Igen, megértem :I Én is úgy érzem néha, hogy nem birom.... de aztán valahogy mégis megy tovább (annyit magamról, hogy nem vagyok magányos, hanem egy fájdalmas és nem gyógyitható betegségem van, azt cipelem), lehet hogy csak reflex :)))
De legtöbbször úgy van, hogy nem engedem, hogy elrontsa a napomat az a rohadt fájdalom, és dacból csakazértis jól érzem magam :) Fura néha az ember...
Azért fárad el az ember, mert már hosszú ideje cipel és mondja, mondogatja, hogy bírnia kell. Közben tudom, mindent megszépít - a boldog jövő távlatából - a sikeresség, és a küzdés értékké válik, de csakis akkor.
Igen, igazad van :I De van úgy, hogy egyedül is birni kell. Hülyeség, de néha azt gondolom, hogy egyszer kipurcanok, de még akkor is megyek tovább, mint egy gép, mert már úgy megszoktam...
A karácsnyi magányt nagyon sokan ismerik sajnos, függetlenül attol, hogy egyedül vagy családban él az illetö.
Probáld eröltetni a pozitiv gondolkozást, és csak a jót észrevenni.
Viszont ha tényleg tele vagy kiváncsisággal és szeretnél "bekapcsolodni", probálj meg benézni a "Na és hol vannak a 40 felettiek?" topicba.
Nagyon aktiv és nagyon kedves társaság van ott.
Biztosan szivesen látnának.
Égő tüzek körülöttem a testvér és a szülők is. Megégetni nem tudnak, de kafkai világ.
A gyermekeimmel kivételesen meghitt, mély a kapcsolatom, hosszú ideje ez éltet, s ez volt a fő ambícióm - úgy hívtam, család.
Sikerül elfednem a hétköznapokban és a jövőnek tenni-venni. De elég egy betegség s előhívja a frusztrált karácsonyok emlékét.
Hosszú házasság után 4 éve élek a gyerekeimmel. Volt egy másfél évig tartó kapcsolatom, annak is egy éve vége.
Teherhordó típus vagyok s elfáradtam.
Ilyenkor sújt le legerőteljesebben. Hogyan is oldóhatna, amikor épp az összetartozás, a legközösebb ünnep van? S aki őrizgeti élményeit, kifosztva áll, ül.