"Ha megkérdeznél, azt mondanám: a szemedet figyelem. Ahogy arcom elsuhan benne egy szombat reggelen, ahogy fáradtan lecsukódik a világ minden éjjelen, mert benne élsz. Ha megkérdeznél, azt mondanám: túl bonyolult nekem. A hangodba bújva, ha egy pillanatnyi csend terem, megnyugszom, nem akarok más ember lenni, mert benned élhetek. Ha megkérdeznél, azt mondanám: nem kérdezel sosem. Mert szeretsz - ahogyan én szeretlek, mert megóvsz - ahogy én is óvlak, mert hiszel bennem - ahogy még én sem hiszek.Köszönöm
Adok Neked egy mosolyt, És rásimítom az arcodra. Meglásd, úgy leszel, Mint egy rózsa Éppen kibomló bimbója. Beoltalak mosollyal, Mint szemet a bokorra, Szeretetkertészként Nemesítem kinyíló ajkadra, Hogy Te magad légy A mosoly rózsája, Mert minden igazi mosoly, A boldogság önfeledt órája.
Várj még kérlek! Ne fuss el! Ne illanj el Drága illat! Várd meg, míg beszívlak! Járd át testemet, lelkemet, Pezsdítsd meg véremet! Te illatot adsz, én meleget Megleltük a lényeget.
Minden leszakitott virágsziromért Legyen tiéd egy adag szeretet. Minden utadba eső szivárvány Mutasson két csillagot tenéked.
Minden, könnycseppért, mit letörölsz, Jóságot kapsz cserébe. Lépteid szivárvány s csillag vigyázza, Virágot szór a sors elédbe.
Minden gyerekért, kivel játszol s beszélgetsz Kacagó sziv a jutalmad. Minden arcra csalt kis mosolyért Békesség lesz birodalmad.
Ha azt hiszed, ingyen kapod e sok jót, Tekintsd, mit érte tettél ! Ajándékod, mit megtanultál, Mig másokon segitettél.
A sötét éjben ragyognak a messzi égi régiók, Fényük postalován utaznak az évmilliók. Nem látod a magasban a Létezés ködét, Avatatlan szemek elől takarja a sötét.
A távol csillagok közt fogantak lelkeink, Csak az istenek tudhatták, mik lesznek terveink. A lelkek ketten egy testvérpárt alkottak, A bölcsesség adományán egyformán osztoztak.
Időtlen időkig keringtek egymás mellett, Majd helyet kerestek ahol fejlődni lehet. Egymás után indultak a nagy útra, Előbb egyik, majd a másik zuhant az alagútba.
A szárnyas lelkek testgúnyába öltöztek Csillagok honából földi házba költöztek. Így a lélek-testvérek egymásról mit se tudtak, Gyermekek voltak még, nevetve tanultak.
De szívük mélyébe ezer karcot véstek A szellőként szárnyaló, tovafutó évek. Útjukon sokáig egyedül haladtak, Ám eljött az idő, és egymásba botlottak. Mostantól fogva közös pályán járnak, Szellemük ezentúl a messzeségbe szárnyal!
Sillingi Julianna
"Hunyt szememmel hallva szívem dobbanását, egy érzelmes dallam fogant meg ott benn, mélyen égi fénnyel, csillag ragyogással, bölcsőjében. Dédelgetve, felhők között tündökölve, fodrozódó víztükörre ráfeszülve, barlang mélyén szétterülve, a világot is újra szülve zengi az ég felé: kedvesem, te vagy a mindenem."
"Álmodj néha rólam, és én ott leszek Veled, ha megérint a hajnal, korábban ébredek. Szólj néha hozzám, ha hiányzom Neked, keress álmaidban, és én ott leszek Veled!" (ismeretlen
Csendes az éj, az égen ezer csillag. A Hold égi útján felfelé ballag. Telt arca fentről a Földre mosolyog, Benéz az ablakon, szeme ránk ragyog.
Hűvös az éj, gyere bújj ide mellém! Én vigyázom álmod ezen az estén. Csendes már minden, a nappal véget ért, Helyét az estnek adta, aludni tért.
Bújj ide hozzám és hunyd le a szemed. Felejts el mindent, én fogom a kezed. S ha hallod majd a csengettyűk dallamát, Feltárom előtted lelkem kapuját.
Valahol messze, egy manó útra kel, S az Éj-Tündér most csak nekünk énekel. Hallgasd csak Kedves, milyen szép ez a hang, Hallod már Te is, hogy cseng a kisharang?
Hát hunyd le szemed, és Te is láthatod Az előttünk nyíló mesés világot, Ahol ezer csoda és varázslat vár, Szoríts magadhoz, gyere, induljunk már.
Nézd csak, ez az a hely, ahol minden más. Itt nincs Rossz, nincs Harag, semmi rohanás. Ez egy sziget, a Vágyak Birodalma: Lelkemnek mélye, az álmok világa.
