Gámentzy Eduárd - Azt hiszem Azt hiszem, szeretni kéne, Csak egyszerűen, úgy, ahogy Hátradőlök itt a széken, Vagy kinyitom az ablakot. Olyan tisztán, olyan szépen, Hogy kimondani sem szabad! - Mint összebújó állatok, A behavazott fák alatt.
Nem tudhatod, mi a szép, míg nem nézted bámész szemmel, amint a fény a sötét birodalmába lép szelíd csókot lehelve a sötétlila, alkonyi égre. S nem tudhatod, mi a szép, míg egy ilyen pillanatban nem vontad szívedre lágyan kedvesed kezét, s néztétek együtt, mint tűnik el nyomtalan a látóhatár széle.
Két szó között a néma csend sem csend csupán, ahogy két szempár sem nézi egymást szótlanul ha két csók között egymásba forr, mint az ujjak simítják egymást és szépek
Ne mérj az álmaidhoz: kevesebbnek mutatják azt, ami több, mert egész; ítélő szavaid téged sebeznek, ha eszményednél törpöbbnek ítélsz. láss kegyetlenül, de lásd meg merészen a világot is, amely alakít, és magadénak fogadj el egészen, azzal együtt, mi tőlem elszakít... (Anonim)
"Emlékezem. Azaz múltam morzsáit rágom. Próbálom tetten érni sosemvolt bátorságom. Neked semmit sem hoztam. Kezemben semmi sincsen. De arcom ráncaiba véste, neved kezdőbetűit az Isten. S ha az Úr kérdezi,-Fiam! Megérte? A Te neved suttogom akkor. S a földig hajolok a Szélbe..."
A csend beszél tovább Helyettem ő mondja el A csend beszél tovább Helyettem ő énekel Elbúcsúzom, de ott leszek Ahol a szél zúg, a Nap nevet Elbúcsúzom, de itt marad Belőlem néhány pillanat Akkor is látod az arcomat Hogyha fáj, hogyha nem szabad Mindig itt vagy és ott leszek Ahol a szél zúg, a Nap nevet
Szerelmed rám hull kerengve, mint hulló nagy vadgesztenyelevél, A búnak áttetsző tiszta hajnalán, Te vagy a Test, a Föld, az Ég. És terajtad kívül, Minden más csak játék...
Ruhástul úsztunk át a tengeren, szárny-rejtve kúsztunk át a dzsungelen: eszünk elől szökött az értelem, kemény utunk volt, már-már végtelen; mégis elértél s elértem ide, hol együtt vagyunk - itt a Világ Szíve: dobog, lobog, ragyog a szerelem, test-lélek végre meztelen; veled szállok,: ha felröpülsz - velem, súly, kín, gond mind-mind a tűzé legyen!
Tűz! Tűz! Tűz! Múltat eméssz, árnyakat űzz! Láng, Láng, Láng fénye legyen nászi ruhánk! Tűzre a túlélt kacatokkal: poros szokással, pókhálós szóval, fakult mosollyal, rozsdás csókkal - tűzre, tűzre a tűzrevalókkal! Hadd lobogjon a máglya, égig érjen a lángja, hogy földön, vízen; az ég alatt téged már mindig lássalak!
Testünkben-lelkünkben robban a Nap: izzik, ragyog az Örök Pillanat! Tűz! Tűz! Tűz! Múltat eméssz el, árnyakat űzz! Láng, Láng, Láng fénye legyen nászi ruhánk! Bennünk robban, lobban a Nap!
Ha nem volna ilyen holdszínű a szemed, s ily napszínű, miközben agyag, tűz, s munka formál, ha nem lakozna benned a lágyan libbenő lég, s nem lenne az egész hét ámbra-illatu tőled, ha nem volnál magad a tündöklő, arany perc, mit vadszőlőivel az indás ősz befuttat, s a kenyér is, mit az illatozó hold dagaszt szitáló lisztjéből az égen, ó, akkor nem szeretnélek, szerelmem! Mindent ölelek, ha téged ölellek, fövenyt, időt, a zápor nyurga fáját, s azért él minden, hogy én élve éljek: hogy mindent lássak, nem kell messze mennem, mindent, mi él,ott látok élni benned.
