Szerintem sokkal komolyabb dolgokról van szó minthogy Vörös hülye vagy sem. Az egyipotológiánál zártabb, dogmatikusabb és droktrinerebb tudomány nincs a Földön. Aki a Zahi Havass féle vaskalapos és nagyonis egyirányú menettel ellentétes véleményt fogalmaz meg ( ld. szakvélemények a Szfinx koráról) az a tömény rosszindulattal és kiközösítésel találja szemben magát. Mivel a világon jelenleg Zahi Hawasson múlik ki kap engedélyt Egyiptomban ásni és ki nem, mindenki kénytelen igazodni ehhez a paranoid nagyonis kétes felkészültésgü taghoz( aki le van akadva Vörös PHD ján nézzen utána miként szerezte Havass a magáét és utána legyen nagyszájú!)l Azaz az egész szakmát meg kéne újítani, ami viszont érdekes felfedezésekkel járna ( Hufu piramisát sem Hufu építette, a Piramisban fellelt upuaut által felfedezett ajtó mögött egy másik ajtó van, Hawass évekig nem engedte kinyittatni, miért? A Waseda egyetem kutatói megpróbáltak felépíteni egy piramist a jelenlegi filológusok, azaz régészek viziói szerint: rámpák, egyebek, a 12 méter körül eldölt az egész) A Wasedát elzavarták Egyiptomból. Magának az egyiptomi birodalom keletkezéséröl sincsenek egységes vélemények a 3000 év már régóta vitatott.
Tehát csínján kéne bánni a minösítésekkel. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy komoly tudósok végül is mindig abban maradnak egyiptommal kapcsolatban, hogy lehet , de nem biztos....A piramis szövegeket pl. képtelenek értelmezni a mai napig
Magyarán, ma sem tudunk erröl a népröl többet, mint Flinders Petrie korában. Az egyik legnagyobb paradoxon, hogy a régészek bölcsészek, akiknek technikai érzékük nulla, de folyékonyan megmagyaráznak mindent, néha orbitális marhaságokat mondva. Olvasson el valaki egy szimbolikus ábrázolás magyarázatot , a hasát fogja a röhögéstöl.Az egyipotológusok meg a régészek egyébként masszívan gyülölik egymást, de együttesen gyülölnek mindenkit, aki kivülröl jön bármiféle ésszerü elmélettel ( Hancock, Gilbert,Dobeczky, West stb)
Vörös Győző: Templom Théba koronáján
Thot-ális káosz
"hallgatásod értékesebb a zagyva fecsegésnél" (Ptahhotep)
Vörös Győző: Templom Théba koronáján. Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft., Budapest, 1998. 80 old.
Ismeretterjesztő könyvről nem szokás hosszabb lélegzetű recenziót írni, több oknál fogva mi most mégis megtesszük. Az egyik ok, hogy a könyv bemutatásának körülményei és a hozzá kapcsolódó hírverés szokatlanul nagy vihart kavart a magyar sajtóban. A másik ok pedig az, hogy a szerző ebben az általa is ismeretterjesztőnek nevezett könyvben jelentette be először egy óegyiptomi királysír felfedezését, s ez az "eljárás" a tudományos életben meglehetősen szokatlan. Az pedig méginkább, hogy könyvének állításait később különféle lapokban kényszerült "kiegészíteni".
A könyvet a Magyar Tudományos Akadémián mutatták be a sajtónak és a lapok rögtön másnap már tudományos szenzációt emlegettek. Az olvasó ezek után minden bizonnyal csalódik, amikor átlapozza könyvet, hiszen az első látásra nem több képeskönyvnél, s ezt a benyomást még erősíti, hogy a nyolcvan oldalas kötet mindössze öt és fél oldalnyi szöveget tartalmaz. Így talán a könyvrecenzió megírása is inkább fotóművész, s nem egyiptológus feladata lenne, de mivel egy sokat emlegetett könyvről van szó, ezt a csekélyke szöveget is érdemes szakmai szempontból megvizsgálni.
Már a könyv címlapja is figyelemre méltó, hiszen első pillantásra nyilván mindenki arra gondol, hogy a képen látható templomról lesz szó. Az impozáns karnaki templom fotója azonban senkit ne tévesszen meg. Csupán a háttérben látható hegy tetején álló kis szentély feltárása a könyv témája, nem pedig a címlapon látható monumentális templom-komplexumé.
Mint említettük, a kötet nagyrészét fotók alkotják. Érdemes tehát megvizsgálni, hogy megfelelően mutatják-e be a nagyközönség számára egy ásatás mindennapjait. Ha már képeskönyvről van szó, illett volna feltüntetni, hogy a felsorolt négy alkotó közül melyik fotót ki készítette.
A szerző hét fotón, tizenegy oldalon mutatja be az ásatás helyszínét, a Thot-hegyet. Mindezek ellenére azonban nem derül ki, hogy hol is található pontosan a hegy. Öt fotót közöl a templomról, különböző nézetekből. Miközben kilenc felvételt szentel a hegy "megmászásának", a tényleges régészeti munkát mindössze nyolc életképen mutatja be. Igaz, hogy ezen kívül 7 fénykép ábrázolja a törmelékhordást. A kötet kiegészül még néhány érdekesebb életképpel, a 75. és 78-79. oldalon "a feldolgozás pillanatait megörökítő" fotók azonban meglehetősen modorosak. Mindösssze 2 ásatási fotó található a könyvben. Háromszor közli ugyanazt a kerámiacsoportot, (43., 46-47., 79. old.) különféle képaláírásokkal. A különböző korú edényeket egy képen mutatja be (43.old.), de nem tünteti fel, hogy azok nem egykorúak.
