Valamikor 2000-ben regisztráltam ide, és akkor kaptam az Indextől egy - közvetlen, tegeződő stílusban megírt - automatikus levelet a fórumban elvárt magatartásformákról. Az egészből már csak 3 dologra emlékszem:
1. ne legyek offtopik
2. ne személyeskedjek; véleményekkel vitázzak, ne embereket minősítsek
3. a muszáj pontos jével írandó
Azóta én be is tartom ezt a 3 dolgot (legalábbis igyekszem), és elvárom, hogy azokban a topikokban, amiket rendszeresen olvasok, és amik nem kötetlen csevegés vagy épp dühöngés céljából nyittattak, mások is ezekhez az alapelvekhez igazodjanak. Persze az elvárásaim és a valóság két külön fogalom, én pedig nyilván toleráns vagyok (a muszályokkal pláne). Ráadásul, amióta ez a letiltás gombocska itt van, annyira toleránsnak se kell lennem: ha valaki gyakran offtopik, vagy nyilvánvaló troll, akkor eltüntetem a szemem elől.
De veterán fórumozó vagyok és elég tapasztalt ahhoz, hogy észrevegyem, ha egy topikban először csak lassan forrnak az indulatok, aztán elszabadulnak. És a végén jön a kasza. Előbb vagy utóbb, az egyik sértett fél a modikhoz fog szaladni, vagy valamelyik topiktárs, aki szeretne normálisan fórumozni, kér majd beavatkozást, esetleg valamelyik modi magától is észreveszi a dolgot, és közbelép.
Ami általában azt jelenti, hogy megy a levesbe akár 1-2 nap termése is, az egyébként normális hozzászólások is, mert így a legegyszerűbb a takarítás.
És ezzel nincs is semmi baj. Csak úgy vagyok vele, hogy minek megvárni, amíg kifut a leves? Hamarabb is le lehet kapcsolni a tüzet.
Nyilván a megoldás az, ha az ember igyekszik betartani a szabályokat, ha dühöngeni akar, akkor megy a dühöngőbe, vagy ignorálja azt, aki nem tetszik neki.
Ezt csak úgy miheztartás végett írtam le, azoknak akik mostanában megszólítottak ezzel kapcsolatban. És azért itt, mert abban a bizonyos topikban ez offtopik és ... lásd 1. szabály.
Rámtört a grafománia, és szerettem volna keresni egy topikot, ahol leírhatom, mi mindent utálok a világon.
Rengeteg topikot találtam.
De mind halott.
Kiment a divatból az utálkozás? Költői kérdés: tudom, a fórumozás ment ki a divatból.
Na, például ezt is utálom; hogy ezerféle közösségi médián lóg a nép, aztán megunja, törli a tartalmait, vagy a profilt és megy másikra. Aztán megint másikra.
És utálom ezt a cookie + kövess minket + iratkozz fel + lájkolj + támogass (szintén ezerféle módon) web világot.
Meg a Windowst (még mindig).
Meg a Linuxot (mert kipróbáltam már kínomban azt is, de nem jött be.)
Meg az app-okat.
Meg az okostelefonon csüggő embereket.
Meg a háborút.
Meg a járványt.
Meg a ...
Azt hiszem, ennyi elég is volt belőlem mára, holnap is lesz nap, amikor utálhatom a ...
Ha meg akarod tudni, mit utálok még, mentsd el a kedvencekbe, és nézz vissza holnap is, meg nyomd meg a + gombot, meg ...NE! Ne csinálj semmi ilyet! Letöröm a kezed, ha meg mered nyomni azt a nyűves + gombot!
Jó szar ez az év. És nincs is különösebb oka, nem volt haláleset, betegek se voltunk, csak a pénz, az tudja a drót feszülését... Na jó, ez így persze marhaság, (és tiszteletlenség is Nagy Költőnk felé, meg egyáltalán, hogy jövök én ahhoz) a pénz, mint tudjuk, nem boldogít, nem a lóf-t nem, biztonságot ad, önbizalmat, tevékeny leszel tőle és nem félsz a jövőtől, nem félsz a betegségtől, majd legfeljebb megveszed a jó kezelést, legfeljebb kúrálod magad lágy tengeri szellővel, kiugrasz a lepukkantság elől távoli, európai!!! városokba, vagy csak elmész Bécsig, iszol egy igazán finom kávét almás strudellel, ha így írják egyáltalán, mindegy, majd rámutatsz, ein bitte, danke. Kártyádról csendben lehúzzák a pénzt. Meg sem érzed. A levegő, a szabad levegő meg ingyen van hozzá.
Onnan meg annyira messze vannak ezek az úm. Ügyek. Amik miatt egész komolyan elsírod magad napi többször. Hogy megint egy kicsivel feketébb az ég, megint visszaszorultál, megint nem tudsz mit mondani, mert erre már szavak sincsenek, meg minek is, felnőtt az a nemzedék, amelyik ezen szocializálódott, az a jobb, aki lop, de legalább a magyaroknak. Vagy mi. Már, hogy ő a magyar. Nem, nem nekünk lop, mindannyiónknak, mindmagyarkáknak, leginkább csakmagának, de legalább magyar. Az éhes szájak meg le vannak szarva. Ha szabad ezt így. Persze még képletesen sem, micsoda csúnya kijelentés ez, mennyi gusztustalan asszociációt kelt, pfuj, nem szégyelli magát.
