágok mellé, szépen rájuk pingálta az üzeneteket:
Szarkaláb Harangozó Tóninak,
Bánatos árvácskák a névtelen holtaknak,
Konkoly Marci rozmaringja
Mondjatok el egy imát Ilus néni rózsái közt
Írta, amit mondtak, faragta a táblákat, telefaragta volna velük a világot, csak visszahozhatná velük édesanyját, meg a Kalapos Pistát. Azt gondolta, nincs nála elkeseredettebb ember a világon, talán csak a Galamboky úrfi édesanyja. Nézte a Galamboky úrasszony fénytelen fekete bánatát, sápadt arcát, elhaló tekintetét, a holdvilágnál is fehérebb szomorú kezét. Meglátta önmaga tehetetlenségét.
- Hát az Isten még a Galamboky úrasszonynak sem segít?
Elfogta a düh, becsmérelte az összes szenteket, rugdosta a fák törzsét, kitiporta a táblákat, amiket korábban olyan gondosan pingált szépre. Aztán összehúzta magát és csak zokogott. A kezében egy fafaragó kést tartott. Megmarkolta, önmaga felé fordította, de akkor az angyal keze megállította. Egy kismadár röppent melléje. Szintúgy csiripelt, istenuccse, ahogy a Galamboky úrfit hallotta csicseregni a múlt éveken, aratáskor. Emlékezett, hogy szerette Galamboky úrfi a madarakat kergetni. Jóska váratlan felröpdösött örömében.
- Faragok én madarat a Galamboky úrfi emlékére, - szent fohászkodással még aznap neki is látott.
A Dezsőke kertjébe így kerültek fából faragott emlékszobrok.
Árnyaska az angyalokat nézte. Többen voltak a parkban, mint eleinte hitte. Csak észre kellett venni őket. Nem ment könnyen. A lélek szeme előtt óvatosan, tapintatosan tárultak csak fel. Szoknia kellett Árnyaskának a túl erős fényt, amely körbevette őket. Opálos, félhomályos hely ez a mi világunk, elsötétül az angyalfényben. Olyan különös az angyalfény. Nem világít a lelkünkbe. Csak rávilágít itt-ott, amott az életünkre, mint árnyas fák között a szűrt fény.
Árnyaska intett az angyaloknak. Köszönöm a kertet, az égi ajándékokat. Köszönöm, hogy ma is elhoztátok életünkbe a csodát.
Az angyalok mozdulatai is beszédesek voltak. Szárnyaszegett angyal, komor angyal, suttogó. Szomorú arcú angyal, túl komoly, mosolygó. Mindenféle angyalok voltak köztük, akárcsak az emberek. Valakihez tartoztak, valakiért jöttek. Imádkoztak, átlényegültek. Angyalhajat szórtak a fák leveleire. Tündöklő port a virágokra. Varázslatos volt a kert, aki nem látta az angyalokat, az is megérezhette.
Látszólag minden hétköznapinak tűnt. Kinyíltak a tőzikék, sejtelmesen lila krókuszok, jácintok hajladoztak a szélben.
A fény játéka járta át a kertet. Hol egy mókusra vetődött, hol a galambokat kergette, máskor megpihent a nárciszok szirmán.
A kert szavak nélkül hívogatta az embereket. A park zarándokhellyé vált. Jöttek a rózsafűzéres mamókák, kezükben az olvasót csavargatták, és gyönyörködtek a Szűzanyácska szép virágaiban.
Mások kopottas fedelű Bibliát hoztak, Isten igéje mélyebb értelmet nyert a napfény tükrében.
Imádkoztak, beszélgettek tipegtek, éltek. Szépek voltak az öregek nagyon.
Aztán megjelent Erzsike, és még más cselédek is. A délutáni kimenő idején. Az öregek és a fiatalok sóhaja egyként szállt az ég felé.
A természet virágos templomává vált a park. Itt megtisztultak, rendeződtek a fájdalmak, a mindennapi aggodalmak.
A mamókák ráncai kisimultak, a rózsafűzér gyöngyei kifényesedtek. A Biblia szavai életté váltak. Élők és holtak egymásra találtak.
Nem szégyellték egymás előtt a gyengeségüket. Nem szégyellték tanácstalanságukat, nem szégyellték az urak sem, hogy a Dezsőke kertje mindenkié, nem csak az uraké, nem csak a cselédeké. Szép volt, ahogy egymás mellett ült a Galamboky úrfi édesanyja Ilikével, a kis cseléddel, aki úgy szerette az úrfit, mint a kisöccsét. Együtt keresték a fényt, a virágok üzenetét.
- Ó, ha ma is eljönne az úrfi, ránk találna és üzenetet küldene - egy volt a szívük kívánsága is.
Galamboky úrfi, Árnyaska úgy látta, mindeközben vidáman bukfencezett a rügyező rózsabokrok között, már semmilyen földi tüske nem árthatott neki. Később anyja mellé ült és megpihent. Édesanyja szívére hajtotta a fejét, miközben láthatatlan kezeivel kihúzott egy fájdalomtüskét.
A bolond Dezsőke virágoskertje. Ó, ha tudnátok, ó, ha láttátok volna Dezsőkét, amint elveszítette egykor az eszét! Okos fiú volt, fényes szemeiben lángolt az értelem. Kijárta az iskolát, ügyvédi oklevelet is szerzett. Édesanyja szépen bekeretezte, a szobája dísze volt. Dezsőke ügyes védügyvéddé vált. Hitte, hogy győz az igazság, sokszor itt is, nem csak odaát. Biflázta a törvényeket, a rendeleteket, betéve tudta 900 év magyar törvényét, szívta magába a tudást, mint a fák gyökerei az ásványi sót. Kitűnőre végezte az iskolát. Ügyvédbojtár lett, szorgalmas volt, fáradozott, imádkozott, és mindenkit foggal és körömmel védett. Épp úgy, ahogy őt védte az édesanyja. Mert Dezsőke ereje az édesanyja volt. Minden délután kiült a verendára, s nézte, ahogy szegényes házuk udvarán a rozmaringok és napraforgó virágok között békésen tollászkodnak a tyúkok, álmodik a macska, és friss vizet húz a kútról édesanyja. Nézte anyját, ahogy fáradtan melléje ül, kendőjét, a halvány színű kék nefelejcseset gondosan összehajtja. Aztán csak imára kulcsolja a kezét, vagy a kincses Kalendáriumot böngészi, hogy hol és mikor tettek csodát az angyalok mások életében. Édesanyja hitte a Szűzanyát, a Mindenszenteket, hitte, hogy az ég megsegít. Dezsőke pedig elhitte anyja minden szavát, nem csoda, hogy jó ügyvéddé vált. Tartott mindez öt évet. Nem többet.
Egy deres reggelen, amikor Dezsőke édesanyja a tyúkokat rendezett, rosszul lépett, megcsúszott, és oly szerencsétlenül esett. Az esés elindított egy vérrögöt. Nem érte meg a másnap reggelt. Dezsőke nézte, ahogy édesanyja szeméből elszökik az élet, és azon az éjjelen, őt is elhagyta a fény, mely a szemében tündökölt. Egy hetet ült halott anyja mellett. Eszement ember lett. A város koldusa. Bűzlött és romlott ételt evett, amit a szemétdombon talált. Önmaga rút ellenségévé vált. Senki sem tudta, hová lett Dezsőke. Csak egy bolond fickó maradt belőle. Fogyott, bűzlött, számkivetetté vált. Ott koldult a templom lépcsőjén, ahol édesanyja előimádkozó volt. Jöttek az úri népek, híresek és jól öltözöttek. Úri szabó, úri ügyvéd. Alamizsna is jutott Dezsőkének, megjárt neki a régi idők emlékére.