A képekkel túlzsúfolt könyv valós vizuális információt alig tartalmaz, hiszen legtöbbször egyazon témáról 4–5 fotót is közöl. Mintha a képek nagy része csak arra szolgálna, hogy "megtöltse" a könyvet .
A legtöbb esetben feleslegesek (szájbarágósak) a képaláírások. A 4-5. oldalon lévő kép, de különösen az erre vonatkozó képaláírás ("A templom kapujában Vörös Győző és Sulyok Ikó fogadja a tél elől Afrikába vonuló felhőnyi gólyacsapatot." - 6. old.) megkérdőjelezi az egész könyv komolyságát. De ugyanez mondható el például az 56–57. oldalon látható, munkára buzdító Ali Khalifát, az ötvenkilós követ cipelő mezítlábas Ali Mahmoudot, vagy a törmeléket kaparó(!) Pudleiner Rezsőt és munkatársát bemutató képek "magyarázó" szövegeiről. Figyelemreméltó képaláírás olvasható a 77. oldalon is. A képen a címlapon is látható karnaki templom szerepel, a "krokodílusok szent tavával". Súlyos vallástörténeti problémákat vet fel, hogy a karnaki templomkörzetbe, - ahol egyébként több istent tiszteltek, egyebek között Amont, Mutot, Honszut, Ptahot, stb. – hogy kerül Szobek isten szent állata, a krokodil. Képzeljük el azt a szertartást, amelynek során a papok rituális tisztálkodást végeznek - többek között erre használták ugyanis az ilyen templomi szent tavakat - a krokodiloktól hemzsegő vízben. Elképzelhető, hogy szent halak , esetleg ludak - Amon egyik szent állata - lehettek a tóban, de olyan tónak vagy medencének, ahol krokodilt tartottak, csak a Szobek templomokban van nyoma. Az Újbirodalom ( Kr. e. 16-11. sz.) korából Szumenuban találtak egy kétosztatú homokkő medencét, amely félig elzárható, és egyéb biztonsági részekkel ellátott volt. Erről is csak feltételezik, hogy talán krokodilt tarthattak benne. Csak a Ptolemaiosz kortól ( Kr. e. 4. sz.- Kr. e. 30) van biztos adat arra, hogy az állatot, mint az isten élő képmását a Szobek templomokban tartották. A karnaki Amon-templomban ez nehezen elképzelhető.
A rajzokat néhány kivétellel Pudleiner Rezső készítette, a könyv elején (2. old.) őt kellett volna feltüntetni, és annál a 2-3 rajznál, amely nem tőle származik, Vörös Győző (szemöldökkő, dedikációs felirat, sztélé) ill. Flohr János (templomrekonstrukció) nevét kiírni.
A 32. oldalon található templomalaprajz értelmezhetetlen, mivel a szerző nem oldja fel a jelöléseket, így nem kapunk magyarázatot arra, hogy a különböző rajzok milyen rétegeket jelölnek. A szerző átvette régész kollégája rajzait, ám elfelejtette közölni, hogy az A jelölés - a téglafal maradványait, a B - az érintetlen középbirodalmi járószintet, a C - a kőrámpa megmaradt részeit, a D pedig - a mesterségesen emelt kőteraszt jelöli.
Az 58-59. oldalon látható templomrajzok szintén átvételek, az angol feliratokat a szerzőnek le kellett volna fordítania magyarra, arról nem is beszélve, hogy részletesebb magyarázatokkal is elláthatta volna a rajzokat, mivel ez a könyv - a szerző szerint is - a magyar nagyközönségnek készült. A képaláírásoknál és a szövegben is többször használ feleslegesen idegen szavakat, ráadásul következetlen átírással (8.,30.,32.,54.,58.old.) A kiadó gondot fordíthatott volna a szöveghelyesség ellenőrzésére, mivel több helyen előfordul fogalmazási hiba vagy elírás (64.old.,13.old.)
