Ebben igazad van. Itt az indexen már volt róla topik, sok mindent megirtak róla, mikor a "tetemcafat"-os cikke jelent meg a Mancsban. Nekem szimpla bajkeverô alkatnak tünik, a mondandójához nem nagyon tudnék-szeretnék hozzászólni. De hogy így nem ér el eredményt, az biztos. Illetve csak részben. Mert egyes politikai erôk pontosan ezért a hangért emelhetik a pajzsukra. Az pedig már egy eredmény.
Nagyon nagy keserűséggel megírt cikk. És elgondolkodtató.
A lényege szerintem a "független képvislőségben" van.
Ha jól meggondoljuk, ha a papok a parlamentban kizárólag az egyházaikat, helyesebben a vallási értékeket képviselnék, elvben akár helyük is lehetne ott.
Ámbár ugye a gyakorlat mindig más, mint az elmélet:)))
Hát rendezzük, ha ez téged megnyugtat:))
1.) Az egyházak is emberekből vannak, mint emlitetted. Nem hibátlanok. A törekvéseik biztosan nem rosszak, viszont gyakorlatban, egyes vezetők hozzáállásával vannak problémák.
2.Hogy milyen cél felé néznek, aki ezt kritizálják? Ki, merre. Ők is emberek, különböző nézetekkel. Egy biztos: a konkrét esetben, a konkrét vezetőkkel kapcsolatban igazuk volt.
3.Megintcsak embere válogatja. Ha érted. Ld. fent. + teljesen mindegy, hogy jobb vagy nem jobb (igy nem is tehető fel ez a kérdés) ha a kritika jogos, jogos akkor is, ha a kritizáló sem jobb a Deákné vásznánál:)))
A zsidó-keresztény erkölcsi princípiumok mindennapjainkat strukturáló elemeit meghatározónak tekintő
politikai közvélemény jelentős tényként nyugtázhatta, hogy a Magyarországi Református Egyház (MRE)
Zsinata a múlt héten megvonta a legitimitást a káinita életfilozófiát evangéliumként hirdető belső
kalandoraitól, egy az egyházat a MIÉP segédcsapatává zülleszteni próbáló (a minta a németországi
nácikeresztények, az úgynevezett Deutsche Christen) irányzattól. Hegedűs Lóránt püspök, e "jobb sorsra
érdemes volt egyén" (lásd Ady szavait a püspök kizárólagos példaképének tekintett elődje, a
zsidótörvényeket megszavazó Ravasz Lászlóról) és zsidóellenes-rasszista ízű egyházpolitikai-theológiai
irányzata elvesztette a színfalak mögött hosszabb ideje zajló csatát. A zsinati grémium - mint hírlik -
Biblia-ellenesnek minősítette a püspök hírhedtté vált csemetéjének legutóbbi antiszemita kijelentéseit, és
úgy döntött, hogy az egyház lelkészei ezentúl nem, avagy csak pásztori stallumaiknak képviselőségük
idejére történő felfüggesztésével vállalhatnak országgyűlési mandátumot. Látszólag minden a legnagyobb
rendben van tehát. Allons enfants de la patrie! E pillanattól kezdve egészen más dolog reformátusnak és
református lelkésznek lenni, mint immár évek óta. Nyájas pillantások öveznek, régen hallott ismerősök
hívnak fel, gratulálnak. A kálomisták visszataláltak hát jobbik énjükhöz. Üdvlövések szertehonnan.
H
Kétség nem férhet hozzá, a reformátusok valóban formátumos döntést hoztak. A kérdés csak az, mihez
képest.