Egy nap Dezsőke a parkba tévedt. Leheveredett az öreg tölgy alá, és kicsit részegen, mert a borra is rákapott, elaludt a fa tövében. Furcsát álmodott. Azt álmodta, hogy valaki kézen fogja. Álmában hazabotorkált vele. Otthon ébredt a saját ágyában. Valaki hazavezette. Kalapos Pista volt. Szerette Dezsőke édesanyját nagyon. Ezért segített. Kitisztogatta az udvart, megmetszette a rózsákat. Dezsőke a virágok között jól érezte magát. Teltek az évek. A virág lett Dezsőke mindene. Bolondult a virágot. bolond módjára ültette. Ültetett a parkba is. Mindez azelőtt történt, hogy megjelentek a kertben az angyalok.
Az angyal, akit Árnyaska harmadszorra látott, félig fényben, félig árnyékban állt. Nem sokat töprengett, csak nézte az angyalt, és várta, hogy történjen valami. Jöttek is, hamar, akikre várnia kellett. Nézelődtek mindenfelé, keresték szeretteik virágait.
Az árnyékban keresgéltek. Az angyal intett. Mind fényesebbé vált. Az árnyékból el kell jutniuk a fényre, - ezt üzente Árnyaskának. Megnézte magának az árnyékban állókat. A reszketeg öregembert, és mellette a pénzes Melindát.
- Mit kezdjek én ővelük? Hogyan is juthatnának át a fényre? - bár tudta, hogy ezek felesleges kérdések, nem kérdezősködni kell, sokkal inkább hinni a csodákban és olvasni az égi jeleket.
Melindával kezdte. Könnyebb volt megszólítani, mint gondolta.
-Kegyedet még nem láttam itt. - csak ennyit kellett mondania.
Melindából dőlni kezdett a mondandó. A feleslegesen élt élet szavai. Mindene megvolt, és mégsem volt semmije. Bankárcsalád, csillogó gyémánt, Melinda mégis úgy érezte, egyre nagyobb az űr a lelkében. Szeretetre vágyott ő is, a pénzes Melinda. Árnyaska sosem hitte volna. Érdekes volt a találkozásuk nagyon. Melinda azt sem tudta, hogy a ruháit Árnyaska mossa, vasalja, Árnyaska meg sosem gondolta volna, hogy ennyire üres és kongó Melinda szíve. Azért is jött a parkba. Hallotta, hogy itt különleges virágok nyílnak. Kereste a maga virágát, ami elhozná az életébe a szeretetet. Árnyaska addigra már sokféle emberrel találkozott, de még egyik sem vallotta be, hogy nem tudja, hogyan és kit szeressen. Pedig csak arra volt mindenkinek szüksége.
Árnyaska odavezette Melindát a reszketeg öreg emberhez.
- Látja, nem tudom, miért ezt az embert vezérelte maga elé a kert őrangyala, de higgye el, így történt. Én most önre bízom ezt a magányos embert. Ezt a fázó, reszkető, idős embert. Talán elvezeti magát valahová, egy olyan úton, ami váratlan tárul fel.
Sok idő telt el, míg újra látta pénzes Melindát. Addigra már egy másik városban élt. Orvosnak tanult. Gyógyítóvá vált. Gyógynövényeket hozott a parkba, a virágok közé ültette. Attila bácsi, a reszketeg öreg emlékére. Kamillavirág, orvosi zsálya. De hozott magával szerelemvirágot is, rozmaringot, a fiataloknak, ha ők is eltévednének és kiutat keresnének az angyalos parkban, Árnyaska kertjében, hadd találjanak ők is életet adó virágot maguknak.
Tanították Árnyaskát az égen úszó felhők, a lemenő nap fényében meghajló virágok, a mélyen barázdált arcú, mégis kortalanul üde lelkű öregek, akik a parkban gyűjtötték magukba, mint a pislákoló mécsvilágot, életük megmaradt szikráihoz a parazsat. Szorgalmasan ültette a virágokat, gondozta a kertet, és amikor megpihent, olyankor csak csodálkozott.
Látta, hogy a mindenség gyűjtöget. Felhők az esőt, méhek a virágport, az emberek mások mosolyát, élet és halál virágait Dezsőke kertjében.
Egy szép nagy virágcsokor az életük, ilyennek látta a tipegő, hajlott hátú, hervadó virág illatát felidéző nénikéket, akik életük minden terhével és emlékével is könnyű röptű lepkére emlékeztették Árnyaskát. A lélek súlya és súlytalansága. Az élet mézédes terhei. Egyre csak nézte őket, virágok fölé hajló körvonalaikat, aszott karjaikat, amint a lemenő nap fényében lángra gyúltak, s angyalszárnyakká változtak.
A kert őrangyalai is felvidultak a nap utolsó sugaraiban.
Nem volt ezekben az alkonyokban elmúlás, csak éltető tűz, mely a szív közepében lángra kap, sötét órán is fényt ad. Ebben a tűzben új értelmet nyert minden. Az apró kavicsok felfénylettek, mint a drágakövek. A szürke tekintetek kiszínesedtek.
A napfény búcsúzó sugarai végigsimították a tulipánok szirmát. Volt aki mindig csak alkonyórán találta meg a virágot, amit mindaddig hasztalan keresett.
Odaátról ilyenkor is megérkeztek hűséggel az üzenetek: Galamboky úrfi csendes álmot küld édesapjának, Kalapos Pista sokszor csókolja rég nem látott szerelmét, Erzsikét, és kíván néki boldog, hosszú életet. Mindig szeretni fogja őt, odaátról is.
Erzsike könnycseppel az arcán esténként csokorba gyűjtötte és hazakísérte a tipegő nénikéket.
Olykor még daloltak is út közben: Elmegyek, elmegyek... úszott a dal, mint a felhők az égen. Minden lépés, amit megtett a nénikért, előbbre segítette őt is az élete útján.
- Egy nap, amikor én is tovaröppenek, lepkeként járom végig még egyszer utoljára a kert összes virágát. Így búcsúzom el.
Egy jól megélt élet, amelyben naponként megtettem, amire az élet szólított. - ezt üzente vissza Kalapos Pistának. Az angyalok szárnyukra vették, úgy vitték Erzsike válaszát.
A virágos kertet egy éjjel letiporták. Loptak korábban is a tulipánokból, letördelték a nárciszok szárát.
Amikor az első tavaszi tőzikét is ellopták, akkor szakadt rá a legnagyobb kétségbeesés.
Árnyaska zsebkendőbe sírta a bánatot, de mindig új erőre kapott. Hol az emberek segítették tovább, hol meg az égiek.
Nem értette, hogyan lophatja el valaki a tulipánokat, amiket azért ültetett, hogy aki csak arra jár, örömét lelhesse benne.
A virágoskertet angyalok őrizték, és Dezsőke lelke, mégis letiporták.
Nem ismerte Árnyaska az emberek természetét és az égi forgatókönyvet sem. De napról napra feltárult előtte az élet könyvének egy-egy lapja, amit a szíve később megértett.
A virágokat letiporták, de a hagymák kifordultak a földből és ott maradtak. Idő közben megszaporodtak, Árnyaska így már többfelé ültethetett belőlük. A remény vele maradt, s nem sokat kellett várnia, csak egy-két tavaszt, hogy megértse, az angyalok a virágokat hagyták elvinni, de a virághagymákra gondosan vigyáztak.
Csokorban nyíltak évek múltán a tulipánok. Kis táblákat tettek melléjük a parkba járók, akik elhunyt szeretteik emlékét őrízték magukban : "Gizi néni emlékére", "Babi néni tulipánjai", "Imrének, aki szerette a virágot", Icának, ki maga is virágszál volt".