Ez az a hely, amit magamban hordok. Ha rád gondolok, mindig itt vagyok. Együtt veled, mert Rólad szól az álmom, Náladnál fontosabb nincs e világon!
Senki más nem látja, nem ismerheti, Álmaim kapuját fel nem törheti. Mások előtt e helyet zárva tartom, S a kulcsát most Tenéked átadom.
És lesz egy Hang, mely mindent megmutat, Segít Neked, hogy megtaláld az utat Ami elvezet Téged a lelkemhez. Csak gondolj rám, és szoríts a szívedhez!
Ember, ne szégyeld kimondani: SZERETLEK, Ne csak dajkádnak, kedvesednek mondd, szeretlek. . . De mondd a Holdnak, a Napnak is, hogy szeretlek, És mondd a szélnek, a fellegeknek, szeretlek, szeretlek!
Mondd a forrásnak, a csermelynek, szeretlek, A tavaknak és a tengereknek, szeretlek. . . Mondd a hegyeknek, a fenyveseknek, szeretlek, És a virágoknak, a mezőknek, szeretlek, szeretlek!
Mondd a delfinnek, a kismadárnak, szeretlek, A pillangóknak, az őzikéknek, szeretlek. . . Mondd a Földnek, Égnek, csillagoknak, hogy szeretlek, Minden népnek, összes gyermekének, szeretlek, szeretlek!
Ám, ha szégyellnéd kimondani, hogy szeretlek, Hát kiáltsák világgá tetteid, szeretlek. . . E szócskától megszépül a világ, szeretlek, És akkor meglátod, visszakiált, szeretlek, szeretlek!
Szemed szivem egész körülveszi, édes táncával körülrepdesi, idő dicsfénye, biztos éji bölcső; s csak azért nem tudom mindazt, mit éltem, mert szemeid nem mindig láttak engem.
Csillag-szalmában rak fészket a hajnal, onnan kel madárfió-illatokkal. Mint a tisztaságon múlik a nap, fénylő tekinteteden múlik a világ, s minden csepp vérem szemedbe szökik.
Egyedül ültem le olvasni a parkban, Szomorú fűzfának védő árnyékában. A csalódottságra volt elég jó okom. Megbántott a világ, ezt vettem én zokon. Ha ettőlmég nem lett volna elég rossz a napom, Elém állt egy kisfiú, izgatott volt nagyon. Kipirult s kifulladt a játék hevében, Felhevülten igy szólt, Néni, ide nézzen ! Kezében elhervadt virág kornyadozott, Lankadt szirmai tán nem látták a napot. Halott virágával küldtem volna tova, Mosolyt szinleltem hát, s bámultam máshova. Nem ment el, sőt inkább mellém ült a padra, Virágját szaglászta, s mondta kisvártatva, Az illata csodás, s bizony szép is nagyon. Itt szedtem magának, tiszta szivvel adom. Haldokló gaz volt, mit áldott, Ragyogó szine rég megkopott. Tudtam azonban, el kell fogadnom A fiú különben tán sosem hagy nyugton. Nyúltam a növényért, hogy elvegyem tőle, De ő csak tartotta fel, a levegőbe. Eddig nem tünt fel, ekkor vettem észre, A fiúcska nem lát, mert hogy vak szegényke. Hangom megremegett, szemembe könny égett, Megköszöntem neki, hogy talált ilyen szépet. "Szivesen " mondta , s vidáman elfutott. Nem tudta, hogy bennem mily mély nyomot hagyott. Eltünödtem rajta, vajon mint láthatta. Hogy egy nő a füzfa alatt önmagát siratta. Honnan vette észre borús keservemet ? Talán a szivével lát jól ez a gyerek ? A vak gyermek szemével végre megértettem, A világgal nincs baj, itt a hiba bennem. Nem láttam meg eddig, milyen szép az élet Megfogadtam, hogy ezután élvezem a szépet. A hervatag kórót orromhoz emeltem, Gyönyörű rózsának illatát éreztem. Közben a fiúcska új gazzal kezében Egy gyanútlan öregembert készült felviditani éppen
"Kívánok neked... mosolyokat, amikor bánatos vagy, Szivárványt, hogy a felhőkben járhass, nevetést, ami ajkadat simogatja Gyengéd ölelést, amikor a lelked elhagyatott, Barátokat, akik felvidítanak, szépséget szemeid sokat lássanak, Önbizalmat, ha kétségek gyötörnek, hitet, melyben teljes az élet, Bátorságot, hogy megismerd magad, türelmet, hogy a világot elfogadd... ... és szereteted, hogy megoszthasd."
Szappho Rózsát szedtem neked én az éji ligetben , napra virítónál szállt illata édesseben, a sebzett ág mig halkan hullatott éjharmatot.
És jött az emlék :ringatsz kebleden ajkammal illatos ajkad illetem ... s arcomra akkor harmat- fürge gyöngy - pergett:a könny.