H
Rosszul tájolnánk horizontunkat, ha a kérdés megítélésében a közéleti kontextust tennénk iránytűnkké. A
politikai bal érthetően és természetesen lelkes. Egyházi erőként is szalonképtelenné lett az, ami civilizált
léptékkel nem lehet része az emberi nem értékrendjének. Gyengült a MIÉP pozíciója, tovább
diszkreditálódott a Fidesz gyakorlati MIÉP-libidója. A másik hang, a kormányzati jobb pimasz lelkesedése
szót sem érdemel. Öröme nem fakad másból, mint annak nyugtázásából, hogy a neonáci társutasait érintő
bizalomcsökkenés újabb szavazói rétegeket terel hozzá, s a klerikális táborból MIÉP-színekben indulni
vágyott Krisztus-árulók pedig ezentúl inkább mellette agitálnak majd. A zsinati hősköltemény akár
legpompásabb gyümölcse is lehetne végül a MIÉP baskíriai echóval izmosított jajongása. Ennek azonban
sem politikai, sem társadalomhigiéniai relevanciája nincs. Akik számára ugyanis most, a kálvinista
kontesztálás révén lenne csak nyilvánvaló, hogy e tömörülés magára festett "keresztény" máza nem egyéb
a mesebeli farkas lisztes mancsánál, régen elvesztek úgy a demokrácia, mint az Isten Országa számára.
Mindent egybevetve, a nagy zsinati vajúdás nyomán még politikai egérke sem szaladt ki a küszöb alatt.
H
Annál kérdésesebb viszont, hogy mit is nem oldottak meg, mit is takartak el a tisztes bábák a szülés
imitációjával. Okkal tartunk tőle, hogy zsinatolásukban éppen az MRE legsajátosabb belső szempontjai
maradtak figyelmen kívül, és döntésükkel a reformátusok hosszabb távon egyértelműen veszíteni fognak.
Nincs itt helye annak, hogy részletezően elmeditáljunk rajta, miért is nem lehet idegen gyakorlatnak
tekinteni, ha a protestáns közösségek klerikusai (is) részt vesznek a res publicas tematizálásában.
Állapítsunk meg mindössze annyit, hogy a protestantizmus nem egyenlő a katolicizmussal. A
protestantizmus olyan önszerveződési és hitvallási elveket képviselő keresztény irányzat, amelytől idegen
az egyházszervezeti okokból és centralisztikus direktívákkal előírt apolitikus kléruselméletnek római
krisztianizmusban megvalósítható praxisa. A protestantizmus az Isten előtti autonóm felelősségben
konstituálódó vallás, annak minden kockázatával együtt, s theológiája nem ismeri az
intézményi-hierarchikus közvetettségben manifesztálódó sugallati, inspirációs tájékozódást. (E theológiai
diszpozíciónak mélyen keresztény karakterét mi sem tükrözi jobban, mint az emancipációs theológiák
különféle huszadik századi megnyilvánulásai, mint például a felszabadítási és feminista theológiai
irányzatok.) A középkori mintákat levető újprotestantizmus képviselői, de még egyes neokonzervatív
kálvinisták is (mint például a nálunk ma is nagy becsben álló XIX. századi theológus, Abraham Kuyper)
forognának sírjukban az MRE minapi döntéséről értesülvén. Hát még, ha azt is látnák, hogy a politikailag
steril klerikalizmus és - a papcentrikus magyarországi ekklesiális állapotokból következően - a steril
egyháziasság programját számosan támogatták olyanok is, akik egy évtizeddel ezelőtt lelkes szószólói
voltak a világ iránti proexisztens elköteleződésű egyházelméletnek (lásd például a békeharcos, népfrontos
aktivitásokat). (Bármennyire furcsa is, azt kell itt leírnom, hogy ha a Budapest Szabadság téri
egyházközség presbiterei és tagjai csak minimális mértékben is ismernék e protestáns princípiumokat, és
feltéve persze, hogy a hit kierkegaardi értelmében meg vannak győződve a nevének leírására sem méltó
lelkészük Krisztus-tagadó agyrémeinek helyessége felől, pápizmus vádjával bélyegeznék meg az MRE
Zsinatát és önálló egyházat alakítanának. Mindettől természetesen Isten mentsen meg minket. A baj nem
is az, hogy ezt nem teszik meg - ennyi civil tisztesség talán csak szorult a zsidómentő néhai Victor János
gyülekezetének utódaiba -, hanem az, hogy amiért nem fogják megtenni, az éppúgy nem biblikus látásuk
következménye lesz majd, mint ahogy az MRE Zsinata sem elsősorban innen merítve hozta meg mostani
verdiktjét.)
