S hogy mi volt e szárnyaló csoda, levendula, rózsa bódító illata, fények arany-vörös forró sugara, szélnél gyorsabb titok süvítő futama, s a dalnál is lágyabb, zúgva törtető végtelen távolból érkező életadó erő?
Nem volt több, sem kevesebb, csak egy egyszerű csoda. Egy boldog szívből feltörő, hittel teli gyermek kacaja.
Harcos KatalinJáték a szavakkalNincs örökké, és nincs soha.Csak idő van, mi hozzánk mostoha,és élet, mely változik örökké…Úgy válunk magunk is örökké.Hogy beépülünk a végtelenbe,térbe, időbe, életekbe…A VAN soha nem múlik el,legalább addig, míg létezel.
Lábnyomom a homokban, A szél fúj lágyan és halkan. Hullámok moraja porlad, Egy távoli furcsa dalban.
Csodálatos a kép, a hold Fénye beragyogja a fákat, Nézd, hoztam Neked kagylókat, Két marokkal, vagy százat.
A sziklák mögött végtelen, Értem a messzeség szavát, Kémlelem a távoli fényeket, Ismerem titokzatos dalát.
Ülsz a parton, kezed a vízbe ér, Hajad a homlokodban játszik, Bokádra ragadt a finom homok, Mosolyogsz, innen úgy látszik.
Lelked szabad, szíved dobban, Szemedben csillog a hullámok fénye, Fejem az öledbe hajtom, Úgy érzem sosem lesz vége.
A tenger illata a levegőben, Megérint valami csendben, Hajnalodik lassan a parton, Kérlek, őrizzed lelkem.
Lábnyomom a homokban, A szél fúj lágyan és halkan. Hullámok moraja porlad, Egy távoli furcsa dalban.
Csodálatos a kép, a hold Fénye beragyogja a fákat, Nézd, hoztam Neked kagylókat, Két marokkal, vagy százat.
A sziklák mögött végtelen, Értem a messzeség szavát, Kémlelem a távoli fényeket, Ismerem titokzatos dalát.
Ülsz a parton, kezed a vízbe ér, Hajad a homlokodban játszik, Bokádra ragadt a finom homok, Mosolyogsz, innen úgy látszik.
Lelked szabad, szíved dobban, Szemedben csillog a hullámok fénye, Fejem az öledbe hajtom, Úgy érzem sosem lesz vége.
A tenger illata a levegőben, Megérint valami csendben, Hajnalodik lassan a parton, Kérlek, őrizzed lelkem.
FarkasIstván
Míg rám gondolsz…
Míg rám gondolsz, Te vigyázol rám, míg szeretsz engem, Te vagy őrzőangyalom, s én élni akarok, hogy teljes szívvel viszontszeresselek.
Míg szívedben lakhatom, tudom, hogy ha mindenhol idegen is vagyok, Benned, Nálad van igazi otthonom, míg hiányzom Neked, oda hazavágyom.
Míg kívánod csókom és ölelésem, nem érhet semmi baj, bánat hozzám, s én is vágyakkal teli szívvel csókolom majd újra és újra a szád.
Pej Erika
Köszönet Neked...
Bár nem szólsz hozzám,
hangod mégis hallom,
mert nem kell hogy itt légy
ahhoz, hogy szívem átkaroljon.
Bár nem vagy velem,
Hogy is lehetnél...
Azért a tavasz lassan jő
És megy a tél...
Most reményt adsz,
ahhoz, hogy éljek,
hogy tovább már ne féljek
s ezt köszönöm Neked.
"-Elmegyek - mondta - és azt akarom, hogy tudd: Visszajövök. Szeretlek, mert... - Ne mondj semmit - szakította félbe Fátima - Az ember azért szeret, mert szeret. Nem kell hozzá semmi indok..."
"A fáklyaként lángoló házból végül csak egy rakás hamu maradt. Régen azt hittem, ilyen sorsra jut minden: a barátok, az érzések. Ma már azonban tudom, hogy két embert, aki egymásnak született, semmi sem választhat el egymástól...... Ha elszakítanak Tőlünk valakit, akit nagyon szeretünk, úgy adhatunk neki hosszú életet, hogy a szeretetünk sosem szűnik meg. A házak leégnek, az emberek meghalnak, de az igazi szeretet örökké tart."
Rólad... Áldott az álom, mely ilyen szépet ad, és áldott a szép, ha halandó létnek ilyen álmot ad. Az esőcseppek kopognak így, mikor az irigy emlékezés kaput nyithat, s nincs, mi gátat vetne álmaimnak… Látlak! Akkor is, ha kopasz fák kísérik magányos lépteim. Mikor bánatom csak ők, s az eső érthetik… Vállamon patak araszol, a tavasz könnyei. Ezek a magány, az egyedüllét gyötrelmei… Szürke tócsában nézi magát a hajnal. Arca pírja, ha bírja sem más csak sápadt visszfénye a napnak, mikor koloncul cipelt napjaim emléket faragnak… Belőled… Nekem… S nem marad más, csak a neved… Lépteim loccsanva szántják az idő nedves nyomát, befedve a tegnapok édes mámorát. …Cseppekben számol az eső, hol a repdeső, illanó szép nyár egy kis fény a szürke ég alatt… Hol esőkönnyeimmel reszketve megsirattalak… /mesepasi/
Harcos Katalin
Örökké tiéd...