A könyv első része a legnagyobb jóindulattal is mindössze egy ásatásra véletlenül becsöppent turista élménybeszámolójának tekinthető. A szerző hosszan ecseteli ugyanis, hogy milyen "nagy fizikai erőt" ( 15 old.) igényel a korai felkelés, a hegymászás, a napi kilenc órányi kemény régészeti munka, a magyarországitól eltérő éghajlat és a számtalan nehéz körülmény. A szakemberek körében azonban köztudott, hogy a régészeti munka megterhelő fizikai feladat, és mindannyian tapasztalták már, hogy legtöbbször az időjárás sem kíméli a régészeket. Ha a szerző részt vett volna itthon egy júliusi vagy akár egy november végi ásatáson, talán nem is találná olyan megterhelőnek a körülményeket, hiszen ásatására a legkellemesebb egyiptomi évszakot - a november és március közötti időszakot - választotta. A napi hegymászás valóban nem lehetett lélekemelő feladat, viszont nem kellett 35 C hőséggel vagy esővel-hóval küszködni. Az is lehet, hogy csak az ezredvég elpuhult, "csupa izom sziklafejtő" (15 old.) fiataljainak tartott az út másfél - két órát, (18 old.), ugyanis a század elején az ötvenes évei végén járó Sir William Matthew Flinders Petrie-nek még csak 70 percébe került feljutni a hegytetőre. Mindezek tudatában túlzásnak tűnik a szerző azon állítása is, hogy a hegyi szentély feltárásától eddig a hegymászás nehézségei és a kutatók idős kora tartotta vissza az egyiptológusokat. Sokkal inkább arról van szó, hogy a korábbi kutatások alapján nem lehetett különleges leleteket sejteni a romok között, s a Thébában ásató neves régészek és egyiptológusok inkább azokat a helyeket választották, amelyek tudományos szempontból jelentősebbnek tűntek, különösen, ha könnyebben elérhetőek voltak. A másik meglepő dolog, hogy a szerző külön kiemeli azt, hogy könyvtármunkával és utazással járt a feladatra való tudományos felkészülés. "Ki kellett kutatnia" (13 old.), hogy hová kerültek a század elején talált leletek, és utána kellett néznie a korszak történelmi hátterének, forrásanyagának, régészeti emlékeinek. Ennyi kutatást megkövetelnek egy elsőéves egyetemistától is, aki szemináriumi dolgozatot ír, egy önálló ásatás vezetésére készülő kutatónak azonban, éppen ez lenne az egyik feladata. A szerzőnek egyébként első lépésben nem is kellett volna külföldre utaznia, hiszen az általa hivatkozott cikkek Magyarországon is megtalálhatóak. Vörös a felkészülés hónapjait Kairóban töltötte mint ösztöndíjas, s ott a régészeti intézetek könyvtáraiban szinte "egy helyen" rendelkezésére állt minden anyag, úgyhogy különösen nem érthető ez a szinte panasznak ható mondat. Annál nagyobb "szakmai öröme" pedig ritkán lehet egy egyiptológusnak, hogy Flinders Petrie-nek - a "modern egyiptológia atyjának" - kéziratait a kezébe veheti. Így a fentiek érdemként való hangsúlyozása végképp érthetetlennek tűnik.
A szerző állítása szerint "gyakorlatilag minden meglett /.../ amit egy középbirodalmi templom romjai alatt sejthettünk" (34.old).
De mi is ez a "minden"?
1. a templom kultuszszobrai
2. alapítási dedikációs feliratok töredékei
3. a templom szentélyének szemöldökköve
4. egy himnuszt tartalmazó sztélé töredékei
5. a templom alapítási áldozata (edények, állatkisplasztikák)
6. a templom alatt talált kőépület
Mielőtt részletesen is megvizsgálnánk az előkerült leleteket, megjegyezzük, hogy egyedül az alapítási depók megtalálása számít újdonságnak, hiszen a korábbi kutatók ugyanilyen leleteket "szedtek fel" a törmelékből. A magyar ásatáson előkerült további töredékek részben kiegészítették a már meglévő darabokat. A könyvből nem derül ki azonban, hogy melyek az új töredékek és melyek a régiek. De nézzük részletesen a leleteket.
1. A 35. oldalon egy rekonstruált páviánszobrot (Thot isten jelképe) mutat be a szerző. Állítása szerint a megtalált mészkő majomtöredékek a templom három kultuszszobrához tartoznak. A kultuszszobor kapcsán több probléma is felmerül. Vörös nem ad magyarázatot arra, hogy miért éppen három páviánszoborhoz tartoznak a töredékek, noha a restaurátor szerint több szoborra utaló töredéket találtak. Csak nem azért jutott a szerző a fennt említett következtetésre, mert a középbirodalmi templomnak három szentélye van? Nincs tudomásunk olyan óegyiptomi templomról, amelynek szentélyeiben ugyanannak az istennek a szobrait állították volna fel. Az is kérdéses, hogy vajon a töredékek kultuszszobrokhoz tartoztak-e, mivel az egyiptomi templomok kultuszszobrai nemesebb anyagból, (nemesfémből, vagy nemesfém bevonattal (arany, ezüst, (réz)-, lápiskő-, türkiz-, drágakőberakással) készültek, legalábbis a fennmaradt egyiptomi források erre utalnak. Ezért kevés olyan szobor maradt ránk, amelyekről feltételezhető, hogy kultuszszobrok voltak. Az is kérdés, hogy a páviánszobrok egyáltalán a Középbirodalom korából származnak-e. Arra is jó lett volna választ kapni, hogy mi alapján rekonstruálták néhány kis töredékből az egész szobrot.
2. A Thot-kultuszszobor emlegetése után érthetetlennek tűnhet az olvasó számára, hogy a templom egyértelműen a Középbirodalomra datálható dedikációs felirata (36-37. old.) miért egy másik istenhez, a sólyom alakban tisztelt Hóruszhoz (Montu?) köthető. Nehéz feladat meghatározni, hogy a szentélyekben melyik korszakban milyen isteneket tiszteltek, de még egy ismeretterjesztő könyvben is röviden, egyszerűen megfogalmazva össze kellene foglalni a lehetséges magyarázatokat, ami eligazíthatja az olvasót. Ha pedig a szerző még nincs tisztában a probléma megoldásával, akkor erre legalább utalnia kellett volna. A 37. oldalon található dedikációs felirat fordítása hiányos és pontatlan, noha Vörös Győző angolul megjelent cikkében a fordítás még pontosnak mondható. Némi kommentárt lehetett volna fűzni a királyi titulatúrához, és megmagyarázni a dedikációs felirat fogalmát.
3. A szemöldökkő rajza is nehezen értelmezhető, (38-39. old.) hasznos lett volna a kapu teljes rekonstrukcióját bemutatni.
A sztélétöredékeket meglehetős nagyvonalúsággal rakja össze Vörös Győző (40-41.old.), s nem írja, hogy milyen korúak, továbbá azt sem, vajon miből gondolja, hogy himnusztöredékről volna szó. Ez az elképzelés Petrie cikkében is szerepel - talán Vörös Győző egyenesen tőle veszi át (?) -, s a szerző azon feltételezése, hogy a domborműtöredék a fáraót ábrázolja (42. old.), egy másik neves kutatótól, Schweinfurthtól származik.A felsorolt leletek nem számítanak újdonságnak, hiszen majd mindegyikből találtak már darabokat a korábbi kutatások során, a szerző is ezekkel kiegészítve mutatja be könyvében a különböző töredékeket. Furcsa, hogy Vörös éppen az ásatás igazi eredményeiről nem ír, csupán az áldozati gödrök (42. old.) feltárását említi, de szó sem esik arról, hogy megtalálták a középbirodalmi templom külső és belső járószintjét, a belső rámpákat, és hogy ők voltak az elsők, akik pontosan felmérték a templomot. A második szezonban kezdték meg a középbirodalmi templom alatt talált kőépület feltárását, amelyről egyébként már Petrie is tudott.
Itt eljutottunk a Thot-hegyi feltárás legígéretesebb mozzanatához. Ha a kőtemplom valóban az archaikus korra datálható, akkor ez valódi tudományos szenzáció, hiszen ebből az időszakból nem ismerünk kőépítményt. A korabeli szentélyek nádból, sásból, fából vagy legjobb esetben iszaptéglából készültek. Az utóbbiak közül is csak néhánynak a nyoma mutatható ki a későbbi fáraókori kőtemplomok alatt. Az azonban még bizonyításra vár, hogy a kőtemplom valóban archaikus kori, hiszen a felsorakoztatott érvek egyike sem szolgál döntő bizonyítékként. A két épület közötti tájolási különbséget (a későbbi téglatemplomot több mint két fokkal északabbra orientálták) nem lehet egyértelműen csillagászati érvekkel alátámasztani (61. old.), hiszen a szögeltérés lehet akár mérési pontatlanság is, de elképzelhető más magyarázat is. Az archaikus kori kerámia és sziklafeliratok jelenléte a hegyen nem bizonyítja egyértelműen azt, hogy a kőtemplom rétegeihez tartoztak. A templom datálása mindenképpen érdekes és fontos problémát vet fel, amelynek megoldását a szerző tudományos publikációjától várjuk. Ha sikerül kellő bizonyítékkal szolgálnia arra, hogy archaikus kori kőtemplomról van szó, ráadásul a klasszikus pülonbejárattal (ami még a középbirodalmi templomnál is építészeti újdonságnak számít), joggal mondhatja el magáról, hogy "szenzációs" dolgot tárt fel. Ehhez azonban pontosan meg kell határoznia -a korrekt datálás mellett -, hogy milyen céllal és mely isteneknek építették a templomot. Nem tűnik túl logikusnak az a gondolatmenet (61. old.), hogy a templom működése Théba virágkoraihoz köthető, hiszen akkor nem magyarázható az újbirodalmi kerámia teljes hiánya, mivel az Újbirodalomtól kezdve Nagy Sándor hódításáig Théba Egyiptom egyik legfontosabb városa volt.
Nem derül ki az sem, hogy mi alapján datálja a templom harmadik korszakát a IV-V. századra (61. old) és miből gondolja, hogy "Remete Szent Pál közössége" használta a templomot.(61.old.)
A templom mellett feltártak még egy épületet, amelyet a szerző szed-fesztivál palotának tart. (61. old.) Jó lenne tudni, milyen adatai vannak arra, hogy egyáltalán tartottak-e Mentuhotep Szanhkaré 11-12 éves uralkodásának idejében ilyen ünnepséget, és ha igen, akkor miért éppen itt, a nyugati parton (a nekropoliszban), a hegy tetején. Az épület észak-déli tájolása nem túl meggyőző bizonyíték, az elmélet pedig, hogy a "főváros népe láthatta, hogy hová kellett felmásznia az életerős uralkodónak" (64. old) kissé bizarr.
A könyv utolsó fejezete, tudósít a "királysír felfedezéséről". Nem térnénk ki a felfedezés "csodálatos" körülményeire, bár erről a szerző különböző fórumokon eltérő módon nyilatkozott, s ezek a nyilatkozatok egy összehasonlító mitológiatörténész számára csemegét jelenthetnének.
De felfedezésről van-e szó egyáltalán? Sem a "kis" terjedelem, sem az ismeretterjesztő "igény" nem indokolja azonban, azt a megdöbbentő plágiumot, hogy a szerző önmagát tünteti fel a sziklaüreg felfedezőjének. Meglepő, hogy Vörös Győző ilyen horderejű bejelentés előtt nem nézett utána annak,hogy jártak-e már mások is a szóbanforgó helyen. Pedig jártak, sőt publikálták is felfedezéseiket.