És erre jön a nagy semmi. A bizonytalanság. Hogy akkor most mehetünk-e vagy nem? Lesz repülőgép? Dehogy lesz. És ha igen, majd a voucher érvényessége, nem-e lehetne-e? Lehet, de mit számít? Lófasz fog itt folyni, nem acél. Hogy egy másik klasszikust idézzünk, immár betűhelyesen. Szóval vagyunk mink itten, ha nem is épp rettegésben, inkább rezignáltságban. Hogy neki is befellegzett, persze, biztosan talál állást magának, ha jobbat nem is, vagy még akár jó is kisülhet belőle, vagy legalább más. Dejós tészta. Azt is meg kell ennie valakinek. Afrikában éheznek a gyerekek! Egyelőre nem fogyott el a fagyasztó tartalma, a kamra feltöltve, megengedhetjük magunknak az étterem luxusát, köszönjük Széchenyi, igazán szép volt tőled.
Csak valahogy levegő kéne. Néha, egy-egy szippantásnyi.
Szóval barna. Barna szeme van. Valamiért az volt az elképzelésem, hogy levegős személyiséghez hideg színű szem jár. Szürkészöldnek képzeltem, vagy szürkének, esetleg szürkéskéknek. Vastag, sötét ősz szemöldök. Hmm.
Nade… szó sincs itt kizárólag arról a bizonyos levegősségről, bár ez a testalkatában hűen tükröződik. Itt bizony az enyémekhez szorosan közel simuló tényezők állnak fenn.
Még az a hiúság is vonzó, ahogy a kopaszodó feje búbjára sikerül ráfésülnie a haját. Pocak épp akkora, mint amekkorát más férfiak a 30-as éveik végén kezdenek növeszteni. Szinte semmi. Pocakmarci… jah, igen, most jön a „mit ne mondjunk a férfiaknak, hogy ne hulljon ki az amúgy is húlékony hajuk” című fejezet. Pedig néha olyan jó lenne csak felszabadultan röhögni egyet, hozzátéve, hogy maximális szeretettel…
Levegős farok. Ez a farokkérdés, hát igen. Hosszú, vékony? Na nee. Ugye ott vannak azok a bizonyos tényezők. Olyan jó kis vaskosnak képzelem, mégsem túl vastagnak, nem túl nagy makkal, és azt finoman körbeölelő fitymával. „Vaskossága” ellenére kecses, mint egy ókori márványoszlop.
Falhoz vágások az év bármely szakában, meglepetésszerűen, végigcsókolások különböző szállodákban, eldugott kis fészkekben, aztán a fájdalmas, törvényszerű befejezés, és a veszteség miatti kín átvészelése.
... és aztán jöttek sorban az emberek és az Úrnő elé járultak kéréseikkel. Ki vagyont vagy értékes tárgyakat akart, ki hatalmat, ki egészséget, boldogságot, szeretetet. Volt ki magának, volt ki másnak kérte. De az Úrnő csak rázta a fejét. - Nem, ez nem az a fajta kívánság, amit teljesítenék - mondogatta. Végül az emberek csalódottan távoztak és ők is rázták a fejüket. - Nem, nem Őt vártuk. Nem Ő fog segíteni rajtunk. Felesleges is kérni bármire. Nem kérjük többet. Aztán elfordultak Tőle és elmentek. Végül kiürültek termei és már csak egyetlen kislány maradt trónusa előtt.
- És te? - hajolt le hozzá a magasból az Úrnő. - Te mit szeretnél kicsi lány? - kérdezte. - Én? - nézett rá csodálkozva a Kislány. - Hát, én szeretnék lenni a Szél - vágta rá, mintha ez magától értetődő dolog lenne, amit az Úrnőnek tudnia kellene. Amit mindenkinek tudnia kellene. - A Szél? - Igen, a Szél. De nem olyan kicsi szellőcske - dobbantottt a lábával a Kislány -, hanem óriási, hatalmas, erős Szél - magyarázta. - Olyan, amilyet még nem látott a Föld. Az Úrnő érdeklődve figyelte az előtte álló gyermek kipiruló arcát. - Aztán mit kezdenél azzal a hatalmas erővel? - kíváncsiskodott. - Végigfutnék a Földön - tárta szélesre két karját a Kislány, aztán széles mozdulatokkal kísérve további mondanivalóját, folytatta. - Bejárnám minden helyét. Bebújnék a legkisebb zugba is. Befúrnám magam a föld alá, a víz alá - és mindenhonnan kiseperném a szemetet. Összegyűjtenék mindent, ami Rossz, mindent, ami Árt, ami Csúf, ami Törött, ami Felesleges. Egy nagy golyóba gyúrnám a sok szemetet - tán még a Holdnál is nagyobb lenne az. Majd elfújnám azt a hatalmas gömöt egészen a Napig, hogy égjen, pusztuljon el! Aztán addig paskolnám a felhőket ide-oda, míg mindent le nem mosnának a könnyeikkel, hogy tisztán csillogjanak a napfényben. Utána végigfutnék a virágokon és tovaszórnám porjukat, magjukat. Azután várnék. - Mire várnál? - kérdezte az Úrnő. - Arra, hogy megnőjenek a növényeim, amiket ültettem ... és aztán meghaljanak. Testük a földbe kerüljön és humusszá váljon. És folytatnám ezt újra és újra, hogy minél több legyen a termékeny talaj. Azután szétszórnám a sivatagokban, hogy újra zöldüljön ott is a Föld és az Élet utat törjön magának. - Nem hiszem, hogy az emberek hagynák ezt neked - vetette közbe az Úrnő sajnálkozva. - Kivágnák és elégetnék a fáidat ... - Hát nem figyeltél? - dobbantott újra a lábával a Kislány és az Úrnő tudta, mire gondol. - Az Élet nem az emberekért van. És Én, a Szél, megcibálnám és megrángatnám azt, aki a Fáimhoz nyúlni mer - fejezte be fenyegető hangon a Kislány. - Nos - jelentette ki az Úrnő -, ez már olyan kérés, amit szívesen teljesítek.
