Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha, Amíg magyar lesz és emlékezet, Jog és igazság, becsület, remény, Hogy volt nekünk egy országunk e földön, Melyet magyar erő szerzett vitézül, S magyar szív és ész tartott meg bizony. Egy ezer évnek vére, könnye és Verejtékes munkája adta meg Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt a kedves Pozsony, Hol királyokat koronáztak egykor, S a legnagyobb magyar hirdette hévvel, Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke, És mienk volt a legszebb kék szalag, Az Adriának gyöngyös pártadísze! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol Ferenczy festett, mestereknek álma Napfényes műveken föltündökölt, S egész világra árasztott derűt. És nem lehet feledni, nem soha, Hogy Váradon egy Ady énekelt, És holnapot hirdettek magyarok. És nem lehet feledni, nem, soha A bölcsőket és sírokat nekünk, Magyar bölcsőket, magyar sírokat, Dicsőség és gyász örök fészkeit. Mert ki feledné, hogy Verecke útján Jött e hazába a honfoglaló nép, És ki feledné, hogy erdélyi síkon Tűnt a dicsőség nem múló egébe Az ifjú és szabad Petőfi Sándor! Ő egymaga a diadalmas élet, Út és igazság csillaga nekünk, Ha őt fogod követni gyászban, árnyban, Balsorsban és kétségben, ó, magyar, A pokol kapuin is győzni fogsz, S a földön föltalálod már a mennyet! S tudnád feledni a szelíd Szalontát, Hol Arany Jánost ringatá a dajka? Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt, Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső, Bírnád feledni Kassa szent halottját? S lehet feledni az aradi őskert Tizenhárom magasztos álmodóját, Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?
Trianon gyászos napján, magyarok, Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos, Rossz csillagok alatt virrasztva járók, Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött Ma fogjatok kezet, s esküdjetek Némán, csupán a szív veréseivel S a jövendő hitével egy nagy esküt, Mely az örök életre kötelez, A munkát és a küzdést hirdeti, És elvisz a boldog föltámadásra.
Nem kell beszélni róla sohasem? De mindig, mindig gondoljunk reá!
Hát eljött… Mégis elért minket. Ím végünk. Földbe taposták s porig alázták népünk. S már hiába állunk itt délcegen, némán, Állhatunk itt örökké tétlenül és bénán! Már nem kell, hisz feladtuk. Ennyi. Nem kell már buzdító szó, költemény, nem kell már semmi! S mi sem kellünk senkinek! A világ kivet magából… Már semmi nem ment meg a haláltól…
Miért tetted ezt velünk, oh Urunk?! Hisz mindig Rád bíztuk utunk S mégis idevezettél minket! Elkelt… Nem bej… hisz ez a fájdalom mindig eltelt. Túléltük, s most mégis sírunk, reszketünk, félünk! A világ undorító denevérei szívják vérünk! Keserű nap, de eljött. A mi hibánk. Nem volt elég hangos az imánk!
Hiába volt minden fohász, hogy tartsd meg a magyar népet! Ennek a nemzetnek Haza kell, ÉLET! Elvesztünk. Megvet minket a századunk S hiába is lázadunk, Mert VÉGE! Búsulj nép! Hú magyarok! Csengjen még ez után is bizakodóan szavatok! Szíveink nyitva, mégis üresek. NEMZET HELYETT E NAPON HALÁL SZÜLETETT!!!
Trianon óta mit se tettünk. Együtt éreztünk! – Reménykedtünk! Nem 64 – vármegyében A magyarságban! – A magyar népben! Fogy, nem porlik, mint a szikla – el! Megél! Áttör a nehézségeken! Szavaztunk, csalfa reménytől hajtva Ám lomha részünk – nem ezt akarta! A legádázabb meg, félrevezetett! /Sohase szolgálta a Magyar Nemzetet./ A pénz, a hatalom vonult fel előtte, Nem gondolt ősre, fáira, ösmerősre! Vezetőink szinte könyörögve kérték, Hajthatatlan maradt. Betelt a mérték!
Emiatt országunk el ne ítéljétek! Maradunk Veletek! A szívünkben éltek! De – 3 millió nálunk a szegény, Aki nagyon is szegény sorban él! Közel félmillió gyermekünk éhezik! Lelkesedés ma – alighogy létezik. Érdektelenség van, közömbös az élet, Jó rendszerváltásról épphogy csak beszélnek, Sok "szentnek" hajol maga felé keze, Becsület?! Jó munka?! Lenne meg a fele!
Igaz véreink, – túl a határokon! Túl aknamezőkön, túl – akadályokon! Ne csüggedjetek! Maradjatok! Mint eddig is, továbbra is – akarjatok! Ne adjátok föl az ősi földet, Ne hagyjátok el a piros-fehér-zöldet! Nem robajra szólítok! Maradásra! Lelkünkben további összeolvadásra! Nem csak árulók élnek itt! Él a magyarság! Él a HIT!
– Fizetett szónokok bármit szónokolnak, Mi, – magyarok bízzunk, szebb lehet a holnap! Fogadjuk közösen, mindent megteszünk, Legalább lélekben - egy nemzet leszünk!
Alkonyatkor égõ fenyõtûzek Világítják meg az eget Szikra száll a a zugó szélben A Hargita búsan felnevet Lopjátok csak, pusztítsátok az erdõm Én mélyebbre ásom a gyökeret
Eljön a hûvös erdei est Illatos szénaágyat vetek A Hargita a Himnuszt Elfáradt fülembe dalolja És a dallam elszáll haza A lármatûzek füstje felett.
És véreim maghallják Szökken a ló, a kasza nevet Hej, az éjben tovasuhanó Álarcos, sötét bandíták Vágjátok csak a fenyõt Vágjátok a székely gyökeret.