{17} Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór: úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban. Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik, és virágai fényét magába rejtve hordja, szerelmed tette, hogy testemben él sötéten a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.
Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre, gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek, így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni, csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én, oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen, oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.
"A szívem súlyos sebet kapott, de majd begyógyul, és akkor majd újra tudok örülni az élet szépségeinek. Történt már velem ilyen, és fog is még történni, ebben biztos vagyok.
"A szeretet ereje újból feltölti a lelkem, és én teljessé válok… Most önmagamat nézem.., Látom, hogy a múlt emlékei meggyógyulnak…, Képes vagyok a megbocsátásra.., és azzal hogy megbocsátok, felejteni és elengedni tudok…”
Az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. És akkor majd szavaink válaszolni tudnak egymásnak, mint bőrünk és idegeink. De addig úgy tapogatóznak egymás felé gondolataink, mint a vakok, és te mindig arra válaszolsz nekem, amit valaki más kérdezett tőled.
Nincs mit tennem, Téged szeretlek, tőled kérdezem naponta megválaszolhatatlan életünkben, kérdezem a szemedtől, a szádtól, soha véget nem érő öleléseinkből. És te félelmeimre félelmeidet feleled, szorongásaimra szorongásaidat, és mondataink félig kimondva meghalnak a levegőben, és ki tudja, tested és testem véget nem érő párbeszéde meddig lesz hangosabb az iszonyatnál? Az iszonyatnál, ami már sejtjeinkben bújkál: sejtjeink egyenként emlékeznek a háborúra, elég egy hír a rádióban, s a képzelet már robbantja félelmesen fehér fegyvereit. Idegek világrészei rándulnak össze, s már az egész föld fáj s a föld minden halála háborúja.
Lecsukott szemeden át látom, nem hiszed, hogy az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. Nem hiszed, hogy a robbanás a jövő földrészeiben és az idegekben megakadályozható. Nem hiszed, hogy érdemes szembenézni az iszonyattal a múltban és az idegekben és a jövőben. És a mondat meghal közöttünk félig kimondva a levegőben, mert tudom, hogy nem elég érv a remény, és tudom, hogy életem sem lesz elég érv és halálom se, csak az élet egésze elég erős az iszonyat ellen.
Hát minden sejtemmel lázítok ellened-érted, a képzelet fegyverei ellen, a fájdalom fegyverei ellen, a pusztulás gondolata ellen, minden gondolatommal lázítok az emberiség félelmei ellen, félig kimondott mondatai ellen, amelyek meghalnak az időben...
Hogy az ének öröm lehessen megint, mint arcod érintése arcomon....
Hidd el, mit a szívünk csak remélt Hidd el, s velem álmodni ne félj Mondd el, mondd mit érzel, S ha a szó majd elapad. Úgyis minden rezdülésed Mint a szél simogat.
Engedd hát közelebb a szíved, Elviszlek oda ahol élni kell a csodát. Hallgatni veled, ennyit kérek És még egy percet, amíg átölelsz ne várj! Engedd hát közelebb a szíved, Engedd, hogy halljak minden szívdobbanást. Csak néhány pillanat hát élvezd, Hisz holnap rohan majd az életünk továáább
Így jó, értünk kelt fel ma a nap Így szép, lelkünk rab s mégis szabad
Nem várt béke száll majd vállunkra tudom. S hogy mire vágyom igazán most, csakis azt... akarom.
Engedd hát közelebb a szíved, Elviszlek oda ahol élni kell a csodát. Hallgatni veled, ennyit kérek És még egy percet, amíg átölelsz ne várj!
Engedd hát közelebb a szíved, Engedd, hogy halljak minden szívdobbanást. Csak néhány pillanat hát élvezd, Hisz holnap rohan majd az életünk tovább...
