Hallgasd a fák suttogását szavak nélkül ölelkeznek ereikben a nedvek összeérnek egymásra borulnak nekivágnak a télnek fakó lombjuk a virágot ígéri mégis a tavaszt ígérem neked én is kedvesem csak maradj még ősz egy kicsit ezen az elrontott reggelen
Wass Albert
Amikor mi búcsúzunk
Amikor mi ketten búcsúzunk, a lelkünknek az mindig egy halál.
Éreztétek-e valaha, hogy szívetekbõl messze száll a nyár, és álmaitok fényes nap-szeme felleg-homályos alkonyatra vár?
És ugye éreztétek olykor, hogy a halálnál ez se' sokkal enyhébb, s ennél se' sokkal enyhébb a halál?
Kertje csendes alkonyában, Míg csapongva zúg a szél, A Dalos bolyong magában, S keble búsabb lángra kél. Könny között tolul szemére A benn küzdő gyötrelem; Önts, ah, balzsamot sebére, Boldogító Szerelem!
Minden lepke lél virágot, Harmatot minden virág; Én tekintem a világot, Bús magány az s pusztaság. Istenné, kit hajnalában Hű karod vitt mint vezér, Most ím égető napjában Híves árnyat tőled kér!
Vagy ha kedved szép egében Több remény nem bíztat már, S csillagod rezgő fényében Nincs egy enyhítő sugár: Küldd el véglehelletemre Még egyszer hív angyalod, S tőle bérűl húnyt szememre Könnyáztatta fátyolod.
Az ősz Mintha késett volna De nem kért bocsánatot Homlokát ráncolva jött mogorván Utazótáskájában ajándékot is hozott Rengeteg elsőosztályú depressziót
Hiába öltöztek legszebb ruháikba A fák A szerelem A Nyár utcában maradt
Goethe: Májusi dal
A természet mint fénylik feléd! Villog a napfény! Nevet a rét!
Már minden ágból kitört a rügy, minden bokorból ezernyi fütty;
s árad a szívből öröm, gyönyör. Ó kedv, vidámság, ó nap! Ó föld!
Ó szerelem! te csupa arany hajnali felhőm ott magasan!
Fényed megáldja a friss mezőt s a földet elönti szirom-ködöd.
Ó lány, leányka, szeretlek én! S te hogy szeretsz! Hogy villansz felém!
Mint dalt pacsirta s hajnalt szeret, mint nyíló rózsa üde szelet,
vérem tüzével úgy vágylak én, ki ifjuságot öntesz belém,
s új dalra, táncra kedvet adsz. Szeress örökre s boldog maradsz.
(Ford.: Hajnal Gábor)
Találni túl szerencsétlen Megtartani túl gyáva az ember S így lesz belőle az égen Magányos csillag ki ragyogni nem tud De hunyni vagy hullni nem mer
Rója útját a Végtelen S nem jegyzi közben a kicsi útitársat Az embert, aki oly hirtelen Jött a világra szeretni s szenvedni S leheli majd az űrbe a könnyt s a vágyat
Ha Te vagy Én azt hiszed Hogy magasabbra törünk náluk: A mi játékunk csak, de az és szent S jól zárd el szíved zenedobozába Hogy onnét szóljon, s megtaláljuk
Amiért mi belecsöppentünk ketten A tér és idő ritka randevújába S összeért bennünk a nagy Lehetetlen Akkor felmegyünk felkiáltójelnek A csillagok fénnyel írt ábécé-geometriájába
S mi leszünk a nyárral töltött földi éj Mi leszünk a pillanat, a nevess Mi leszünk a ne sírj, a ne félj Mi leszünk minden pár első csókja S minden legszebb szerelmes vers.
fatörzseken hasadnak fel az évek s gyűrűket rajzol beléjük minden év bennem is évgyűrűk gyűlnek világos, sötét, világos...,sötét...
falevelek hullanak lebegve mint szelet vesztett papírsárkány földre érnek és elenyésznek ilyen levél minden évem s kérem a szelet fújja még, fújja még tovább..., tovább...
Igen. Én vagyok. Egyszerű. Kell egy gép; és kell egy ember. Én megálltam, ő lefényképezett.
Egészen hétköznapi.
