A szikla és a patak jelképek, ha úgy tetszik utak. Arról az útról letértem és ez aaz én hibám, hogy zekkel foglalkozzunk. Node mivégre léteznék ha nem azért, hogy fejlődjek és tanuljak a hibáimból?
Ki milyen tulajdonságokat tulajdonít egyiknek és másiknak? Mi az egyik és mi a másik, és mitől jobb VAGY mitől járhatóbb az egik út mint a másik?
Kérlek ne érts félre, én nem sértegetni akalak, hanem csak egy szerintem nagyon nagy veszélyre a konformitás egyik negatív formájára akartam felhívni a figyelmet. Mégpedig arra gondolok, amikor valaki úgy gondolja, hogy érdemesebb sodródni, mint úszni. Attól, hogy avilág rossz, még nem kell nekem is annak lenni.
Viszont ha úgy gondolod, hogy olyan könnyű egy irányt kijelölni magadnak és azon járni akkor tévedsz. Nem tudom itt most ezt kifejteni, de ha Palton Államának második könyvében Galkón igazságossal és igazságtalannal kapcsolatos érvelését elolvasod, akkor az részben párhuzamos az én gondolataimmal.
Abban viszont teljesen egyetértek veled, hogy gyilkolni és ölni nem ugyanazt jelenti.
Nem a világon kell először változtatni. A világ olyan, amilyen. A világ pusztán a világ. Először az egyén szintjén kell változást elérni. Nem hiszem, hogy az a helyes ha a világ jelöli ki a te utadat, hanem ha saját magad.
Ahogy fent is írtam, és a te szavaidból is kiveszem, a változások mindíg kicsiből indulnak és fokozatosan vállnak "forradalmivá". Először az egyén, aztán a mikrocsoportok stb. egészen az emberiségig. Ehez "csupán" annyi kell, hogy mindenki hajlandó legyen rá, hogy fejlődjön alakuljon.
Akik kivágják a fát, és kitépik a bokrot valahogy úgy gondolkodnak mint te. Tudják, hogy nem jó, amit tesznek, de teszik mert a világ ilyen és ez nekik elegendő indok az oktalan pusztításra.
Kihangsúlyozom, hogy én itt nem kitaposott, hanem helyes útról beszélek. A különbség akkora, hogy nincs is értelme beszélni róla. Ahogy sokan, sok helyen megírták már, ha letértél a helyes útról minél gyorsabban haladsz, annál messzebb jutsz az igazságtól.
Ha a húsvágó bárd megöli a testemet, én tudom, akkor is hogy fejlődtem, hiába éltem rövid ideig. Élhet az akár örökké is, aki örökké egyhelyben áll és nem járja az utat, vagy helytelen irányba megy, nem halad a fejlődés útján egy lépést sem.
Szerintem nem szerencsés az ilyen éles határvonal, amit felvázolsz. Méghozzá pontatlan is, vagyis inkább a te elgondolásod ellenérve, - hiszen pl.'56-ban nem is omlott még össze a SZU, sőt, senki nem is döntötte meg, hanem később önmaga omlott össze, minden fegyveres harc nélkül! Legalábbis ami miatt ez bekövetkezett, nem az aktív cselekvés, hanem a körülmények egybeesése tette lehetővé, amit nem előidéztek, hanem megragadtak.
A szemlélődés különben sem egyenlő a teljes tétlenséggel, az helyzetfelmérés. Törvényszerüségek mindig hatnak, ami ellen lehet ugyan küzdeni, csak nem mindegy miért. A változtatás szándéka ebben az esetben eleve kudarc, legfeljebb az egyén saját meggyőződéséhez lehet hű, illetve a cél fontossága miatt vállalja a kitaposatlan út legtöbbször kudarchoz vezető nehézségeit.
A történelem ezt legalábbis igazolni látszik. Tehát a szemlélődés szerintem a helyzefelismerés és kihasználás lehetőségét adja, míg elébe menni a dolgoknak sokszor tévút. Hiszen megtervezni egy változást, (ha mégoly szükséges is) ahhoz annyi ismeret szükséges, amivel ember nem rendelkezik, míg felismerni azokat ha megértek - akkor lehet kihasználni.
De ehhez szerintem elsősorban szemlélődni kell.
...és még egy érdechesség, doktor úr. Az első képen a dalai málna SZINES, a második képen FEKETE-FEHÉR. Feltételezhető, hogy a meditáció színizombénulást is okoz, ami fekete-fehérséget eredményez.
Akyra, a meditáció ROSSZ dolog ! Hamarosan irok egy cikket is a Bal eset c magazinban, ahol tudományosan bizonyitok, addig is szeretnék mutatni két képet, mit eredményez a meditáció:
1. Meditáció előtt a dalai málna:
2. Meditáció után a dalai málna:
A meditáció mellékhatásai:
- szemromlás (szemüveges lesz, aki szemüvegetlen volt, 1es és 2es kép)
- hallásromlás (süket lesz, aki süketlen volt)
- gerinc problémák (a második képen ez is jól megfigyelhető, a pacák gerincproblémákkal, derékfájdalommal küszködik)
- potencizavar (ez chak tipp)
- öregedés felgyorsul (nézzétek meg az 1.es és 2es képet, észrevehető)
Még egy érdechesség: az első képen a pacáknak jobb kedve van, mint a másodikon. Ezen is érdemes elgondolkozni.
Én azt látom, hogy addig boncolgattuk, és hatoltunk a a világ dolgainak mélyére, míg kishijján megöltük a vizsgálat tárgyát. Érdemes-e olyan világban a rák ellenszere után kutatni, ami eleve elsorvadásra, és lassú fájdalmas halálra kárhoztatja az összes lakóját? Nem a tüneteket hanem a betegséget kell kezelni, ha már változtatni akarunk mineden áron.
Véleményem szerint a szikla statikussága nem a halál, hanem az örök élet jelképe. Megelégszik a puszta létezéssel, és nincs arra szüksége, hogy tegyen valamit, hogy "nyomot hagyjon" a világban, hiszen ott van ő maga. Igaz azonban az is, hogy a különböző vallásokban az örök élet a halál után kezdődik, de véleményem szerint ez a jelen kérdésben nem lényeges.
A szemlélődéshez hozzászólva, szerintem is sokkal bölcsebb dolog, mint az a fajta megismerés, amikor "boncolgatjuk" a megismerés tárgyát és ezzel összefüggésben meg is változtatjuk azt. (Csak, hogy egy példát említsek, itt van a kvantum mechanika. Vagy a részecske helyzetét, vagy a sebességét tudod viszonylag pontosan megmérni, de a kettőt egyszerre semmi esetre, mert a méréshez használt módszer nagyban befolyásolja vagy egyiket vagy másikat.)
Szerintem a víz részeiből akkor lesz egész, ha a cseppek önmagukat megőrizve tudnak egymásba kapaszkodni. Nem feolvadni, mert akkor szétszakíthatatlanokká lennének, de a víz nem ilyen, az bármikor újra egyedi önmaga lehet. De valami titok folytán képesek úgy össze illeszkedni hogy az kapoccsá lesz. De nem minden áron és ezért változik folyton, ezért van úton. Szabadon lesz önmaga és szabadon alkot egységet.
Ha az a kapocs azonban merev és szilárd, akkor ha egyszer széttörik, úgy is marad - mint a sziklánál.
Viszont a víz szabad mozgása még a szilárdságra is képes olykor, annak minden merevségével - jég formájában. És mindezt igaz ugyan, hogy átmenetileg, de egyuttal mégis önmagát tartósan megőrizve - egységként.
A cseppeknek ez a kapcsolódása egy érdekes titok... az abszolut szabadság lenne a legerősebb kötelék?
A szikla makacs, csokonyos, megis engednie kell az ido vasfoganak, viszont a patak minden erofeszites nelkul folyhat, es egyre erosebb lesz.
A patak elete is jobban hasonlit az emberehez,
forrasban ered, eloszor fiatal, majd egyre idosebb, tobbet tud faragni a partjaibol, de a vizeben is tobb anyagot visz magaval, es a vegen elkeveredik a nagy tengerrel, ami nekunk a vilagmindenseg, amivel halalunk pillanataban egyesulunk.
"A kérdés az, hogy miként lesz az EGY része a csepp (az ember)? Úgy, hogy elveszíti sajátmagát, és feloldódik, vagy úgy, hogymegőrzi egyéniségét, és saját arcával járul hozzá az egység "sokszínűségéhez"?"
Ne személyiségben gondolkozz. Azokat a stílusjegyeket amiket viselsz, azokat is kialakította valamilyen erő. És azok szintén részei valaminek. Minden cucc egy közös gyökérből származik, és azok egymáshoz képest ide-oda modulálódnak/interferálódnak. A közös gyökér vagyunk. Az alapvető lényünk: az Abszolút.
Teljesebbé válunk (egyre tudatosabbak leszünk valódi lényünkre), nem valaminek a részévé.
A kérdés az, hogy miként lesz az EGY része a csepp (az ember)? Úgy, hogy elveszíti sajátmagát, és feloldódik, vagy úgy, hogymegőrzi egyéniségét, és saját arcával járul hozzá az egység "sokszínűségéhez"?
Keveredni, de inhomogénnak maradni, vagy feloldódni?
Igen, arra gondoltam, hogy az állandó uton levés a sajátja a víznek, miközben minden formája (pataktó az óceánig) csak átmenet.
Ebben azért két dolgot megkülönböztetnék. Egyrészt a mozgás, a változás maga az élet, a mozdulatlan változatlanság a halál jelképe is lehet. Ha ebben az értelemben vesszük, egyértelmü hogy a víz mellé tenném a voksom.
Én viszont nem ebből a szemszögből gondolom, hanem abból, hogy a létezés kétféle formájáról van szó. Elébe menni a megismerésnek, felfedezni, alkalmazkodni, - vagy passzívan szemlélődve elérni ugyanezt.
Ez utóbbi azért szimpatikusabb számomra, mert az is jellemző a környezetre, az is egy információ, hogy mi mikor és hogyan kerül elém. Míg az előbbi (tehát elébe menni a dolgoknak) inkább saját megismerést segíti elő, mert sok függ az egyén útirányától, tempójától.
Tehát ha elmegyek valami mellett, vagy valami felé, akkor a saját irányom és tempóm meghatározza a körülményt, míg ha elébem jön a megismerés, az a megismerendőről már eleve többet árul el. Persze azért ez ilyen élesen nem választható el, de jellemző lehet.
Remélem, nem voltam túl zavaros.
Ami a hozászólásodból leginkább megfogott, a következő mondat volt:
"Az sem biztos, hogy a vízcsepp tenger akar lenni, lehet, hogy csak folyni akar."
Nem tududom pontosan, hogy te mit értettél ez alatt a mondat alatt, de én azt, hogy a "vízcsepp" úton akar lenni anélkül, hogy célba érne, mássá alakulna. Örökké lenni akar a saját formájában, önmaga akar maradni, de az út ptakká, folyóvás stb. teszi. Javíts ki kérlek, ha nem így gondoltad.
Az alapgondolatom nekem egészen más volt a patakkal kapcsolatban, de ez az érv alapos megfontolást érdemel. Ezen még gondolkodnom kell.
A hozzászólásod többi része valahol olyasmi, mint amire Akyra is gondolt, és kétségkívül igaz is.
Itt szeretném megkérni a többieket is, hogy az idézett mondatot segítsenek elemezni.
Érdekes kérdést vetettél fel.
Azt hiszem, én is a sziklát választanám.
A patak, a folyó, a tenger látszatra szabadabb és állandóbb. Viszont a szikla nemcsak forrás, vagy akadály, de megtartója is a víznek. Szilárd part nélkül mivé lenne? Elpárologna és nem lenne többé víz. A folyó csak a szilárd talajon tud utat törni és célhoz érni. Azzal, hogy homokká morzsolja a sziklát, önmaga is elnyelődik, - a legközelebbi szilárd rétegig, ahol ismét össze tud gyűlni, majd forrásként feltörni. De ehhez is egy szilárd talaj, szikla kell, ami nemcsak felfelé tör, de a mélyben is alkotó elem. A tenger bármilyen hatalmas és kiszámíthatatlan, mégis megtörik a partokon, mégpedig szilárd parton. Ez a part nemcsak korlát, gát, hanem megtartója is a tengernek.
A biztos talaj megtart és lehetőséget ad saját utat törni. Az sem biztos, hogy a vízcsepp tenger akar lenni, lehet, hogy csak folyni akar. De mindkettő is csak szilárd talajon, szilárt partok között lehet.
A patak léte (és minden formája) a szikla lététől függ.
Én vitatnám, amit a színekkel kapcsolatban írtál. Azok a színek nem a csepp színei, hanem csupán a fény az, amit részeire bont nem a sajátja csak kölcsönkapta. Ha párhuzamot akarnék vonni, akkor olyan, mint amikor valaki más gondolatait mondja el, elemzi és így próbál tündökölni. A gondoltok természetesen ettől még nagyszerűek maradnak, de nem azt mutatják meg, hogy az, aki elemzi milyen nagyszerű, hanem a forrásukról mesélnek.
A szivárvány színei ott vannak a fehérben. A nap erénye a fény és a víz javára csak az írható, hogy részeire bontja azt, és ráirányítja a figyelmet.
A leírással semmi gond nincs. Csupán az az eset állt elő, hogy te más nézőpontból nézed ugyanazokat a dolgokat, más megvilágításban látod őket. Ez a lényegen nem változtat, ha egyáltalán van lényeg, tehát haekceitista nézőpontból van olyan sajátosságcsoport, ami a szikla sziklaságát adja stb.
Viszont annyit azért hozzá tennék az általad elmondottakhoz, hogy a patak akkor is patak lesz ha a víze mérgezett, vagy terméketlen tájakon fut keresztül. A szikla pedig akkors is, ha senki nem épít belőle házat, stb.
Ám ha a patakban van, hajlamos azt hinni, hogy a patak ő, s ekkor fáj a tenger hiánya, ahogy a csermely emléke is szomorít.
Nem patak a vizcsepp. Ezt ne felejtsd.
A csepp egy a patakkal. Nem a patak egy csepp.
A csepp nem a tenger része. Alkotóelem.
És a tenger részesedik a csepp ajándékában.
De a csepp alkatrésze a forrás kiteljesedésének.
Nincs két egyforma csepp. Mindegyik önnön hatalmasságán keresztül, akaratlanul is a Forrást tükrözi vissza.
S miként a szennyezett vizben megtörik a fény, úgy a letisztult csepp a színek pazarnyi csodájával kápráztatja el a világot.
Egy nap szivárvány lesz biztosan, s mit ér a szivárvány akármelyik szín nélkül?
A tiszta csepp tudja.
Tudja, hogy fontos a léte.
-------
Nem adhatok neked választ.
Nem is fogok.
A te színed a tied.
Remélem, látni fogom.
Azt hiszem te értetted meg legjobban azt, hogy mire gondoltam a kérdésfelvetés kapcsán. A kérdést nem csak nektek, hanem magamnak is feltettem és azért nem adtam meg rá a választ mert még nem tudtam dönteni, de már napok óta kísért a kérdés.
Azt mondod, hogy a vízcsepp a patakban is megőrzi ezt a mivoltát és a tengerben is fontos marad. De vajon a vízcsepp úgy gonol-e magára szívesebben mint egyéniségre, vagy úgy mint a tenger részére?
Az különösebben nem érdekel, hogy a kívülállók mit gondolnak róla. Ha tükörbe néz mit lát?
Válaszolj kérlek, segíts nekem megtalálni a válaszokat.
Köszönöm neked ezt a mesét, és köszönöm azt hogy gazdagítottad ezt a topicot. Különös, hogy mennyi mindenki számára megszívlelendő bölcsesség bújkálhat egy gyerekeknek szánt mesében nem?
Lehetséges, hogy találkoztunk mi már egy holdudvar nevű fórumon? A vicc amit ide írtál, az egyik kedvencem, csak azt magyarázd el, hogy hogyan jutott a kérdésről pont ez az eszedbe. Az öreg Frajd Zsiga bácsi hülyét kapna a gyönyörtől ha ezt elolvasná. :-)))
Egy vékony, nyúlgerinc fickó sittre kerül, a cellatársa egy nagy, benga állat. Este szól a nagydarab:
-Ma este papás-mamást fogunk játszani. Mivel most kerültél ide, választhatsz, mi akarsz lenni. Apuka, vagy anyuka?
-Hát, ha már úgyis meg kell lennie, akkor apuka.
-Jó.Én leszek anyuka. Akkor azt játszuk, hogy apuka leszopja anyukát.