A fenyõ kihajt, új koronát nevel Áldja, védi elnyomott véreink Minket a hegyeink védnek A zugó, büszke fenyvesek A bánatos Hargita dala zeng Ha balta vágja a gyökeret
Üldözhettek, törjétek ágaink A tört székely ágak lehúllnak És izmos fenyõ lesz a gyökér Felnõve száz ágat ereszt Bizzál az erdõben, hegyeinben Hiába írtják a székely gyökeret.
Müller László: Oh, magyarok drága istene... Oh, magyarok drága istene Miért engedted szétszaggatni Az ezeréves magyar hazát Hogy elvesszen a remény És hazsonázzon a megszálló A Nagy Magyarország pusztulásának Gyászos ünnepén
Oh, Istenem miért e bûntetés Látni gyászban pusztulni Egy szétszaggatott hazát És látni veszni a magyar reményt A Nagy Magyarország pusztulásának Gyászos ünnepén
Magyarok drága istene Miért halt meg a magyar dal Miért halt meg a remény A Nagy Magyarország pusztulásának Gyászos ünnepén.
Halljátok eltíport magyarok Mit üzennek az õsök Kik e földön éltek,haltak Gyászoljatok, de ne sirjatok Éltessen a magyar remény Nagy Magyarország pusztulásának Gyászos ünnepén
Volt egyszer egy ország, ahol élt a magyar, A Kárpátok védték, ha jött a zivatar. Az idők folyamán ráéheztek mások, Széjjeldarabolták Nagy-Magyarországot. Ki akarta? Ma élők, tehetünk mi róla? Felelős mindezért a vén Európa! Széttépték országunk, és sok millió szívet, Kisebbség nemzetünk öt országban így lett. Ki kérdez meg minket, jó nektek így élni? Kinek van jogában szíveinket tépni? Trianont sínyli hat ország magyarja, Köztük sem sok akad, aki így akarja. Fel is sorolhatom: a szép Kárpátalja Lakossága magát ősmagyarnak vallja. Ott nyílt meg számunkra a Kárpát-medence, Ontotta a magyart az áldott Verecke. Ezeréves múltat biztosított nekünk, S mi erre a múltra mindég büszkék leszünk! De megjelent Trianon és sorsokkal játszva, Csodás országunk darabokra vágta! Ekkor szlovák, végül orosz lett Verecke, Ez a magyarságnak mindenkorra lecke! De mindegy ki hogy számol, összead vagy szoroz, Ha magyar a magyar, nem lesz abból orosz! És így van ma Bánát, Baranya és Bácska Hetven év óta lenn Jugoszláviában. Ezért román Erdély, szlovák a Felvidék. Nagy-Magyarországot eképpen vágták szét. És Szlovákiában még elvárnák e néptől: Váljon meg örökre a múlt emlékétől. A szlovák a magyartól - fájdalom - irígyli, Ha Felvidéket mond, őt még az is sérti. Az erdélyieknek sem fényesebb a sorsa Értük is felelős marad Európa! ők azok, kiket a sors kevésbé kényeztet, De annál gazdagabbak: szeretnek, éreznek. Ott vasvillával, bottal erőltetnék rájuk, Hogy a magyarokból legyenek románok! Ebből kifolyólag békétlenség zajlik, De az igaz magyar, nincs amiért hajlik! Így nem csak minket súlyt a Trianoni átok, Kik bennünket tipornak, azokra is szállott. Számukra sem hozhat eszményi boldogságot Míg más üldözöttként éli a világot. Ausztriában sem mindenkinek mindegy Ha jól is megy sora, mégsem cserél szívet. Van ki nem feledi, honnan jön, hová tart, Nem hagyja kiölni magából a magyart! Nézem így sorjában, mi maradt még hátra, Sok-sok széjjelőzött magyar a világba. Fontosnak tartom, hogy még Bácskáról meséljek Mert születésemtől e vidéken élek. Ennek a porában játszottam, mint gyerek, Ez oltotta belém, hogy mindig magyar legyek! Ez tanított arra, hogy ami nekünk sóhaj, Más nemzeteknek az ne legyen óhaj! Erről a síkságról látni a végtelent, Ez tár fel számunkra múltat, jövőt, jelent. A magyar nem kér mást, nem a régi földet, Egy, amit nem ad fel, hogy értsék végre őket! Lássa be a világ a békétlenség okát: E nép azért harcol, ne vegyék el jogát! Ne legyen a magyar mások keze-lába, Ne, ne alattvaló saját hazájában! Beszélhesse nyelvét, úgy, ahogy tanulta, Hisz ő tekinthet vissza a leggazdagabb múltra. Soknak nem tetszik, ha mi ezt kimondjuk, De ÉL AZ IGAZSÁG, akárhogy titkoljuk! Együvé tartoznak, de büntetnek azóta, E hét évtizedért, a vádlott Európa!
Nem értem, hogy mit nem értesz, és mit nem lehet értelmezni a hozzászólásomon. A topicinditó feltette a kérdést, hogy mit fog ezért kapni, és én azt válaszoltam, hogy semmit. A többit nem ismétlem. Miért, kapott ledorongolást? A közöny is válasz.
Attól tartok, hogy semmit sem kapsz ezért. 2 okból: 1. aki akarja, ismeri ezt a verset is, aki meg nem akarja, mert nem érdekli sem a múlt, sem ezen belül Trianon, annak fogalma sincs erről a versről sem. Én pl. nem a J.A. összesből ismerem, hanem a Bocskai szinpad előadásából. De oda el kellene menni annak, aki eddig nem ismerte.
Hajjaj, már előre látom, mit kapok ezért a topikért!!:)
De nem érdekel.
József Attila: Nem, nem, soha!
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő - a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő - erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!
Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! -
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!