Vannak persze theológiai és ekklesiológiai irányzatok a protestantizmuson belül is, amelyek a
politikai-közéleti régióktól való távolmaradás meggyőződését vallják, és ezeknek meg is van a maguk
sajátos belső theológiai logikájuk. Jobbára a pietizmus különféle áramlatainak egyike-másika képviseli e
nézetet, amely adott történelmi pillanatokban megmaradást, életet jelentő ekklesiológiai paradigmájává is
lehet az egyháznak. A kivonulás vagy bennmaradás, az értékmentes kategóriák értelmében vett szekta
vagy egyház közötti alternatíva előbbi eleme melletti döntés, a gettóegyház koncepciója azonban csak
komoly önértékelési zavarok mellett válhat protestánsok számára demokratikus körülmények között is
modellértékűvé. Kiváltképpen egy olyan egyház esetében, amely a legváltozatosabb kegyességi és
theológiai felfogásokat egyesíti magában. Egészséges körülmények között más szempontok szoktak
érvényesülni. A közeg polifon értékrendjének sokszínű reprezentációt eredményező belső egyensúlya és
önszabályozása, és az, ami e belső egyensúly megtartásához a legfontosabb muníciót adja: az esetről
esetre megnyilvánuló hitvallás erejű bizonyságtétel. És itt viszsza is érkeztünk a Nagy Zsinathoz, amelynek
döntésében minden benne volt ugyan formailag (a komolyság kelléktárát külön is gyarapította a
MIÉP-Próféta nagy futása), ám a hitvallásos komolyságnak még a fuvallata sem volt rajta érzékelhető.
Ellenkező esetben aligha történhetett volna meg, hogy a hit jeles bajnokai a legkisebb ellenállás felé haladva
úgy oldják az egyház közelmúltban akuttá lett problémáját, a Püspök-csemete által keltett országos
botrányt, illetve egynémely pogány lelkületű lelkészüknek az egyház hitelét veszélyeztető devianciáját, hogy
közben végül is megmaradnak velük ugyanazon a platformon, amelyen cinkos módon eddig is egyek voltak
velük, és amelyet nagy többségük principiel nem is érez vízválasztóan problematikusnak. Miről is van szó?
H
Arról, hogy a szellemi és taktikai önkontroll áldásaiban nem éppen bővelkedő Csemete egy kiadós étkezést
követően amúgy nyilas stílusban elzsidózta magát, s ez nemcsak a média figyelmét keltette fel, de arra is
módot kínált, hogy az egyház éppen erőfölényben lévő vezérkara fellépjen a mind kényelmetlenebbé váló
belső ellenzékével, egy - és talán ez a legfontosab - az államegyházi érdekeket is sértő áramlattal
szemben. (Az akció, mint hallható, nem nélkülözte az üdvtörténeti jelzőkkel illetett kormányzati szférákból
érkező bátorítást sem. A Rákosi pajtástól és Miklós Imre főpüspöktől annak idején oly kényelmetlennek
érzett fizetéskiegészítő papi suska, egyfajta választás előtti pálinkapénz is a legjobbkor érkezett.)
