1.Gyerekkoromban többször hallottam, hogy peregi csúfság. Hiába googlizom, nincs találat. Tudja valaki, hogy milyen csúfság esett meg Peregen?
2. A nyelvjarasorzo.eoldal.hu eboldalon van egy Tájszófejtő c.rovat többségében Solton (Bács-Kiskun megye) használt tájszavakkal. Érdekel az itt fórumozó nyelvészek/nyelvészkedők véleménye.
KURHÉJA
Gyerekkoromban sokszor hallottam, ha tavasszal megjelent a magasban egy sas, amelyik kiscsibékre lesett. A falu szélén az első asszony, aki észrevette, elkezdett kiabálni: kurhéja!, kurhéja! - aztán átvette a másik, és így úszott a madárriasztás végig a falun. Érdekes melódiája volt a kiáltásnak, az első szótagot mélyebb hangon, hosszabban mondott (énekelt) második követte, a harmadik egészen megrövidülve ismét magasba csapott.
Nagyon meglepett, amikor megtudtam, van ilyen magyar családnév is.
Honnan származhat ez az állatriasztó szó? Merre használják az országban? De szeretném tudni!
UDUNI KUTYÁJA!
Ha az ember 14 évesen elkerül anyanyelvi nyelvjárási környezetéből, a tájszavak közül számos kiesik az emlékezetéből. Aztán ha előáll valami olyan helyzet, amelyben valamikor használta, újra eszébe jut.
A napokban a szülői házunk udvarán tettem-vettem. Látom, átjött a szomszéd kutya.
Éppúgy, mint kisgyerekkoromban, szaladtam felé, toppantottam és mérges hangon rákiáltottam: „Uduni kutyája!”
Furcsa az olyan megszokott rövid állatűző szavak helyett, mint a sicc, hess, hücs, majd’ mondatterjedelmű kifejezéssel zavarni azt az ebet. Vajon mi az, ki az az uduni?
Azt is jó lenne tudni, merre használták, használják-e még valahol.
A BORDÓ
A tájszavak egy-egy nyelvjárás olyan ritka szavai, amelyek vagy nem fordulnak elő a köznyelvben, vagy a jelentésük tér el gyökeresen a köznyelvben használtaktól. Erre példa az én szülőhelyem „bordója”.
Általában egyfajta színt értünk rajta. Gyerekkoromban egy nagyon jól használható mezőgazdasági hulladék volt a bordó.
Édesanyám így mesélt családunk egyik nehéz életszakaszáról: „Akkor vót a Felvidék visszacsatolása, férjem behíták katonának. Itt maradtam ezer bajjaa, két kicsi gyerökkel. Hogy bódogúni tudjak, Zsófi sógornőm - itt laktak a tanyán - gyütt segíteni kukoricát szönni. Éjjee mög vágtam a kukoricaszárat. Mikó mögvót ez a munka, sógornőm eevitte a gyerököket hozzájuk, én mög hétszámra möntem másoknak kukoricát szönni azér, hogy a szaamát behozzák, a búzát eevessék.”
Akkor a kukoricaszedés a csövek letörésével kezdődött, azokat halomba dobáltuk, majd kocsiba – természetesen lovaskocsiba – raktuk, rosszabb esetben talicskával toltuk be az udvarba. A gangon várták a fosztást. A csupasz csövek a góréba kerültek, a csuhé meg célszerű háziipari alapanyag volt: lábtörlőt lehetett belőle csinálni, de jó szolgálatot tett a szőlő kötözésénél vagy a hordódugó tömítésénél is.
A kukoricaszárat utóbb rövid nyelű szárvágó kapával a tövénél levágtuk, kévébe kötöttük, a kévéket kúpokba raktuk össze. Lassan ez is az udvarba került.
Télen aztán egy-egy kibontott kévét tettünk a teheneink elé a jászolba. A leveleket jó étvággyal megették, a lerágott kukoricaszár lett az ízék. Kiszedtük a jászolból, amikor megszáradt, újból kévébe kötöttük. Onnantól lett a neve bordó.
A bordót aztán eltüzeltük. Éles kézzel könnyű volt megfelelően hosszú darabokra vágni, hogy beférjen a katlanba. Ruhacsipesznek is használták. Gyerekeknek azonban játékkészítésre volt jó. Kis ökröket lehetett mesterkedni belőle, meg még mi mindent! Én vitorlás hajókat szerettem csinálni. Csak félbe kellett vágni egy-egy szekciót, beletűzni egy galambtollat, a végébe nehezének egy kavicsot bedugni, és máris vitte a tavaszi szél át a tavon, mintha az óceán hullámai közt röpülne
Hol használják még a bordót ilyen jelentésben?
TÁJSZAVAK A „SZÓMÚZEUMBAN”
Karácsonyra gyerekeink kedves ajándékkal leptek meg, a Hajdu Endre összeállította Szómúzeum című könyvecskével. Alcíme szerint „Ódon, furcsa, érdekes, bolondos, emlékezetes szavak, nevek, címek tára”
Olvasgatása tényleg élményt nyújt. Számos sikertelennek bizonyult nyelvújításkori szóval találkozhatunk benne, régvolt mesterségek szakkifejezéseivel, számos alkalmi szóképzéssel-szóösszetétellel és tájszavakkal is.