Úgy éltem eddig,mint fényben az árnyék.
Bezárkóztam magányom sűrűjébe.
Úgy,mintha ezután sose vágynék
ki a nyüzsgő életbe,fel a fénybe.
Aztán egy fénysugár belém hatolt:
rám találtál,s én magamra leltem.
Újult lélekkel,mint aki sose'volt
magányos,most élek,lásd,önfeledten.
Figyelmed lámpásként fényt hozott,
éjembe szavad reményt és életet...
s míg lelkemben nemrég még csend honolt,
ma szertelen ontanám rád kincsemet.
Kiáltanám a világba titkomat:
szívem a szívedbe társra lelt!
Idő nem bírhat le,sem fájó gondolat,hisz szerelmem örök,
Menjetek máshoz vigaszért! Paphoz! Nőhöz! Akárhova! Aki itt még örűlni tud, hazug, gonosz vagy ostoba. Nektek öngyilkosság, ami nekem céltalan nyugalom: mindent tudok és tűrök és unatkozom. Hogy más is voltam, nem segít, hogy más is leszek, nem vigasz; hogy tisztább voltam, tévedés, hogy tisztább vagyok, az is az. Nekem minden egyforma már, s hogy az élet hogy múlik el, a másé vagy a magamé, nem érdekel. " (Szabó Lőrinc)
Én Jézusom, te nem gyűlölted őket, A gyűlölködőket és a köpködőket. Szeretted ezt a szomorú világot S az embert, ezt a nyomorú virágot. Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet, És hogy felettünk csak az Úr ítélhet. Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat. A megbocsátást gyakoroltad egyre, Míg égbe szállni fölmentél a hegyre. Ma is elégszer hallod a magasban A gyűlölet hangját, amely égbe harsan. A gyilkos ember hangját, aki részeg, S a szeretet szavát feszítené meg. Én Jézusom, most is csak szánd meg őket, A gyűlölködőket és a köpködőket. Most is bocsáss meg nékik, mert lehet, Hogy nem tudják tán, mit is cselekszenek.
Hallgasd a fák suttogását szavak nélkül ölelkeznek ereikben a nedvek összeérnek egymásra borulnak nekivágnak a télnek fakó lombjuk a virágot ígéri mégis a tavaszt ígérem neked én is kedvesem csak maradj még ősz egy kicsit ezen az elrontott reggelen
Wass Albert
Amikor mi búcsúzunk
Amikor mi ketten búcsúzunk, a lelkünknek az mindig egy halál.
Éreztétek-e valaha, hogy szívetekbõl messze száll a nyár, és álmaitok fényes nap-szeme felleg-homályos alkonyatra vár?
És ugye éreztétek olykor, hogy a halálnál ez se' sokkal enyhébb, s ennél se' sokkal enyhébb a halál?
Kertje csendes alkonyában, Míg csapongva zúg a szél, A Dalos bolyong magában, S keble búsabb lángra kél. Könny között tolul szemére A benn küzdő gyötrelem; Önts, ah, balzsamot sebére, Boldogító Szerelem!
Minden lepke lél virágot, Harmatot minden virág; Én tekintem a világot, Bús magány az s pusztaság. Istenné, kit hajnalában Hű karod vitt mint vezér, Most ím égető napjában Híves árnyat tőled kér!
Vagy ha kedved szép egében Több remény nem bíztat már, S csillagod rezgő fényében Nincs egy enyhítő sugár: Küldd el véglehelletemre Még egyszer hív angyalod, S tőle bérűl húnyt szememre Könnyáztatta fátyolod.
Az ősz Mintha késett volna De nem kért bocsánatot Homlokát ráncolva jött mogorván Utazótáskájában ajándékot is hozott Rengeteg elsőosztályú depressziót
Hiába öltöztek legszebb ruháikba A fák A szerelem A Nyár utcában maradt
Goethe: Májusi dal
A természet mint fénylik feléd! Villog a napfény! Nevet a rét!
Már minden ágból kitört a rügy, minden bokorból ezernyi fütty;
s árad a szívből öröm, gyönyör. Ó kedv, vidámság, ó nap! Ó föld!
Ó szerelem! te csupa arany hajnali felhőm ott magasan!
Fényed megáldja a friss mezőt s a földet elönti szirom-ködöd.
Ó lány, leányka, szeretlek én! S te hogy szeretsz! Hogy villansz felém!
Mint dalt pacsirta s hajnalt szeret, mint nyíló rózsa üde szelet,
vérem tüzével úgy vágylak én, ki ifjuságot öntesz belém,
s új dalra, táncra kedvet adsz. Szeress örökre s boldog maradsz.
(Ford.: Hajnal Gábor)
Pribilinszki Dóra 
Márk Miklós
Márk Miklós
Komáromi János:
