Ez a sztori így kicsit gyanús nekem, hogy magyar papok ekkora befolyással lettek volna a román nyelvre. oké, hogy szavakat könnyen, nyelvtani jelenségeket nehezebben, de néha el lehet terjeszteni. De hogy fogtak volna egy "koptatott", a latintól messze álló, erősen hiányos esetrendszert, ami felváltotta volna a nép ajkán a prepozíciókat? Hááát...
---
(többes számban -a végződésű) igékről van szó. igék a francokat, bocs :)
A románban a határozott névelőnek vannak esetei, ... egyetlen valódi kivétel a nőnemű főnevek birtokos esete. A paradigma mindenesetre megvan. Hogy ebből mennyit használnak valóban (a végartikulus ragozásán túl persze), és az mennyire eredeztethető a latinból, passz. Meg állítólag vokatívusz is van, bár az (is) kicsit mondvacsináltnak tűnik.
román "semlegesnem" sem a latin semlegesnem folytatása, hanem olyan főnevek csoportja, amelyek egyes számban nőneműek, többesben hímneműek. Erre az olaszban is van példa, és azt hiszem, eredetileg valóban semleges nemű (többes számban -a végződésű) igékről van szó. Az más kérdés, hogy most ezt jogos-e annak tekinteni?
"ugye ilyesmi a román esetrendszer is, a vulgárlatinban rég összeomlott, a nyugati latinban (+ olasz) lényegében nyomtalanul eltűnt, aztán mégis ott van a románban."
Ebben a formában ez sem teljesen igaz. A románban a határozott névelőnek vannak esetei, amelyet a szavak végéhez kapcsolnak, egyetlen valódi kivétel a nőnemű főnevek birtokos esete. De hogy őszinte legyek, nem vagyok róla meggyőződve, hogy természetes folytatása lenne a vulgáris latinnak és nem az erős szlávbalkáni szubsztrátumhatás miatt van így.
Ha már a névelőnél tartunk (ami ugye latin mutató névmásból fejlődött ki), a spanyolban és a többi újlatin nyelveben is ugyanúgy vannak esetei a személyes névmásnak. Tehát a románnal vigyázni kell, mert megtévesztő. (A román "semlegesnem" sem a latin semlegesnem folytatása, hanem olyan főnevek csoportja, amelyek egyes számban nőneműek, többesben hímneműek.)
elszigetelt dialektus akár meg is őrizhet a köznyelvből rég kikopott dolgokat. ugye ilyesmi a román esetrendszer is, a vulgárlatinban rég összeomlott, a nyugati latinban (+ olasz) lényegében nyomtalanul eltűnt, aztán mégis ott van a románban.
Ha egy hang egy korábbi közös nyelvállapotban már eltűnik, akkor természetszerűleg nem lehet egy modern nyelvváltozatban annak a folytatása. Természetesen. De nem véletlenül írtam le a "zárvány" szót, ugyanis egy viszonylag elszigetelt dialektus akár meg is őrizhet a köznyelvből rég kikopott dolgokat.
---
Úgy is lehetne mondani, hogy Yo soy vía, verdad y vida. Hát megértik, de a határozott névelő ugyanúgy nagyon hiányzik, mint ahogy a magyarban hiányozna...
Ahogy mondja scasc, szláv átvételekben, illetve művelt görög átvételekben szerepel még a görög ch (χ) folytatásaként (pl. arhi-).
Ha egy hang egy korábbi közös nyelvállapotban már eltűnik, akkor természetszerűleg nem lehet egy modern nyelvváltozatban annak a folytatása.
A spanyol [x] hangnak sincs az ég világon semmi köze a latin H-hoz, hanem a középkori spanyol [ʃ] folytatása, és ez a változás nem is olyan régen történt (17. század). Ami ma a spanyolban [x] (írásban j), az a latin -C'L-, -G'L-, -LĬ- [lj], -X- folytatása.
Az olyan szavak, mint az ore < lat. hora, ospitalitate < lat. hospitalitas, onoarea < honor- stb. valamint a román h szláv eredetű szavakban való előfordulása másodlagos voltára utal.
