Dorosmai János
Rózsák Egyszer valamikor régen a köztük álló léckerítéseken át beszédbe elegyedtek a Kerti Rózsák a Vadrózsákkal. - Nézzetek meg minket; mennyi tömérdek és milyen dús és sokszínü a mi szirmunk a tietekhez képest! - mondták a Kertiek. Mennyivel szebbek lehetnétek ti is, ha egy kicsit modernebbül élnétek és sok színes, dús szirmot nevelnétek. Szép a sok és dús szirom, a sok szín és előkelő! Figyeljétek meg, kik látogatnak meg titeket, és kik keresnek fel titeket! Arra, hogy a lepkék, akikre szükségünk van, felkeressenek bennünket, elegendő az a néhány egyszerü, fakó szirom is, amink van; egyébre pedig nem vállalkozunk. Mi többre tartjuk a háborítatlan, független, szabad, egyszerü szegénységet a folytonos háborgatásnál, zaklatott, cifra gazdagságnál, - felelték a Vadrózsák, és mindmáig megmaradtak a maguk gyönyörü egyszerüségében.
Emlékszem, mikor eloször megláttalak, csillogó szemedben ragyogott a nap. A boldogság fényét sugároztad belém, megéreztem hamar, mit sugallsz felém.
Róttuk az utat, kéz a kézben folyton, majd huncut mosolyod izgalomba hozott. Csicsergo hangod a lelkembe fészkelt, törékeny lelked értem élt és féltett.
Öleltél szorosan, hogy örökké maradjak, soha nem akartam, hogy toled elszakadjak. De létünk formája hullámzó víztömeg, feltör a felszínbol, majd eltunik végleg.
Most is csillog szemed, amit, könnycsepp ékit, majd kibuggyan s arcodon, fut végig. Végso csókod, köldökként köt össze, aztán szeretlek pecséttel, zároljuk végleg.
Utolsó szó, mely leheletként távozik, szíved körül forró öleléssé változik. Látlak még, de halványul a horizont, alá száll a jó öreg napkorong.
Hiába szólítasz s kiáltod nevem, mulandóság ellen sosem volt gyozelem. Ha a magasba nézel és látsz egy csillagot, Küldj egy mosolyt, valahol ott vagyok…
Amint az ajtón benyitok, kezemnek otthont adsz a tiédben. Befogadod, mint csavargót a házba, ott vacok várja, tűzhely, vacsora, nincs lárma, nincs tülekvés. A lélek felbátorodva kioldja átázott cipőjét, vizes harisnyáját kötélre dobja, aranyfényű teát tesznek elébe, illatos málnaízzel, vágnak mellé, amennyi jólesik, a friss kenyérből. Aztán, ha a lélek, felbátorodva, egy kicsit kutat még a polcon, talál ott rejtett örülnivalót: kis üveg mézet, vagy egy pozsgás-piros almát. Csak annyi kell, hogy a kezemnek egy pillanatra otthont adj a tiédben.
Szeretem nézni, az esőt hogy issza hő nyáron a föld, mint lázas száj, repedezett; szerettem, hogyha úgy esett, mintha vederből öntenék; villámlott és dörgött az ég, féltem, de ha eső esett, azt néztem olyan jólesett, hogy a viharral szembeszálltam, míg el nem állt, ajtóban álltam, s néztem az égi háborút, melyen a föld egy hadiút, holott mihelyt a földre ér, minden esőcsepp talpra kél; talpra ugrik, mint égből cseppent, vagy föld alól bújt hősi nemzet, millió törpe katona, s mintha nem is lett vón soha, meghal fű-, fagyökerekért, állatokért, emberekért; a föld színén az ég alatt, élete csak egy pillanat; de az a pillanat csodás, isteni önfeláldozás.
Kellemes szép napot kívánok Mindenkinek ! : ))
Kormorán : Ami te vagy nekem
Elhalt nap után, gyöngéd ölelés, hosszan tartó haragra szálló, első nevetés te vagy nekem. Könnycsepp párnádon, őszi ránc arcomon, ami rossz volt, de még jó lehet, ellenség, s a védelem, mind te vagy nekem. Gyermeknek az első havazás, csók, titkos érintés után, te vagy nekem. Amit nem mondhatsz ki szavakkal, amit csak szemedben látok, ahogy összefonódnak vágyaink, ahogy összesimulnak az álmok. Ahogy várlak, az izgalom, minden új vágy, régi fájdalom, üres termek, nagy fehér falak, a pillanat mikor megláttalak, te vagy nekem.