Az arra járók elolvasták a táblák üzenetét, többé senki sem tiporta ki az emlékezés virágait.
Az emberek megértették, hogy égi kéz vezeti Árnyaskát, aki a bolond Dezsőke kertjét ébresztette fel.
Az újra kivirágzó tőzikék mindeközben csendben elrejtőztek, bokrok tövében, avar közé bújva pompáztak, szinte észrevétlenül, mintha angyalkezek rejtenék el őket.
Árnyaska virágoskertjét így vigyázták az emberek és az angyalok.
Egy alkalommal fekete angyalt is látott. A borongók, önpusztítók őrzője volt. Magányosan álldogált a fenyők árnyékában. Árnyaska addigra megszokta az érzékelhetőn túli világot. A létünk határát jelölő kapukat. 42 kaput számolt meg. Aki ezeken átjut, felsőbb világokba érhet. De Árnyaskának ez a világ is megfelelt. Itt is minden megtörténhetett. Legalábbis ő ezt gondolta: ahol egy iskolázatlan mosóleány is az angyalokkal társaloghat, nem olyan rossz ott az élet.
Megszánta a magányos angyalt. Gondterhelt szárnyai a liliom virágain pihentek. Szárnyaira vérvörös fonalak tekeredtek, gúzsba kötötték. Az angyal szívét az emberek bánata nyomta.
- Mit tehetnék én egy bánatos angyalért? - ezen tépelődött.
Nem is olyan sokáig kellett várnia, jött felé egy ember. Egy fáradt, elnyűtt ember. Leült a padra, közel Árnyaskához és kezeit tördelte. Aztán gyónni kezdett, maga elé mormolt, de Árnyaska minden szavát hallotta. Pénzt lopott, elitta, vagy elkártyázta, nem sok szeretni való látszott rajta. De az angyal szerette őt, és ezt Árnyaska is látta. Talán a kisfiút szerette benne, aki egykor lehetett, vagy az embert, akit eltakart a rongyos kabát, nem tudta, kit szeretett az angyal, de úgy szerette, hogy Árnyaska szíve belesajdult.
Hirtelen az jutott eszébe, megkéri ezt a rongyos embert, vigyen egy kis virágot a temetőbe, Balogh Ica sírjára. Őt sokan ismerték és szerették egykor. Szedett egy csokor szarkalábat, rózsaszínt, fehéret, lilát, és megszólította az embert:
- Menjen ki a temetőbe, és tegye a virágot Balogh Ica sírjára, - ezt üzeni magának egy fekete angyal.
Az ember csak nézett maga elé...
- Balogh Ica az édesanyám volt, de maga ezt honnan is tudhatná? Fekete volt a haja, mint egy fekete angyalé. Egy angyal volt az édesanyám, és talán odaátról is vigyáz reám.
Az ember fogta a virágot, és elindult a temető felé.