Lássuk, mit is látott Vörös Győző? Könyve 74. oldalán 120 négyzetméteres sírról ír. Pudleiner Rezső elmondása alapján, - aki jelen volt az üreg meglátogatásakor - kiderül, hogy senki sem végzett kutatásokat és méréseket a "sírban" (ezt engedély hiányában nem is nagyon tehette volna meg), sőt, Pudleiner úgy tudja, hogy Vörös is mindössze kétszer járt a sziklaüregben, 1997 januárjában és februárjában. Akkor még fel sem merült senkiben, hogy királysírt találtak volna. Furcsa, hogy a sajtóban emlegetett "számos bizonyíték" közül a szerző egyetlen egyet sem mutatott be a könyvben, holott ez joggal elvárható lenne, ha először teszi közzé felfedezéseit. Az említett cikkben a "könyv rendkívül kis" terjedelmére hivatkozik, ami nem a legjobb érv, ha azt vesszük, hogy a mű 80 oldalas, a szöveg pedig öt és fél. Talán fel lehetett volna áldozni a Thot-hegyet ábrázoló 11 oldalnyi 7 fotó közül egyet, ugyanis jogosan merül fel a kérdés, hogy (1) egyáltalán sír volt-e ez az üreg, (2) van-e arra bizonyítéka, hogy már a fáraókorban is megvolt, és (3), hogy éppen Mentuhotep Szanhkaré sírja-e.
Egyetlen "tárgyi bizonyítéka" egy, a sziklából nem teljesen kifaragott belül üreges mészkőtömb, amelyet szarkofágnak tart (74. old.). Bár méréseket nem végeztek, de a szarkofágot 8,5 méteresnek írja le, s méreteiből arra következtet, hogy csakis magas rangú személy számára készülhetett. Ezt az állítást mindjárt az oldal alján lévő képpel lehet megcáfolni. A "szarkofág" mellett ugyanis egy férfi látható, aki így - az arányok alapján - kb. 3 és fél méter magas lenne. Egyébként is érthetetlen ekkora túlzás, hiszen emberek számára nem készítettek ilyen óriási szarkofágokat, de még a hatalmas Ápisz-bika koporsók is kisebbek ennél. A kép alapján ez a szarkofág(?) megközelítőleg 3,9 méteres lehet. Pudleiner Rezső elmondása szerint a "szarkofág" hátsó oldala maga a sziklafal, amelyből nem faragták azt ki teljesen (befejezetlen?) és a nyílás az oldalán található. Az óegyiptomi koporsóknak azonban a tetejük volt nyitott, amelyet fedéllel zártak le. Szokatlan a kőkoporsó anyaga is, hiszen az uralkodók szarkofágjai általában nemes kőből, gránitból, bazaltból, alabástromból, behen-kőből készültek. Szehemhet fáraó szarkofágja ugyan szintén az oldalán nyitott, mégsem tekinthető analógiának, hiszen alabástromból készült és nem ilyen nagy. Vörös Győző egyetlen fáraókori felirattöredéket vagy más bizonyítékot sem mutat be a feltételezett királysírból. Mentuhotep Nebhepetré - Mentuhotep Szanhkaré apja - sírjából ugyanis több olyan lelet került elő, amely azonosíthatóvá teszi a sír tulajdonosát. Vörös Győzőnek csak "logikai" érvei vannak, amelyeknek nagy részét egyébként utólag, a napi sajtóban tette közzé.
Az egyik érve (ez az egy szerepel a könyvében is, a 65. oldalon), hogy az egyiptomiak a hegyet piramisként fogták fel, és a tetején lévő templom a piramidion - a piramis-záró csúcs - lett volna. Ha megnézzük, a 9. vagy a 78-79. oldalon található képet, nem ez lesz a benyomásunk. Mellesleg nem tudunk olyan óegyiptomi templomról, amelyiket "piramidionnak" tartottak volna.
Későbbi nyilatkozataiban a szerző már halotti templomnak tartotta a hegyi szentélyt, egy - a könyvben nem publikált - sztélétöredékre hivatkozva. Ez a teória is sántít, ugyanis a halotti templom a piramiskomplexum egyik közbülső eleme, nem állhat a sír - a piramis - tetején. A két fogalom összemosása teljes badarság. El kellene tehát egyértelműen döntenie, hogy kultusztemplomról, vagy halotti templomról van-e szó .
A június végi lapokban egyébként már nem a sajátjának, hanem Dorothea Arnold professzorasszonynak tulajdonítja azt az ötletet, hogy Mentuhotep Szanhkaré sírjának a Thot-hegyen kell lennie. Dorothea Arnold azonban nem pontosan ezt állítja idézett cikkében. A professzornő szerint a korábban Mentuhotep Szanhkarénak tulajdonított befejezetlen sír feltehetőleg egy későbbi uralkodó számára készült, vagyis az ő sírját valóban máshol kell keresni. A legkézenfekvőbb a család ősi temetkezőhelyén, az El-Tarif síkság környékén kutatni. A Thot hegyi szentélynek Dorothea Arnold azonban nem tulajdonít halotti funkciót.
