..................................................................................................
Orbán-korszak születik?
A rendszerváltás több hagyományával szakító berendezkedés szilárdulhat meg Magyarországon, ha a
mostani választások után ismét az Orbán Viktor vezette Fidesz alakíthat kormányt - állítja egyebek
között a szerkesztőségével nem feltétlenül azonos nézeteket tükröző alábbi cikkében Tölgyessy
Péter, a Fidesz-MDF lista 12. helyén szereplő politikus, az SZDSZ 1991-1992 között volt elnöke.
.................................................................................
A négy éve jóformán szünet nélkül tartó választási kampány hajrájához ért. A szembenálló táborok
egyaránt élethalálharcnak látják küzdelmüket, amelyben velük együtt bukhat szinte minden, ami szerintük
érték Magyarországon. Valóban: ha a szocialisták maradnak alul, akár két nemzedék is elveszítheti
esélyét, hogy döntő szava legyen az átmenet lezárásában. Amennyiben viszont a Fidesz távozik a
hatalomból: odalehet Orbán Viktor karizmája és a jobboldal egysége. Ám a negyedik szabad választás
nemcsak a versengő elitcsoportok jövőjét alakítja. Az ország életét tartósan meghatározhatja, kap-e
lehetőséget a Fidesz eddigi társadalomirányítási gyakorlatának rendszerré szervezésére.
A tét nagyságához képest az állampolgárok alig kaptak érdemi támpontokat döntésükhöz. A pártok
lehetőleg azt mondják, amit az emberek hallani szeretnének. A választási programok kevéssé
különböznek, és jó, ha a harmaduk teljesíthető. A küzdő felek minden korábbinál inkább használták az
érzelmi mozgósítás, a másik oldal árnyképével való riogatás eszközeit. A Fidesz most meg sem
közelítette 1998-as választási hadjáratának frissességét. Négy esztendő szakadatlan nagyotmondása
és ünneplése után nehéz újat, többet mondani. Ám a szocialisták kampánya is csak akkor élt igazán,
amikor a miniszterelnök hibázott. A részben közpénzekből finanszírozott kormánypárti gőzhenger
dübörgése az utolsó hetekben mindjobban elnyomta egyébként sem átütő hangjukat.
A Fidesz hatalomra lépése pillanatától a 2002-es újraválasztására koncentrált. Az elmúlt évtizedben
alaposan megváltozott országban a valóban jelentős eredmények és a kormányzati tervek sulykolásával
roppant erőfeszítéseket tett a közérzület bizakodóvá fordítására. Az átmenet mindent felforgató
időszaka után megnyugvásra vágyakozó társadalomban nem kezdett új, nagyszabású reformokba.
Egyedül a szociális gondoskodás terén vágott bele érdemi átalakításba. Nemigen tett hozzá, de nem is
nagyon ártott a gazdasági növekedésnek. A négy esztendő egészét tekintve fenntartotta a pénzügyi
egyensúlyt. Ám költségvetését mindenben alárendelte a politikai ciklus igényeinek. Az első két és fél
évben kifejezetten visszafogta az állami kiadásokat és a béreket, hogy aztán annál látványosabb
osztogatásba kezdjen.
A megannyi irányban elkötelezett szocialistákhoz képest Orbán Viktor lényegesen energikusabban
tartotta kézben az állam pénzügyeit. A számára fontos területeken jelentékeny erőforrásokat
összpontosított. A Fidesz-hatalom ugrásszerűen növelte a közép- és felsőközéprétegek gyermekei
utáni adókedvezményeket, hatalmasat javított a lakásépítés és -vásárlás hitelfeltételein, bevezette a
kedvezményes diákhitelt. Ugyanakkor csökkentette a szegényebbeknek, a cigányoknak járó
családtámogatások reálértékét, alaposan megnyirbálta a munkanélküli-ellátásokat, tovább erősítve a
legelesettebb csoportok kitaszítottságát. A választók többsége azonban csak kivételes alkalmakkor
szolidáris a nincstelenekkel. Maga is osztja a szociálpolitikai fordulatot igazoló állítást, mely szerint a
jóléti programok sokszor csak a munkátlanság terjedését bátorítják, és az államnak mindenekelőtt
azokat szükséges segítenie, akik már bizonyítottak. A Fidesz támogatottsága a legszegényebbek között
mindezek ellenére megelőzi az új magyar kapitalizmussal inkább azonosított szocialistákét. Akikhez
képest a folytonosan odamondogató miniszterelnök voltaképpen ellenzékinek látszik.
A társadalombiztosítási járulékok mérséklését a kormány jelentős részben a minimálbér megduplázásával
és a fix összegű egészségügyi hozzájárulás kivetésével finanszírozta. Ezáltal jóval nagyobb terhet
hárított a sokszor részben zsebbe fizető hazai kiscégekre, mint amennyi támogatást, nem normatív
módon, a Széchenyi-tervvel visszaosztott nekik. A Fidesz módszeresen kihasználta, hogy az állami
újraelosztást hálásan fogadja az alacsony adótudatosságú közvélemény. Az osztogatás javára
folytonosan szűkítette a versenyeztetés hatókörét. A jutalmazás és büntetés rendszerének kiépítésével
szemben nem támadt hathatós önkormányzati és szakmai közösségvállalás. A korábban inkább
MSZP-kötődésű, ám erőtlen hazai közép- és nagyvállalkozói szféra mindjobban behúzódik a nagyot
akaró Fidesz-hatalom védelme alá. A külföldi tőke, ha nem sértik súlyosan az érdekeit, alkalmazkodik a
hazai viszonyokhoz, bár az új zöldmezős beruházások értéke egy ideje már nemigen növekszik.
A Demokratikus Charta 1991-es létrehozatalát követően az őszinte identitáskeresés és a politikai
ésszerűség egyaránt a jobboldal felé vitte a Fideszt. Stratégái megérezték, hogy a robusztus bázisán
szinte mozdíthatatlanul álló MSZP partnereként pártjuk létezésének értelme veszhet el. Az 1993-
1994-ben kapott össztűz traumájából levonták az egyetlen lehetséges következtetést: hiába van
igazuk a szocialistákkal való szövetségkötés elvetését illetően, ha nem törik meg a reformértelmiség
valóságértelmezési monopóliumát, akkor elvesznek mint saját akarattal bíró politikai erő. Ezért végleg
megváltoztatták irányukat, és amint lehetett, belekezdtek egy saját világ- és történelemképpel, kiterjedt
intézményrendszerrel és gazdasági háttérrel bíró ellen-MSZP megteremtésébe. Bárkivel és bármi áron.
Nem kísérleteztek egy új jobboldali szintézis létrehozatalával, hanem abból építkeztek, amit akkor és ott
az ellenzékben találtak. Előbb inkább Antall József örökösének mutatkoztak, de hamarosan felismerték,
hogy a néhai kormányfő mértéktartása nehezen egyeztethető össze alkati radikalizmusukkal, és
egyébként is kisebbségben van a jobboldali szavazók között, akik sokkal inkább fogékonyak a sérelmi
magatartásra és a Nyugat-ellenes dacra. A siker vágyától hajtott, de a megszokott közegükből kilépők
szorongásától sújtott Fidesz-vezetők személyes dilemmáikra adott válasznak érezhették a jobboldalon
tovább élő, harmincas évekbeli antiliberális hagyományt.
A Horn-kormány pártjai hatalmi céljaik szempontjából kielégítőnek tartották a létező társadalmi
erőviszonyokat. Jóval kevésbé avatkoztak be tehát a gazdaság és a kultúra önmozgásába, mint a
Fidesz. Állami hatáskörök sorát engedték át szakmai testületeknek és érdekképviseleteknek, hiszen
ezzel csak saját bázisuk erősödött. Ellenben az Orbán-kabinet az örökölt körülmények átalakítására
kapott felhatalmazást választóitól. A Fidesz és az MSZP egymásnak feszülésében így két szembenálló
társadalmi megbízatás mérkőzik. A konszenzuális demokrácia igénye hazánkban sokszor nem más, mint
az évtizedek óta uralkodó elitek ideológiája a status quo megvédésére. A változást akaró politika - a
világon mindenhol - rendszerint a döntési jogok és erőforrások egy részének központosítására
törekszik, és szükségképpen megütközik a fennálló helyzethez kötődő érdekcsoportokkal. Kilátása
sincs a sikerre, ha riválisai kiterjedt klientúrájával szemben nem erősíti meg a sajátját.
1998-as választási győzelme után azonban a Fidesz nem bajlódott összetett közönségének minden
rétegét elérni törekvő egyensúlykereső politikával, hanem inkább megpróbálta az MSZP és a közte levő
törésvonalat átjárhatatlan szakadékká mélyíteni. A közélet iránt érdeklődő állampolgárokat igyekezett
saját harci szenvedélyével telíteni, az emberek többségét meg üzeneteinek ámuló fogyasztójává tenni.