Hűs forrás, dús liget, havas csúcs.. oly ragyogó! Csak képzeld el - és látod! Tárd ki a fénynek lelked, hogy te is felfedezhesd, Mint egy csodálatos világot! Minden táj titkot rejt, Ott hol élt már ember.. Átok vert és áldott sorsok! Régvolt boldog ősök, És nem csak fényes hősök, Névtelen, békés, dolgos milliók...
Az élet szép, az élet minden! Ha rangod, pénzed, semmid nincsen, A legnagyobb kincs mégis csak tiéd! Ösztön, vágy és képzelet, küld, hogy lásd, hogy megismerd, Azt mi értelemmel tölti meg a létezést! A Föld csak néked őrzi titkát, S ez végtelen nagy gazdagság, Csak tudd és akard látni bűvét, varázsát! Vár a messzi ismeretlen, A tudás az, mi fölemel. Várnak rád új és új csodák!
Az élet szép, az élet minden! S míg létezhet a földön ember, A lánc mi egybeköt, nem hullhat szét! Lesz út - lélektől lélekig, Lesz, kinek megtanítsd, világod titkait! Az élet szép, az élet minden! Mondhatják, hogy semmid nincsen, A legnagyobb kincs örökké tiéd!
Az óceánok... az őslények... a mamut... a sivatagi oroszlán... és az ember... Mikor is építették a piramisokat?
Négy-ötezer éve. A Nílus mellett, Egyiptom földjén.
És ott állnak még most is! Hirdetik az ember nagyságát... Mert a világ gyönyörű!
Mély barlang, vad dzsungel, Folyó zúg, zord tenger. Magányos őrtorony a parton. Trópusi nap hevében, Jéghegyek közt a télben, Utat tör tehetség és szorgalom! Minden sors új kezdet, Remél és küzd az ember, Keresné, hogy lehetne boldog... Teremtő lázban égve... S egy új kor szebb reménye, Mint lámpás fénye, mindig felragyog!
Az élet szép, az élet minden! Ha rangod, pénzed, semmid nincsen, A legnagyobb kincs mégis csak tiéd! Ösztön, vágy és képzelet, Küld, hogy lásd, hogy megismerd, Azt mi értelemmel tölti meg a létezést! A Föld csak néked őrzi titkát, S ez végtelen nagy gazdagság, Csak tudd és akard látni bűvét, varázsát! Vár a messzi ismeretlen, A tudás az, mi fölemel. Várnak rád új és új csodák!
Az élet szép, az élet minden! S míg létezhet a földön ember, A lánc mi egybeköt, nem hullhat szét! Lesz út - lélektől lélekig, Lesz kinek megtanítsd, világod titkait! Az élet szép, az élet minden! Mondhatják, hogy semmid nincsen, A legnagyobb kincs örökké tiéd!
A legnagyobb kincs örökké tiéd! A legnagyobb kincs örökké tiéd!
Az élet szép, az élet minden! S míg létezhet a földön ember, A lánc mi egybeköt, nem hullhat szét! Lesz út - lélektől lélekig, Lesz kinek megtanítsd, világod titkait! Az élet szép, az élet minden! Mondhatják, hogy semmid nincsen, A legnagyobb kincs örökké tiéd!
A legnagyobb kincs örökké tiéd! A legnagyobb kincs örökké tiéd!
( -Igen, ez a legszebb, tanár úr, tanítani! )
Örökké tiéd!
[ Légy jó mindhalálig /musical/ : Az élet szép - Vikidál Gyula ]
Szegénységben élsz, de te így szólsz asszonyodhoz: Nézd, nem vagyunk egyedül, Valaki őrködik életünk felett, "minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyunk örömmel". Így van ez. Mert, akik átadták szívüket Istennek, azok már hitből élnek, hajszálfinoman, pókhálószerűen szövődnek Őbeléje. Életük magasra hág, s életjellé lesznek az emberek közt, "mint szegények, de sokakat gazdagítok, mint akiknek nincs semmijük, és akiké mégis minden". Olyan virágok ők, amelyek a sziklás bércen kelnek ki kövek álmai és csillagok himnuszai között, törékenyen, veszélyektől körülvéve, de ragaszkodva kapaszkodnak a földhöz, a Teremtőhöz, erőt hordozván szétosztják magukat, mígnem az egész vidéket meghódítják.
Lord George Gordon Noel Byron: A szépség lányai közt nincs
A Szépség lányai közt nincs gyönyörűbb ma nekem; hangod úgy elbüvöl, mint szerenád a vizen: dalok komoly varázsa terül az óceánra, ragyogva vár a hullám, a szél megáll az útján:
s fény-láncát húzva elring a hold a mély felett, amely úgy szendereg, mint egy álmodó gyerek: így hajlik önfeledten feléd a szomju szellem, csöndes, nagy odaadásban, mint vágyó tenger a nyárban.
