Vagy talán nem vitted lejjebb az ingerküszöböt?
Egy kérdés: Ha érzéketlen vagy, eltompulsz, elbutulsz. Ha pedig túlérzékeny, akkor megbolondulsz. De mi van akkor, ha ez a két tartomány átfedi egymást?
Ajjaj, a színek sok mindent elárulnak. Mondjuk, a kék fakóbb árnyalatait felvállalom.
En is talaltam olyat, aki erosebb, de olyat nem, aki semiben sem tamaszkodott ram. Ha engedtem neki. Ez fontos.
A mankokat el lehet dobni rovid idore. Ha ezeket a pillanatokat hosszabba tudod tenni, es minek gyakrabban megtalalni oket - ott vannak korulotted -, akkor van eselyed, hogy mashonnan is szemugyre vedd a dolgot, es lepjel egyet elore. Ha egyszer megvan a lendulet, mar van, ami mozgasson elore.
Ezt kihagytam: eddig mindig találtam olyat, ami erősebb nálam. Ezt is felfoghatom állandóságnak. Igaz, bízom benne, hogy előbb-utóbb én leszek az 'erősebb'.
És mi van akkor, ha szándékosan vagyunk itt, a mankóinkkal meg a vakságunkkal. Olyasmi, mint a civilizáció: képessé tenni magunkat arra, hogy elviseljük, hogy folyton belelépnek az auránkba. Egyfajta tömörítés, amibe bele lehet zanzásítani a lelkeket. Bocs, most elszálltam.
Visszatérve: mi van akkor, ha elveszíted ugyan a mankóidat, de teljesen megszűnik az, ami most vagy?
A nézetek védelmet nyújtanak, de valóban túlléphetsz rajtuk, ha elég erős vagy mankók nélkül járni. De 'ott' még mindig nincs állandóság. Ami 'állandó', azt nem lehet leírni.
Nekem a mágus azt mondja, hogy minden megváltoztatható és hogy a határok csupán bennünk élő kényszerképzetek. Eszerint az abszolút relatív és önkényes. Vagy mégsem?
Nem jelenthetem ki, hogy tudom, hol es mitol. Eleg sok helyen es eleg sok mindent ahhoz, hogy azt mondjam, talan. Okosabb nem akarok lenni, csak bolcsebb.