Az Orbán-kormány nem egyszerűen kiegyensúlyozottabb médiaviszonyokat szeretne, hanem inkább a
nyilvánosság szerkezetének átalakítását akarja. Harci lapokra és műsorokra van szüksége. Számára az
újságírás nem a kommunikáció, hanem a hatalmi birkózás színtere, ahol a kormánypárti sajtó a
"barát-ellenség" dichotómia jegyében értelmezi az eseményeket. Ahol az igaz és a hamis
megkülönböztetésének alig van jelentősége.
A kormány ugrásszerűen növelte a jobboldali értékhordozók: az egyházak, a lojális civil szervezetek
állami támogatását. A történelmi egyházak megnyerésével a Fidesz éppen azt a biztos társadalmi
hátteret remélte elérni, aminek a hiányát olyannyira megszenvedte 1994-ben. Ideológiai elszántsága
azonban kevéssé befolyásolta kormányzását. Gond nélkül kötött egyezséget a globális nagytőke
magyarországi képviselőivel, emelt magas hivatalokba hajdani MSZMP-tag vezetőket. Számára
kommunista az, aki nem tartozik a klientúrájába. Gyakorlati döntéseit nagyban meghatározta a
feltörekvő kádári kisember hétköznapi konzervativizmusa, rendpártisága és a gondoskodó állam utáni
vágya.
A Fidesz mára egy tömbbe egyesítette a nem szocialista szavazók csaknem háromnegyedét. A
közép-európai új demokráciákban egyetlen szervezet kétségbevonhatatlan vezetése alatt példa nélküli
az ilyen hatalmas, nem utódpárti erőkoncentráció. Másutt is győztek jobboldali pártszövetségek, ám
nem igazán bírták a kormányzással járó terhelést. Állandó belső viszályok bénították
cselekvőképességüket. A következő választásokon némelyikük már be sem jutott országa
parlamentjébe, bukásával sokszor utat nyitva zavaros populista-nacionalista tömörüléseknek.
Egy ideje a MIÉP azzal számol, hogy nemsokára közel kerülhet a hatalom gyakorlásához. Tavaly ősz óta
nemegyszer csak e párt képviselőinek voksaival volt meg a kormány parlamenti többsége. A Fidesz
többnyire kerülte, hogy érdemben vitába szálljon a MIÉP véleményével, sőt nagyban segítette a
nemzeti radikális sajtó térnyerését. A jobboldal szavazói között így gyorsan terjednek az ország bajaira
egyszerű magyarázatot kínáló csurkai nézetek, amelyeket kétségkívül az antiszemitizmus tesz
összefüggő egésszé. A Fidesz a MIÉP közönségét éppúgy a jobboldali egységbe próbálja beolvasztani,
mint a többi kis pártét. Pedig fordítva is lehet: ha a MIÉP ismét bejut a parlamentbe, saját
felségterületén szoríthatja állandó versengésre a Fideszt. A mulandó taktikai előnyökért jókora árat
fizethet a jobbközép és még inkább az ország.
Egyik hazai nagy párt felemelkedése sem épült annyira egyetlen ember képességeire, mint a Fideszé. A
többi új párt egyformán belerokkant a sokféle belső irányzat vetélkedésébe. Mindössze a sok évtizedes
szervezetet tovább működtető MSZP tudta gyűjtőpártként is megőrizni viszonylagos egységét. A
Fidesz kormányra kerülve is a zárt férfiközösségek szoros belső kohéziója alapján cselekszik. Eddigi
politikai sikereinek bizonyosan ez az egyik titka. Csakhogy hatalomra lépve a döntéseket kizárólag
egyféle tapasztalat alapján mérlegelő vezetés az iránytévesztések egyik legközvetlenebb előidézője. Ha
a miniszterelnök hibázik, környezete a legritkább esetben képes a gyors korrekcióra. Inkább mindenki
fut utána, és annál hangosabban mondja a kormányfő igazát.
A Fidesz stratégái a pártjuk irányításában szerzett tapasztalatok alapján próbálják vezetni az országot.