(ford.: Szabó Lőrinc)
Wladislaw Broniewski: Warum
Nincs szavam, édesem, pedig be bőven áradt! Boldog vagyok, de félelem ver bennem újra sátrat.
A szívem mért remeg, s mért akar újra fájni? Könnyeim mért fénylenek, mint hazám orgonafái?
Révületek... Tenger moraja. Nagy, néma éj ez. És a Warum - Schumann dala, s a hangod: "Édes!"...
S kellett-é ez a fájdalom - mert egyikünk se boldog -, ha oly nagy hatalom két kéz, mely összefonódott? -
(Ford.: Jékely Zoltán)
csöndben csak a szívemmel beszélek csöndben csak a fák értik zenémet csöndben csak a kövek közelednek hozzám s én mohával ültetem be a köveket a fákat a szívemet
Alice L. Abrams
,,Csendesen csellengünk az élet hosszú ösvényén Biztonságos boldogsággal Édes dalod mélyen bennem Akkor is szól, ha nem vagy a közelemben''
árnyas erdő mélyén kis patak csörgedez kövecses ágyában árkokat fölfedez csendesen átsuhan könnyed habja táncol ágak közt kacsintgat napfénnyel viháncol benyúló faágak levelet halásznak perdülve leállnak egy cseppnyit tanyáznak csobogó áradat elsodor ágakat hajlongó fák alatt hullámok játszanak mélyülő medrében vad folyóvá dagad tenger kapujáig meg nem áll, csak szalad
Valahányszor az égre nézel, furcsa érzésed támad. Tőled nem idegen az a tér, ott megvetheted lábad. A Csillagok fénye, életed része, követ téged fényed útján, az úttalan, mint gyermeket Anyja, harcost Angyala. A világűr vészes béklyói úgy hívogatnak, mint sellőt tenger árja, mint szerelmest a párja. Bízvást fogadhatod: hajódat, ha keresed, megtalálod!
Idegen szem figyel, mely be nem zárul soha, nem más ő mint te magad, noha nem tudod még, miért vagy itt, hát lásd meg most a célod! Kövesd a jót, lásd a rosszat, s ne felejtsd el a gonoszat! Így járhatod utadat!
Amikor az eget nézem, meglátom az álmom. Nem idegen tőlem a tér, az az én világom.
A Tenger, a Tenger vár! A sirályhad víjjog, Tombol a szél ma, fehér habokat vet a szirtfok. Nyugatra, nyugatra, a nap is oda bólong; Hallod-e szavukat, szürke hajó, mondd? Embereim szava szól, kik előttem járnak; Már jövök, én sem bújok, bár itt óvnak az ágak. Ég veled, otthon, órák s évek hullnak romolva; Vigyen a vizek hátán magány jelvénye, vitorla! Végső Part, hullámaid itt még fájnak a szívnek, Elveszített Sziget, édesen árad rólad az ének, De vár Eressea, Tündehon, ott nem lel soha szem ránk, Ősz sincs, nyár lobog egyre, örökre miénk ez a szent láng!
...nézd, mint vajúdik az égre vöröslőn a Nap, csintalan játékot űz a vén fák ágai közt, s a tegnap még félénk rügyecske az ágon mára kinyitotta színes bársonyszirmait, nézd, nem rejtegeti többé ledér titkait.
...hallgasd, épp most csiklandozza a szellő a fácska leveleit, azok zizegve sikongnak, amott egy rigó fütyüli párjának szerelmes dalát hívogatón, s ki tudja, hova bújnak buja szerelemre, és hívlak én is, gyere, csendben hajtsd fejed mellemre
Égnek a lelkemben gyönyörű szavak És nem tudom papírra vetni őket... Ott bent még szikráznak, tűzzel égnek, S mire lassan napvilágra érnek, Tüzes üszök meg hamu lesz csupán...
Elámulok a nagy színes csodán Ami ott belül, büszke lánggal ég... Ha volna szóm - talán - megértenéd; Így minden lassú, néma lángra gyúl, Ég... ég... szó nélkül oltatlanul...
Jatzkó Béla: Megtanítottál
Visszaadtál magamnak: egy ideje nem éltem és már nem is reméltem, hogy egyszer feltámadhat
az, aki régen voltam, ez a víz, izgő-mozgó, füttyös, fecsegő fickó, akit már elhantoltam.