A sírban egy Krisztust ábrázoló freskót (72-73. old.) is találtak, amit a szerző 4. századi kopt munkának tart. Jó lenne megtudni, miért tekint minden kopt emléket (a Thot-hegyi templom késői rétege, a keresztény kori kerámia, a Thot szobrok elpusztítása) ilyen korúnak. Christian Décobert professzor állítása szerint - aki a Louvre művészettörténészeivel megvizsgáltatta a képet - valójában 14. századi freskóról van szó.
Vörös előszeretettel emlegeti Remete Szent Pált, hogy "összehozhassa" a magyar pálos rendet és a felfedezéseit. A szerző szerint a templom "másodlagos felhasználására csak a Kr. u. IV-V. század idején került sor, amikor a thébai anakhoréták, Remete Szent Pál közössége jelent meg az akkor már több mint 2000 éve elhagyott sivatagi hegyi templomnál (...) Érdekes magyar vonatkozása ennek a közösségnek, hogy az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendet, a "pálosokat" a thébai közösségről nevezte el a rendalapító Boldog Özséb. Úgyanúgy alakított szerzetes közösséget a Pilisben remetéskedő társaiból, mint a világ legelső keresztény szerzetesközösségét megalapító thébai Remete Szent Pál." (61. old.) Ám Remete Szent Pál a hagyomány szerint a 3. században élt, feltéve, ha élt egyáltalán és nem csak életrajzírója, Szent Jeromos találta ki legendáját. Ha egyébként a Remete Szent Pálhoz kapcsolódó hagyományt megvizsgáljuk, akkor kiderül, hogy a remete egy barlangban töltötte életét, s e barlang köré épült a ma is működő Szent Pál kolostor. Ez viszont nem Thébában található, hanem a Vörös-tenger közelében. A "remete" melléknevet pedig éppen azért kaphatta, mert soha nem élt közösségben.
Az üreg Kent R. Weeks professzor szerint a keresztény korból származik, mivel ő sem talált benne egyetlen fáraókori tárgyat sem.
Ha a mű tudományos apparátusával problémák vannak is, vajon eleget tesz-e könyv az ismeretterjesztés követelményeinek? Az első fejezetben mindössze négy mondatot szentel a történelmi háttér - az óegyiptomi Középbirodalom - és a fáraó - Mentuhotep Szanhkaré - bemutatásának. Az olvasó joggal várhatna el részletesebb beszámolót, hiszen a Középbirodalom 11. dinasztiájának korszaka nem a legismertebb időszaka a fáraókori Egyiptom történetének. Szerencsés lett volna, ha szerző felállít legalább egy rövid kronológiai táblázatot, amelyben a szóbanforgó uralkodót (uralkodókat) elhelyezi Egyiptom jobban ismert királyai között. Arról az alapvető hiányosságról már nem is beszélve, hogy egyetlenegy térkép sem található a kötetben. Ha valóban ismeretterjesztő műnek szánta a könyvet, akkor nem várhatja el az olvasótól, hogy részletesen ismerje Théba, vagy Egyiptom földrajzát. Az pedig egyenesen az olvasó félrevezetése, hogy önmagának tulajdonít olyan felfedezéseket, amelyeket előtte már mások megtettek. Ez ugyanis erősen megkérdőjelezi - és nemcsak a szakma számára - mind a könyv, mind a szerző állításainak hitelességét.
Liptay Éva - Mayer Andrea
Budapesti Könyvszemle ( BUKSZ ) 1998 /tél
Az Építészettörténeti Kar számára javaslom, hogy Sörös nevű "piramidiótának" is lehetőleg adjanak a piramisok építésének "megoldásáért" PhD-t. Sörös zagyvaságai semmiben sem múlják alul a Vörös Győzőéit. Fel tehát, jelesei az építészettörténész szakmának, hátha a Sörös mögött álló, megalitkutatást finanszírozó csoport is bevonható saját kutatásaik szponzorálásába.
A PÁZMÁNY-on Maróth Miklós ex-dékán többször elkötelezte magát Vörös mellett. Miután Maróth fia volt az, aki által szervezett fáraósíros könyvbemutató az Akadémián utóbb az egyiptológusok és régészek sajtóközleményben is kinyilvánított felháborodását váltotta ki, az apa -részben fia bizonyítványát is magyarázva szakmai érvek helyett Vörös védelmében azt emlegette, milyen szépek a képek, s Vörös mennyire szereti Egyiptomot. Ez is egy szempont...
Kínos, hogy az Akadémia etikai bizottsága
az ügy kapcsán utóbb odanyilatkozott, a tudományban minden feltételezés megengedett... Kiváncsi lennék, hogy hogyan definiálnák az áltudományt, a blöfföt. Vagy tényleg mindent szabad, ami nem tilos?
Mindazonáltal hálistennek a Pázmány kiváló, szaktanárai nem feltétlen osztották Maróth nézeteit, s állítólag Vörös legújabb, Taposiris Magna c. kötete kiadásakor feltételül szabták, hogy mutassa meg egyiptológus szaklektornak. Vörös természetesen erre nem volt hajlandó, inkább szponzoraival adatta ki kötetét, s hasonlóképpen az egyiptológusok kritikájának eleve kiiktatásával szerzett/vásárolt? PhD-et a Műszaki Egyetem Építészettörténeti karán.
Miért nem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen védte meg a phd-jét ?