Végre a végére értem a könyvnek. Nagyon érdekes volt, tudom mindenkinek ajánlani. Különösképpen az utolsó néhány fejezet, a latin nyelv sztenderdizálása.
A római költők a sztenderdizálás során tulajdonképpen nem csináltak mást, mint rögzítették az élő nyelvben használt szavak és kifejezések, ejtésváltozatok közül azokat, amelyeket elegánsnak tartottak, és csak azt javasolták használni a művelt nyelvben. Ez magyarázatot ad arra, hogy az újlatin nyelvekben miért mondanak sokmindent másképp: valamennyi alak ugyanúgy megvolt a latinban is, csak nem számított "elegánsnak"; sokszor a régiesebb latin forma került be és él tovább az újlatin nyelvekben, nem a klasszikus. A sztenderd nyelv megalkotása és a javasolt alakok rögzítése után viszont már nem akartak tudomást venni az élő nyelv szüntelen változásáról, ragaszkodtak a normához, ezért egy idő után a beszélt nyelv annyira eltávolodott a klasszikus sztenderd nyelvtől, hogy azt a lakosságnak idegen nyelvként kellett megtanulni: ekkortól indul el az újlatin nyelvekbe való átmenet.
Szintén érdekes megemlíteni a "h" kiejtését. A jelentésmegkülönböztető szerepű hehezet a klasszikus korra teljesen elnémult (ahogy az újlatin nyelvekben is láthatjuk), viszont a normát diktáló római költők ezt mesterségesen vissza akarták állítani. Aki tudta, hol kell a [h]-t ejteni, az számított műveltnek. Az egyik költő ezt úgy értelmezte, hogy az a művelt, aki mindent hehezettel ejt, így nevetség tárgyává vált, mert minden szót hehezettel ejtett. Ez a rész különösképpen tetszett. :)
Visszatérve a topik témájához, eljutottam Adamik Béla könyvében a klasszikus latin korszakhoz (sajnos idő hiányában elég lassan tudok haladni az olvasással). Érdekes megemlíteni, hogy nagy római költők és grammatikusok a Római Birodalomban csak azt a nyelvet tartották latinnak, amit Rómában, a felső, művelt rétegek beszéltek (!), az összes többi, Rómán kívül beszélt nyelvjárást "parasztnyelvnek" nevezték. Vagyis az ún. vulgáris latin vs. latin megkülönböztetés már akkor is megvolt. Igazából most értettem meg, miért különösképpen csak a nyugati területek (Hispania, Gallia) nyelvhasználatát hívták vulgáris latinnak.
Ugyanakkor az ellentmondás így is ott van, mert a latin minden területen, még Rómában is ugyanúgy leegyszerűsödött, ugyanazok a változások végbementek (főnévragozás eltűnése, palatalizáció, mássalhangzócsoportok leegyszerűsödése stb.), annak ellenére, hogy a római elit ezt megpróbálta mesterségesen visszatartani (ami más területeken nem volt jellemző).
Marhajó példa végigragozni :) Fuck their asses, ha már... Viszont legalább két okból lehet them is: - A their névmás helyett az amerikai szubsztandard beszédben használják a them-et - fuck them [in the] ass (=assfuck them)
Most olvasom valahol, hogy a praetorianus szó a praetoriumot, vagyis a parancsnoki sátrat őrző katonákat jelentette eredetileg, innen a 'testőr' jelentés. Végülis magamtól is kitalálhattam volna, ha tudnék logikusan gondolkozni.
Véleményetek szerint hogyan ejthették a latinban a szókezdő r- hangot? Ez azért érdekes, mert ugye a spanyolban (és az összes többi iberoromán nyelvben) a szókezdő és a zárt szótagot követő szótagkezdő r- is pergetett (pl. a rosa kiejtése ['rrosa], sonrisa [son'rrisa], Israel [i(s)'rrael], subrayar [subrra'jar]). A baszk nyelv is, melyben az r- nem lehet szókezdő helyzetben, érdekes módon kettős r-rel vette át a latin szavakat egy magánhangzó betoldásával: REGEM > errege (sp. rey).