Én nem elsősorban affrikálódásra gondoltam, ugyanis létezik egy ettől teljesen eltérő módja annak, hogy egy régi személynévben vagy helynévben t > cváltozás történt:A középkori írott latinban a t és c betűk alakja a legtöbb esetben lényegében megkülönböztethetetlen. Ez a latin szöveg olvasása szempontjából tulajdonképpen nem számít, azonban ha ezekből az oklevelekből régi magyar személynevek vagy helynevek kiejtését akarjuk rekonstruálni, akkor már komoly fejtörést okozhat. Ráadásul a középkori oklevelekben a ch betűkombináció a magyar nevekben egyaránt jelölhetett c, cs, vagy k mássalhangzót is. Azt tehát, hogy ezeket a neveket milyen kiejtéssel kellene rekonstruálni, sokszor csak úgy dönthető el, hogy megnézzük az adott család vagy település nevét a későbbi, 16-17. századi iratokban, vagy éppen napjainkban. A t és c betűk írásmódja csak a 16. század folyamán, a magyar nyelvű nyomtatványokban kezdett egyértelműen elkülönülni, ugyanis a c mássalhangzót ott már cz betűkkel jelölték…
Ha nem ismerte ezt a problémát, kérdezzen meg olyan történészt, aki szokott középkori oklevelekből magyar neveket bányászni, vagy éppen regesztákat írni. (Ugyanez a helyzet egyébként az s és f betűk esetében is...)
A fentiek fényében tehát még egyszer megjegyezném, hogy egy rakás olyan személy- és helynévpár létezik a magyarban ahol a két alakban mindössze egy t – c különbség van. A legtöbb a -tó / -có végű vagy a -t / -c végű névpár, de a t – c különbség bárhol előfordulhat. Itt még érdemes megjegyezni azt is, hogy a magyar nyelvben a c hang tulajdonképpen az Árpád-kor folyamán jelent meg, így a kettős alakok többségénél a t betűs írásmód/kiejtés tekinthető elsődlegesnek.
És akkor reagálnék a felvetéseire is:
1. A latin nyelvű oklevelekben az Ignatius írásmódjára ugyanaz igaz, amit már leírtam, vagyis a legtöbb esetben eldönthetetlen, hogy c-vel vagy t-vel kellene-e kiolvasni. Ez a különbség a családnevek kialakulásakor rögzült is, így az egyik családnak Ignácz, a másiknak meg Ignát lett a családneve, ami nyilván a kiejtésben is rögzült. Nem affrikációról van tehát szó.
2. A Cetín – Cétény etimológia valószínűleg tipikus példája annak, amikor valaki kizárólag nyelvészeti érveléssel akar etimológiát fejteni, de nem nézi meg a korabeli okleveleket, vagy éppen nem foglalkozik helytörténettel. A Hungaricana középkori oklevél adatbázisából a Cétény folyó Ceten (DL 68110) és Cheten (DL 59586) alakban adatolható, míg a Tétény/Cétény településeket Theten/Tethen/Thethen/Cheten/Chethen alakokkal találjuk meg elsősorban. Mielőtt megjegyezné, természetesen én is tudom, hogy csak azokat az okleveleket listázza az adatbázis, amelyek regesztáit begépelték, de ezzel együtt is nagyjából reprezentatívnak tekinthető.
Arra a felvetésére, hogy a Cétény nem rendelkezik személynévi előzménnyel, javasolnám a DL 96581 és a DL 96584 oklevelek megtekintését, és az alapján próbálja meg eldönteni, hogy az a bizonyos János vajon Tétény vagy Cétény fia volt-e...
Érdekes még, hogy Veszprém megyében van egy Csetény nevű település, ami Cheteen alakban fordul elő 1460-ban (DL 15480), és ahogy azt Nagycétény Wikipédia oldala is felveti több szerzőre hivatkozva, a Cétény és Csetény nevek közös eredetűek lehetnek, és jó eséllyel személynévből származnak...