Az eredetmegjelölés, azt hiszem, nem igazán szaktudományi: többnyire erdélyi, ritkábban székely, egyszer-egyszer göcseji, északkeleti vagy egyszerűen tájszó olvasható zárójelben a szavak mellett.
Olyan szavakat olvasok benne, mint gocsmány (egyházfi), prikulics (lidérc), ibolyagomba, kígyósüveg (gombafajta).
Számos nagyon szellemes összetett szó is előfordul benne: füttylik (száj), málnapásztor (medve), kanbagoly (agglegény).
Az észtok (erd., koponya) gyerekkoromat juttatta eszembe: „Az eszöd tokja!” vagy a „Fejed lágya!” azt jelentette hogy „Bolondságot mondtál”. Ha a bolondság nagyon nagy volt, már egész mondattal fejeztük ki a véleményünket: „Bolond vagy të, csak nem geringósz”.
Itt a tájszófejtőben de szívesen találkoznék sok hasonló, megőrzésre érdemes magyar szóval!
BÁKÓ
Keleti szomszédunknál van ilyen nevű megye is.
Régen, amikor még otthon voltam, melléknévként használtuk.
- Në lögyé má ilyen bákó! – mondta édesanyám, amikor nem mertem valamit megtenni, pedig már „nagy fiú” voltam.
A köznyelvben „élhetetlennek”, „gyámoltalannak” vagy egyszerűen „maflának” mondjuk.
HÓDAS
Még egy pejoratív – elmarasztaló – szó a szülőföldemről: a hódas. A köznyelvben holdasnak mondjuk. Jelentése valahol a holdkóros körül van. Olyan embert illetünk ezzel a jelzővel, akinek bolondos ötletei vannak, aki valamilyen szokatlan, az adott helyzetből logikusan nem következő dolgot csinál.
Szó mi szó, (a Nyelvjárásőrző elindításából következtetve) ’magam is ölég hódas vagyok.’
TŐDÖKLŐ ÉS VONYIGÓ
Igen meglódult a világ. Sok hasznos, érdekes tevékenység, a végzésükhöz szükséges eszköz, munkafogás hullik ki, marad el: kevés hasznot hoz.
Szülőfalum-városom nyugati szélén hosszan elnyúló „Szöllőhögy”, ahol annyi földimnek volt szölleje [szőlőskertje], egyre kopaszabb.
Sok munka van a szőlővel, musttal, borral, nem éri meg a fáradozást. Hiába a védett lyukpincesor, bennük haszontalanul állnak, romlanak a borászati eszközök, köztük a tődöklők is.
A tődöklő speciális tölcsér, kis dézsaformájú eszköz. A kifolyócsövet a hordólyukba kell illeszteni, máris önthetjük bele vödörrel a mustot.
A vonyigó is korszerűtlen lett, amióta a szalmát nem kazalba rakják, csak a bálákat rakják halomba.
A vonyigó szigonyszerű, fanyelű eszköz volt, amivel szalmát tudtunk a szalmakazalból kihúzni, hogy az istállóban almot terítsünk az állatok alá.
AGGAT
Akárcsak a bordónak ennek a szónak is van köznyelvi jelentése: szárítókötélre szoktuk aggatni a frissen mosott fehérneműt.
A mi vidékünkön egészen más jelentéssel is használjuk, éspedig részeshatározó-raggal: "Nem vöszöd észre, hogy aggatsz neköm?" - mondja egy anyuka a körülötte lábatlankodó fiacskájának ( "Nem veszed észre, hogy zavarsz a munkámban?").
KANDZSI
Kisgyerekkoromban számomra nem jelentéktelen „személyiségnek” számított a kanász, aki kora reggel valódi ökörszarvból készített dudával jelezte érkezését, vagy a gulyás, aki hangos ostorpattogtatással tudatta, ideje útnak indítani a teheneket a legelőre.
Csináltam én is magamnak: rövid nyele volt, a vastagabbik szára kenderkötél, aztán keskeny szíj, a végén pedig a sudár kenderkócból, de néha még lószőrből is. Csattogtattam is vele jó hangosakat, a gulyástól lestem el, hogyan csináljam.
Nekem az kandzsi volt.
Jóval később olvastam, hogy az én szerszámomat hivatalosan karikás ostornak hívják.
Talán a kancsukából rövidült kandzsivá, amivel viszont csak olvasmányaimban
találkoztam.
KAJDÁSZIK
Mifelénk ma már jobbára kiabálnak, ha hangoskodni van kedvük a falubelijeimnek. Valamikor, hat évtizede inkább kajabáltak vagy kajdásztak. Az utóbbi szó jelentésárnyalatában ott bujkált a rosszalás: "Mit kajdászik folyton ez a szomszéd?!" Ennél rosszabb volt, ha azt mondták, hogy óbégat az illető.
Ugye milyen árnyalt kifejező eszközökkel rendelkezik a tájnyelv?
KANDZSIKA
Solttól Ladánybene 40 km-re keletre fekszik. Ott a kandzsit kandzsikának hívják, tudtam meg az ott született Jobbágy Mártától.
Ez az alak már közelebb van a köznyelvi kancsukához. Nálunk a szóvégi -ka szótagot kicsinyítőképzőnek érezték, hisz' az komoly eszköz, nem olyan apró, mint például az "ustor" mégsem becézzük.
HADZSA ÉS DÉLIBÁTOR
Vannak tájszavak, amelyeket olyan gyakran használtunk, hogy lehetetlen elfelejteni. A fönti két szó meg azért maradt meg az emlékezetemben, mert csak egyszer hallottam édesanyámtól – ő volt igazán otthon a szülőfalumban.
„Olyan hadzsa paraszt” - mondta valakiről rosszalóan. A szövegösszefüggésből az derült ki, hogy erőszakos, kíméletlen, könyörtelen, törtető ember az illető.
A délibátor pedig egy meggondolatlanul vakmerő fiatalember jelzőjeként hangzott el édesanyám szájából.
A hadzs(a) a mekkai zarándoklat, míg a hadzsi a zarándoklaton részt vett mohamedán arab neve. A deli szó oszmán-török jelentése „szilaj, vad, őrült”, a batir (mély hangrendű i-vel) hőst, vitézt jelent.
A török hódoltság alatt alighanem gyakran használták mindkét szót, százötven év múltával kezdtek feledésbe merülni. Anyanyelvjárásomban egészen a 20. századig megőrződtek.
MISKÁROL, ELŐHASI ÉS EGYÉB MEZŐGAZDASÁGI SZAKSZAVAK
Városi embernek, márpedig egyre alacsonyabb a falun élők részaránya, tájszónak tűnhet egy-egy ritkán hallott mezőgazdasági szakszó.
Magam is szülőhelyemen használt nyelvjárás darabjának gondoltam az előhasi (először vemhes [háziállat]) melléknevet, pedig az internet tanulsága szerint az állattenyésztők országszerte használják. A miskárol igét (nőstény állatot ivartalanít) is ismerik az egész magyar nyelvterületen.
A maglódisznó („maglósertés: legelőre vert, anyának szánt sertés” [Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon, Gondolat Kiadó, 1959]) viszont, ha igaz, csak mifelénk van használatban.
Én forgatni igyekszem kora tavasszal itthonról haza, mert akkor kell a kiskertet fölásni.
Végül még egy, bár nem csak mezőgazdasági szó, az egyhasi. Először szülőfalum egyházi anyakönyvében olvastam: „… egyhasi két fiacskája”, azaz ikrekről írt a lelkész. Megnéztem a világhálón, és mit ad isten, számos előfordulással lehet találkozni.
Nagyanyám finomságai Ráckeresztúrról: piszlangmálé, pampuska
Csirapiszli, piszlangmálé
Mosott búzaszemeket nedvesen tartjuk, amíg csirázni nem kezd. Akkor megpirítjuk és összetörjük. Annyi tejjel, ami ellepi megfőzzük. Ezt a masszát egy lábosban megsütjük, lehetőleg kemencében. A lábasból kanállal esszük. Finom édes, illatos. Aki szereti, tehet bele kis cukrot is.
Pampuska
Az akácfa vagy bodzabokor virágját vízben rázogatva megmossuk, majd tiszta konyharuhára fektetve leszárítjuk. Ezután a virágokat leszedjük a szárról, híg palacsintatésztába keverjük. Kanállal forró zsírba szedjük és megsütjük. Lehet cukrozni a kész pampuskát.
(Halai Éva)
LIPÁNCOS ÉS GURNYASZT
Gyerekkorom mélyéről merült föl ez a szóláshasonlat: gurnyaszt, mint egy lipáncos csibe – „magába roskadtan ül, mint egy beteges csibe”.
A gurnyaszt ige Arany János Toldijában is kissé eltérő hangalakkal előfordul: „Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepűl-e?” Úgy gondolom, hogy a mi alakváltozatunk a korábbi, és talán a görnyed szóval áll rokonságban.
Lipáncos csibe a többitől fejlődésében elmaradt, jellemzően szaros fenekű kis jószág, ami azért ki szokott kupálódni. Azon tűnődök, milyen kórt jelenthetett az a valamikor volt lipánc főnév.
KELEMPÁJSZMADÁR ÉS VAJRÉNYE
Én nagykanizsai nagyapámtól tudom, hogy a rántottát "vajrénye" néven emlegették, és, mint mesélte, Göcsejben a mókust "kelempájszmadár"-nak nevez(ik)ték.
(Jónyi Iván közlése)
Lafanc és rinnya
A szülői ház számos esetben idéz föl bennem réges-rég használt szavakat.