A sírból kapartál ki, megtanítottál járni, és dünnyögve-becézve - ahhoz, hogy megszólaljak - elkoptatott szavaknak igazi értelmére.
Szabó Imre: Saturita
Állsz elõttem az áradó fényben. Áradó fény, állsz elõttem. Óvnálak, védnélek ezer lélekkel, áldó, féltõ tenyerekkel, csak ragyoghass ég és föld között.
Mert én vagyok az ég, s én vagyok a föld; örökké kitöltesz engem emlékeim s ábrándjaim között.
Suttogó szavaink mögött talán még hulló csillagot is takart a fekete éj; kívánságba karcolt vágyakat sodort felénk szelíden az augusztusi szél… Lassú táncra hívtak a fáradt lábak, ölelő karokba bújtak a fojtott vágyak, s fénykoszorút font fölénk a meghitt pillanat. Az égbe szökkenő szikrák pattogó hangja törte csak a csendet. A szunnyadó parázsban ezüst-szürke pernye pergett, mint az idő ködlő kötelén kavargó képzelet. Szikrák fénye szállt a végtelenbe, arcod tükrébe libbent a nyár múló sejtelme, idézve a tavasz ébredő illatát, igézve a kora ősz sárguló avarát, s míg lelked érintette lelkem, a boldogság büszke ragyogássá szelídült ölemben.
Casimir Delavigne
Várakozás
A záport elűzte a hajnal, s a felhőtlen, szabad eget bevonta kékkel és arannyal, a víz tisztább, mint az üveg.
A nap még föl sem szárította a csurom-harmat pázsitot, sietősebben kelt a rózsa, és vérpiros kelyhet nyitott.
Még lágyabban borzol a szellő, szerelmesebbek a rigók, gyöngébben futja be a szöllő zöld kaccsaival a karót.
Megváltozott ma a világ itt, megszépítette az öröm. Vajon az ég, a víz, a pázsit tudják, hogy este idejön?
(Tóth Judit fordítása)
Szabolcsi Zsóka: Boldog morzsák
Derengő álmok közt ránk hulló hajnali fény csillan csapzott hajadon. Arcodon még boldog morzsák mosolyognak. Csak pillantásom simogat. Talán megérzed. Szemed lehunyva nyújtod felém kezed. Összekulcsolódunk. A kíváncsi napfény glóriába fon minket. Nekünk születik a reggel.
Most zsong a tűz és meghúzódsz mellettem s pattognak bennem, kis nóta- szilánkok. Áldom az Istent, hogy ily szelíd lettem, ölelem benned az egész világot.
Apró, kis bolond nóta- töredékek, csillogó,csendes,csip-csup cserepek -amikből nem lesz soha, soha ének- játékosak, pajzánok, gyerekek.
Szeressed őket! Ártatlan koboldok. Születnek és aztán vígan meg is halnak, csak az az óra csendes, szelíd, boldog, amikor bennem ilyenek fogannak!...
További szép napot és kellemes estét kívánok Mindenkinek ! : ))
Sárhelyi Erika: Éji fellegek
Mint ki csöndben, bekötött szemmel ül a part bársonyos, gyönge fövenyén, s csak érzi a tengert ott legbelül - olyan vagyok nyáresték idején.
Csak hallgatom az est zizzenését - tán rebbennek angyalok, ördögök -, sejtem csupán, mint szalad szerteszét ezer álom a függönyök mögött.
Látnom sem kell, tudom az éjszakát, ahogy egybemossa a színeket, s érzem, hogy csukott szemhéjamon át megszöknek a tegnapi fellegek.
Búcsú sugarát hinti a Nap a bodza bokorra, Leveleit vérvörösre festi át a haldokló fény, Némaság talál rá az ágon megbújó kakukkra, Éveket nem ígér már hangja, hiába kérlelném.
Szellő lebbenti a nádast, az alvó vadkacsákat Lágyan lép a tó tükrén s az mégis némán törik, Ezernyi társat varázsol a bánatos hold arcának, A sápadt sarló egykedvűsége lassan megszűnik.
Buzogány bólint nagyot, amint lándzsáihoz érek Biccentek Én is, ha már ily nagyot rám köszönt, Lelkemben kigyúlnak az elfeledett meleg fények A természet magába húz lassan, beborít, s elönt.
Tücsök zengi a természet egyszerű, szép himnuszát A pillanatra ünneplő ruhát húz egy hulló csillag fénye, Ki leszédült az ég ablakából, látva e bámulatos csodát, Bár látszik még az ég peremén, a Nap lecsorgó vére!