A fő probléma a Nagy Tanácsban tehát Csemete zsidózása lett volna. Bocskai, magyarkodás, hazaffyság,
országteleszülési agyrémek, idegenellenesség, egyéb áporodott ostobaságok ugyanakkor mind rendjén
lennének. Mint ahogy persze a zsidózás is. Csak ne keltsen ekkora vihart körülöttünk, ne veszélyeztesse a
kultuszipar nyugodt körülmények közötti működtetését, ne rúgja fel az aranyszabályt, hogy mindennek
ékesen és jó rendben kell végbemennie. A döfi az a halk szavú, színfalak mögötti sunyi zsidózgatás, ezzel
lehet igazán szolgálni a Názáreti Zsidótól származó megváltás evangéliumát.
A Csemete és Papája ügyében minap szót kérő, nem kis bátorságról tanúskodó pálfai lelkész, Görgey
Géza aktuális hely- és környezetismeret alapján tett állításai csak megerősítik azt, amit más, közvetett
forrásokból is tudhatunk, sejthetünk. Azt, hogy a református egyházban (éppúgy egyébként, mint általában
véve az egyházias kereszténység más régióiban) az antiszemitizmus és az általános idegen- és
másságellenesség igencsak otthonos jelenségek. Ha nem így lenne, akkor az adott ügy sem vert volna
ilyen hullámokat, és a nominálértéken két és fél milliós tagsággal büszkélkedő kálvinista tömörülésnek nem
kellett volna felszámolni önreprezentációs lehetőségeinek egyik vitális formáját. Ha nem így lenne, akkor a
Csemete-eset szignálta ügyben mérvadó fórumok, egyháztagok és klerikusok tömegei tiltakoztak volna már
a kezdet kezdetén a soraik közé befészkelődő zsidóellenes és idegengyűlölő herezis ellen. (Az összképen
sajnos alig segít a kevesek vagy hallgatagok, vagy éppen a végső pillanatban ébredők tisztessége, mint
ahogy az sem, hogy Bölcskei Gusztáv személyében hosszú idő óta először van olyan püspöke a
magyarhoni reformátusoknak, aki komolyan gondolja a zsidó-keresztény testvériséget.) Konkrét példaként
említhetnénk itt azt az 1998-as esetet, amikor Csemete a kisebbségi mivoltukat fel nem fedő bizonyos
emberekkel példálózva még csak a kódolt zsidózgatás területén tréningezett. A parlamentben elhangzott
gyalázkodás ellen nyilvánosan is tiltakozott Schweitzer József országos főrabbi, a Károli Gáspár
Református Egyetem tiszteletbeli doktora. Felszólaltak ellene szocialista és szabaddemokrata képviselők.
A református egyház viszont hallgatott. Jól emlékezhetünk azonban a "keresztény" MIÉP vezérszónokának
nem magyar menekültekkel szembeni országgyűlési felszólalására a délszláv háború időszakában. Háta
mögött a padsorokban rezzenéstelen arccal ott ült Csemete. A református egyház ekkor is hallgatott.
Egynémely tiszteletre méltó egyéni hangtól, vagy éppen diplomatikus és gyávatag különvéleménytől
eltekintve kollektív hallgatás övezi azonban e berkekben a keresztény jelző MIÉP általi naponkénti
megszentségtelenítését és e párt képviselőinek egyéb irányú rendszeres zsidózását is. És ugyanezen
némaságra számíthatnak az országban tapasztalható különféle más antidemokratikus jelenségek is. A
Csemete-üggyel egy időben esett meg a minap, hogy az ország jelentős számú értelmiségi személyisége
által hasonló tárgykörökben kelt nyílt levélben foglaltakat az egyházvezetés arcpirító módon ignorálta. (Hű
követőjeként ebben is a levélre még udvariassági választ adni sem óhajtó középkori hazai katolicizmusnak.)
És végül, amennyiben a fentiektől tisztán eltérő állapotok uralkodnának a református egyházban, úgy nyilván
nem is jutna senkinek eszébe, hogy a Csemete és Csemete-Papa-féle megnyilvánulásokat, gesztusokat
(például a MIÉP-es népgyűléseket hoppmesterként megszentelő udvari papi bohóckodást) az MRE
hangjaként azonosítsa (állítólag ez a félreérthetőség is szerepet játszott a klérus depolitizálásában).
