A Nagy Revüt magas színvonalon tervezték meg és adták elő. A főszereplő csak a csúcsponton, hosszú, de érdekes bevezető előadás után jelent meg, melyben a dalok, beszédek, levelek, viccek hatásosan követték egymást.. Hálás feladat jutott neki: beteljesíteni a tömeg vágyakozását, hogy végre már őt hallhassa. Ráadásul a többi szereplő a kényelmetlenebb részeket már abszolválta. Orbán Viktor olyan jelenést adhatott elő, amire várhatóan azt reagálja a média: finomabb, békülékenyebb beszédet tartott. Persze, hiszen a szigorúbb részeket már előtte elintézték: Duray Miklós, Varga László, Solymosi Frigyes már belekiáltották a világba a gyűlölködő, elítélő részeket. Jobb ez így, hiszen nem csak az a tétele van a manipulációs technikának, hogy minél többször kell elismételni a dezinformációt, hanem az is, hogy jobb, ha több különböző személy teszi, mintha mindig ugyanaz; így egymást hitelesítik.
Jól válogatták össze a szereplőket: a határokon túli magyarság egyik legendás vezetője, a háború utáni parlament egyetlen ma is aktív képviselője, „Teller Ede barátja”, örökifjú rockzenészek, színészek, olimpiai bajnokok, Kokó. Bár Egerszegi Krisztina kissé elveszett benyomást keltett, miközben magyar hangja, a Fidesz elnöke felolvasta a levelét. Érezte valószínűleg a helyzet kínosságát: ha ott áll a mikrofonnál, akkor miért nem ő mondja el a saját szavait?
A háttérben, az emelvényen ott ült Tőkés Lászlótól Grosics Gyuláig a „polgári” establishment színe-java. Valóban ünneplést rendeztek, „örvendj, Magyarország”.
A műsorvezető profi volt, lendületes és megnyerő. Ki mondaná erről a fiatalemberről, hogy éppen egy hazugság-szövedéket erősít, ad el a világ számára? Bár hibákat is elkövetett a pillanat hevében. Például közölte, hogy egy nagyon jó hírt fog mondani, a legjobb hírt, amit csak lehet: a város megállt, bedugult. ???? De azért valószínűleg többet hozott, mint amennyit rontott.
A revü egy érdekes vonása, ami valószínűleg csak Magyarországra jellemző, a focimeccs-hangulat integrálása. Az egyik oldal valóban igyekszik ezt a jellemzőt erősíteni, és olyanná tenni a kampányfinist, mint, mondjuk, egy kupadöntő szurkolótáborainak egymás elleni párbaja. Szombaton a tévén keresztül is többször jól hallható volt a Ria-ria, Hungária! skandálás. Most aztán végre kiélhetik az emberek azokat az indulatokat, amelyekre a foci már régóta nem teremt alkalmat. (Bár a szabadalmat valószínűleg Berlusconi nevére lehetne kiállítani.)
Érzékenyen bántak a pszichológiai eszközökkel. Amikor „a Viktor” végre megjelenik, a díszpáholy feláll és tapsol: a miniszterelnök világos öltönyben van, mosolygós, az egész első sorral kezet fog az éljenzés közepette. Mindenki más sötét, ünneplő ruhában volt: a színekkel is hangsúlyozták, hogy ő az első az egyenlők között, és sugallták, hogy nem héja ő, hanem galamb. Ettől a mosolygós, derűs jófiútól kellene tartani? Á, ő a mi fiúnk, gondolják a hazafias daloktól elérzékenyült emberek.
Egy hét múlva tudni fogjuk, hogy a revü egy megbukott, agresszív idolum utolsó nagy próbálkozása volt, vagy sikerül maga alá gyűrnie a lelkek szabadságát és az igazság tiszteletét.