Ám szemembe szúrt a Nap. Nem ettől lettem haragosabb. Nem a tenger - és nem a mocska bosszantott a puha homokba'..., hanem a dagály, mely nem akar szűnni már. Folyton űzött vizek között rejtőző kifosztott kagyló-létünkre ömlik a világ...
Egyszerű kép és egyszerű képlet. Mögöttem a tenger, s dagály-hordalék
James Supervielle: Közel álmodlak-e vagy távol: egy nekem... Közel álmodlak-e vagy távol: egy nekem, mindig határozott vagy és cáfolhatatlan, szemem láttára lesz belőled zene, dallam, s már lát a fülem is, épp úgy, mint a szemem.
Úgy élsz bennem, akár ha itt állnál előttem, szíved oly dallamos, oly nyílt; és néhanap hallom, amint dobogsz halántékom alatt, mikor mélyeimen átsurransz eltűnőben.
(ford.: Rónay György)
(Anima Sound System: Közel a szerelemhez
Távoli hangok, távoli fény De egy villanás és közel kerültél Szoríts magadhoz semmi nem elég Kérlek, soha el ne engedjél
A húsunk a bőrünk a lelkünk, ha összeér Egy percre is, de ez már csak a miénk Ha ez a szerelem, már ne félj Fogom a kezed, hogy el ne szédüljél
"Mindenkit szeress, ne sokban Bízz, ne bánts senkit; ellenséged inkább Féljen, mint hogy legyőzd; barátodat Szívedbe rejtsd; szidjanak hallgatásért, Ne beszédért."
Nótába nem írnak Gomblyukba nem tűznek Nem tesz kirakatba A virágos üzlet Mert te nem vagy ritka Mert te nem vagy drága csak az árokpartról Nézel a világba Mintha kis nap sütne orcád oly szép sárga Te pitypang, Te pitypang virágja
Az urak, a dámák Úgye rád se néznek Tán le is tagadnák Az ismeretséget Pedig hogy meggyúrtunk Hogy agyontépáztunk Te kezes, te kedves Falusi pajtásunk Hófehér lelkedet Szétfujtuk a nyárba Te pitypang, Te pitypang virágja
Ezennel én tőled Bocsánatot kérek Köszönöm azt a kis Könnyű gyermekséget Köszönöm hogy itt vagy Lehajlok utánad Gyere bemutatlak A kaméliának Csak nevess rá bátran Mezitlábos árva Te pitypang, Te pitypang virágja.
Szeretni foglak tegnapig. Jövőd múltamba érkezik s múltadból érkezik jövőm. Csak tegnapig szeress, de hőn. Mielőtt megismertelek, már szakítottam rég veled, nem is tudtad, hogy létezem, és szakítottál rég velem, elváltunk végleg, mielőtt megjelentünk egymás előtt, én jobbra el - te balra át. S most jobb a ballal egybevág. Kiadtad utamat s utad kiadtam én is. Menj. Maradj. te érted ezt? A távozó nem el, de feltűnik. Hahó, hahó! Csak erre! Jőjj! Eredj! Isten hozott! Isten veled! Isten veled! Isten hozott! Futok tőled s hozzád futok, s te tőlem énhozzám szaladsz, előlem is hozzám szaladsz - ki érti ezt? Ki érti azt?
"Az "énnek" az egyedisége éppen abban rejlik, ami az emberről elképzelhetetlen. elképzelni csak azt tudjuk, ami az emberekben egyforma, ami általános. az egyéni "én" az, ami elüt az általánostól, ami tehát nem tételezhető fel, nem számítható ki előre, amit nekünk kell a másikban leleplezni, felfedni, meghódítani."
(Milan Kundera)
Ady Endre
Dal a rózsáról
A szép leány a búcsuzáskor Egy rózsát tűzött fel nekem. Piros volt lágyan feslő szirma, Jelképed, égő szerelem!
Könnyű csókot lehelt reája S mint álomkép már messze szálla S én fájó szívvel, könnyes szemmel Sokáig néztem még utána.
Elhervadt már a rózsabimbó, Amit a szép leány adott. Hervadtan őrzöm, hisz' a multból A sors csupán ennyit hagyott... Pedig a lányka könnyü csókját Könnyeim már régen lemosták, De most tudom, hogy ez a csók volt Sejtelmes, végső »Isten hozzád!«
A szép leány a rózsabimbót Most más legénynek tépi le, Most más legényért dobog, lángol Szerelmes, forró, kis szive; Más csókolja kicsiny - kacsóját, De megőrzöm a hervadt rózsát: Én kaptam annak a kis lánynak Legelső, tiszta, szűzi csókját!
Safárik Gabriella
Kék világ születik a Földre
Magányom útjain bandukolva már csak csillagporos csizmám elé néztem. Nem láttam az eget, nem néztem a földet, érzések hívtak, képek villantak. Ezer éve jártam ösvényeim, nem bántott szerelem lángja, nem fájt zuhanások mélysége. A csend jött velem egyedül – hű társam. A reménytől rég elbúcsúztam, ő pedig elkerült nevetve. Egyszer… a napok kerekén megdöccent valami, furcsa kis zaj hallatszott bennem. Szinte orra buktam szíved sírásában, megálltam, figyeltem, honnan jön ez az édesbús, vággyal teli hang. - Igen, innen… Ott van! Pedig minden éjjel jártam fény-ösvényeimet, takargattam fázó meztelen-lelkeket. De soha nem hallottam ismerős hangot, soha nem éreztem ismerős dalt. Idegen volt minden, idegen volt az ég, idegen volt a Föld, idegen voltam – én… S most hirtelen – magamat éreztem – magamat láttam valahol, valakiben. - Hol vagy? Miért sírsz? Ki bántott? Elmesélted hangtalan szavakkal az elmondhatatlant. Hallgattam csended, nem szóltam szóval, mert ismertelek, ismertem lelked, ismertem tested, ismertem minden rezzenésed. Most itt van - azaz egy éjszaka - odaadom égi királyságomat, mert mennem kell… hívtál… hát itt vagyok… lejöttem vándorlásaimból a Földre, asszonnyá változom, hogy lehess a Férfi nekem – Te… Elindulok lelked falához, halkan megyek oda Hozzád, leülök a föld porába emlékeim árnyékába megpihenni… Mert engem is bántottak. Várom a reggelt, várom napunk virradatát… Beszélj hozzám, nehogy halált aludjak örökre álmomban. S akkor megéreztem, hogy jössz… Először csak nagyon halkan. Majd erősödött a dal, az üzenet bezárkózott lelkembe. A szívemmel hallottalak… s odasimultam a falhoz…
És a szerelem szövétneke mily´ törékeny.
Eljöttem érted kedvesem, virágot és madarat találsz a tenyeremben, úgy mint régen a gazdag vándorkereskedők, akik messzi tájakról érkeztek és ritka virágokat, beszélő madarakat rejtettek iszákjukba. Nos kérlek, engedj be, régmúlt emlékeket őrzök a szívemben, kibújtam most a házak árnyékából, ahol úgy éreztem vékony karjaimban ringatlak és mégsem vagy olyan messze, mint álmaimban egy tutaj, amely a nagy folyam mélyén sodródik az ismeretlenbe. Sokáig kerestelek, de nézd, most már együtt vagyunk. Mondd eljössz-e velem, hogy újból csókjaidból meríthessek erőt? Mondd kedvesem, elkísérnél-e oda, ahol élek, hogy szemed kékje fölverje az üres teret? Kérlek ne szólj! Látom, hogy csomagolsz és mosolygsz rám. És elindultunk a házak között, amikor az emberek nehéz álmukat aludták.
Szép jó éjszakát kívámok Mindenkinek !
Safárik Gabriella
Kék világ születik a Földre
Leleszi Balázs Károly
Szívdobbanás egy ház előtt 
Mészáros Ferenc
Hajnal
Hajnal arccal,friss harmattal
napkorong szemekkel
Te vagy,magad a reggel.
Az ébredés,szárnyasult reményem.
Ujjaim,ügyetlen ekék
barázdálják bőröd mezejét.
Magot kaparnak,életadót,
sóhajt szomjaznak,szárnysuhogót.
Ébredni lelked oltárán!
Bontani zászlót,fénylobogót.
Karom,karodba,szívem szívedbe,
ömlök hűsítő tengeredbe.
Virágba robbant rügyreményem,
fényeken túli fényem,
tündökölsz a harmatos ágon
friss hajnaloddal,néma daloddal
véremben zúgó sóhajoddal.