Néhány gondolat Popper Péter: A belső utak könyvéből az Az emberi kapcsolatokrólSemmilyen érzelem nem állandó hőfokú. Az érzelmek élnek, tehát természetes lüktetésük, apályuk és dagályuk van.” Minden kapcsolatnak vannak felfelé ívelő és romló periódusai. A kapcsolat vállalása azt jelenti, hogy rossz szakaszaival együtt vállaljuk. Egy kapcsolat újra kiemelkedhet a hullámvölgyből, ha megértően segítünk. Ha sértődötten elvonulunk, akkor baj lehet. Az emberi viszonyok nem tenyésznek szabadon, mint a gaz, –gondoznunk, ápolnunk kell őket, mint a nemes növényeket.„A mai ember egyre markánsabban: Én. Ezért alapvető történéseinket egyedül kell átélnünk. A vállalt magány minden valódi kapcsolat alapja.”Pszichológiai szempontból az emberiség fejlődéstörténete a szuverén személyiség, az „Én” kifejlődésének útja. Felbomlottak a nagy vérségi, gazdasági, vallási közösségek, amelyek igazi feloldódást kínáltak. Életünk legfontosabb eseményeit egyedül éljük át, senki sem „léphet be személyiségünkbe”, hogy helyettünk éljen. Egyedül születünk, egyedül szenvedjük meg betegségeinket, félelmeinket, egyedül éljük át megismeréseinket, egyedül halunk meg. Ha ezt a magányt vállalni tudjuk, ha nem menekülünk hamis fanatizmusokba és más kábulatokba, akkor nem terheljük túl kapcsolatainkat azzal, hogy olyan megosztást követelünk, amit senki sem adhat meg. Ezzel az alapérzéssel tudunk igazán együtt élni valakivel. Mert segíteni sokat lehet egymásnak.„Az ember nem tulajdon. Az igazi kapcsolat két szabad ember társulásából keletkezik.”Gondolati háttér: A birtoklás, a kizárólagosságra törekvés ősi ösztön. De boldogságot vagy szenvedést hoz-e nekünk és társunknak? S ha szenvedést, megalázottságot okoz, vajon szeretetből fakad-e? S ha nem szeretetből fakad, akkor van-e jogunk bármit is követelni a másiktól? Hiúságunk azt sugallja, hogy társunknak nem lehet öröme rajtunk kívül. De betölthetjük-e egy hosszú életen át egy másik ember létének horizontját? Az együttlétet éppúgy túl lehet adagolni, mint a gyógyszert: akkor már mérgez. Egy kapcsolat börtönné is válhat, telítődhet hazugsággal, lázadó fantáziákkal. Nemcsak társak vagyunk, hanem egy férfi és egy nő; saját életünk sokféle vetületével. Együtt élni csak belső szabadságban lehet.„Az ember oszthatatlan teljesség. Csak az egész embert lehet elfogadni vagy elutasítani.” Az emberi kapcsolatok, kötések mindig az egész embernek szólnak. Egy embert szeretünk vagy utálunk a maga teljességében. Nem bonthatjuk fel tulajdonságokra, nem mondhatjuk, hogy vállaljuk belőle azt, ami kellemes számunkra, elutasítjuk, ami zavaró és bosszantó. Nem „trancsírozhatunk” szét egy embert különböző sajátosságai szerint. Egyetlen kérdés létezik csak: Úgy, ahogy van, és ha ilyen marad, kell-e nekem?„Minden emberi kapcsolat az adás és az elfogadás képességén alapul. Addig él, amíg öröm adni és elfogadni.” Az emberi kapcsolatok alapkérdése: Milyen igényeket elégít ki? Újra meg újra adunk és elfogadunk: gondolatokat, érzelmeket, életformát, biztonságot, szexuális örömöket. Krízis akkor keletkezik, ha már nem tudunk örömmel megadni és elfogadni –egymásnak és egymástól – mindazt, ami életünk egyensúlya szempontjából lényeges. Amíg igazán adni tudunk, nem érezzük áldozatnak, mert öröm számunkra a másik öröme. Amíg adni tudunk, tudunk elfogadni is. Az áldozathozatal érzése, a mérlegelés: ki jár jobban?; az elfogadást megakadályozó félelem vagy gőg; -ezek jelzik és egyben okozzák egy kapcsolat válságát, az összetartozás érzésének apályát„Az felnőtt ember, aki el tudja viselni érzelmeinek sokféleségét és ellentmondásait.” Az ember része a világnak, az egyetemes törvények rá is vonatkoznak. Az emberi pszichikum is alapvető mozgatóereje az ellentétek egysége és harca. Ennek konkrét megnyilvánulási formája, hogy lelkünkben ellentétes vágyak és igények, ellentétes érzelmek, ösztönök, ellentétes vélekedések élnek együtt. Biztonságot is akarunk, de a kaland szabadságát is. Őrizzük megszokott útjainkat, és változtatni is akarunk. Szeretünk valakit, de néha unjuk, vagy utáljuk; esetleg másvalakit is szeretünk. Mindezt bűntudat nélkül el kellene vállalni magunkban, és sértődés nélkül el kellene fogadni másoktól. A dolgunk nem az, hogy elhazudjuk, hanem hogy egyensúlyban tartsuk belső ellentmondásainkat.Sötétben és hidegben nem lehet élni. Meg kell őriznünk önmagunk és kapcsolataink fényét, melegét.” Minden fényforrás és melegség kialszik, kihűl, ha nem kap fűtőanyagot, táplálékot. A kapcsolatok fűtőanyaga a törődés. Két ember együttélését legjobban a megszokás, a mindennapok elszürkülése veszélyezteti. Egy tartós együttélésben is joga van mindenkinek ahhoz a gyengédséghez, csábításhoz, törődéshez, azokhoz a hangulatokhoz, amelyek az udvarlás idején természetesek voltak. Enélkül minden kapcsolat elsötétedik és kihűl. Az ok legtöbbször nem is a szeretetlenség, hanem csak a kényelmesség és a lustaság. Túl nagy árat kell fizetni érte. Az ember is – mint a növény – arrafelé fordul, ahonnét fény és melegség sugárzik rá."Egy emberért mindent vállalni kell. Egy helyzetért nem.” Amíg számunkra egy ember fontos –addig mindent vállalnunk kell érte, és megéri. Ez igazi vállalás. Amikor nem az ember a fontos, hanem a helyzet megtartása: a lakás, a szociális és anyagi biztonság, a látszat a környezet véleménye –akkor már megalkuvásról van szó. Ez is elvállalható, de csak őszintén, legalább önmagunk előtt. Ne csapjuk be magunkat ürügyekkel; a gyerek érdekével. Erkölcsi aggályokkal, a kímélettel. Gyávaságunk az újrakezdésre, félelmünk a változásoktól és az egyedül maradástól, nehézzé teheti az együttélést, de fenntarthatja. Azonban hazugságra nem lehet alapozni tisztességes kapcsolatot; biztosan összeomlik.„Együtt kell élni, nem egymásban és nem egymás mellett. A hetedik ajtó csukva maradhat.” Egy kapcsolat nem adhat többet annál, mint hogy a nőt és a férfit egyaránt hozzásegíti rejtet lehetőségeinek kibontakozásához, ahhoz, hogy egyre inkább hiteles, egyre markánsabban önmaga legyen. Két szuverén ember együttélésének ez az igazi értelme. Az „Én” nem oldódhat fel a „Mi” élményében. De ez a két Én nem is távolodhat el egymástól annyira, hogy a kapcsolat páros magánnyá változzon. Két szabad ember életét gondolatok, élmények, örömök és kínlódások megosztása ötvözi össze. De a megosztás is mérték szerint történjen. Minden embernek joga van ahhoz, hogy lelkében egy kis kamrát megtartson önmagának. Ez csak az övé. Ennek az ajtaját nem kell kinyitni.„Életünk története gyökerek leengedéséből és felszedéséből áll. Mindkettőnek eljön az ideje.” Minden kapcsolat történés, valahonnan valahová tart. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat? Mit „hoz ki” belőlünk az együttélés? Jót? Előre lépést, derűt, szabadságot, munkaképességet? Rosszat? Idegességet, beszűkülést, rosszkedvet? A kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Előfordulhat, hogy az utak szétágaznak. Ha tartósan úgy érezzük, hogy már nincs dolgunk egymással, harag és gyűlölet nélkül is el lehet búcsúzni. Azonban sokszor a másikra haragszunk, mert nem olyan vagy nem vált olyanná, amilyennek elképzeltük. Pedig nem tehet arról, hogy nem vagyunk elég jó emberismerők, és olyat kértünk, amit nem tud megadni. Elmenni könnyen kell, ahogy a levél leválik a fáról. Elmenni egyszer szabad csak és véglegesen. Egy foghúzás rossz, de elviselhető. De ha mindennap húznának rajta egy keveset –azt nem lehet kibírni. Az ilyenfajta szétválásban tönkremegy két ember.A szép rögtön kell. Az igazra alszunk egyet. Szép napot kívánok Neked!
Szabolcsi Erzsébet: Rámkopogott a hajnal...
Rámkopogott a hajnal, gyöngéden megérintett, súgott egy-két szép szót, s én félálomban követtem, még duruzsolt fülemben álmom, még pilláim mögött képek vonultak, még lüktetett bennem valami túlvilági zene, még nehezen szakadtam el a varázslattól, még félig-meddig visszahulltam az öntudatlanságba, s akkor megéreztem az új nap illatát, akkor hűs friss szelek cirógattak, akkor felcsendült egy új dallam, akkor résnyire nyílt szemem felfedezte a felszökő fényt, a valóság színes felhőit, s jó volt megéreznem az új nap csodáit...
Ha elhalnak az ütemek, bennünk a dal tovább rezeg, sokáig érezzük tovább. Kedves ágyán ott a levél, ha már a rózsa nem is él, s ha elmentél: a szíveden fog szunnyadni a szerelem.
Két tőről fakadtunk, s lám, lombjaink Egymásba nőttek eltéphetetlenül. Kívül tép a szél, de madárdal szól Itt mélyen, leges-legbelül. Ha zúg az erdő, farkasok ha jönnek, Vagy balta éle csap kérges húsunkba, Csak összefonjuk erős ágaink, S nem omlik össze a büszke korona. Fák vagyunk, barátom, s az égig érünk, A napot is elérjük, hogyha kell. Most vihar van. Veszett ma a világ. De te fa vagy. S a fák sosem adják fel.
Írd meg a legszebb Verset Neki, mert Szereted. Írd meg a legszebb Dalt Neki, mert Szereted. Tárd ki magad Neki és csak neki: Engedd meg, hogy Szeressen.
Kuti Horváth György: Várlak
A virradat kitárja ablakát, suhog a fény. Már úton vagy. Mire megérkezel, kipattognak a kora tavaszi barkák, szerelmes lesz a fény a fákba, s összeölelekeznek az öröklét hitével, miként Te, amikor belépsz az ajtón, mosolyogva, mert ünnep ez. Gyönyörű. Hisz megajándékozol önmagaddal.....
"Ha felállsz és magadra vonod a figyelmet,megeshet,hogy fejbe vágnak.
De ne feledd:akit az ellenfele terített le,újra fel tud állni. Ám aki magától
lefekszik,az ott is marad."
Thomas J. Watson
"Elvárni a világtól,hogy igazságos legyen veled,mert jó vagy,ugyanolyan,mintha
azt várod egy bikától,hogy ne támadjon meg,mert vegetáriánus vagy."
Dennis Wholey
Hooligans
Voltam már lenn és hagytak egyedül,
Üres falak között,távol mindentől.
Keserű a magány,de tudtam sikerülIde elérni fel,csak mindig hinni kell
Dévényi Erika
Boldognak lenni
Boldognak lenni,örülni mit jelent?
Valamit érezni,mely szárnyalni késztett
Szökellve szaladni a tavaszi réten át
Nem taposva el a virágok illatát
Hátunkon feküdni a zöld fű bársonyán
Kezünket széttárva,hogy ölelésre vár
Karunkba zárni az egész eget
A nap sugarával kötözve meg
Testünket érezni,mínt levegő buborék
Mely a felhőkön pihenve áradhatna szét
Lebegni egy gyönyörü nagy tó vizén
Tudva,hogy nem ragadhat el a mély
Önfeledten táncolni az utca közepén
Szédülten forogni a hegyek tetején
Ismeretlen embereket a karunkba zárni
Zavart pillantásuk csak nevetve csodálni
Magunkkal hívni,hogy szép a világ
Ha érezni akarja velünk élheti át
Kérés nélkül adni szüntelenül
Kérdéseket nem hagyva válasz nélkül
Boldognak lenni,csak annyi,érezni
Isten szeretetét magunkba zárni.
De van egy másik boldogság,mely más utat jár
Nem kifelé mutat,a szívekig meg sem áll
Nincs rohanás,nincs tánc vagy nevetés
Csak apró rezdülések,boldog remegés
Az arc ekkor már nem a mosolytól szép
Hanem a sírás természetessége az ék
A könny az örömöt patakká formálja
Minden cseppjében Isten áldása
S amikor szinte mindez már fáj
Az igaz boldogság rám akkor talál.
Ha megpillantsz hazafele egy ajtót éppen rádtekint s egy gyík üvegroncsolta teste
a felforrósult országútra esve ha mormolva a sövény levele feléd mutat én vagyok aki vár reád
Ha suttog nyári délben az árnyék füledbe ha a méhek ezüst függönye szemedet befedte ha felhősarkain az ébolt kapuja csikorogva kifordul én vagyok aki vár reád
Én vetésemet életednek minden percébe tettem és már csupán az ismeretlen ki rajzolja kalitkád rácsait
Szemem nyitva szemem lezárva a rózsában vagy a búzában minden dalodban évszakodban minden éved szögezve át én ott leszek várok reád.
Azt mondják, van valahol egy pont a lét és a nemlét határán, ahol világossá válnak a dolgok. Érzékelhető a fontos és kevésbé fontos közötti különbség. Átkozottul könnyű átlépni a mezsgyén. Visszatérni nincs lehetőség, csak visszanézni a határig, a határon túlra. Persze a dolgok ugyanolyanok maradnak, mert ideátról szemlélve lehetetlenség másnak látni őket, mint akkor. Akkor. A kétségbeesett zuhanás előtti pillanatról van most szó, amikor nem tudod elviselni már a létet, amikor az értetlenség marja az ereidet, amikor a könnyeid már torkodba száradva gombóccá dagasztották a gégédet és vágysz a semmire, a zihálás lecsillapodására, most már bármi áron. Az örök csend birodalma. Az örök nemlét birodalma. Az örök visszanézés és az örök gondolkodás birodalma. Lehetne mondani, már okafogyottá vált a gondolkodás, és egyáltalán, ugyan hogy volna lehetséges ebben a tündöklően utálatos nem levésben? Talán mégis. Szavak nélkül, csak úgy bent, a megjelenítés és a formába rendezhetőség lehetősége nélkül. Azt is mondják, a halál pillanata fontos, fel is szokták jegyezni az időpontját. Azt a bugyborékoló fájdalmat, amit a haldoklás tudata okoz, még sehol nem láttam lejegyezve. Igaz, nem is kutattam, hiszen ha ilyesmibe botlik az ember, illedelmességet színlelve sajnálkozik, valójában iszkol, messze-messze a kívülállóság és az örök fiatalság megnyugtató önámításának harsonáit szétküldve pórusaiba. Nem is lehetne jól leírni vagy megfesteni ezt az állapotot. A sár tud hasonlóképpen bugyogni. Elveszel benne és merülsz, minden egyes nyelés csak kapálózás ebben a sűrű, fojtogató anyagban. A természetét mindenki ismeri. Egyre inkább merülsz benne, tudod, hogy jobban merülsz, mégis tovább kapálózol. Azt mondják, ösztön, hiszen ki akarna benne maradni? Ki az, aki el tudja hinni fuldoklása közben, hogy csak várnia kell - nyugodtan? Istenem, milyen nevetségesen szánalmas a gondolat, hogy amikor éppen a halálodtól rettegsz, nyugodt maradj!
Figyelem azokat, akik ideát vannak. Egytől-egyig meg vannak róla győződve, legközelebb nyugton maradnának. Nem, ők aztán nem kapálóznának. Nem hiszek nekik. Hoztam magammal egy kis sarat. Életszaga van. Bűzlik, mondják rá ők, akik nem kapálóznának. Persze, gondolom magamban. Mert ti még éltek mindannyian. És ez azt jelenti, legközelebb is kapálóznátok. Én is kapálóznék, minden porcikám és minden idegszálam tiltakozik a sár bugyogásától, a rothasztó, életszagú sár fojtogatásától. Ezért is maradok ideát. Nem mintha vissza tudnék menni, nem mintha indulnának visszafelé csónakok és nem mintha egyáltalán indulnának is, nem tartanék a révész rémséges haragjától. Odaát volt egy mondás, amit nagyon szerettem. Jobb valami nagyon fontos dolgot elveszíteni, mint soha nem is birtokolni.
Talán nem is sár volt. Talán forrásvíz, valami kristálytiszta áttetsző szerkezettel, amit csak én nem láttam át. Egy biztos: életszaga volt, ami ideát is érződik.
Farkas István
Vendég
Üdvözöllek! Lépj beljebb szobámba, kérlek, már vártalak. Éreztem, hogy eljössz, nagyobb bizonyossággal a szívemben, mintha tudtam volna. Ezerszer megálmodtam, ahogy belépsz. Szótlanul, mosolyogva, mint most. Ó, nem! Nem zavar, hogy szavak nélkül, csupán gondolatainkkal beszélgetünk. Köztünk nincs szükség beszédre, hangokra, hisz mindent tudsz rólam... S könnyebb is így. Kérlek, ne nézz rám ilyen sajnálkozó-szomorú szemekkel! Mindketten tudtuk, hogy mi fog történni velünk, nem ért bennünket váratlanul a fájdalom. Látom, kezeid sebei még véreznek a szegektől, s fejeden még a töviskoszorú... Magunkra vettük keresztjeinket, Te az emberekért, én csak a szerelmemért. Tudom, hogy neked nagyon fájt, hisz akkor hagyott el Atyád, mikor legjobban kérted segítségét, s dárda szúrta át oldalad. Engem csak szerelmem hagyott el, vérem nem cseppent, csak könnyeim. Bár, az is fájdalom... Én még nem értem. Látom mindentudó-megbocsátó mosolyod, s tudom, hogy önként vállaltad fel a szenvedést és nem vártál viszonzást, s aki segítséged kérte, megadtad neki.
Nem akarsz leülni? Ráérünk még, nekem most semmi dolgom, nem sietek sehová. Ahogy gondolod, ha inkább állsz, tégy úgy. Tudom, Te nem fáradsz el soha. Segíthetnél nekem. Elmondhatnád, hogyan tehetném könnyebbé keresztem, hogyan legyek képes legalább még egyszer igazán szeretni, mielőtt utam végére érek.
Már indulsz? Értem. Más is vár Rád. Örülök, hogy itt voltál. Ó nem, nem! Nem búcsúzkodunk! Hisz nemsokára újra találkozunk, s akkor megint elbeszélgetünk. Tudom, hogy várni fogsz rám, mint ahogy én is vártalak. Ha elmentél, s csak illatod és néhány csepp véred marad szobámban, akkor majd felébredek, s emlékezni fogok Rád álmomból.
Sík Sándor
Este az ablakban
Valahol messze szól a zongora. Bús régi nóta lágyan száll tova.
És mint az álom, mint a sejtelem: Egy régi érzés meglep hirtelen.
A lelkemen minthogyha átsuhanna A rétek lelke, az erdők sugalma.
Ah, szárnyra kelt az erdő, rét, halom, S besurrant hozzám a tárt ablakon.
Valamit suttog bús akácfalomb. Távoli dallam halkan egyre zsong.
Sík SándorSzembe a NappalÁsít a sivatag. Ezer álnok álmos szemével Gúnyosan hunyorog a homokóceán. Állok a porhullámok közepén. A két karom magasra tárva, Az ég felé, az ég felé. És égő szemmel és égő szívvel Nézek, szembe a Nappal. Hasad a hajnal. Az álmos, szürke sivatag fölött Megvillan a fény és fölkel a Nap. Bíborosan, aranyosan, Ifjan, tüzesen és szerelmesen. És én, kitárt karral és szívvel, Ifjan, tüzesen és szerelmesen, Nézek, szembe a Nappal. Minden sugár énrajtam rezdül át, Minden dal rajtam csendül át. Mi lettem én? Az vagyok, aki voltam? Vagy egy nagy-nagy harmónia, Dalból, tűzből és élő sugarakból? Én vagyok-e a puszta lelke? Vagy az én lelkem a Nap? Nézek, szembe a Nappal. Úgy átjár a fény, Úgy fölissza a lelkemet. És nem tudom, a Napból fakad-e a fény, A tüzes, imádságos és szerelmes, A sivatagra és az én szívemre? Vagy belőlem forrásozik a Nap? Kitárt karokkal, magam is tűz, Nézek, szembe a Nappal.
Dorosmai János
Rózsák Egyszer valamikor régen a köztük álló léckerítéseken át beszédbe elegyedtek a Kerti Rózsák a Vadrózsákkal. - Nézzetek meg minket; mennyi tömérdek és milyen dús és sokszínü a mi szirmunk a tietekhez képest! - mondták a Kertiek. Mennyivel szebbek lehetnétek ti is, ha egy kicsit modernebbül élnétek és sok színes, dús szirmot nevelnétek. Szép a sok és dús szirom, a sok szín és előkelő! Figyeljétek meg, kik látogatnak meg titeket, és kik keresnek fel titeket! Arra, hogy a lepkék, akikre szükségünk van, felkeressenek bennünket, elegendő az a néhány egyszerü, fakó szirom is, amink van; egyébre pedig nem vállalkozunk. Mi többre tartjuk a háborítatlan, független, szabad, egyszerü szegénységet a folytonos háborgatásnál, zaklatott, cifra gazdagságnál, - felelték a Vadrózsák, és mindmáig megmaradtak a maguk gyönyörü egyszerüségében.
Emlékszem, mikor eloször megláttalak, csillogó szemedben ragyogott a nap. A boldogság fényét sugároztad belém, megéreztem hamar, mit sugallsz felém.
Róttuk az utat, kéz a kézben folyton, majd huncut mosolyod izgalomba hozott. Csicsergo hangod a lelkembe fészkelt, törékeny lelked értem élt és féltett.
Öleltél szorosan, hogy örökké maradjak, soha nem akartam, hogy toled elszakadjak. De létünk formája hullámzó víztömeg, feltör a felszínbol, majd eltunik végleg.
Most is csillog szemed, amit, könnycsepp ékit, majd kibuggyan s arcodon, fut végig. Végso csókod, köldökként köt össze, aztán szeretlek pecséttel, zároljuk végleg.
Utolsó szó, mely leheletként távozik, szíved körül forró öleléssé változik. Látlak még, de halványul a horizont, alá száll a jó öreg napkorong.
Hiába szólítasz s kiáltod nevem, mulandóság ellen sosem volt gyozelem. Ha a magasba nézel és látsz egy csillagot, Küldj egy mosolyt, valahol ott vagyok…
Amint az ajtón benyitok, kezemnek otthont adsz a tiédben. Befogadod, mint csavargót a házba, ott vacok várja, tűzhely, vacsora, nincs lárma, nincs tülekvés. A lélek felbátorodva kioldja átázott cipőjét, vizes harisnyáját kötélre dobja, aranyfényű teát tesznek elébe, illatos málnaízzel, vágnak mellé, amennyi jólesik, a friss kenyérből. Aztán, ha a lélek, felbátorodva, egy kicsit kutat még a polcon, talál ott rejtett örülnivalót: kis üveg mézet, vagy egy pozsgás-piros almát. Csak annyi kell, hogy a kezemnek egy pillanatra otthont adj a tiédben.
Szeretem nézni, az esőt hogy issza hő nyáron a föld, mint lázas száj, repedezett; szerettem, hogyha úgy esett, mintha vederből öntenék; villámlott és dörgött az ég, féltem, de ha eső esett, azt néztem olyan jólesett, hogy a viharral szembeszálltam, míg el nem állt, ajtóban álltam, s néztem az égi háborút, melyen a föld egy hadiút, holott mihelyt a földre ér, minden esőcsepp talpra kél; talpra ugrik, mint égből cseppent, vagy föld alól bújt hősi nemzet, millió törpe katona, s mintha nem is lett vón soha, meghal fű-, fagyökerekért, állatokért, emberekért; a föld színén az ég alatt, élete csak egy pillanat; de az a pillanat csodás, isteni önfeláldozás.
Kellemes szép napot kívánok Mindenkinek ! : ))
Kormorán : Ami te vagy nekem
Elhalt nap után, gyöngéd ölelés, hosszan tartó haragra szálló, első nevetés te vagy nekem. Könnycsepp párnádon, őszi ránc arcomon, ami rossz volt, de még jó lehet, ellenség, s a védelem, mind te vagy nekem. Gyermeknek az első havazás, csók, titkos érintés után, te vagy nekem. Amit nem mondhatsz ki szavakkal, amit csak szemedben látok, ahogy összefonódnak vágyaink, ahogy összesimulnak az álmok. Ahogy várlak, az izgalom, minden új vágy, régi fájdalom, üres termek, nagy fehér falak, a pillanat mikor megláttalak, te vagy nekem.
Hűs forrás, dús liget, havas csúcs.. oly ragyogó! Csak képzeld el - és látod! Tárd ki a fénynek lelked, hogy te is felfedezhesd, Mint egy csodálatos világot! Minden táj titkot rejt, Ott hol élt már ember.. Átok vert és áldott sorsok! Régvolt boldog ősök, És nem csak fényes hősök, Névtelen, békés, dolgos milliók...
Az élet szép, az élet minden! Ha rangod, pénzed, semmid nincsen, A legnagyobb kincs mégis csak tiéd! Ösztön, vágy és képzelet, küld, hogy lásd, hogy megismerd, Azt mi értelemmel tölti meg a létezést! A Föld csak néked őrzi titkát, S ez végtelen nagy gazdagság, Csak tudd és akard látni bűvét, varázsát! Vár a messzi ismeretlen, A tudás az, mi fölemel. Várnak rád új és új csodák!
Az élet szép, az élet minden! S míg létezhet a földön ember, A lánc mi egybeköt, nem hullhat szét! Lesz út - lélektől lélekig, Lesz, kinek megtanítsd, világod titkait! Az élet szép, az élet minden! Mondhatják, hogy semmid nincsen, A legnagyobb kincs örökké tiéd!
Az óceánok... az őslények... a mamut... a sivatagi oroszlán... és az ember... Mikor is építették a piramisokat?
Négy-ötezer éve. A Nílus mellett, Egyiptom földjén.
És ott állnak még most is! Hirdetik az ember nagyságát... Mert a világ gyönyörű!