"Dezsőke": csak pár pillanatra találkoztam vele. A keresztnevére sem emlékszem sajnos. A családnevére viszont igen. Nem szeretném leírni a valódi nevét, csak annyit, hogy beszédes volt nagyon és rokon értelmű a mosolygós szóval. Mintha valakit Mosolygó Bélának hívnának, vagy valami ilyesmi. "Dezsőke" egyetemet végzett. Amikor én találkoztam vele, bűzben és mocsokban élt, szó szerint beleőrült a családi tragédiákba, amiket megélt. Az udvarias, csillogó értelemmel megszőtt mondatai viszont megmaradtak benne, sajnos csak nyomokban. Mint akinek a sérülés ellenére megmaradt valamije. Nagyon mély benyomást keltett bennem. Ahol élt, sokan ismerték, és az élete egy-egy szilánkját elmesélték nekem. A benyomások, a képzeletem, a vágyaim, a remény, amit ennek az embernek, "Dezsőkének" szántam, mind belekerült az Égi szem című regénybe. Ez a regény is két főszereplővel vonul végig, mint majd a Természetes Varázs is. Miután Dezsőke történetét úgy, ahogyan én megálmodtam neki a főszerepet, megírtam, nem sokkal később kaptam a hírt, hogy "Dezsőke" meghalt. Úgyhogy mindezt, amit róla írtam és most róla írok, "Dezsőke" talán már odafentről, teljes megtisztultsággal olvassa, égi szemekkel:)
Egy másik álomban feketén hömpölygött a folyó. Mintha bogarak lepték volna el. Sűrű takarót vontak a víz fölé. Hemzsegtek. Bogarak, mindenütt csak bogarak. Kínzó szomjúságot érzett. Nem tudott felébredni, saját álma foglya maradt. A bogarak sűrű raja jeleket rajzolta levegőbe. Árnyaska olvasni kezdte a jeleket. De megfejteni nem tudta. Felriadt. Felült az ágyban, összefonta két karját a térde előtt. Ott gubbasztott, mint egy viharvert kismadár. Ébren kezdte olvasni az álmában látott jeleket. A nyüzsgő bogarak élete rossz óráit jelezték. Sérelmeket. Mélyről fakadó bánatot. Öccse halálát. Az akkor átélt tehetetlenséget. Magát hibáztatta. Másfajta bogarakat is látott. Azt jelezték, amikor ő bántott meg másokat. Az öccsét is, igen. Nem a szavak súlya fájt, amit neki mondtak, vagy amit ő idézett elő. A sebhelyek fájtak, mert a szavak, a sértések sebeket ejtettek. A bogarak megülték a vizet. A sérelmek megülték a lelkét. És azon az éjjelen az angyal sem jelent meg. Árnyaska virrasztott és imádkozott. Egészen furcsa imák jutottak eszébe: Uram, ments meg a fekete gyászbogaraktól, ne hagyd, hogy a bogarak megmérgezzék a vizet. Tiszta vizet volna jó inni, de hol találok, merre keressek?
Imádkozás közben elaludt. A bogarak belepték a vízpartot, elfeketedtek a fűszálak is. Látta, hogy mások is ülnek a vízparton, a bogarak ellepték az emberek arcát. Nem ismerte fel őket, de tudta, hogy csakis ők lehetnek: az öccse, és még mások, akik őt bántották, akiket ő bántott. Megbántottak. Bogarasok. Ezen egy kicsit elmosolyodott. Mosolyogva ébredt. Olyan egyszerűnek tűnt a megoldás: lépre kell csalni a bogarakat. Édes mézet kell eléjük csorgatni. Talán egy kis megbocsátást. Szívből elmondott imát. Mézzel etette az álombeli bogarakat. Imával kenegette a sérelmeket... Amiket kapott, és amiket ő maga ejtett.
Árnyaska a Galamboky úrfi emlékére kezdett árvácskákat ültetni a parkban, szelíd gesztenyefák, öreg tölgyek árnyékában. Elüldögélt a padon, jól esett a napfény délutánonként. Mióta az angyallal találkozott, jobban megérezte maga körül az árnyékvilágot.
Galamboky úrfi sem tudott teljesen elszakadni ettől a világtól. Visszaröppent a lelke édesapjához, a fájdalmas redőket meg-megcirógatta apja szomorú arcán. Árnyaska szinte érezte Galamboky úrfi nevetését a napfényben.
- No majd ültetek virágokat, hátha szívesen játszana köztük az úrfi - egy nap erre gondolt. Látta a parkban a régi virágágyások nyomait, ahol mostanra elvadult már a kert. A gyep elfedte a régi idők virágos kertjét, amire már csak kevesen emlékeztek. De az első árvácskák csodát tettek, Tipegő öregek álltak meg egy percre, arcuk mosolyán átszaladt a múlt öröme.
