Még itt vagy velem, átölel fényed, érzem minden rezdülésed perzselő nyár hulló szirmaidból puha rejteket igézek, a lopakodó napok sötétjében majd ott találok menedéket...
Hallgasd e halk zenét, mely a szívemből száll most feléd, hallgasd a szerelem legszebb dalát! Neked szól a szerenád. Mondd! Emlékszel még, amikor szívrepesve mentem eléd? Csak öleltünk, szerettünk, táncoltunk, nevettünk egy éjen át. Most újra szól a dal, mint régen, a Hold is ragyog az égen, ugyan úgy, mint akkor éjjel. S én várom, hogy visszatérj hozzám megint. Nem kell semmi más, nem kell, csak ennyi: táncolni, míg véget ér az élet, s vele véget ér a szerelem! De addig táncolni utcákon és tereken, homályos szobában együtt menni tegnapból a holnapokba, s szeretni szerelmesen. Gyönyörű dallamra, elmerülni egy vén cselló halk hangjában. Első és egyetlen éjszakánk örök varázsát átélni, és megélni megannyi nappal, és számtalan éjszakán. Napkeltét várni Holdtalan éjeken, s repülni alkonyszárnyú csókos hajnalon. Érezni pihegésed a vállamon. A csodákban térdig járni Veled, hogy tánclépésben haladjon felettünk a csodálkozó végtelen. Hallgasd e halk zenét! Szívem ütemét, mely szíveden dobol, a sóhajt, mely hárfaként rezdül, s a boldogságunkról dalol...
Úgy mondom néked, mint egy leckét, mert szeretném, hogy megtanuljad, ha felelnem kell egyszer érted, akkor te is, már vélem tudjad, hogy én csak tégedet szeretlek: meglestem a szomorúságot, nem magamért, de temiattad szövi-fonja körém e hálót.
És szivemet is rajtakaptam, engem elárult, a te lépted után fülel a jövendőben, miattad virraszt. Mondd, megérted ? Figyelj ide hát, példát mondok: ha fekszem álmatlan s képzelgek, félek valami szörnyű kórtól, nem magamat, téged képzellek . . .
A te tested retteg testemben, a te jövőd az én jövőmben, így élek én magam veszitve s téged kettőzve az időben. Az időben, az elfogyóban, mely nem örök, csak az istennek - tanuld meg hát, hogy tudjad vélem: én már csak tégedet szeretlek.
csattogó szirmait kibontotta már az ezerszínű éj borul a városra fekszik a folyóra elmerülni benne de jó is volna szirmain lebegni semmit nem keresni csak úszni a csendben az éji illat-tengerekben
S hogy mi volt e szárnyaló csoda, levendula, rózsa bódító illata, fények arany-vörös forró sugara, szélnél gyorsabb titok süvítő futama, s a dalnál is lágyabb, zúgva törtető végtelen távolból érkező életadó erő?
Nem volt több, sem kevesebb, csak egy egyszerű csoda. Egy boldog szívből feltörő, hittel teli gyermek kacaja.
Harcos KatalinJáték a szavakkalNincs örökké, és nincs soha.Csak idő van, mi hozzánk mostoha,és élet, mely változik örökké…Úgy válunk magunk is örökké.Hogy beépülünk a végtelenbe,térbe, időbe, életekbe…A VAN soha nem múlik el,legalább addig, míg létezel.
Lábnyomom a homokban, A szél fúj lágyan és halkan. Hullámok moraja porlad, Egy távoli furcsa dalban.
Csodálatos a kép, a hold Fénye beragyogja a fákat, Nézd, hoztam Neked kagylókat, Két marokkal, vagy százat.
A sziklák mögött végtelen, Értem a messzeség szavát, Kémlelem a távoli fényeket, Ismerem titokzatos dalát.
Ülsz a parton, kezed a vízbe ér, Hajad a homlokodban játszik, Bokádra ragadt a finom homok, Mosolyogsz, innen úgy látszik.
Lelked szabad, szíved dobban, Szemedben csillog a hullámok fénye, Fejem az öledbe hajtom, Úgy érzem sosem lesz vége.
A tenger illata a levegőben, Megérint valami csendben, Hajnalodik lassan a parton, Kérlek, őrizzed lelkem.
Lábnyomom a homokban, A szél fúj lágyan és halkan. Hullámok moraja porlad, Egy távoli furcsa dalban.
Csodálatos a kép, a hold Fénye beragyogja a fákat, Nézd, hoztam Neked kagylókat, Két marokkal, vagy százat.
A sziklák mögött végtelen, Értem a messzeség szavát, Kémlelem a távoli fényeket, Ismerem titokzatos dalát.
Ülsz a parton, kezed a vízbe ér, Hajad a homlokodban játszik, Bokádra ragadt a finom homok, Mosolyogsz, innen úgy látszik.
Lelked szabad, szíved dobban, Szemedben csillog a hullámok fénye, Fejem az öledbe hajtom, Úgy érzem sosem lesz vége.
A tenger illata a levegőben, Megérint valami csendben, Hajnalodik lassan a parton, Kérlek, őrizzed lelkem.