Nem szívelik a piacgazdaság, de más autonóm szervezetek szabad önmozgását sem. Egyetlen
akaratnak próbálják alávetni az állam valamennyi intézményét. A miniszterelnök kormányzati gyakorlata
lényeges pontokon eltér az alkotmányban foglalt parlamentáris berendezkedéstől, és mindjobban a
kelet-európai elnöki rendszerekére emlékeztet. A legmodernebb televíziós tömegdemokráciák és a
dinamikus nyugat-európai új jobboldal eszközei keverednek politikájában a legősibb kelet-európai
hatalmi praktikákkal. A kormány munkájában nem érvényesül a kabinetelv. A tárcák irányítói nem annyira
területük felelős miniszterei, mint inkább a kormányfő tanácsadói és akaratának végrehajtói. A
miniszterelnök szisztematikusan korlátozza az országgyűlési kontrollt. Egyre inkább kiütköznek Orbán
Viktor uralkodói vonásai. A főhatalom feje akár a legapróbb ügyek elintézésébe is beavatkozik,
kedvtelése milliárdokkal támogatott közügy.
A Fidesz háborús politikája mára jobbára célhoz ért. A közéleti törésvonalak a munkahelyekig és a
családokig hatoltak. A társadalom most átpolitizáltabb, mint a nyolcvanas évek végén volt. A politikai
táborhoz tartozás mindkét oldalon egyre fontosabb a teljesítményelvnél. A Fidesz-hatalom
kiterjesztésében volt szerepe a félelemkeltésnek, de Orbán Viktornak a legkisebb esélye sem lenne az
újraválasztásra, ha nem az emberek létező igényeire alapozná kormányzását. A miniszterelnök
ösztöneivel sokszor lényegesen jobban érzi választói vágyait, mint a társadalom tudós kutatói. Az
állampolgárok között mélyen él a szükséglet egy oltalmazó hatalom iránt, amelynek a piac és a jogállam
személytelen rendjével szemben segítőkész emberarca van. Az 1989-1990-es alkotmányos
berendezkedésnek sohasem volt erőteljes népi legitimációja. A gyorsan sokasodó bajokkal szemben
tehetetlennek látszó, követhetetlen polémiákba bonyolódó parlamentarizmus hamarosan elveszítette
minden tekintélyét. Értelmiségi támogatói is alig akadtak. A véleményformálók jó része nem tudott
belenyugodni, hogy az új demokráciában a politikai döntések nem felvilágosultan paternalista
kívánalmaik szerint alakulnak. A közvéleményben hamarosan általánossá vált a nézet, hogy a politika a
Föld legszennyesebb dolga, ahol távolról sem az ország javának keresése, hanem önző részérdekek
hadakozása vagy gyanús alkudozás folyik.
Ha jobbára kihunyt a hit, hogy létezik közjó, ha alig maradtak biztos morális mércék, akkor csak az
számít, melyik párt a hatásosabb akaratérvényesítő. Márpedig ebben a Fidesz mindenkinél ügyesebbnek
bizonyult. Magatartása nagyban hasonlít a jogszabályokat lépten-nyomon áthágó sikeres vállalkozók
csoportjáéra. Sokszor még vétkeiben is magukra ismernek az emberek. Oroszországban igazán esély
sem nyílt arra, hogy a piac és a jogállam rendje egybefogja a társadalmat. A káosz pusztító évei után így
a felemelkedés reményét hozta Vlagyimir Putyin vezérdemokráciája. Nálunk viszont ez elkanyarodás
lenne az 1989 után több-kevesebb sikerrel követett nyugatos iránytól. Egy valóban polgári kormány
nem hagyatkozhat túl sokszor az emberek múltból hozott rossz ösztöneire, hanem előttük is járhat.
A parlamenti váltógazdaság fennmaradásához szükséges alternatívát ma egy olyan párt jelenti,
amelynek máig nem vált természetes közegévé a nyilvános politizálás. Az országgyűlési ciklus
félidejében a népszerűségi listákat tetemes előnnyel vezető szocialisták örömest elhitték: a Fidesz majd
megoldja összes gondjukat. A saját kultúrájába mélyen beágyazódott pártnak fölöttébb nehéz úgy
cselekednie, hogy tőle távol álló választók is nyugodtan vállalhassák kormányra segítését. Pedig az
MSZP csak akkor kerekedhet fölül az egyesült jobboldalon, ha olyanok is mellette döntenek, akik még
sohasem szavaztak rá.