Emlékeztek még Lantos Dezsőkére, aki vénségére egészen meggárgyult. Az arca szelíd, gyermeki volt, de a gyász, édesanyja halála megtörte szemében a fényt. Alig hagyta el szó a száját: édesanyám virágai, egyre csak ezt mondogatta, miközben széles levelű árnyékliliomokat ültetett a parkban. A virágokat kihordta a temetőbe édesanyja sírjára. Az emberek, akik megszánták, jöttek segíteni. Virághagymákat hoztak, megöntözték a krizantémokat, és együtt várták Dezsőkével a virágnyílást. A kert azóta csak haldokolt, míg Árnyaska oda nem tévedt. a holtak és az élők virágoskertjévé vált a park.
Az emberek szállingózni kezdtek, mikor híre járt, hogy Árnyaska virágai odaátról hoznak üzeneteket. De ő leginkább az árvácskáknak örült, mert azokban érezte meg a Galamboky úrfi kedves mosolyát.
Kovács Árnyaska, a sarki szabó áldott lánya, az Úr 1888. esztendejében angyalt látott.
Miközben Galamboky úrfi elsőáldozási öltönyét vasalgatta, akkor történt a csoda.
Az angyal egészen kicsiny volt. Elfért az ablakpárkányon. Szárnyai áttetszőek voltak, de az arca prizmaként tündökölt. Árnyaska korábban nem látott jelenést.
Látta már az ablak alatti fák leveleit furcsán megrezdülni, érezte a szélben a nagymama cirógatását odaátról, a fenti világból, de nem gondolta, hogy egyszer még az angyalok is röpdösni kezdenek körülötte. Pedig így volt.
- Hát miért jöttél? Csak tán nem valami nagy baj készül, kérdezgette Árnyaska az angyalt. Épp oly természetes érzéssel szólongatta, mintha egy rég nem látott rokonát köszöntené. Szinte érezte az angyal szívverését, amely az ő lelkére rezdült.
Az angyal semmit sem szólt, csak verdesett a párkányon, szemeiből könnyek csorogtak. A lehulló könnyek, mint a tükrök, különös képeket mutattak. Ott volt a szomszédból Kalapos Pista ara, meg a Galamboky úrfi. Látott másokat is a tükörben. Akikről tudta, hogy rossz fajta emberek. Az angyal értük is sírt. arcuk a tükörben, amint Árnyaska nézte őket, megváltozott. Esendővé vált. Pedig gazemberek voltak, félelmetesek. Vonásaik az angyaltükörben kisimultak. Árnyaska megértette az angyal könnyeit. Ezekért a lelkekért imádkozni kell...
Kalapos Pista nem érte meg a telet. A Galamboky úrfi után nem sokkal vitte el a betegség. Meghaltak mind sorra. Az angyal jött el értük, aki Árnyaskát imádkozni szólította.
A prizma arcú angyal Árnyaska álmaiban is megjelent. A sötét, zuhanós álmokban, amikor Árnyaska a szakadék szélén járt. Minden félelem és aggodalom sziklás, meredek hegyi ösvénnyé változott Árnyaska álmaiban. Olyankor még a Hold sem világított. Sáros, nedves faleveleken csúszott-mászott, nem talált kapaszkodót. Nem látszott a hegy teteje, a fák fenyegetőn borultak föléje a viharos szélben. A faágak recsegtek, sikongtak. A száradó fák kidőltek, és ő ott volt az erdőben, viharban, sötétben, nem talált jobb útra, csak a félelmetes sziklás ösvényre. A madarak a fák lombjai közé bújtak, a szelíd őzek a bokrok közt reszkettek, csak egy vadmacska szeme villózott a sötétben. Árnyaska nem tudta, hogy álmodik. Gúzsba kötötte a tehetetlenség. Hajszálon függött az élete. Talán villámlott is, de azt már föl se vette. A fáktól félt, nem ismert rájuk a sötétben. Nem tudta, hogyan került az erdőbe, és nem tudta, meddig bírja még. "Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a Tiéd nyitva Atyám, szépen kérlek, vigyázz reám." Behunyta szemeit ott az álmában is, és csak várt, egy kilógó fa gyökerébe kapaszkodott. Csak lassan eszmélt rá... a fák nem bántanak, megtartanak, a gyökerükbe kapaszkodom.