Ellenkezőleg. Az egyház képviselői "Krisztus jó illatát" árasztanák a parlamentben is minden olyan
alkalommal, amikor a krisztiánus értékek sérülnek, s a jelen helyzettől eltérően (Csemetén kívül még vagy
két református "kollégám" ül az Országgyűlésben) lenne közöttük bőségesen olyan is, aki a honatyák
soraiba metafizikai baleset következtében bekerült palástba bújt farkas(oka)t is rendre utasítaná az
EGYHÁZ hite és széles körben ismert nézetei nevében.
H
Az ásatag magyar kálvinizmus, a hazai No. 1. kiskatolikus felekezet, amely emberöltők óta nem képes
kikeveredni a vezér- és hierarchiaelv bűvöletéből (nem véletlen a rendpárti kormányzatok iránti fokozott
szimpátiája), önmagához hű döntést hozott tehát. A katolikus ekklesiológiai modell dominálta
magyarországi keresztény provinciálökumené szilárd bástyájaként, egyszersmind arccal a legfelsőbb
hierarchia hitbizományává teendő politizálás mennyei örömei felé, önmaga és a keresztény értékek hivatott
szolgák általi prófétikus képviseletének kasztrálásával oldotta meg a Csemete keltette vihart. Nem
ágaskodsz többé, mondta volna egykoron Origenes, és mondották most az életpárti kálvinisták a Nagy
Zsinat székházában. (Az az elv, hogy a lelkész nem válhat politizálásával megosztó tényezővé a
természeténél fogva plurális politikai ízlést megtestesítő gyülekezetben, valóban megszívlelendő. Véletlenül
sem következik azonban ebből a szóban lévő döntés. A probléma előtti teljes lelki és intellektuális
kollapszus következménye lehetett csak, hogy a zsinati irgumburgum megfogalmazóiban annyi józanság
sem maradt, hogy úgy rendelkezzenek, lelkész csak független képviselőként szerezhet parlamenti
mandátumot.)
Egyesek már egyházszakadástól tartottak a kálvinista felekezetnél. Nem kell félniük, és ne is
reménykedjenek. (Tegyük hozzá, egy ilyen fejlemény rejtene magában annyi eredményt is, mint
veszteséget.) Az MRE tagjai és klerikusainak többsége az államágazati és/vagy langymeleg népegyházi
kereszténység híve. Kótyagos fejek, réveteg tekintetek, hagymázas eszmék - Istennek hála - nem könnyen
ragadják magukkal őket. Ahonnan jön a pénz, ahol a legkisebb konfliktussal és a legkönnyebben lehet
működtetni a szakrál-kultikus üdvipart, ott van és ott is marad az ő szívük.
Akkor javitok:..nem gyalázza senki a református egyházat, viszont a ref. egyház bizonyos vezetói alkalmat adtak arra, hogy ilyen megjegyzések is megjelenhessenek. Elvégre a ref. egyház egyik püspökéről és fiáról van szó, tehát nem akárkiről. Egy vezetőről. Épp ez benne a veszélyes. Az egyházi vezető könnyen azonosítható az egyházával.
Miután a Zsinat elhatárolódott, remélem az általánosítások megszűnnek.
Az viszont biztos, hogy nem tett jót ez az eset sem az egyház hírnevének, sem pedig a szeretet elvének.
Rendezzük már a sorainkat, annyi össze-visszaságot fecsegtek itten.
Mi a lényeg?
A Református Egyház, ahogyan a katolikus, vagy az evangélikus is, Krisztusra figyel, és az Ő példáját szeretné követni. Azok akik ezen egyházak tagjai erre törekszenek. Senki nem állítja, hogy ők olyanok mint Krisztus, csak szeretnének olyanná válni. Ez valakinek könnyebben megy valakinek nehezebben. Hegedűs lelkésznek úgy tűnik ez az út nagy kihívásokat rejteget, de ez csak és kizárólag őt mínősíti, és semmi esetre sem az egyházat.