FarkasIstván
Míg rám gondolsz…
Míg rám gondolsz, Te vigyázol rám, míg szeretsz engem, Te vagy őrzőangyalom, s én élni akarok, hogy teljes szívvel viszontszeresselek.
Míg szívedben lakhatom, tudom, hogy ha mindenhol idegen is vagyok, Benned, Nálad van igazi otthonom, míg hiányzom Neked, oda hazavágyom.
Míg kívánod csókom és ölelésem, nem érhet semmi baj, bánat hozzám, s én is vágyakkal teli szívvel csókolom majd újra és újra a szád.
Pej Erika
Köszönet Neked...
Bár nem szólsz hozzám,
hangod mégis hallom,
mert nem kell hogy itt légy
ahhoz, hogy szívem átkaroljon.
Bár nem vagy velem,
Hogy is lehetnél...
Azért a tavasz lassan jő
És megy a tél...
Most reményt adsz,
ahhoz, hogy éljek,
hogy tovább már ne féljek
s ezt köszönöm Neked.
"-Elmegyek - mondta - és azt akarom, hogy tudd: Visszajövök. Szeretlek, mert... - Ne mondj semmit - szakította félbe Fátima - Az ember azért szeret, mert szeret. Nem kell hozzá semmi indok..."
"A fáklyaként lángoló házból végül csak egy rakás hamu maradt. Régen azt hittem, ilyen sorsra jut minden: a barátok, az érzések. Ma már azonban tudom, hogy két embert, aki egymásnak született, semmi sem választhat el egymástól...... Ha elszakítanak Tőlünk valakit, akit nagyon szeretünk, úgy adhatunk neki hosszú életet, hogy a szeretetünk sosem szűnik meg. A házak leégnek, az emberek meghalnak, de az igazi szeretet örökké tart."
Rólad... Áldott az álom, mely ilyen szépet ad, és áldott a szép, ha halandó létnek ilyen álmot ad. Az esőcseppek kopognak így, mikor az irigy emlékezés kaput nyithat, s nincs, mi gátat vetne álmaimnak… Látlak! Akkor is, ha kopasz fák kísérik magányos lépteim. Mikor bánatom csak ők, s az eső érthetik… Vállamon patak araszol, a tavasz könnyei. Ezek a magány, az egyedüllét gyötrelmei… Szürke tócsában nézi magát a hajnal. Arca pírja, ha bírja sem más csak sápadt visszfénye a napnak, mikor koloncul cipelt napjaim emléket faragnak… Belőled… Nekem… S nem marad más, csak a neved… Lépteim loccsanva szántják az idő nedves nyomát, befedve a tegnapok édes mámorát. …Cseppekben számol az eső, hol a repdeső, illanó szép nyár egy kis fény a szürke ég alatt… Hol esőkönnyeimmel reszketve megsirattalak… /mesepasi/
Harcos Katalin
Örökké tiéd...
Úgy éltem eddig,mint fényben az árnyék.
Bezárkóztam magányom sűrűjébe.
Úgy,mintha ezután sose vágynék
ki a nyüzsgő életbe,fel a fénybe.
Aztán egy fénysugár belém hatolt:
rám találtál,s én magamra leltem.
Újult lélekkel,mint aki sose'volt
magányos,most élek,lásd,önfeledten.
Figyelmed lámpásként fényt hozott,
éjembe szavad reményt és életet...
s míg lelkemben nemrég még csend honolt,
ma szertelen ontanám rád kincsemet.
Kiáltanám a világba titkomat:
szívem a szívedbe társra lelt!
Idő nem bírhat le,sem fájó gondolat,hisz szerelmem örök,
Menjetek máshoz vigaszért! Paphoz! Nőhöz! Akárhova! Aki itt még örűlni tud, hazug, gonosz vagy ostoba. Nektek öngyilkosság, ami nekem céltalan nyugalom: mindent tudok és tűrök és unatkozom. Hogy más is voltam, nem segít, hogy más is leszek, nem vigasz; hogy tisztább voltam, tévedés, hogy tisztább vagyok, az is az. Nekem minden egyforma már, s hogy az élet hogy múlik el, a másé vagy a magamé, nem érdekel. " (Szabó Lőrinc)
Én Jézusom, te nem gyűlölted őket, A gyűlölködőket és a köpködőket. Szeretted ezt a szomorú világot S az embert, ezt a nyomorú virágot. Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet, És hogy felettünk csak az Úr ítélhet. Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat. A megbocsátást gyakoroltad egyre, Míg égbe szállni fölmentél a hegyre. Ma is elégszer hallod a magasban A gyűlölet hangját, amely égbe harsan. A gyilkos ember hangját, aki részeg, S a szeretet szavát feszítené meg. Én Jézusom, most is csak szánd meg őket, A gyűlölködőket és a köpködőket. Most is bocsáss meg nékik, mert lehet, Hogy nem tudják tán, mit is cselekszenek.
Káli László: Táncolni Veled
Zelk Zoltán
Kellemes szép estét kívánok mindenkinek ! 
Kellemes szép estét kívánok mindenkinek ! : ))
Komáromi János:
Leleszi Balázs Károly:
Pribilinszki Dóra 
Márk Miklós
Márk Miklós
Komáromi János:
