Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szivünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: "Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...", majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... " Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Arany Tóth Katalin
Mielőtt...
Mielőtt elnyelnek a lángok, a tűz még bennem ég; lelkemben apadnak s duzzadnak az árkok - olykor taszít, majd röpít e földi lét.
……
Mielőtt elnyelnek a lángok, a tűz még bennem ég! Hát legyek szavakkal ölelő remény! Vagy szelíd mosolyod rejtett kacagása ajkad szegletén...
Neked, ki Sorsomnál is jobban fájsz talán, s ki átléptél már ezerszer a kínok kapuján. Neked, ki hűen szeretsz, követsz, vagy vársz reám... Neked, ki velem lépkedsz a végtelen átjárhatatlanságán.
...
Mielőtt megpihen testem a puha csend ölén, míg a bánat könnyé folyik s a vágy porrá törik, itt hagyom létem szikráit a szavak szent földjén. Csendben. - Neked.
(Nem érezted ,feléd áradó
Szeretetemet ! Itt minen rólad szól !)
Ecsedi ÉvaHiányzolMily messze vagy tőlem. A holdfényén repülnék hozzád, Szelek szárnyába kapaszkodva A szivárvány bíborán, Csak odaérhetnék, és betölthetném Magányod, nekem adnád az álomvilágod.
Várj rám, s én jövök, az idő meg nem állít, Vagy fekete szárnyaimon, mint tetszhalálból ébredt Sötét angyal, bánom is én mivé lettem Érted eladnám az ördögnek is a lelkem! Emelj magadhoz, és ne engedj el soha. Ez az élet velem eddig olyan volt, mint egy gonosz mostoha...
Hiányzol. Látod, a szívem téptem ki, hogy neked adjam. Fogadd el, vedd magadhoz és érezd minden lüktetését. De ha nem kell már, dobd el és taposd szét. Inkább a halállal egyesülök akkor. Nem lesz szükségem rá, nem viszem magammal, Csak egy fekete lepel lesz, mi testemet betakarja(Szívem szakad meg , nem érezted mennyire Szeretlek !Ebbe bele pusztulok.)
Komáromi János:Kívánságaim
Mosolyogj az égre, hogy a nap sugarában megláthassalak... Nevess a szélbe, hogy amikor arcomhoz ér megérezhesselek... ...és gondolj rám, hogy érzéseink találkozhassanak...
Erdős Olga: Torinó, õsszel
Mert nem számít tér, idõ, mozdulat - csak a derengõ napfény a langyos október rõt levélszõnyegén.
Mert nem fontos tegnap, ma, holnap - csak a szürke alkonyon szitáló esõ lágy permetkönnye arcomon.
Mert nincs többé miért, mikor, hogyan - csak egy árkádos utca, hol a sült gesztenye ízében meglelem önmagam.
.... mert meg kell próbálni hinni benne, hogy egymás nélkül értelme se lenne, s menni kell, együtt, fejünk felemelve, ha látszólag már minden elvetélt...
... mert meg kell próbálni napról napra, egymás szemébe, bőre alá bújva, minden hajnalon megszületni újra, érted, értem és a szerelemért...
Zsédenyi Adrienn : Mindhalálig mellettem
Szöveg: Szabó Ágnes
Ugyanúgy minden új napon, futok végig a városon, s e monoton világ már egyre többet kér.
S ha semmi nincs már a zsebemben, de te látszol a szememben, mégis szép a reggel, veled bárhol ér.
S ha nem látnám többé, hogy felkel a nap, s olvad a jég, u-u! de tudnám, hogy vársz rám a felhők alatt, az nekem elég. Hát bárhol és bárhogy Ébredj vagy álmodj mindhalálig mellettem, s nem hiába léteztem.
A földön s az égben, a ködben, s a fényben mindhalálig éreztem, semmi nincs, mit vesztettem.
Ha minden tervem a porba hull, csak egy gondolat éli túl, hogy milyen lesz az érzés, mikor átfogsz majd.
Amit hordozok magamban, ami nincs benne szavakban, de valahányszor látlak, tudom sírig tart.
Olyan piciny vagyok, a tenyeredbe férek. Tartsál itt magadnál, így, most már nem félek. Báb voltam iszapban, a fény hív megszületni, Szivárványszín szárnyam napfényben fürdetni.
Szárnyaim kibontva repülnék az égig, Hullámzó víz tükrén a pillanatnyi létig. Mesélnék én neked szebbnél szebb képeket, De kérészéletem te meg nem értheted.
Itt hagyom hát neked levetett ruhámat, Ne tedd el emlékbe, élj te csak a mának. Ti emberek oly gyarlóak vagytok, A pillanatnyi létről ódákat daloltok.
Nem tudjátok mégsem, milyen szép az élet: Egyetlen percig élni... élni szenvedélynek. Ne zárd be tenyered, mert rabom leszel, Szívedből egy darabot már így is elviszek.
Nyújtsd ki a karodat, engedj el szabadon, Nászom után életem a víznek adom. Könnyet se hullajts, majd jövök... Életem a létben így - általad - lesz örök.
Fodor Emese :Amikor a kezed nyújtod felém
Amikor a kezed nyújtod felém, Én ölelő karomat tárom eléd.
Amikor Te szíved adod nekem, Én életemet adom kincsem.
Mikor Te megpihensz mellettem, Én kitárom Neked lelkem,
S én Neked adom a holdat, Mely beragyogja az eget,
S a csillagokat hozom le Tenéked, Hogy szíved ezzel teljen meg.
Mikor Te mellettem vagy, A szívem mindig megpihen.
S mikor távol vagy, Figyelő szemem Rád tekint, S hosszú utadon kísér aggódva, S ölelő karom örökké Téged segít.
Márai Sándor
köszönet a nöknek
köszönet neked -aki megszültél
-és neked aki a feleségem voltál
-és neked te harmadik ,tizedik , ezredik
aki adtál egy mosolyt, gyöngédséget
egy meleg pillantást
az utcán elmenöben
-és neked mert okos és jókedvü voltál
-és neked mert türelmes és nagylelkü voltál
-és neked ,mert gyermeket szültél nekem
-és neked ,mert kenyeret és bort adtál
mikor éhes és szomjas voltam
-és neked ,mert testedböl a gyönyör sugárzott
-és neked, mert testednek olyan illata volt ,
mint a földnek az élet elején
köszönet a nöknek
köszönet.
Garai Gábor: Majd
Beszöknek majd az esti illatok,
és a kert sárga, zöld, rózsaszín lesz;
és az égre lüktető csillagot
a tavasszal párzó bak szarva hímez.
Meghallod majd, hogy lélegzik a föld,
s issza a vizet, szomjasan, zihálva;
reggel feketerigó szava költ,
s puha pihékkel rebben föl a pára.
Délben nagy fényben áztatod magad,
s a ráncok halvány álcája alatt
kitetszik arcod régi tisztasága;
és belepi múlt téli bánatod
beporzott, fényes bibékről leszállvazáporával a cseresznye virága.
A fák hegyén, az ág egén, az éj gyepén, az ég hegyén, a fák egén, az ág hegyén, az éj hegyén, az ég gyepén, az éj egén, az ég hegyén, a fák gyepén, az ég egén, a csillagok a fák hegyén. Még van remény, mert csillagok a fák hegyén... Madárfészek az ág egén, fényfiókák az éj gyepén, és van remény, mert fényfiókák az ág hegyén.
Oscar Wilde
A csalogány és a rózsa (részlet)
... amikor pedig a hold már fönn ragyogott az égen, a csalogány odarepült a rózsafához, és a tövisnek feszítette mellét. Egész éjszaka énekelt tövissel a mellében, és a hideg, kristályos hold lehajolt hozzá, és úgy hallgatta. Egész éjszaka énekelt, és a tövis egyre mélyebben és mélyebben fúródott belé, és a szíve vére egyre apadozott. Előbb a szerelemről dalolt, hogy ébred egy ifjú meg egy fiatal lány szívében. És a rózsafa legfelső ágán virágba szökkent egy csodálatos rózsaszál, úgy tárta ki egyik szirmát a másik után, ahogy egyik dal követte a másikat. Eleinte halovány volt, mint a köd a folyó felett – halovány, mint a hajnal lába, és ezüstös, mint a virradat szárnya. Mint a rózsa árnyéka az ezüsttükörben, mint a rózsa árnyéka a víz színén, olyan volt ez a rózsaszál, amely a fa legfelső ágán virágba szökkent. De a fa rákiáltott a csalogányra, hogy szegezze mellét erősebben a tövisnek. – Szorosabban, kis csalogány – kiáltotta a fa –, vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa! S így a csalogány még erősebben nekifeszítette magát a tövisnek, és egyre hangosabban énekelt, mert a szenvedélyről dalolt, amely egy férfi és egy hajadon lelkében születik. És enyhe pír öntötte el a rózsa szirmait, ahogy a vőlegény arca elpirul, amikor megcsókolja menyasszonya ajkát. De a tövis még nem hatolt a csalogány szívébe, s így a rózsa bimbós belseje fehér maradt, mert csak egy csalogány szíve vére festheti karmazsinpirosra egy feslő rózsa szirmait. És a fa rákiáltott a csalogányra, szorítsa magát jobban a tövishez. – Szorosabban, kis csalogány – kiáltotta a fa –, vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa! S így a csalogány még erősebben feszítette mellét a tövisnek, és a tövis belefúródott a szívébe, és a szegény madarat gyötrelmes, vad kín járta át. Keservesen, egyre keservesebben fájt a seb, vadul, egyre vadabbul szállt az ének, mert a csalogány a szerelemről dalolt, amelyet beteljesít a halál; a szerelemről, amely nem hal meg a sírban. És a csodálatos rózsaszál karmazsinpiros lett, mint a keleti égbolt rózsája. Karmazsinpiros volt a szirmok koszorúja, és karmazsinpiros volt, mint a rubint, a rózsa zárt szíve. De a csalogány hangja elgyengült, kis szárnya megereszkedett, és szeme elhomályosult. Halkabban, egyre halkabban énekelt, és úgy érezte, valami összeszorítja a torkát. S akkor utoljára még egyszer felcsapott a dal. Hallotta a fehér hold is, és megfeledkezett a virradatról, s fenn vesztegelt az égen. Hallotta a piros rózsaszál, s átjárta a reszketeg gyönyörűség, és a hideg hajnali levegőben kitárta szirmait. A visszhang elvitte a dombok közé bíbor barlangüregébe, és felébresztette álmukból az alvó pásztorokat. Végiglebegett a dal a folyó nádasain, és a nádasok elvitték üzenetét a tengernek. – Nézd, nézd – kiáltott a fa –, kivirult a rózsa! De a csalogány nem válaszolt, mert holtan feküdt a magas fűszálak között, tövissel a szívében...
Emeld föl fejedet büszke nép, Viseled a világ szégyenét, Emelkedj magasba, kis haza, Te, az elnyomatás iszonya. Emeld föl fejedet, nemzetem, Lángoljon a világegyetem.
Gubcsi Lajos: VÁRJ MÉG
Százszínű könnyed zuhog a bús esőbe Százszorszép szivárvány száll fel a felhőre Issza könnyed cseppeit, táplálja fényes íveit Elfagy zápor sírásod, elmúlnak árva éveid
Messze tűnik a világ, alábuknak a vitorlák A tenger peremén látom törékeny alakját Keresi a Napot, kúszik fel a zárt ég felé Odaveti magát a bomló szivárvány elé
Szelíd a szép, szétszórja mindenét a virág Elbújik a vak világ, a vad békéért kiált Szavakból szőtt szeretet, kétségem elkergetem Szétnyíló szirmodban lesz örökös menhelyem
Kellemes szép napot kívánok, Mindenkinek ! :))
Maszong József:
Fodor Emese :Amikor a kezed nyújtod felém
Amikor a kezed nyújtod felém, 
Kellemes estét, szép jó éjszakát kívánok Mindenkinek ! :)) 
Koncz Teréz
További szép napot kívánok! :))