Esik az eső, a szőlőt kacsozni meg kötözni kellene, de kinek van kedve hozzá? Csupa lafanc minden…
Ha már kellemetlen dologról esik szó, a disznóólba kell menni. (Istenem, hol van már az a disznóól!) A disznó a közhiedelemmel ellentétben nagyon tiszta állat: csak az ól egy bizonyos szögletébe piszkít, és ha az ember kicsit késik a ganézással meg a friss alommal, akkor bizony ott a rinnya, a vizelettel, ürülékkel kevert sár. Jobb időben megcsinálni, amit kell!
CICÖRÉL, CSÖCSÖRÉZ
Mifelénk a kakas cicörél: meghágja, megbúbozza a tyúkot. Az Új Magyar Tájszótár szerint csicsörél, cicërél alakban is előfordul.
Ártatlan-naív kisgyerekkoromból való emlék: a szomszéd kislány, egy évvel öregebb volt nálam, de még ő sem volt iskolás, így szólt hozzám: „Gyere, Imrike, cicöréjünk!” („S választottunk magunknak csillagot…” – ahogy Petőfi írta.)
A minap nyugatra került gyerekkori barátommal beszélgettünk gyerekkori dolgainkról. Mondja, V. Pista melyik leányt cicöréte. . A szövegösszefüggésből kiderült, csak csöcsörézte (a mellét tapogatta).
Hát én idáig ezt se tudtam, hogy a szónak ilyen jelentése is van.
NÖVÉNYNEVEK: FOLYÓKA, MÁCSONYA, PURCSINKA
Nem tudom, hol a határ a botanikai, köznyelvi és nyelvjárási növénynevek közt, vagyis hogy egy átlagmagyarnak kötelező-e tudnia egy-egy gyomnövény hivatalos nevét.
Amikor a sógorom egy nálunk szokatlan szerszámot, acatolót hozott, először kezdtem kételkedni, mácsonya-e a mácsonya. Utánanéztem, hát a mi mácsonyánk „hivatalosan” aszat.
A szép virágú, de alattomos folyóka – másutt folyófű, győtény, hajnalika, mezei paploncz, suttyáng.- valójában apró szulák, botanikai nevén Convolvulus arvensis.
A porcsint (porcsinrózsát) gyerekkoromban csak mint kerti dísznövényt ismertem. Gyomnövényként az utóbbi években „mutatkozott be”. Ámulva hallom, hogy Ladánybenén – negyven killométer légvonalban - már több mint fél évszázada irtják kapával a purcsinkát.
KÉT TÁJSZÓ ZALÁBÓL: SZAKRAVIZSIGÓ, SZAKRAVÉDER
„A balatonyon sokan vótak, mint a szakravizsigó.”
Nagypapám szokta emlegetni: szakravizsigó, szakravéder. Ez amolyan szópótló szó, mint például a most használt, tök, állat, sár, zsír, izé....
Megpróbáltam lefordítani. A szótő: szakra (sacra) valamilyen szentes dologra utal. A többi rész értelmetlen.
(A Hoxa nyelvjárási fórumából: „szabórolandka”)
TRÉFÁS MEG HANGULATOS SZAVAK ZALÁBAN
A Hoxa nyelvjárási fórumában „szaborolandká”-tól tudtam meg, hogy ott karómarónak hívják a bort („na, az ujan is löhet!”) és mókusvíznek a pálinkát („az talán má ëgy kicsivee jobb vóna”).
Aki ott csatangol, az csótorog, és az olyan szétszórt, szórakozott emberre, mint amilyen én is vagyok, azt mondják, hogy eceboca.
A GUGYESZ
Ha szemem elé kerül egy-egy nyelvjárásinak sejtett szó, meg szoktam keresni A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárában, hogy benne van-e. Ez a szó bizony nincs.
Beírtam az internetes keresőbe, ott is mindössze 6 – 7 előfordulást tapasztaltam. Egyszer mint fórumos álnév szerepelt. Egyik fórumon olvasom, hogy „ a "pecó"az épitkezésnél kis bungalló,felvonulási gugyesz, amibe a szerszámokat tárolják.” – tehát valami épületféle.
Illyés Gyula a Puszták népében ezt írja: „[A "vándollók":]. Este érkeztek, s csak szállást kértek. Rendes helyük volt, a borjúistállókhoz épített kis csalamádé-fészer, a "gugyesz"…” Ez szerint ő is felszíni kis épíménynek tudta.
A mi udvarunk sarkában levő gugyesz verempince volt: talán 2x4 m. alapterületű, fölfelé szélesedő gödör, fölötte nádtető, mint a nagy házon, elöl lelakatolható deszkaajtó, hátul apró szellőzőnyílás. Krumplit, répát, gyökérzöldségeket tároltunk benne télire.
Ilyennek írja le a Magyar néprajzi lexikon a „veremólat”. (Valamikor nekünk is olyan tyúkólunk volt.)
KUKUCSKA
Bújom az internetet. Azt szeretném tudni, használják-e mások is a kukucska szót olyan jelentéssel, ahogyan a gyerekkoromban én.