Egyébként, hogy a Tétény –Cétény névpárvégső soron török, mongol, magyar, vagy éppen szláv eredetű-e, fogalmam sincs, de az bizonyos, hogy a középkori oklevelekben legtöbbször egymástól megkülönböztethetetlenek, és ez is abba az irányba mutat, hogy közös eredetűek lehetnek, és valószínűleg a Tétény alak az elsődleges…
3. A Ketel–Kecel kérdéssel az a baj, hogy a Hungaricana okleveles adatbázisa erre a névre nem ad 15. század előtti találatot, így ennek vizsgálata komolyabb utánajárást igényelne. Melich alábbi írása alapján hajlok arra, hogy itt két, egymástól eltérő eredetű névvel kell számolni, egy törökkel és egy szlávval:
De ettől függetlenül megjegyzem, hogy az oklevelekben található Kechel–Kethel vagy éppen Ketel–Kecel alakok a legtöbb esetben egymástól megkülönböztethetetlenek…
4. És végül visszatérve a Biczó családnévre: a Bicó személynév majd családnév a 16. század előtti oklevelekben a következő írásváltozatokkal fordul elő:
És tudja-e, hogy a Bitó névnek milyen változatai vannak az oklevelekben? Most kapaszkodjon meg – pontosan ugyanezek, csak a c helyére t-t kell képzelni… A Biczó és Bitó nevek tehát nemhogy kapcsolatban vannak egymással, de a középkori oklevelekben egymástól gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek. Csak a 16-17. századi oklevelek és egyéb források alapján lehet megmondani, hogy melyik családnálmelyik változat rögzült:Biczó, Bitó, vagy éppen Bittó…
Összefoglalva, itt tehát nem affrikációról van szó, hanem végső soron a középkori írott latin nyelv egy érdekes, a magyar személy- és helynevek írására és kiejtésére gyakorolt hatásáról...
Ad Peszlen: Esetleg kialakulhatott a magyar nyelvjárási pereszlen ’az orsó lendítőkereke, a fonásban az orsó alsó végére függesztett, karika formájú pergető eszköz’ szóból a két nyílt szótagos tendencia miatti rövidüléssel (*perszlen) és az így létrejött mássalhangzó-torlódás egyszerűsödésével, vagy ennek szlovén preslen ’rokka’, szlovák preslen ’az orsó lendítőkereke’ előzményéből a szó eleji torlódás feloldásával. Elképzelhető előzmény még a szláv Prislan ’vkihez küldött’ személynév szintén szó eleji egyszerűsödéssel, valamint hangrendi kiegyenlítődéssel. Különösen az utolsó esetben a név ilyen hangalakjának kialakulása korai időszakra tehető.
Virovecz: Vö. ukrán Вировець (Virovec), oroszosodott Вировец (Virovec) és kaj-horvát Virovec. Ez az ukrán вир (vir) ’örvény’, illetve horvát vir ’örvény, forrás’ szó melléknévi formájának származéka az -ець ~ -ec személynévképzővel. Vagy az elsőnek elnevezett valamilyen jellegzetességére utal metaforikusan, vagy a lakóhely környezetét írja le. (Ez a név elviekben más szláv nyelvekben is kialakulhatott [volna].)
Roboz, Robosz: Kázmér Miklós 1661-ből adatolja magyar vezetéknévként. Alapja a roboz baranya-somogyi tájszó, amelynek jelentése ’gazos, bokros hely; gyékény; sás’.
Tislér, Tisler, Tischlér: A német Tischler ’asztalos’ foglalkozásnév, illetve az abból lett gyakori német vezetéknév magyarosodott ejtés- és írásváltozata.
Rozmán: Nyilvánvalóan a német (osztrák) Rosmann családnév magyarosodott változata. Ez vagy a német Rossmann ~ Roßmann ’lókereskedő, lótenyésztő’ foglalkozásnévi eredetű vezetéknév vagy a német Rosemann ’Rose nevű személy leszármazottja’ családnév módosulata.
Peszlen: Egyelőre nem találtam fogást rajta. Talán egy olyan régi magyar tájszóból lett, mint a fenti roboz, csak már korábban kiavult, hogy a szótárakba bekerült volna. A környező nyelvek felől sincs alkalmas etimológia.