Ott biztosan van valami legendákkal népmesékkel és hasonlókkal foglalkozó tanszék, amibe
az o tevékenysége is jól beleillene.
Nehéz nem észrevenni, ahogyan az építészettörténész szakma mélyen hallgat, csakúgy mint az ókortudósok. Talán attól félnek, hogy Vörös szakmai kritikusait politikai elfogultsággal vádolja, amint azt tette a nézeteit tudományos csalásnak minősítő hószegynéhány, különböző világnézetű, pártállású szakemberrel szemben. Pedig ez esetben is vétkesek közt cinkos, aki néma.
Érdemes odafigyelni Vörös "egyiptológus" "építészettörténész" vélekedéséről a tudományról, a kritika meghallgatásáról. Ennek most van némi aktuálpolitikai áthallása. (Ne felejtsük el: éppen megint egy olyan könyvéről nyilatkozik, amely tele van ismét "áltudományos blöffjeivel", nagyot álmodásával,nagyot akarásával. Csakhogy a tények ezzel néha szembe jönnek. Íme egy tipikus kulturális műsorrészlet a királyi TV-n:
MTV 1
+ Éjjeli menedék
készítették: Siklósi Beatrix, Oláh Zoltán
felkonf.: „(...) az ifjú szakember időről-időre valami szokatlan megmozdulással hívja fel magára a világ figyelmét, anélkül talán, hogy ez eredetileg a szándékában állna. Legújabban például egy egyébként szokványosnak tűnő doktori cím megszerzése biztosított apropót ahhoz, hogy Siklósi Beatrix kamera elé kérje a tudóst.
S: Vannak tehetséges pályakezdők, no meg pályakezdőként már jelentős eredményeket elérő kutatók, akiknek munkájáról, sikereiről szinte semmit, vagy csak alig tudhat a közvélemény. Ez talán így is marad, amíg a magamutogatókat, ürestekintetű médiasztárokat állítják példaként a társadalom elé./közbevetésem:EZ MINTHA MAGÁRÓL VÖRÖSről szólna, szemben a hazai egyiptológusok hozzá képest valós tartományban mozgó eredményeivel/ A buzdítás pedig a pénzvilág érdeke marad. V.Gy. egy azon fiatal alkotóemberek közül, akinek új felfedezései magyar (megnyomva) sikerként szolgálják az egyetemes kultúrát, Alexandriában, Taposiris magna-n.
V.: 1998-ban, amikor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kutatócsoprtja elkezdte a munkát T.M. tengerparti acropolisánál, akkor általános vélemény volt még a nemzetközi kutatók közösségében, még az egyiptológiai lexiconban is az, hogy T.M. acropolisa egy befejezetlen épület./NEM ÍR ILYET A LEXICON/ Most, amikor 2001. végén, karácsony előtt, itt állhatunk a tengerparton, akkor 3 ½ év kutatását követően örömmel mondhatom, hogy ez a nézet nemcsak hogy megdőlt, hogy T.M. acropolisa befejezetlen, hanem egyike Egyiptom legértékesebb lelőhelyeinek ma már. Egyike azon lelőhelyeknek, amelyeket legjobban rekonstruálhatunk.(DE NEM A VÖRÖS, HANEM A FRANCIÁK KUTATÁSAI ÁLTAL) A sok száz egyiptomi istenség közül, a mi templomunk Izisz istennőnek, Ozirisz feleségének és özvegyének volt a kultusztemploma./HELYESEN: OZIRISZ TEMPLOMA VOLT, AHOL MAGÁTÓL ÉRTETŐDŐEN IZISZ-t IS TISZTELTÉK/ Méretét tekintve egyébként a legnagyobb, ami valaha a tiszteletére épült, csaknem 8000 m2 az acropolisunknak a területe.
PhD átadás képei:
V.Gy. ritkán jár haza. Néhány nappal ezelőtt azonban építészettörténetből vehette át diplomáját, elsőként a bölcsészek közül.
Kép: a szponzorok és a szülők
V.: Engem mindvégig a templomépítészet érdekelt, úgyhogy „Az ókori Egyiptom templomépítészete” címmel nyújtottam be disszertációt az Építészetttörténeti Intézetbe, ahol –hát- nagy örömmel vették tudomásulazt, hogy itt nemcsak hogy új eredmébyek vannak, hanem hogy az ókori egyiptomi templomépítészetet új szemmel vizsgálhatjuk, és ez magyar kutatási eredmény is./ÚJAT NEM AD, PERSZE A SZAKIRODALMAT NEM FORGATÓNAK MINDEN ADAT ÚJ SZÁMBA MEGY / Úgyhogy nagyon boldog voltam, hogy M.o.-on Bp-en az Építészmérnöki karon fogadták el az ókori egyiptomi templomépítészetről írt disszertációmat. Itt is védtem meg, úgyhogy elsőként vagyok bölcsész az Építészkar történetében. De szeretném hangsúlyozni, hogy építészettörténetből és ehhez kapcsolódóan építészettudomány történetéből kaptam most doktori fokozatot. /SZÉP EREDMÉNY, AMIKOR EGY TEMPLOM KIS KIEGÉSZÍTŐ ÉPÜLETÉT PALOTÁNAK NÉZI, VAGY TAPOSIRIS MAGNA templomát "BELELÁTJA" a PRAENESTE-i MOZAIK ÁBRÁZOLÁSÁBA /
S.: Az az ásatás, amelyen a mi forgatócsoportunk is járt, természetesen halad tovább. Jelen pillanatban hol tart? ... a kutatás?