Találtam rajzfilmfigurát, gyerekcipőboltot, magyar családnevet, és nagylátószögű kitekintőt is kínálnak ilyen néven. „Kukucska a testben” címmel a diagnosztikai célú ultrahangos képalkotásról olvasok. Egy süteményrecept – valami fordított süti. Újabb recept… Na végre!
Kaldeneker György médiaszakács (?) weboldalán akácvirágból készíthető szörpről és rántott akácvirágról olvasok.
„Gyerekként kukucskának neveztük, mert ha a virágát megnyomtuk, kikukucskált belőle a porzója. A zsenge virágokat csak úgy letépve a fáról megettük, érezni lehetett a közepében megbúvó cseppnyi mézet” – írja a szerző.
Más gyerekek kihúzták a virágszirmot és leharapták a belső végét. Én a fürtöt egészben vettem a számba, a szárát kihúztam, a sok virág a számban maradt. Kevésbé volt édes, de finom volt az úgy is!
Ehhez kapcsolódó felejthetetlen eset történt meg velem, amikor az osztályom tanulás helyett ürgeöntéssel töltötte a délelőttöt. (Nagyon elszaporodtak a kártevők.)
Útban hazafelé szorgalmasan „kukucskáztam”. Eközben csókolt szájon egy méhecske: megsértődhetett, mert megzavartam mézgyűjtő munkájában. Mire hazaértem, úgy földagadt az ajkam, hogy még fütyülni sem tudtam.
De megijedt édesanyám! Amikor aztán megtudta, mi történt, így vigasztalt:
- Möggyógyúsz, mire Sóton bíró lösző.
FÉ’BELI
Reggelihez készülődünk. A feleségem megkérdezi, miért van a hűtőgépajtóban két flakon tej.
- Nem vëttem észre, hogy van még fé’beli doboz, azé’ nyitottam ki újat – válaszoltam. Másképpen kifejezve: nem tudtam, hogy van még doboz, amelyikből csak a tej fele hiányzik.
Fé'beli – de ritkán kerül a nyelvemre ez a hazulról hozott szó! Nyelvjárási szó lenne? Keresem a Magyar Értelmező Kéziszótárban, hiába. Többet tud A magyar nyelv történeti – etimológiai szótára, de abban sincs benne. Marad a világháló. Beírom a keresőbe, nagyjából 273 találatot jelez ki. Nem olyan sok. Néhánynak nincs köze az én szavamhoz, például amikor „harmadik félbeli hozzáférési jogról” írnak (- a helyesírás hibátlanságáról nem vagyok meggyőződve). Talán arab személynév is van a találatok közt. Néhány régi könyvben (Eötvös Károly: Balatoni utazás, Mathematikai műszótár [MTA-kiadvány], Petri Mór: Szilágy vármegye monographiája, Vas Gereben: Egy alispán) és egy Baudelaire-vers Babits magyar fordításában az általam használt jelentéssel szerepel. És még összesen három bejegyzés netezőktől, természetesen köznyelvi formában: félbeli.
Lám, egy kihalófélben levő magyar szó, ami vidéki emberek szájáról röppen föl időnként.
Megőrzésre érdemes!
KÍSÁNKODIK
Mielőtt még hosszabb időre elkerültem volna otthonról, történt ez velem.
Miért, miért sem, semmi sem volt nekem jó, mindenbe belekötöttem, mindenért morogtam. Édesanyám szelíd szavakkal rákérdezett:
-Ugyë csak azé’ kísánkodsz, hogy a szó össze në vágjon?
Magamban mindjárt igazat adtam neki. Tényleg nem volt semmi okom, hogy zsörtölődjek, „kísánkodjak” vele. („Nem nyafognék, de most már késő” - József A.)
Ha eszembe jutott, hadd járjak már utána!
Kedvenc szótáromban (MNyTESz) nem lelem. Talán az anyanyelvjárásomban föllelhető íző beütés miatt? Úgy is van. Találok egy „késa” címszót, föltételezhetően finnugor eredetű, a 12. – 13. századtól vannak rá adatok. Egyik jelentése „veszekedés, huzakodás” Igei alakja a „késálkodik”. Ómagyarkori jelentése: vitatkozik valamiről, kételkedik valamiben.
A világhálón alig találtam valamit. Egyetlen példát találtam a nekem ismerős hangalakkal: „sokszor rötyögtem, ahogy ott kísánkodik Nasi a pici macseknak” (bleachszerpjatek.forumotion.net/.../justin-haza-t318.htm).
Csak a vonzata szokatlan nekem.
Másoknak is?
A VACAK
nem föltétlenül vacak.
az meg biztosan nem volt vacak, ami nekünk volt. Tulajdonképpen ágy volt négy vaskos lábbal, gyalulatlan deszkából csinált oldalakkal, a szalmazsákban meg kukoricacsuhé volt. Eredetileg az istállóban volt a helye: A nagyapám szeretett azon hálni: közel volt kedves lovaihoz. Aztán elment tőlünk, még két éves sem voltam. Később az 1942-es árvíz elvitte az épületet a vqcak fölül, de az sértetlenül túlélte a megpróbáltatást. Az új ház elé, a gangra került.
Én is szívesen aludtam rajta békazenétől hangos nyári éjszakákon, mígnem pesti rokonoktól elnyűtt rekamié került helyette. (Az tényleg nagyon vacak volt!)
A világhálón vacok alakban találtam ilyen jelentésű szót: http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/5-1079.html
Lehet, hogy mi rosszul mondtuk?
RÍPOL
„Ripol a gyerök” – állapította meg édesanyám tárgyilagosan, minden harag nélkül, amikor kicsi unokái ezt-azt elrontottak a házban, mert „a gyerök az ulyan”. Olyan: mindent szeretne megismerni, közelebbről kipróbálni, de még nincs megfelelő tapasztalata.
Rokonértelmű szavai a rongál, rombol. A különbség éppen a szándék hiányában van.
Manapság számos „serdültebb” gyerek akarattal rongál, rombol, mert soha nem volt még módja megtapasztalni a teremtő munka örömét.
ELSZATYÁROL
Élete alkonyán Édesanyám már gyerekeinél – nővéreméknél vagy nálunk – lakott. Természetesen gyakran és örömmel utaztunk vele haza. Majd’ mindig, amikor kocsival közeledtünk a szülői házhoz, lírai hangulatba került. Ilyenkor Kisfaludy Károly költeményét szokta idézni:
Szülőföldem szép határa!
Meglátlak e valahára?
A hol állok, a hol megyek,
Mindenkor csak feléd nézek.
Amikor a ház előtt megálltunk, már a valamikor nagyon elismert Pósa Lajos versét mondta („Anyám intése”):
El ne add az ősi házat,
El ne add az ősi telket,
Hol a csűrön késő őszig
Gólyamadár kelepelget!
Otthon az intelme már sokkal prózaibban hangzott:
- Aztán ee në szatyárójátok a házat, ha má nem löszök – mert, ahogy nagyapám szokta mondani, „a ház nem vagyon, dë nyugodalom”.
Nem adjuk el, nem potom, de semmi pénzért!
MEGŐRZÖTT LATIN A NYELVJÁRÁSBAN: PUBLIKÁL ÉS APRËHËNDÁL
Valamikor a latin nagyon rátelepedett a magyar nyelvre, mígnem a 19. századi nyelvújítási mozgalom megfelelően vissza tudta szorítani. (Angol nyelvi hatásra most kezd újra visszaszivárogni.) Anyanyelvünk egyes rétegeiben azonban számos szó őrződött meg.
Kisgyerekkoromban abban a bizonyos Pest – Pilis – Solt - Kiskun vármegyei nagyközségben még használták a publikál szót. Vasárnap délelőttönként a református istentisztelet után a községháza előtt gyülekezett a nép, hogy meghallgassa, mit publikálnak ki – ez bővebb híranyag volt, mint amit kidoboltak.
Még ma is él egy másik latin eredetű szó, az aprëhëndál bírálgat, elmarasztal jelentéssel. Példának egy napokban hallott bölcs megállapítást idézek: „Minek aprëhëndáni az öregöket, ha mi së tudjuk különbű csináni.”
KÚDÚS és MÉN
Nem tudom, tájszónak nevezhető-e, ha az a köznyelvi alaktól csak „szabályos hangmegfelelésekben” tér el. De nézzük csak a koldus és a megy szavunk szülőhelyemen élő változatát! Ebben a két szóban több talán a különbség.
Nálunk, ha valaki túlzásba vitte a rongyrázást, azt mondták: „Na nízd má! Kúdúsékná bál van.”
Ha rossz példát találunk követni, tanulságként – utólag persze – elmondhatjuk: „Bogár után szarba mén az embör.” (Egyébként mifelénk az embör mögy, ha éppen nem gyün.)
Pösztörködik
Mifelénk, persze arra a gyerekkorombeli mifelénk akkor pösztötködött az embör, ha valami nem épp a kedve szerint történt, de olyan nagyon azért nem is volt ellenére. Ilyenkor mondta még egy kicsit a magáét…
A köznyelvi morgolódik mellett szokták a valószínűleg szintén nyelvjárási eredetű óg-móg igét is mondani.
Szokásom szerint megnéztem a világhálón, gyakran fordul-e elő ez a szó.
Így, őzö nyelvjárási alakban nem találtam, pedig reményeim szerint a Bösztör helységnévvel van etimológiai rokonságban.
A peszterkedik alak sem igazán nagyszámban található: a Google keresőjében 206 előfordulás. Egyhelyütt azt olvasom, hogy „szöszmötöl valamivel, pakolgat”, másutt „erőlködik, igyekszik”. Egy fényképen Bogika peszterkedik – olyan dogot csinál, amit nem is lehetne. Felnémeten sündörög, piszmog a jelentése. A http://burgetstylus.gportal.hu/ szerint „sündörög, álldogál, valami körül forgolódik” A Magyar Tájszótár szerint meg „tehetetlenül igyekszik, iparkodik, erőlködik, erőlködve kapaszkodik, csipeszkedik, valamiben mesterkedik”.
Köthetném az ebet a karóhoz, mondván, hogy igenis, én tudom jól! Én is jól tudom.
BÖKÉKÖL
Mikor bökéköl az embör gyeröke?
Hát például olyankor, amikor nagy melegben valaki a szőlőhegyi lyukpince hűvösét választja, hogy ott borozgasson baráti társaságban. Nagyon kell ilyenkor tudni, mennyi az elég, mert ha nem, háát…
Amint feljön az ember a hőségbe, rögtön szédülni kezd. Rövidesen elkezd bökékölni. Aztán
mondja csak, hogy öt-ven-öt… - kezd el hányni.
A magyar köznyelvben használt öklendezik igével azonos a jelentése. Mindkettő a hangutánzó-hangfestő szavak kategóriájába tartozik, tehát „csereszabatos”. Miért ajánlom mégis az igényes anyanyelvhasználók figyelmébe? Az internetes keresőbe beírva a köznyelvi alakra 186 000 találatot kaptam, míg a bökékel összesen hatszor fordul elő.
Mennyivel színesebb a beszédünk, ha ilyen ritkán elóforduló szavakat használunk szép számmal!
VERS
Ugyan mit keres ez a köznyelvi szó a tájszavak közt? – kérdezheti bárki.
Ugyanazt, amit a korábban itt ismertetett aggat, bátor vagy vacak szavak. El is mondom, hogyan jutott eszembe.
Nemrég hazautaztam a lakatlanul álló szülői házba. Szívfájdítóan egyedül voltam, le is feküdtem időben, hogy korán tudjak kelni másnap.
Éjfél körül fölébredtem.
- Már aludtam is egy verset – állapítottam meg magamban.
Édesanyám szokta valamikor így mondani, mint az idő egyfajta mértékegységét.
Talán onnan ered, hogy az istentiszteleti szentbeszédet is hívhatták versnek, és aki azt átaludta, az aludt egy verset.
GYÜLE
Otthon vagyok, egyedül. Az elődeim verejtékével megszentelt föld száraz, repedezett. Locsolni kell. Szerencsémre egy hete a lányom kigyomlálta az egész veteményeskertet, a szélén itt-ott kis kupacokban ott a munka eredménye, a gyüle, a semmire sem nagtyon használható mezőgazdasági hulladék. Munka végeztével a partódalba szoktuk rakni. Most, hogy kiszaradt, érdemesebb elégetni, kevesebb gyommag marad tavaszra.
Szokásom szerint megnéztem az interneten, gyakran fordul-e elő. Találni rengeteg gyüle-kezetet , előfordult még a gyüle-vész ( mindkettő eválasztva), így, egymagában azonban nem fordult elő. Biztos, hogy mindkét szóval rokonságban áll, az utóbbi előtagjában őrzi ezt a ritka nyelvjárási szót.
TOZSOROG
Édesanyámnak panaszkodott még a múlt évszázadban egy fiatalember:
- Nem vagyok jól, körösztanyám! Folyton úgy tozsorog a fejem, mint a méhkas. - Nem sokra rá meg is halt agydaganatban.
Amikor eszembe jutott ez a szó, szokásom szerint utánanéztem a kéznél levő értelmező, illetve etimológiai szótárban. Nem találtam ilyen szócikket. Az interneten is csak egy helyen, a szanalmas.hu fórumán tolong, nyüzsög jelentéssel. No, gondolom, hátha előfordul magas hangrendű alakban. Lett is három találatom. A „forum.index.hu” oldalon azt olvasom, hogy „Merkel sem tözsörög vagy csacsog Orbánnal”. Hm… Társalog? Barátkozik? A weddings.hu fórumán valaki arról tájékoztat, hogy Manóka is ott tözsörög körülötte. Ott lábatlankodik, ha jól értem. A www.hazipatika.com oldalon ez olvasható: „Én úgy érzem, helyre tudnám tenni, ha túl sokat tözsörög…” Akadékoskodik? Veszekszik? Lehet.
Ami biztos: szülőföldemen él a tozsorog szó zümmög, zsong, zajong, ricsajozik jelentéssel. Másutt is használják elvétve, magas hangrendű változatban is, nem pontosan ugyanabban az értelemben.
KELL - KÖLL - KŐ - KÉK
A Duna - Tisza-közén az őző nyelvjárásban a kell szót úgy mondják, hogy köll. A másik sajátossága az alföldi tájszólásnak, hogy a szóvégi „l” mássalhangzót lehagyják. A kiejtésben ezt úgy jelzik, hogy a lehagyott mássalhangzó előtti magánhangzót megnyújtják. Így lett a köll–ből kő. Az „l” hangot egyébként a szavak közepén is elhagyják, ha utána mássalhangzó áll.
Tehát : kell=köll=kő= kék
A kő nem zavar be a kő (szikla) értelmezésbe, mert ezt ebben a tájnyelvben kű-nek mondják.
Például: köves út = küves út.
Igen, de kérdezhetnék, hogy mit keres itt a kék.
A kék hangsor valamikor nem színt jelölt, hanem a kell szónak felelt meg.
Volt szerencsém ismerni egyik dédanyámat. Ő 1864-ben született. Ők még így mondták:
Ee kék mönni (el kell menni). Kék vönni ëgy csizmát (kell venni egy csizmát).
Dédanyám következetesen ezt használta, a hozzá látogató barátnőitől is ezt hallottam.
A kék színt ők kík-nek mondták. Pl. kík kötő (kék kötény).
Édesanyámék már nem használták a kék szót kell jelentéssel, de ismerték. Ezt bizonyítja egy adoma, amit tőle hallottam:
Egy szegénylegény megkérte a lány kezét, és elmondta azt is, hogy náluk minden kék. A leány igent mondott, mert gondolta, hogy nagyon szép lehet ott, ahol minden kék színű. Mikor megvolt az esküvő a legény elvitte a lányt a házukba, az csodálkozva látta, hogy a kis fehér házikóban még bútor is alig volt. Kék színű meg semmi. Szóvá is tette férjurának, hogy szinte semmije sincs. A férj erre azt válaszolta: Hát montam én neköd, hogy nálunk mindön kék.
Kissóti
A CUCA
A jó pap hóttig tanul, tartja a mondás. Így tanultam újat én, a solti, Kissóti barátomtól.
Az Aratás című visszaemlékezésében ezt írta: „Édösanyám sallóvaa szötte a markot, én mög terögettem lë a köteleket. Abba tötte a markokat, amit főszödött. Közbe én a cucávaa be is kötöttem a kévéket.”
Én is teregettem valamikor a kötelet édesanyámnak, kévét is kötöztem – kötözőpálcával.
Olyan másfél arasznyi hosszúságú, simára csiszolt, csiszolódott keményfarúd, az egyik vége lekerekítve, a másik kihegyezve, de nem szúrósra. Segítségével lehet az összetekert kötélvéget a kötél alá behúzni, nehogy kioldódjon a kéve. Nem túl nagy kunszt, de én titokban büszke voltam, hogy olyan ügyesen tudok vele dolgozni.
Világos, hogy cuca a kötözőpálca másik neve. Csak az a különös, hogy ugyanazon településen belül van, aki nem is hallott róla. Pedig édesanyám a sajátjuk mellett még részesarató is volt több nyáron át.
Megnéztem a szót a világhálón is. A Néprajzi lexikon szerint a Dunántúlon az ültetőfát hívják cucának. Nevezik még így a kukoricacsuhé föltépésére szolgáló madzagos végű, rövidebb faeszközt és nevezték így a kaszálók határát jelző botot is.
CUCÁL
Ha van cuca főnév, kell, hogy legyen cucál ige is. A viághálón két értelmezést találtam.
hargitaturiszt.uw.hu/szotar.html : cucál - dédelget
szekelymagyar.transindex.ro (Székely-magyar szótár): dédelget. Használata általános. Megj.: az ÚMTsz-ben valamennyire hasonló jelentésű a cucál: "nővel közösül", mely jelentésben általános népi szó.
Hozzáteszem az én etimológiámat is:
Egyszer réges-régen a nálam pár évvel fiatalabb szomszédgyerek rákérdezett, mi az, amivel játszom. Irrigátorcsap, feleltem.
Nem elégítette ki a válaszom. A mellettünk álló nagyanyjához fordult:
- Mi ez, mama?
- Seggcucáló, Sanyikám.
KAPARÓ VAGY HOROLÓ
Öregapám monta ëgyik röggee, hogy fő kő mönni a högyre, a szöllőbe. Mög kő kaparni, mer nagyon gyün benne a libagaz. A sóti embör ugyanis kaparja a szöllő főggyit, nem pedig horójja, mint a fődváriak.
Solton kaparó a neve a máshol horolónak nevezett eszköznek. Nem tudom, hogy másfelé használják-e ezt az elnevezést, Solton kívül én még máshol nem hallottam.
Kissóti
HUROLÓ
Egy településen születtünk, de más-más településrészen. Én, az Értökös a Főszögön, Kissóti barátom meg természetesen Kissolton. Mégis van némi eltérés anyanyelvjárási szókincsünkben. Már írtunk a cucának is nevezett kötözőpálcáról, most meg azt az állítását kell vitatnom, hogy Solton nem ismerik a horolót. A mi családunk ott a Főszögön ismerte, csak mi hurolónak hívtuk. Nem csak ebben a szóban fordul elő, hogy zártabb magánhangzót használunk, mint a köznyelv: a követ kűnek, a bokrot bukornak mondjuk, a gazat meg vagy tüvestű húzzuk ki, vagy hurolóvaa szakítjuk meg a tüvit.