Harascsák: Vö. ukrán (ruszin) Гаращак (Harascsak) családnév. Ez bízvást a az ukrán хворост (hvoroszt) ’haraszt, rőzse, hullott fa’ szónak, illetve ruszin nyelvjárási храст (hraszt) szónak a továbbképzése a személynévképző funkciójú -ак (-ak) kicsinyítő képzővel úgy, hogy a név alapját magához hasonította a magyar haraszt szó. Ilyen módon a név kialakulás az ukrán (ruszin)–magyar érintkezési területen kereshető. Hasonló magyar írásmódú nevek az alapszó eltérő szláv nyelvjárási alakjaival: Horoscsák, Hrascsák, az utóbbi egyszerűsödésével pedig Rascsák.
A magyar nyelvtörténet nem ismer t > c hangváltozást, a példák sem erről tanúskodnak. Az Ignát és az Ignácz (Ignác) kétszeres, egymástól független átvétel szlávon keresztül a görög és németen keresztül a latin névformából. A Tétény az amúgy Töhötöm (*Teγitɜm <: mongolosodott ótörök tegit ’hercegek’ + -m kicsinyítő képző) alakban ismert régi személynév összerántott formája, a Cétény pedig nem rendelkezik személynévi előzménnyel, hanem a szláv helynévi Cetín (< *Cětinъ ’Cěta [nevű személy]-é, az ő háza, birtoka’) magyarosodott alakja. A Ketel személynevet a csagatáj kütöl ’vezetékló’ szó ótörök előzményével vetik össze, a Kecel (Kecöl) név eredete pedig ettől függetlenül kettős: egyrészt az ótörök qïzïl ’vörös’ melléknévből eredeztetik eleve helynévi alakulatként (pl. a Bács-Kiskun megyei Kecel esetén; 1198: Kecil), másrészt a ma leginkább Kocel alakban hivatkozott ószláv *Kocьlъ személynév magyarosodására vezetik vissza (pl. a vegyes hangrendűként felbukkanó Magyarkecel, 1217: Cocil; Rábakecöl, 1162: Kacil).
A t > c hangváltozás román alapon vethető fel, de ott is csak i magánhangzó vagy e-vel kezdődő kettőshangzó előtt. Ilyen változás van továbbá az ún. dzekáló szláv nyelvekben (lengyel, fehérorosz, keletszlovák), azonban ezekben is csak magas magánhangzó előtt lép fel a jelenség.
A Bicó (Biczó) név setén tehát nem látom igazolhatónak a magyar Bitó névvel való kapcsolatot.
Ui. A magyarban a c-t eredményező hangtani folyamatok (az átvételt és a hangfestést leszámítva) közül az sz > c affrikálódás igazolható, a fenti török qïzïl > magyar Kecel erre példa.
A Biczó azon régi személynevek, majd családnevek közé tartozik, amelyekben egy t > c változás ment végbe, vagyis a Bitó név egy változatának tekinthető.
(lásd további példaként: Ignát – Ignácz, Czutor – Czuczor, Kont – Koncz stb.; vagy személynévi eredetű helyneveinkben: Tétény – Cétény, Ketel – Kecel stb.)
Röviden és tömören:
A Biczó egy Árpád-kori, magyar férfi személynév, majd a 15. századtól kezdődően apanévi családnév. Megalapozottan feltételezhető, hogy a Bitó név egy változatának tekinthetjük, így eredetük is közös:
Lehetséges személynévi eredet: Az Árpád-kori Bitó személynév levezethető bármely Bit- vagy Vit- kezdetű korábbi személynévből, akképpen, hogy a névtőhöz egy -ó kicsinyítő képzőt illesztünk. Szóba jöhető személynév lehet a latin Vitus, a germán Withold, vagy a trák eredetű Bithus, és tulajdonképpen bármilyen további, hasonló kezdetű korabeli név.
Lehetséges közszói eredet: Feltételezhető, hogy a Kárpát-medence magyar-szláv vegyes lakosságú területein már az Árpád-kor folyamán bekerülhetett a magyar nyelvbe az üt/ver/lecsap/rajtaüt/harcol/legyőz jelentésű szláv bít ige. Az ige tövéhez a magyarban -ó melléknévi igenév képző járulhatott, így a bitó akár ítéletvégrehajtással, akár katonai helytállással kapcsolatos ragadványnévvé, majd családnévvé válhatott.