Engedd hát közelebb a szíved, Elviszlek oda ahol élni kell a csodát. Hallgatni veled, ennyit kérek És még egy percet, amíg átölelsz ne várj! Engedd hát közelebb a szíved, Engedd, hogy halljak minden szívdobbanást. Csak néhány pillanat hát élvezd, Hisz holnap rohan majd az életünk továább
Engedd hát közelebb a szíved, Elviszlek oda ahol élni kell a csodát. Hallgatni veled, ennyit kérek És még egy percet, amíg átölelsz ne várj!
Engedd hát közelebb a szíved, Csak néhány pillanat hát élvezd, Hisz holnap rohan majd az életünk tovább Engedd hát közelebb a szíved
Az aranyló napsugár végigfut bőrömön. Összerázkódom, Mint a sivatag, amikor esőt vár Beszívom a hajnali föld szagát, Aztán sóhajtva továbblépek az úton. Sietve hajol meg a som Előttem, mint szélnek törékeny nárcisz. A kavics alján pici bogár mászik. Megfürdök a vízesésnél, jólesik a hűs víz testemnek. Bokor Gyümölcsével csillapítom éhségem, S lila írisz illatát érzem. Megcsodálom az ég kékjét, melyről a vad tenger jut eszembe, holott Szélcsend van. Az ég sem rezdül. Nincs mozgás. Vízcsepp gördül le arcomon, könny talán? Nem, nem. Az előbbi pajkos felhők könnye. Homlokomon Csigákba rendeződik a haj, a szemem Színe kékbe játszik át. A Te szemed Kék és a hajad is olyan göndör, mint az enyém, hisz Rád gondolok…
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek - ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolatszülte tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljessége. Minden szóban a teljesség van jelen.
Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
Meghaljak, hogy feledjelek, vagy éljek örökös vágyban? Nem könnyű feledve halni, s oly nehéz vágyakkal élni. Kedvesem! Te mit mondasz nekem: hogy haljak-e, vagy éljek?
elvesztek a hajnalban megálmodott szavak a szóvirágok, és képek mit neked küldtem gondolatban, csókokba fonva hogy ébredésedben ott legyek. nincs itt semmi, csak a hűs szoba kint a magányos lépések tömeggé olvadt teste és kabátba bújt reggeli hideg. most tüsszentenek a falak, kezemben csésze, a porcelánvirágok szirmai átmelegítenek, míg kortyolom az esti vágyképeket. éledő testem melegét küldve feléd, kívánva, ezzel takarózz be Kedves hogy, ne fázzak én se benned. kéjes nyújtózás dorombol mellettem, irigyen érintem, mintha te lennél s, ujjaim máris hátad lankáin szánkáznak, kipirult vággyal játszva, csak azért, hogy elfáradva hozzád bújhassak, lélegzetedbe kapaszkodva, kérve vigyél magaddal, ne halljam a bennem acsarkodó gondolatokat. arrébb fekszik a sértődött macska. kidob az ágy, és már nincs itt más, csak a magány. az éjszakai álmok illata, mamuszok szuszogó hada, grafit farkas, kire ha ránézek, hűséges szemét a tiédnek képzelem. a nyíló ablakon beömlik a hideg, megkarmol a pára, én csak állok és nézem, ahogy e hatalmas itatóspapír magába szívja szétszórt álmaim, felitatja a takaróval szeretkező nedveim, míg nem marad más, csak ez a száraz keddi reggel, ébredésem romjai s, valahol köztük a neked álmodott szavak, a gondolatban tökéletesre faragott versek és egy csendes érzés, akár hol is jársz itt vagy velem, lelkem repedéseiben megbújva, magamban hordozlak, keserédes reggeleken csókolva, mert én így szeretlek. vén dallamok bújnak elő a rádióból, s, a seprő megmozdul a sarokban.
zép estét kívánok mindenkinek ! : )
Két szó között a néma csend
"Ölelj meg. Ne is ölelj -