Mély barlang, vad dzsungel, Folyó zúg, zord tenger. Magányos őrtorony a parton. Trópusi nap hevében, Jéghegyek közt a télben, Utat tör tehetség és szorgalom! Minden sors új kezdet, Remél és küzd az ember, Keresné, hogy lehetne boldog... Teremtő lázban égve... S egy új kor szebb reménye, Mint lámpás fénye, mindig felragyog!
Az élet szép, az élet minden! Ha rangod, pénzed, semmid nincsen, A legnagyobb kincs mégis csak tiéd! Ösztön, vágy és képzelet, Küld, hogy lásd, hogy megismerd, Azt mi értelemmel tölti meg a létezést! A Föld csak néked őrzi titkát, S ez végtelen nagy gazdagság, Csak tudd és akard látni bűvét, varázsát! Vár a messzi ismeretlen, A tudás az, mi fölemel. Várnak rád új és új csodák!
Az élet szép, az élet minden! S míg létezhet a földön ember, A lánc mi egybeköt, nem hullhat szét! Lesz út - lélektől lélekig, Lesz kinek megtanítsd, világod titkait! Az élet szép, az élet minden! Mondhatják, hogy semmid nincsen, A legnagyobb kincs örökké tiéd!
A legnagyobb kincs örökké tiéd! A legnagyobb kincs örökké tiéd!
Az élet szép, az élet minden! S míg létezhet a földön ember, A lánc mi egybeköt, nem hullhat szét! Lesz út - lélektől lélekig, Lesz kinek megtanítsd, világod titkait! Az élet szép, az élet minden! Mondhatják, hogy semmid nincsen, A legnagyobb kincs örökké tiéd!
A legnagyobb kincs örökké tiéd! A legnagyobb kincs örökké tiéd!
( -Igen, ez a legszebb, tanár úr, tanítani! )
Örökké tiéd!
[ Légy jó mindhalálig /musical/ : Az élet szép - Vikidál Gyula ]
Szegénységben élsz, de te így szólsz asszonyodhoz: Nézd, nem vagyunk egyedül, Valaki őrködik életünk felett, "minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyunk örömmel". Így van ez. Mert, akik átadták szívüket Istennek, azok már hitből élnek, hajszálfinoman, pókhálószerűen szövődnek Őbeléje. Életük magasra hág, s életjellé lesznek az emberek közt, "mint szegények, de sokakat gazdagítok, mint akiknek nincs semmijük, és akiké mégis minden". Olyan virágok ők, amelyek a sziklás bércen kelnek ki kövek álmai és csillagok himnuszai között, törékenyen, veszélyektől körülvéve, de ragaszkodva kapaszkodnak a földhöz, a Teremtőhöz, erőt hordozván szétosztják magukat, mígnem az egész vidéket meghódítják.
Lord George Gordon Noel Byron: A szépség lányai közt nincs
A Szépség lányai közt nincs gyönyörűbb ma nekem; hangod úgy elbüvöl, mint szerenád a vizen: dalok komoly varázsa terül az óceánra, ragyogva vár a hullám, a szél megáll az útján:
s fény-láncát húzva elring a hold a mély felett, amely úgy szendereg, mint egy álmodó gyerek: így hajlik önfeledten feléd a szomju szellem, csöndes, nagy odaadásban, mint vágyó tenger a nyárban.
(ford.: Szabó Lőrinc)
Szép napot kívánok ! :))
Percy Bysshe Shelley
Táborosi Tímea
Hooligans
Voltam már lenn és hagytak egyedül,
Üres falak között,távol mindentől.
Keserű a magány,de tudtam sikerülIde elérni fel,csak mindig hinni kell
Szép estét kívánok ! : ))
Farkas István
Vendég
Katona Bálint
Szerelemsziget
Dorosmai János
Rózsák
Kellemes szép napot kívánok Mindenkinek ! : ))
Kormorán : Ami te vagy nekem
Elhalt nap után, gyöngéd ölelés,