Babics Mihály
Halovány téli rajz
Milyen fehér csöndesség ez! Messze házunk télben ül, Gyere az ablakhoz ,édes ! Csókolj meg és nézz körül! Süt a nap ,el ált a hó már, mégis pelyhek hullanak: puhán, halkan,pehelymód száll pillanat és pillanat .
Gyere ,édes,az ablakhoz, tekincs szét az udvaron! Nézd ,a friss,a lágy ,a vaskos szőnyegen még semmi nyom! Csak a kis szolgáló lába rajzolodik halovány, s elvész ,mint a Szaharába egy zarándok karaván.
Szalma közt fagyottan áll kert mélyén a kút intve dermedt jégszakálla hogy az év ,mint az óra ,fut jertek apró ,jertek sűrű pillanatok pelyhei jobban mint e szalmagyűrű szívünk kútját védeni. Milyen furcsa füstünk árnya a túlsó tető haván : mintha távol emlék szállna rokon szívbe tétován Ki gondolhat ránk e csöndbe , mig körül vattáz a hó? Titkos lánc nyulik át a földön , összekötve aki jó
Egyszerű, őszinte vágyam: Szeretnék hallgatni csendben, ( mint most az esőt )ahogy mesélsz Magadról, hogy megérthessem Mi benned van ezer cseppben, Tiszta szavaidtól ázzam... Egyszerű, őszinte vágyam: Fényed, részre bontva lássam.
Komáromi János Ajándék
ajándék legyen a szél amikor arcodhoz ér
ajándék legyen a tűz ami lobogva előre űz
ajándék legyen a föld ami ha kell fekete, ha kell zöld
ajándék legyen a víz ami szádban életíz
ajándék legyen a Nap amint reggelente simogat
ajándék legyen a Hold ami ha kell andalít,
ha kell átkot old
ajándék legyen a kéz
amint érintést idéz
ajándék legyen a szó
ami igaz és való
ajándék legyen ez a vers ami kicsit suta, kicsit nyers
Szabó Ila .
A legszebb szó
mint a virág rügyekbe bújva mint a szó gondolatba hullva mint a gyöngyszem tenger mélyében mint a gyermek anyja méhében rejtőzik mélyen csillag kékjében ezüst porában álom borában a tündérnyi fény az örök remény a legelső eltitkolt óhaj a legvégső legszentebb sóhaj a virágot bontó a szót kimondó gyöngykagylót szakasztó gyermeket fakasztó legszebb szó
Derűt dalolnék, édesem, tenéked, Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket, És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget, A fák közt még kis, zöld napokat rezget,
Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon, Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke, Opál szinekkel lengve még az árnyon, Amely a lankadt lombokat belepte...
Kardos Csongor Hála
Szavakba csordul belőlem a hála.
Nem mert jó és szép vagy,
nem mert fáradt álmok szólnak rólad,
nem mert kezem kezedbe fogod,
nem mert csendes félhomály ül mosolyod szegélyén,
nem mert átjár sötétkék hiányod,
nem mert novemberi zarándok szelek fújnak:
hanem mert remegő sóhajjal tudom: Vagy !
Mikor elöször tünt elém drága volt ,mint egy tünemény , kit azért küldött életem, hogy egy perc dísze ő legyen . Szeme mint alkony csillaga: s alkony hozzá a haja : csak ennyi benne az ami nem májusi és hajnali . Vidám kép ,édes gyönyörüség: meglep ,megállit és kisért .
De többször látva :látomány volt ő ,és mégis földi lány lépése szűzi és szabad házias minden mozdulat . Alakja nyájas ,tiszta fény Nyomában emlék és remény kelt :mivel ő sem állt a szív mindennapi és primitiv éhei ,kis búk ,örömök , csók ,könny ,mosoly ,vágy,gáncs fölött.
Azota híven nézem őt s lesem élete ütemét. lelket lélegző drága lény : útitárs a szerelem felé. Szilárd ész ,gyengéd akarat , szívos erő halk báj alatt. Valodi asszony ő, jó s igaz intés ,parancs ,derű ,vigasz . Asszony ,és még valami fényt érzek ami angyali...
Reményik Sándor Porszem a Szaharából
A Szaharában jártam egyszer, régen, A napperzselte sivatagfövényen.
A pusztának a Számum nekivágott, Megálltak remegve a karavánok.
A homokot a szél seperte zúgva, Meglapult ember, állat összebúva
Én kitártam a kebelem a szélnek, A szélkavarta, roppant, üres térnek.
Akkor, nézve a nagy kietlenséget, - Egy vándorporszem a szívembe tévedt.
Ő megpihent, a szívem védi, ója - De lettem én a földnek bujdosója.
Örökkön-szomjas, elátkozott lélek, Akit a Számum hagyatéka éget:
Egy porszem csak, de szívemhez tapadt És benne van az egész sivatag.
Szép estét kívánok indenkinek ! 