V.: Nagyon jól haladunk, és egy olyan műemléki helyreállítási projektet készítettünk elő, amelyen nagy segítséget nyújtottak a M.E. Építészmérnöki Karának építésztörténész professzorai, külön is szeretném Istvánfi Gyula és Mezős tamás professzor urak nevét hangsólyozni, akik szakmai segítséget nyújtottak a műemlékvédelmi helyreállítások előkészítésében.
S.: Nemsokára nemzetközi könyvbemutató lesz Alexandriában, ugye megnyílik az Alexandriai Könyvtár, és ha jól tudom, T.M. c. könyved angol fordítását , angol változatát mutatják be a nemzetközi sajtónak. Hogyan készülsz erre?
V.:Ápr.23.- a és 25 között, ahova 65 államfőt és uralkodót hívott meg az Egyiptomi Arab Köztársaság elnöke, és az egész egyetemes emberi kultúrának egy különleges ünnepe. Na most, hogy a mi T.M.-i kutatásunk egy ilyen nagy reflektorfényt kap Alexandriában, ennek semmi más oka nincs, minthogy három olyan nemzet van Alexandriában, amelyk ásatásokat folytat ebben a régióban: a franciák, a lengyelek és a magyarok.Úgyhogy ez a magyar ásatásnak járó bitétum, hogy egy frissen megjelent ásatási kötetet magán az Alexandriai Könyvtár megnyitóján mutatnak be.
S.: Mindig szóbeszéd tárgya, hogy egy járatlan úton mész. És vajon a XXI.sz. kutatói szemlélete engedi-e majd azt, hogy azok a akik még nem a kitaposott úton haladnak, valami újat mondanak, valami mást, hogy azokat rögtön elvetik, megvetik, hanem igenis menjen, tudjon haladni a saját útján? Van-e ilyenfajta nyitás a tudományos világban?
V.: Hát nemcsak hogy van ilyen multidiszciplináris kutatások iránti nagyon komoly érdeklődés, hanem ha valaki a tudománytörténetet végignézi, nem volt olyan alkalom, hogy valaki komoly új eredményt hozott volna, hogy ne vitatta volna azonnal a közvélemény. Az új tudomány az mindig a réginek egyfajta annulálása. A tudománytörténet arról szól, hogy ha valaki hoz egy új eredményt, akkor azonnal kardot ránt a környezete és azt mondják, hogy ez lehetetlen. Ugyanis minden új tudományos eredmény a korábbi téves nézeteknek az elvetésével jár. Most hogy ilyen esetben két lehetőség van: vagy valaki elmagányosodva megy előre a saját maga útján, vagy ütésálló emberként nem törődik azzal, hogy ki mit ond, hanem szépen halad előre és bízik a gondviselésben.
Siklósi Bea "Éjjeli menedékhelye"-be csütörtök este még bekucorodhatott az üldözött/ védendő/ valós (kulturális) értékeket felvonultató adássorozatba egy meglepő PhD átvételről szóló tudósítás, mely a BME Építészettörténeti Tanszékén zajlott. Vörös Győző "egyiptológus", aki a szakma felé eleddig egyetlen állítását sem támasztotta alá, egyetlen hipotézisét sem indokolta, mindezek dacára az Építészettörténeti Tanszéken méltónak találta, hogy fantazmagóriáit PhD-vel értékeljék. (Ugyanennyi befektetéssel, hozzáértéssel halbiológusi doktorit is szerezhetett volna.) PhD-je megvédésénél valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva tartózkodtak az egyiptológus bírálók felkérésétől.Helyettük viszont olyan opponensek "kerültek képbe", akik aligha lehettek elfogulatlanok azután, hogy -hogy nem- éppen Vörös-ön keresztül kaptak lehetőséget egy egyiptomi ásatáson való részvételre, s e puszta lehetőséghez anyagi módot is Vörös szponzorától.
Siklósi Bea feltehetően szintén részben a szponzor -Eisler pénzén utazhatott ki Egyiptomba, s áradozhatott "Az akropolisz(???) titka" c. opusaban Vörös fantasztikus leleteiről. (Így ezt akár fizetett kulturális hirdetésnek is tekinthetjük). Vörös nemigen tudott mit kezdeni a saját leleteivel, s az egyben Siklósi Bea felkészültségét, általános műveltségét mutatja, ahogy Vörös ordító hülyeségei sem szúrtak szemet neki: amint Vörös "tripus" helyett triptichont!!! (tkp. 3 képből álló szárnyas oltárt) emleget egy "3 lábú" edény esetében, vagy amint azt ecsetelte, hogyan akasztották a kopt papok ruháikat "vállfákra"!. Ezekután természetesen nem várható el, hogy Siklósi a finomabb nuance-okat is megértse, s eljusson a tudatáig miért is kritizálja Vöröst a szakma, mitől egyszerűen képtelenségek -s TV képernyőre is csak elrettentésül valók- legújabb elméletei. Siklósi erőltetné, erőltetné Vörösre a meg nem értett, szakmája által üldözött kutató sémáját, maszkját, de ezalól minduntalan kikandikál a szamárfül.