(Bálint György: A macska naplójá-ból)
(John Muir)
Nem igaz, hogy nem szeretem a háznépét. Én is tudok szeretni, mint minden élőlény, de nem kritika nélkül. Csak azt szeretem, aki szeretetre méltó. Érzelmeimnek nem adok hangos, látványos kifejezést. Aki nem érti meg csendes dorombolásomat, az nem méltó rá, hogy értelmes, jó ízlésű állatok ragaszkodjanak hozzá. Aki nem tud sokáig hallgatagon egy helyben ülni, az nem érdemli meg a társaságomat. Akinek mindig csak bravúros mutatvány kell, aki nem éri be a természetes mozdulatok egyszerű szépségével, az sohasem szerezheti meg a macska rokonszenvét. Aki mindig valami újat követel, aki folyton a változatosságot, az izgalmat hajszolja, aki nem kedveli a békét, az egyensúlyt, az állandóságot, aki azt hiszi, hogy mindig cselekedetekkel kell bebizonyítania létjogosultságát, aki nem ismeri a tűnődés szépségét, annak sohasem lesz hű macskája. Aki az élet felületes örömeit kergeti, annak a macska hátat fordít. Akit a macskák szeretnek, silány ember nem lehet."
12.
Ha rád nehezedne az élet gondja, és eszedbe jutna, hogy megmerítsd a korsód, jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz. A víz lágyan cirógatja lábad, és elcsacsogja titkait. A fövenyen a közelgő zápor homályos árnya, s a felhők oly alacsonyan függnek a lombsor kék vonalán, mint szemöldököd felett nehéz hajkoronád. Jól ismerem szívemben dobogó lépteid ritmusát. Jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz, ha eszedbe jutna, hogy megmerítsd a korsód.
Ha nem csinálnál semmit, csak ülnél kedvtelen, s korsód magára hagyva lebegne a vízen, jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz. Zöld a gyepes lejtő, és mesésen sok a vadvirág. Sötét szemedből, mint madár a fészkéről, messzire szállnak gondolataid. Arcodról lehull, s lábaidhoz borul a fátyol. Jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz, ha ölbe tett kezekkel ülnél kedvtelen.
Ha megunnád a játékodat, és fürdeni kerekedne kedved, jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz. Kék köpenyed maradjon a parton; a kék víz beborít és eltakar. A hullámok lábujjhegyen sorakoznak, hogy csókkal illessék nyakad, és halkan füledbe súgjanak. Jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz, ha fürdeni kerekedne kedved.
Ha elborult elmével a halálban keresnél menedéket, jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz. Hűvös és mély, mérhetetlenül. Sötét, mint az ábrándok nélkül született álom. Mélységében egyformák az éjszakák és nappalok, és hallgatnak a dalok. Jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz, ha a halálban keresnél menedéket.
Katona Bálint
Szerelemsziget
Dorosmai János
Rózsák
Kellemes szép napot kívánok Mindenkinek ! : ))
Kormorán : Ami te vagy nekem
Elhalt nap után, gyöngéd ölelés,
Béres Dezső: Csöndben 
Ligeti Éva 
Somogyváry Gyula: Tűzbe nézünk 
Antonio Machado:
További szép napot és kellemes estét kívánok Mindenkinek ! : ))
Sárhelyi Erika: Éji fellegek 
Tóth János
(Bálint György: A macska naplójá-ból)
(John Muir)
Nem igaz, hogy nem szeretem a háznépét. Én is tudok szeretni, mint minden élőlény, de nem kritika nélkül. Csak azt szeretem, aki szeretetre méltó. Érzelmeimnek nem adok hangos, látványos kifejezést. Aki nem érti meg csendes dorombolásomat, az nem méltó rá, hogy értelmes, jó ízlésű állatok ragaszkodjanak hozzá. Aki nem tud sokáig hallgatagon egy helyben ülni, az nem érdemli meg a társaságomat. Akinek mindig csak bravúros mutatvány kell, aki nem éri be a természetes mozdulatok egyszerű szépségével, az sohasem szerezheti meg a macska rokonszenvét. Aki mindig valami újat követel, aki folyton a változatosságot, az izgalmat hajszolja, aki nem kedveli a békét, az egyensúlyt, az állandóságot, aki azt hiszi, hogy mindig cselekedetekkel kell bebizonyítania létjogosultságát, aki nem ismeri a tűnődés szépségét, annak sohasem lesz hű macskája. Aki az élet felületes örömeit kergeti, annak a macska hátat fordít. Akit a macskák szeretnek, silány ember nem lehet."
Sajnos nem tudom ki írta ezt a szépséget :(
Dsida Jenő