Ekkor vette észre a feje felett fényesen verdeső prizma arcú őrangyal áttetsző szárnyait. Az angyal szárnyaiba is belekapaszkodhatott volna. De olyan nagyon mélyen átérezte a fák segítő szándékát, hogy a földön tapogatózva, kiálló gyökerekbe és a fák törzsébe kapaszkodva mászta meg a sziklás hegyoldalt.
Csodálkozva ébredt: hát ilyen az élet? A legsötétebb órán sem hagy el minket Isten?
"Esténként szenvedélyes beszélgetésekbe merültünk és megkíséreltük problémáink indítékait világosabban megragadni. Hanna intuitív képessége nagy segítségünkre volt, ennek ellenére mindnyájan zsákutcában
éreztük magunkat. Ismertük a Bibliát, a Bhagavad Gitát és Lao Tset. Egyikünk sem gyakorolta vallását.Tanácstalanul álltunk a brutális aljassággal teli világban, a hazugság és a gonosz látszólagos győzelme előtt. Ugyanakkor meg voltunk győződve, hogy életünk értelme valahol e mögött van és hogy ezt mindenáron meg kell találnunk. Azt is éreztük, hogy az akadályokat elsősorban magunkban kell keresnünk."
"Ez a könyv egy dokumentum. Hű leírása annak, amit négy barát az 1943-44-es években Magyarországon átélt. Az olvasó fogadja el, ahogy van, vagy tegye félre."
"A föld is és egész teremtett világa ujjongó örömmel fogadta Zarathustra jöttét. Ifjúsága minden örömét a bölcs emberekkel való érintkezés és az Isteni szent dolgokkal való foglalkozásban kereste. Húsz eves korában keresztül utazván Iránon és a szomszéd országokon, szomorúság fogta el szivét a mindenféle bálványozásba és varázslásba sülyedt nemzetek láttán. — Hazatérve, teljes odaadással szentelte magát a tudománynak, melynek segélyével a népek gondolat- és érzésvilágának megváltoztatását eszközölhetné. De a mikor látta, hogy az ember munkája és tudománya erre sohasem lehet képes, — elvonult az erdők rejtett magányába, Istentől várva a segedelmet . . . Es az Ur teljesítette szive leghőbb ZARATHUSTRA, 9 vágyát. Angyalait és a szellemek nagy seregét küldte el hozzá segítő társul. És eljött hozzá maga az Ur is, és kinyilatkoztatta előtte mindazt, ami volt és ami a következendő időkben lenni fog. Megtanította az igaz törvény igaz ismereteire cs megíratta vele a Zend-Avesztát.* Erdei magányában egyszer csak megjelent előtte a fényességes angyal Báhman, akinek tekintete olyan volt, mint az izzó nap és kérdezé tőle: «Ki vagy te, óh ember és mit keresel itten?» Zarathustra feleié: «Azt keresem, ami az én Istenemnek, aki mind a földi, mind a mennyei világokat teremtette volt, tetsző dolog lehet, — mert magamtól nem tudhatom, hogy mi legyen a helyes ? — Óh te tisztaságos lény, mutasd meg nekem ama törvény útját, melyen majd járhatok én itt lenn!»
"Az angyalok fénytestű lények, akik a világnak hirdetik azt, ami az adyton-ban van. Az adyton a nyilvános szertartás ellenkezője: a belül lejátszódó mélységes misztérium. Az angyalok ezeknek a néma, Isten hallgatásába burkolt misztériumoknak hirdetői és kinyilatkoztatói. A Biblia több helyen Ben Elohimnak, Isten fiainak nevezi őket." (Hamvas Béla)