A különböző apparátusokban pragmatikus alkalmazkodásukkal felemelkedett MSZP-politikusok
lehetnek rutinos egyeztetők, szorgos kijáróemberek, de alig tudnak mit kezdeni az ellenzéki szereppel. A
kádári élni és élni hagyni világában felnőve magatartáskészletükből jobbára hiányzik az ütközni tudás, az
igazán nagy célok eléréséhez szükséges győzni akarás. Márpedig a demokratikus közélet legalább
felerészben, a választási kampány meg szinte teljes egészében küzdelem. Bármennyire is igyekeznek,
minden megnyilvánulásukon látszik: a múlt valamelyik politikustípusát képviselik. Ami a kádári
évtizedeket felemelkedésként megélők között a legfőbb vonzerejük, pontosan az választja el őket a
többi szavazótól. A legfiatalabb választók sokszor nem is értik gesztusaikat (közöttük a jobboldaliak
aránya lassan meghaladja a kétharmadot). Medgyessy Péter elképzelése a politikai közép
meghódításáról stratégiai válasz lehetne az MSZP alapproblémájára. Csakhogy bele se nagyon kezdett
a megvalósításába, mert ehhez ki kellene lépnie pártja megszokott világából. A Fidesz a polgári fejlődés
főutcájáról indulva tett esetenként megengedhetetlen lépéseket, az MSZP viszont fél lábbal még
mindig a múlt zsákutcájában áll.
Ha a Fidesz győz, és tartósan berendezkedik, akkor a magát "nagy generációnak" tekintő '68-as
korosztály Magyarországon könnyen lehet elveszett nemzedék. A szocialistákhoz és a
szabaddemokratákhoz egyidejűleg kötődő egykori reformértelmiség a nyolcvanas évek óta meg van
győződve arról, hogy leginkább ő lenne hívatott az ország vezetésére. Ám a választók döntése
következtében előbb Antall József, majd Horn Gyula kormánya következett. A csalódott
véleményirányítók bántóan türelmetlennek bizonyultak a más közéleti hagyományok képviselőivel
szemben. A politikát lesajnáló, ám a hivatásos pártvezetőknél sokszor szenvedélyesebben politizáló,
önmagukkal elfoglalt értelmiségiek egyre kevesebbet törődtek szakmájuk gyakorlásával. A Fidesz
választási győzelmét követően voltak, akik korrekt, várakozó álláspontra helyezkedtek, de többen
kezdettől fogva megfontolás nélkül támadták az új kormány intézkedéseit. Majdnem minden héten
jelent meg olyan gyűlölködő állítás, amelynek alapján a Fidesz döntéshozói igazolva látták a hideg
polgárháború elkerülhetetlenségére vonatkozó fatalizmusukat, hát nyomban támadni kezdtek.
Az ellenzéki értelmiségiek 1990 óta oly' sokszor kiáltották: végveszélyben a demokrácia, hogy saját
oldalukon kívül most már kevesen hisznek a szavuknak. Az akaratukkal szemben viszont továbbra sem
lehet politizálni a szabaddemokraták között. A szervezete mozgásterét tökéletesen félreértő
főpolgármester így pártelnökként néhány hónap alatt megbukott. Azóta az SZDSZ hallatlan
erőkifejtéssel küzd létezéséért. Politikai arculatának kidolgozói pontosan felmérték, hogy kis pártként
csak rendkívüliségével hívhatja fel magára a figyelmet. Ismét kiléptek a centrumpárti szerepből, de
elszigetelt helyzetükben mást nemigen tehettek. Saját legszűkebb törzsközönségének mozgósításán
kívül már korosodó vezetői fiatalos harsányságukkal a Fidesz által elhanyagolt legifjabb szavazókat
célozták meg. Az SZDSZ mára többnyire elhitette híveivel, hogy nem vész kárba a rá adott szavazat.
De továbbra is foglya maradt nagypárti múltjának. Az ellenzék feltehetően jókora hibát követett el,
hogy nem közös jelöltekkel vágott neki a választásoknak. Ezzel nem csupán az összefogás vonzerejét
engedte át a jobboldalnak, hanem lemondott az így valószínűnek látszó első fordulós győzelemről is.
A kisebb pártok meggyengülésével vagy eltűnésével az elsőségre esélyes pártoknak a korábbiaknál
lényegesen kisebbek a második fordulóra aktivizálható tartalékai. Így most különösen fontos lehet az
első forduló szavazataránya. Számos egyéni választókerületben azonnal végeredmény születhet. A még
tétovázó emberek két hét múlva nagyban csatlakozhatnak a nyertesnek látszó párthoz. Az elmúlt
hetekben a közvélemény minden jel szerint inkább a Fidesz felé fordult. A sokáig kiegyenlítettnek látszó
erőviszonyok csekély megváltozása is, a választási rendszer által felerősítve, végül meglepően hatalmas
győzelmet hozhat bármelyik oldalnak.
TÖLGYESSY PÉTER