1. kérdésem: Rossz irány felé tekintenek a fent említett egyházak vagy sem?
2. kérdésem: Milyen cél felé tekintenek azok, akik ezeket az egyházakat kritizálják?
3. kérdésem: Ha van ilyen céluk, akkor az mennyiben jobb mint Krisztus példája?
S végül: Ha pedig nincs, vagy nem jobb, akkor miért nem segítik ezeket az egyházakat és tagjaikat, miért hátráltatják?
Azért ezzel egy kicsit vitatkoznék. Nem tudom HitetlenTamáska tényező-e, de valahogy ezekről a mondatairól azt képzelem, hogy nemcsak egyedül ő gondolkodik így:
"Ebből viszont csak arra lehet következtetni, hogy az antiszemitizmus és az elvtelenség ördöge a - ravaszi hagyományt követve - KITÉPHETELENÜL ott van a református egyházban."
{HT a "168 ora cimlap..." című topicban, 2001-11-30 09:15:21 (14), kiemelés tőlem, T.I.}
(És, hogy félreértés ne legyen, ifj. Hegedűs cikkét én is undorítónak tartom.)
A topicot kizárólag azért nyitottam, mert úgy tűnt, a református egyház és a református hívők célkeresztbe kerültek - ez pedig ötvenegynehány évvel ezelőtti állapotokra emlékeztet: az embertelen arcú szocializmus korára.
Kiscsillag a kedves jó nénikéd. Merem remélni, hogy a reformátusok hazaszeretete és nemzeti elkötelezettsége nem azonos Csurkáék hagymázas álmaival. Legalábbis én nem így gondolom, ennél sokkal okosabb emberek vannak ott.
Nem csak hegedüsfélék vannak! Több mint 100 ref. lelkész aki nyiltan politizál a miép mellett!(lásd salgotarján)Ami a parasztokat illeti ők a magyarság ereje,nem pedig az "értelmiségiek csoportja"!
Nem most kezdődött. Habár gyűlöletük fő célpontjai valóban a katolikusok, de a református egyház, mely Magyarországon, meghonosodása óta egyértelműen egyfajta nemzeti kötődésű gondolat- és érzelemvilággal azonosítható, legalább annyira irritálja őket, mint a "pápisták", nem igazán tudják eldönteni, melyik legyen inkább a célkeresztjükben: a katolikus egyház jóval nagyobb és erősebb, nehezebb "elbánni vele", a reformátusok előtt még ott vannak a lutheránusok is, Rákosiék ezt a sorrendet követték: először az evangélikusokat darálták be, azután a kálvinistákat, és a végére hagyták a legnagyobb munkát, a katolikus egyház kinyírását.
Persze nem akarok tippeket adni Rákosiék szellemi örököseinek...
Azért ne szomorkodjunk, van egy "keresztény felekezet", amit valamiért nagyon kedvelnek... :-)
Kedves Alfa!
Én meg azt nem értem, te mit nem értesz.
Nem gyalázza senki a református egyházat, hanem bizonyos vezetőit kritizálják. Joggal.
Fogást nyujtottak - itt az eredménye.
Nem kezdem itt is kifejteni, mi a véleményem a lelkészek politikai szerepvállalásáról (elmondtam már máshol), de ez a támadássorozat éppen arra példa, mire vezet az a gyakorlat, hogy az egyház politikai ringbe száll.
Aki beszáll pofonokat is kap. És az egyház szempontjából még ez a kisebbik baj.
A nagy viszálykodás, kommunistázás, meg átvilágitósdi közepette megfeledkeznek arról, hogy Isten szolgái. A "felebaráti szeretetről" prédikálni pedig egyenesen röhejes ezek után.