Frona, Fróna: Román eredetű családnév (vö. Frona), amely a gyakoribb Fronea, illetve Frone nevek változata. Ezek eredetileg a román Sofronie egyházi férfi személynév csonkolt, köznapi formái. Családnévvé úgy lettek, hogy a leszármazottak a névadó ős személynevét örökölték megkülönböztető névként. A Sofronie a görög Σωφρόνιος (Szófroniosz) név románosodott formája, és a VII. sz.-i jeruzsálemi Szent Szofróniosz tisztelete nyomán terjedt el elsősorban a keleti egyházban. Etimológiáját tekintve a görög σώφρων (szófrón) ’épeszű, józan, okos; megfontolt, mértékletes, fegyelmezett, szemérmes; jámbor, tiszta lelkű’ melléknév személynévi származékáról van szó.
Bico, Bicó, Biczó: Az elterjedése alapján magyar eredetű családnévnek tűnik. A magyaros Biczó írásmód mellett ugyanis a rekonstruálható szlávos alakok mint Bico, Bicov, Бицо (Bico), Бицов (Bicov) stb. csak esetlegesen, több nagyságrenddel ritkábban jelennek meg. Magyarnak tekinti Kázmér Miklós is a családnévszótárában, és képzőtlen apanévnek tartja egy régi világi személynévből, amelynek legkorábbi adata Bychov írásmódú. Ez utóbbi etimológiája nem tisztázott.
Itt látszólag visszafordul a 16319-beli megjegyzésem, miszerint a Hiczó név azért nem magyar, mivel „a hic- szótő nem adatolható a magyarban”. Ugyanis a bic- szótő sem igazolhatóan magyar. Az etimológiai megfontolások mellett ezért fontosak az előfordulási adatok is. Valószínűnek látszik, hogy a régi Bicó (Bychov) személynév etimológiája nem magyar: ebből a szempontból a megjegyzésem helytálló. Ugyanakkor a korai magyar személynévkincsnek részei voltak a környező népektől (akár beolvadással, akár névdivattal) átkerült nevek is, és ez utóbbiakból már magyar környezetben is kialakulhatott képzőtlen apanév ugyanúgy, mint a magyar etimológiájú személynevekből.
Rapport: Német, ezen belül sváb-alemann területen kialakult képzőtlen apanévi eredetű családnév, amely egy ilyen személynevű felmenő leszármazottait jelöli. A Rapport alapszemélynév a német Rappert (régebbi Ratbert) és Rappoldt (régebbi Ratbold) személynevek vegyülése. E két utóbbi összetett német (germán) név, és közös előtagjuk a Rat ’tanács’, utótagjuk pedig az ófelnémet beraht ’fényes’, illetve bald ’merész, bátor’ szó.
Kutnyánszky, Kutnyánszki: Összevethető a szlovák Kutňanský vezetéknévvel, amely elsősorban Kovarce (magyarul Kovarc) és Solčany (magyarul Szolcsány) településeken fordul elő. Solčany külterületén van Kutné lúky dűlő. A Kutňanský név kialakulhatott e dűlőnév előtagjából ’ott lakó, oda való, ott földet bíró’ jelentéssel. Kutné dűlőnév név előfordul a Vég mentén Lisková (Liszkófalu) és Nová Ves nad Váhom (Vágújfalu) külterületén is. Tehát máshol (a felsoroltakon túlmenően) is kialakulhatott ilyen nevű külterületre utaló lakóhelyi név.
A kutné szóalak a szlovák kutný ’turkáló, cserkésző’ melléknév semleges nemű, illetve többes számú alakja. Ilyenformán olyan helyre utal, ahol valami után kutattak, illetve valamilyen bányaművelés folyt (pl. agyagkitermelés, kőfejtés). Esetleg előfordulhat, hogy a szlovák kútny ’sarki, sarok-, zugbeli, zug-, valaminek a szegletében lévő’ melléknév átértelmezéseként keletkezett.
A FamilySearchből kirajzolódó kép alapján a Kutnyánszky ~ Kutnyánszki név mai Magyarországon való elterjedésének kezdőpontja a Tolna megyei Mözs lehetett, ahová a XVIII. sz. elő felében történt újratelepítés során szlovákok is érkeztek. Ezzel párhuzamosan Pečenice (magyarul Hontbesenyőd) községben adatolható az anyakönyvekben a Kutnianskÿ vezetéknév, egy generációval korábbról pedig Kovarcéban előfordul a Kutnansky (mai helyesírással Kutňanský) családnév.