A cirkuszporond mellett, a homokos fövenyen állt, bátortalanul nézett jobbra-balra, majd óvatosan elfordította fejét mindkét irányba. Jóleső csodálkozással nyugtázta, képes rá. Mostantól nem csupán meredten nézhet két szemével kétfelé, ha épp nem színes forgatag veszi körül, mely szédítő sebességgel pörög körülötte – így érzékelte, bár tudta, valójában ő maga jár körkörös táncot társaival együtt, összeforrva az őket forgató talapzattal – hanem bármikor, bármerre tekinthet, s láthat. Felszabadultan sóhajtott, pofáján apró mosoly körvonali rajzolódtak. Ekkor újabb fölfedezést tett. Tulajdonképpen teljesen önkéntelenül történt, s egy pillanatig majdhogynem a rémület erejével hatott rá. Megmozdította a patáját... hajlott a lába. Bátortalanul emelgette, mint aki nem tudja, hogyan tovább. Aztán néhány apró, botladozó lépés következett. Riadtan körbekémlelt, vajon látta-e valaki, mit művelt. Észrevette a homokban saját pata-lenyomatait, s ahogy nyakát lefelé mozdította, közelebbről szemlélve azokat, megakadt tekintete valamin, amit eddig soha nem vett észre, egy hosszú, fényes-fekete rúdon, mely szügyén keresztül haladt, s négy lába közt a földet súrolta. Így, ahogy meglátta, megérezte testében a súlyát is. Óvatosan emelte fel fejét, mozdította nyakát, maga sem tudta, mitől, de félt. Ismeretlen érzések járták át testét, kellemesek és kellemetlenek egyaránt. A rúd útban volt, nehezítette bátortalan lépteit, zavarta tekintetét. Egy ideig türelmesen viselte a terhet, s váratlan szabadságával élve elhatározta, elindul felfedezni a világot.
A cirkusz és vidámpark egy dombos terület alján kapott helyet, munkagépek vájtak egyenes talapzatú krátert számára. Pereme épp a lovacska szügyéig ért, ő lassú, óvatos léptekkel ment egyre közelebb hozzá, majd felnézett a domboldalra, s megpróbált felágaskodni, hogy kimásszon a gödörből. Hirtelen nem tudta, mit is érez, mi történik vele. Szeme elhomályosult, apró, színes karikák ugráltak előtte, majd minden elfehéredett. Másra nem emlékezett. Alélt állapotából eszmélve egyszerre érezte magát végtelenül nehéznek és súlytalannak. Ahogy megemelte a fejét, hogy körbetekintsen, észrevette, a mellkasán áthatoló rúd tartja őt, s patáival a föld fölött, magatehetetlenül kapálódzik. Kétségbeesetten próbálta megrázni magát, egyre erőteljesebben, aztán felnyerített. Mozduljon már az a rúd, engedje őt szabadon! Elkeseredetten próbálkozott, eredménytelenül. Fogva tartója jottányit sem engedett.
Egyszer csak a domboldalon halvány fény villant, mely odavonzotta tekintetét. Az aranyszínű ragyogásból egy fiatal lány alakja körvonalazódott, olyan volt, mint egy mesebeli tündér – a lovacska így látta őt. A tündér feléje közelített, s úgy tetszett, hangokat hoz magával, csodaszép, idegen dallamokat. A lány némán lépegetett, ő mégis énekét vélte hallani. Aztán egyszer csak megszólalt, bár ajkain szavak nem formálódtak.
- Szervusz hintaló! – A lovacska rádöbbent, saját fejében hallotta a hangját.
- Szervusz… - döbbenetében nyitva felejtette pofáját. A tündér mosolygott.
- Mi járatban vagy errefelé? – kérdezte, de mosolya elárulta, tudja, mi rejlik a lovacska gondolataiban.
- Én csak.. szóval..
- Szeretnél idejönni hozzám, körbenézni a domboldalról? – barátságosan nevetett, s feléje nyújtotta kezét – Hát gyere!
A lovacska bánatosan a földre, majd a tündérre pillantott.
- Nem lehet. – mondta – Nem tudok.
- Dehogynem! – bátorította a lány, s közelebb lépve két karjával hívta. – Csak bátran!
- De hát nem megy! – egyre szomorúbban pillantgatott maga elé és a tündérre. – Hát nem látod bennem ezt a valamit? A föld fölött tart, mozdulni sem tudok.
- Ugyan! – hangzott a csilingelő kacagás – Próbáld csak meg! Na, gyere bátran!
A lovacska nézett, szemét könny fátyolozta el, de nem mozdult. Hosszú percek teltek el, tekintete a távolba révedt.
Itt a lehetőség, és nem tud vele élni. Megtalálta a reménység sugarát, de nem tud belekapaszkodni. Akkor hát mi végre a szabadsága? Van értelme? Nem volt elég jó neki a körhinta biztos talapzatán száguldani körbe-körbe, szolgálva az emberek örömét? Felsóhajtott, s ekkor vette csak észre, a leány eközben visszament a dombtetőre, s lassan halványultak körvonalai. Szomorkásan, de mosolyogva, integetve nézett vissza rá.
- Ne menj el! – kiáltotta a lovacska – Segíts rajtam, kérlek! – s csak ekkor vette észre, patáival a földön áll, hiszen meg tudott mozdulni, feltenni őket a kráter peremére – Jaj nekem! Várj meg, kérlek! Segíts!
- Nem lehet. Csak saját magad tudsz segíteni magadon. – ezek a szavak már távolról szóltak, onnét, ahol a lány állt. A ragyogás eltűnt alakja körül, aztán ő maga is a semmibe veszett. A lovacska zihálva, nyerítve próbált felhágni a domboldalon utána, de a rúd most fenntartotta, patáival ismét a levegőbe rúgott.
- Nem! – kiáltotta kétségbeesetten – Ez nem lehet! Ne menj el! Segíts, hogy szabad lehessek! – de késő volt. Lánc csörrenését hallotta közvetlen közelről, majd hirtelen rántást érzett, s a lánc tekeredni kezdett, őt a körhinta felé húzva. Szólni próbált, de nem tudott, lábai nem mozogtak többé, s fejét sem tudta elfordítani. Az ég felől egy bánatos hangot hallott, s szeme sarkából mintha a tündért látta volna.
- Ég áldjon, lovacska! – azzal intett, és eltűnt.
Megszólalt a verkli, a körhinta elindult. Hangos gyerek-zsivaj töltötte be a teret, sikongatás, vidámság, ahogy egyre gyorsabb fordulatra kapcsolt. A körhintaló hátán ülő kisfiú megvetette lábát a gyeplőben, odacsapva a ló farára – Gyí te, paci! – s vad vágtát imitált mozgásával.
A lovacska nem érezte, nem hallotta, nem látta, mi zajlik körülötte.
- Vesd le láncod, rugaszkodj el a pallóról, s akkor a rúd is enged! – hangzottak fejében a szavak, maga sem tudta honnét. Sóhajtani szeretett volna, de nem sikerült. Fásultan nézett, körülötte egyre zsongott a színes forgatag, magával rántva őt a semmi végtelenjébe.
Egészen furcsa dolgoktól tud az ember összeszedni megmagyrázhatatlan, de elemi félelmet és undort. Engem például a kicsi, fémes és fényes, csillogó dolgoktól ráz össze a hideg (ergo kb. az összes ékszer) és menekülnék sikítva, minthogy hozzáérjek ilyesmihez. De épp azért, mert nekem van fóbiám, megértem a fiam, akinek szintén van ilyen beütése: ő a rovaroktól irtózik így, még egy-egy ártatlan katicát vagy lepkét is ijedten ráz le magáról, ha véletlenül rá talál szállni.
Lassan 18 éves lesz és szerencsére odáig már eljutottunk, hogy ha ilyen betolakodót lát a lakásban (légy, szúnyog, pók - mert a katicák és a lepkék elkerülik a harmadik emeletet - vagy sáska), amikor én nem vagyok elérhető (egyébként jön a menetrendszerű 'anya, ments meg!' kiáltás), akkor felszerelkezve a célszerszámmal (ami anya papucsa, mert nehogy már az övéhez hozzáérjen egy olyan csúnya, undorító izé) képes lecsapni az ijesztő szörnyet. Mondjuk a nyomokat már nem takarítja el, mert az 'fúj', meg különben is lusta hozzá.
Tegnap épp a vasalt ruháit tettem be a szekrényébe, amikor megláttam egy elkent fekete pacát, élénkpiros vérpöttyel díszítve a szekrénye ajtaján. Szúnyogmaradéknak néztem, de állítása szerint egy légy teteme díszelgett ott. Miután megdicsértem hősies tettét, azért nevelési céllal rákérdeztem: - Nem gondolod, hogy le kellett volna onnan törölni? - Nem - vágta rá. - Elrettentésül hagytam ott!
Öt éves forma, aranyszőke kislány. A nappali közepén áll, játék nyusziját simogatva – mióta elment Foltos, a húsvéti nyúl, aki barátja, társa volt, csak piros fülű maradt neki, akit ölelgethet – lehajtott fejjel, dacos arckifejezéssel.
A kinyitott kanapén mindenféle játékok, mackók, babák szanaszét, és egy játék tűzhely. Mellettük ül nagymama és nagypapa. Az ablak alatt hintaló árválkodik.
Anya épp bejön a szobába megnézni, mi a nagy csönd oka, megáll, és könyörgőn anyjára néz, amit az szigorú tekintettel fogad. Anya szeme könnybe lábad, ajka megremeg. Megfordul, kimegy. Csak papucsának kaffogása hallatszik, míg kiér a pici hálóig, ahol apa nagyot sóhajt, anya pedig csendes zokogásban tör ki.
A kislány arca változatlan, most ringatja a nyuszit, táncol vele és valami ének-félét dúdolgat hozzá. Aztán megfordul, csendesen odamegy nagyanyjához, ölébe mászik, átöleli a nyakát, majd ráemeli tekintetét.
— Nagyi, Te miért nem szereted Apát? – nagyi zavartan mosolyogva lesüti a szemét, arckifejezése a harag és kétségbeesés egyvelegét tükrözi, de nem válaszol. A kisszobából halk zokogás hallatszik, egy férfi és egy női hangé.
A kislány lehajtja fejét, arckifejezése ismét dacossá válik, még csücsörít is hozzá, lemászik nagyanyja öléből, megöleli a nyusziját, és beáll nagyszüleinek háttal a szoba közepére.
Édes a kislány . Gyönyörűen énekli a Gloomy Sunday-t. A 7 évesek nagy része tökéletesen leénekli azt, amit hall .Igazából nem is ez a meglepő, hanem ahogy játszik a hangjával, különösen az elején szépek a hajlítások. De könyörgöm : ki az az őrült, aki ennek a tündérkének a szájába ad egy ilyen dalt????? Szomorú vasárnap .......Seres Rezső híres - hírhedt szomorkodása , megdöbbentő szöveggel egy 7 éves torkából. A bicigligumiszájú díva krokodilkönnyei & a kis fogatlan bába ártatlan mosolya , szerencsére fogalma sincs, mit énekel .
Napok óta fáj a fejem, nyakam, hátam. Időről-időre előjön, gyötör. Úgy másfél évenként egyszer.
Pár napja rágódom ismét az élet nagy kérdésein. Merre, hogyan tovább, mi lesz, ha..
Egy bő hete rosszul alszom. Hajnalonta felriadok, delejes álmaim vannak, ilyenkor magas a vérnyomásom, nyomást érzek a mellkasomban. Nehezen alszom vissza, ha egyáltalán sikerül.
Dolgozom - mondják az okosok. Nehéz időszak van mögöttem, ne csodálkozzak. Tudom.
Ilyenkor rám tör a félelem, a nagyon egyedül vagyok pánikja. Van megoldás? Hol a kiút?
Igyekszem tudatosan elejét venni a szorongásnak. Újra és újra átgondolni, mik a feladataim, reálisak-e és mik vágyaim, ezek segíthetnek át egy-egy ilyen pillanaton. De néha nem megy. Ilyenkor elönt a keserűség, düh, harag, indulat. A ki nem mondott sérelmek, félelmek zúdulnak tudatomba, én pedig a lepedőt gyűrve, kispárnámba sírom őket.
Tisztának neveltek. Minden tekintetben. A kultúrából is csak a javát kaphattam. Olcsót, tömegárut tilos volt elém tenni.
Behozhatatlan hátrányt kaptam. Életre szóló stigmát. Nincs sem időm, sem energiám ezt leküzdeni. Iskolás koromtól kezdve érzem ennek hatását. Mindenhol a kiközösítés, lenézés. Vagy ezért, vagy azért. Amit nem ismerek. Mert nem volt szabad.
Vagy csak úgy egyszerűen nem volt lehetőség a megismerésre. Időhiány, anyagiak, stb. Nem alakult ki bennem az igény - mondták nem egyszer. Kaptam érte hideget-meleget. Egy ideig meg akartam felelni az elvárásoknak. Aztán harcolni, tenni valamit, változást szítani magamban - sikerült. De későn.
Most, miután saját poklom mélyéről kapaszkodom, fáradtnak érzem magam hozzá, mindezt bepótolni. A mindennapok rutinjából inkább a természetbe menekülnék, az erdők mély csendjét vagy épp a madarak dalolását hallgatnám, a csillagos eget olvasnám, az éjszaka lopakodók árnyjátékában gyönyörködnék - ott legalább nyugtom lenne a mindennapos zaklatásoktól. De nem tehetem.
Belefáradtam a harcba. Nem akarom ezt a csatát folytatni. Már nem érdekel a megalázás. A megszólás.
A könyv esténként hangosan puffan a padlón, miután két mondatot olvastam. A film, amit néznék, a második percben véget ér számomra. Időnként jó lenne színházba, moziba, koncertre menni, egy-egy kiállítást megnézni. Néha, nagy ritkán, van ingyenes lehetőség. Ezeket kihasználom. Kollégákkal, gyerekkel, mikor-kivel.
Mikor még csak készül csúnya dagadt tészta, aztán ha felöltöztetik porcukros szép ruhába, kivirul mint egy csókra váró béka királylány. Pufók görbe testén a cukor mint hókristály ragyog, de még rejtve vannak a képességei azt igazán az ízlelés mutatja meg. Pont akkora, hogy két falatnak való, egy az ismerkedésnek, egy meg a keletkezett vágyaknak. Mikor bele harapsz a cukros tészta a lekvár fanyar ízével szét szalad a szádban, fogaidnak verődve onnan visszaköszönve táncot jár a szádban, megmutatva mire is képes. Bejárja a szájüreged, hogy a hátsó traktus is megismerhesse az andalító tudományát. Aztán a második falatnál már kívánod, hogy elbódítson, hogy újra érezd, hogy ne feledjed. Ilyen egy jól sikerült lekváros kifli.
Vigyázva zöttyentem le a székre nehogy meglökjem a szépen terített asztalt. A szobát finom illat lengte be kellemes elegyet képezve a világító kandallóból kiáramló ropogó fahasábok melegével. Az ablakon kinézve jó kontrasztot teremtet a hegyek hideg hófehérje. Ide bent minden meleg barna volt és barátságos. A távolból disznó visítása hallatszott, talán valahol épp vágják télire valónak.
Megnyikordult az ajtó ahogy belépet a ténsasszonyom náluk laktam éppen, amolyan kis kövér jólelkű parasztasszony volt. Megállt mellettem és várta az első kanál merítésem, ezt soha nem mulasztotta el, tudta, hogy nagy kritikusa vagyok a főztjének.
Szemre vételeztem a piros kockás abroszon a hófehér tányért, benne a paprika vörös lével. A paprikás krumpli levesében arany sárga krumpli hajók úsztak a vörös színű kolbász karika szigetek felé. Közöttük mint megannyi medúza a vízfelszínen apró zsír buborékok dugták ki a fejüket, a kapor szálak mint angolnák fickándoztak az étek tetején. A tányér mellet balra élénkzőld kovászosuborka pihent egy csuporban saját levében. A barna falú kenyér héja szép kerítést képezett a foszlós likacsos kenyérrét körül. Gondoltam is magamban a királyok sem kívánhatnának szebbet jobbat csak úgy enni.
Aztán belemerítettem az ezüstszínű kanalat megtörve ezzel a tenger felszín harmóniáját. Csak ezt az első falatot forgattam magában a számban, hogy érezzem az ízeket.
Ténsasszonyom közelebb hajolt, csak úgy hallatszott a mozdulatából a "Na, Na?”
Elégedetten nyugtattam meg, hogy mennyei úgy összességében minden.
Mindenről szó van, csak arról nincs, amiről igazán érdemes lenne beszélni. Vadulsz, ütsz- vágsz, rombolsz, számonkérsz, büntetsz a semmiért.
Én nem bántottalak. Szándékosan soha. Szemben veled, aki szándékosan okozol fájdalmat. Bosszúból. Tudnám, mi rossebet kell rajtam megbosszulni!?
Arról megint szó sincs, hogy mekkora vaddisznó vagy, hogy milyen szarvas(marha) dolgot művelsz.
Van fogalmad róla? Tudod te, mivel játszol?
Akkor érzed magad biztonságban, ha bármikor odavághatsz, ha valami nem tetszik? Akkor vagy jól, ha elemi erővel törhet ki belőled bármikor az összes vélt sérelmed? Akkor van rendben minden, ha hagyom, hogy rajtam torold meg, aminek nem vagyok oka, azt is?
Én viszont, nem.
Én rohadtul nem vagyok jól olyankor. Halálosan félek az erőszak minden formájától. Nem vagyok biztonságban sehol, ahol egy kósza gondolat elég, hogy porrá zuzzanak mindent, amit felépítettem, és ez a gondolat nem az én fejemben fogan.
Elég a gyanu, vagy apró érzelmi bizonytalanság, és onnantól kezdhetek menekülni, ha kedves az életem?
Védekezzem örökké olyasmiért, amit el sem követtem? Magyarázzam, amit úgysem hiszel el, mert annál gyanúsabb, ha védekezem, hogy aztán megállapíthasd, hogy így kell a nőkkel bánni, mert akkor tudják a helyüket, ha kőbunkó vagy?
Kell nekem olyan feltételezésektől, gyanakvásoktól, bizalmatlanságoktól bűnösnek éreznem magam, amelyek nem hozzám szólnak, mert semmi közöm hozzájuk? Ronthatok én azzal el bármit, amit meg sem hallok - válaszolni végképp nem jut eszembe rá - mert zsigerből semmi közöm hozzá, és csak akkor kutakodom (hogy vajon mit követtem el), amikor árad felém az a határtalan negatív energia, amivel még engem is pusztítasz (de legfőképp magadat).
Fenyegetés? Figyelmeztetés? Nekem szól? És miért? Mit tettem? Ha nekem szól, akkor miért nem nekem mondod? Mert akkor tudnék rá válaszolni?
Mit keres egyáltalán ez a sok bizalmatlanság köztünk? Mit keres?
Ártani jött?
Pusztítani?
Van fogalmad róla, hogy milyen mélységesen megalázol azzal, hogy örökké azon kell kapnom magam, hogy nyomozom, miben lehetek bűnös?
Ha azt akartad igazolva látni, hogy azért vagyok megértő, azért közelítek szeretettel, kompromisszum készséggel, mert otromba voltál, akkor tévedsz.
A hajlékonyságom minta, amit követni kellene, mert attól működne a dolog. Így nem fog.
Ha önigazolni szerettél volna, miszerint hiába minden, "A nők ilyenek!", akkor sikerült. Le tudod bontani pillanatok alatt, amit én türelemmel szeretetből, megértésből építek. Csak nem tanácsolnám elfelejteni, hogy nem a Nő(k) miatt van. Te bontod - szükségtelenül, naponta, és őrült iramban - vállald érte a felelősséget!
Képtelen vagyok újjáépíteni, amit rombolsz. Vállalhatatlan küzdelem. Nem engedheted meg magadnak!
De tudod mit? Segíthetek. a bontásban, ha az a cél!
Én is tudok bosszúálló kőbunkó lenni. Én is meg tudlak bántani, én is beléd tudok karcolni - szándékosan! - csak aztán győzzed megbocsájtani. Magadnak igen gyorsan kész voltál a magyarázatokkal, hát, ne fukarkodj velük akkor sem, ha én szorulok rájuk!
Hallgattunk. Ma túl sok volt az emberekből. Pontosabban: a szavakból. Ült a gépe előtt, és én törtem a fejem, hogy vajon hogyan kéne megszólítani, meghódítani, beszélgetni, ámulni és bámulni, lelkesedni… nőnek lenni. Nem, nem érdekel, hogy nő legyek, hacsak nem ő kényszerít rá, hacsak nem ő az, aki eléri, hogy behódoljak, és ehhez nincs más út, mint hogy ezen a fizikai síkon fogja magát és elkap. Elég, ha elhiszi rólam, hogy nő vagyok, és nem lát be a sánta öregemberig, aki rámereszti apró szúrós szemeit, figyelvén őt, mint egy érdekes lényt, akin keresztül egy új szikrát érezhet meg az isteni tűzből, ám ahhoz már nem elég fürge, hogy utána iramodjék. Éppen ezért valahol mélyen irigy mindenre és mindenkire, ami és aki élőbb nála, s ezt a frusztrációját cinizmusával próbálja meg palástolni.
Szóval a pasas, majdnem archetipikusan vénuszi jegy, részben marsikus, egy karnyújtásnyira. Ez a legrohadtabb az egészben, hiszen ott van, a fal mégis ilyenkor a legvastagabb, amely elválaszt tőle. Látszólag minél közelebb vagyok, annál jobban szenvedek, mert valami megtiltja ott bent azt, hogy végső formát öltsön a vágy. Bármilyen vágy. De most konkrétan szexuális vágy.
Csak az érzés kell, csak a színek, amelyek megjelennek, csak a tudat, hogy meleg szívű, érzéki, energikus, de földies minőség, benne is van valami sűrűség, bársonyos barna, élénk piros, zöld-narancs-aranysárga áramlás.
Szavak kellenének. Lássuk csak. Van az ajkában valami, ami arra ingerel, hogy megcsókoljam, a fogaim közé vegyem az alsó ajkát, majd finoman megharapva végighúzzam rajta, aztán kiengedjem ebből a csapdából.
Csönd. Még mindig csönd van. Egy pincebörtön mélyéről felsikítok, de odafent ebből semmi sem hallatszik. Hogyan jutottam idáig? Egyátalán, voltam-e valahol máshol, mint ebben a pincebörtönben? Talán egy részem mindig is ebben a cellában élt bezárva, csont és bőrként, még pislákolón, élve bebalzsamozva, nyalogatva agyontapogatott sebeit hatalmasra duzzadt egóján.
És megint nem számít a pasi, megint csak egy eszköz arra, hogy magamról megtudjak valamit. Kétségbeesés. Pozitív gondolkodás? Miért színészkedjek, ezt most meg akarom élni, ha fáj is. Miért legyen mindig minden pozitív? Miért nem lehet a csúnyáról, az undorítóról beszélni, holott pont az segítene kitisztítani egy sebet? Ki vagy mi mond bennem folyton „nem”-et arra, ami talán segítene a talpraállásban, és ha kerülő útra vinne is, de legalább vinne valamerre?
Már most tudom, menekülnék, bárki is a kiszemelt. Szabadság! Szeretnék levegőt kapni, de hogyan éljek levegő nélkül?
Édes kis 5 éves gyerek. Huncut. A lába alig éri el a pedálokat. Ott a kotta, de ő játszik a zenével. A játékba pedig belepirul , mintha csak a homokozóban feledkezett volna bele a várépítésbe. A technikát valami isteni talentumként tudja , amikor a korabeli gyerekek még csak a ceruza fogással ismerkednek . Az ő ujjai virtuózjátékot játszanak a billentyűkön. Kedvem támad vele játszani a zenét :)
Odüsszeusz vonzó pasi volt. A nők körüldongták . Magas, kisportolt , tudta mit akar. Azt hitték, sosem nősül meg . Azán jött egy lány, aki megszelídítette. Penelopé fiatal volt , gyönyörű és okos . Odüsszeusz a munkája miatt éveket töltött külföldön, eleinte Penelopé is vele tartott . Aztán, mikor a gyerekek megszülettek, Odüsszeusz úgy látta , a gyerekeknek jobb a stabil otthon ,ő megteremt mindent és gyakran fog majd hazajárni. Penelopé nevelte a gyerekeket , dolgozni járt , az óriási házban és kertben minden munkát maga végzett . Társaságba nem járt , puritán módon öltözködött de vigyázott az alakjára , hogy karcsú maradjon. Odüsszeusz gyakran mondta, h minden nő qrva - ezért ő még a látszatát is kerülte, nehogy megszólják. Boldog volt , de mindig fáradt . Odüsszeusz bejárta a világot és valóban gondoskodott az anyagiakról. Érdekes helyszínek ,érdekes emberek , érdekes helyzetek. Volt, h hónapokig nem látták egymást. Teltek az évek, évtizedek. .......... Aztán egy nyári estén , vendégeket is hívtak és talán kicsit többet ittak a kelleténél. Odüsszeusz feszült volt napok óta , ezért Penelopé aggódott az egészségéért . De Odüsszeusz elkezdte piszkálni ... neked miért nincs egy barátod sem, Penelopé? mert összeférhetetlen vagy! És nézz már magadra, hogy öltözöl? Így néz ki egy nő? Minek diétázol, már lóg rajtad a hús! A te korodban jóbban állna pár kiló plussz! Nem tudtál még főzni se megtanulni ! Örökké kosz és rendetlenség van itthon! A fizetésedből még magadat se tudnád eltartani! Akkor már zokogott.......Mit bőgsz, engem ne akarj manipulálni ezzel a teátrális viselkedéssel!
A vendégek meg voltak döbbenve. Azon az estén ölte meg a lelkét.....
Ahogy haladt lefelé a hídról a sziget felé, lábain a vaskorlát ösztövér oszlopai váltogatták a későőszi napsogarak keltette fényt.A juharfák nagy barna szimetrikus leveleit egykedvűen rugdosta, miért nem takarítanak legalább it ezen a helyen ami olyan kedves neki, és túristák százait vonza nap mint nap.Lassan haladt a célja felé, igen mindjárt oda ér, a szökőkút,de rég is volt istenem, még fiatal volt ereje teljében, ma épp oly szikkadtnak érezte magát mint a vízsugár nélküli száraz csövek, mint egy csontváz mely elhagyta a húsát. A Palatinusról jöttek éppen, fiatalok szépek lányok fiúk vegyesen, mindnyájan a naptól barnítottan vidáman egészségesen. A szökőkút mindenkit megállásra késztetett közel menve elnézték a magasbatörő vízoszlopokat és az azokat világító fényeket. Eszébe jutott a Gellért szobor, hogy annak zuhatagába valakik ultrát szórtak és a kiömlő hab egész az Erzsébet hídig elért. Ahogy gondolkodott odaszólt a társaságnak
- Mi lenne ha ebbe is szórnánk ultrát?
- Hülye vagy! kacagtak a lányok kristály csengőket küldve a sötét háttérbe. - Milenne ha elzárnánk? kérdezte váratlanul. - Nem lehet, be sem tudnál menni oda. mondták a lányok fiúk kórusban.
Nem beszélt többet csak átlépet a szökökút első kőkorlátján, úgy mindenstől ruhában, az első lépések bizonytalanok voltak, nem ismerte a mélységét a víznek, mikor megtapasztalta, hogy ez egy sima felület, határozottan indúlt a belső magasabb kőr felé, már nem nézett vissza tudta, hogy át fog menni ezen az égig érő fény és vízáradaton. Azon gondolkodott milyen látvány lehet kívülről nézve a fényeken és vízsugáron át egy imbolygó alak. A belső kőrre felkellett kapaszkodnia, nem tudta, hogy ott mi vár rá, ő épp úgy keveset látott a felszökő víztől mint a kívülről figyelők. A változó erősségű víz és fény zuhatagban látta néha a csöveket, a kissebb átmérőjű csöveken nyugodtan át tudott lépni, a közepéig ment. Nem tudta a lábát sehogy betenni a vastag vízsugárba kilökte az, megvárta amikor a programja szerint alábbhagy a fő vízsugár akkor lépet rá, ha nem is sokáig de megállította a vizet. Aztán tovább haladt már tudta, hogy a csövek a szimetria szabályai szerint helyezkednek el, már sokkal határozottabban hagyta el a szökőkutat. Kíváncsi volt milyen lehetett kívülről. Már tette is fel a kérdést a lányoknak, a langymeleg nyáresti éjszakában - Na hogy nézet ki kívülről? - Hülye vagy, jól, de száritkozz meg! Törölközőikkel és puha kezeikkel dörzsölték aggódva szárazra, a ruháitól megszabadított testét. Talán akkor hitték el előszőr, hogy ez a fiú nem csak beszél. Most itt állok az őszi csupasz csöveket nézve sok évvel később és már nem is tűnik olyan nagy dolognak.
Dezső pincér széles mosollyal üdvözölte. "A szokásost?" "Valami különlegeset inkább." Leült az ablak mellé. A hideg elől beszedték már az asztalokat és a kényelmes nádból font székeket (ezek igazi nádszékek, nem az utálatos műrattanok!, ritka az ilyen ebben a városban), a színes, nemrég lerakott utcaköveken színes, nemrég lehullott falevelek táncoltak el a szél elől, mindig egy lépéssel előtte, vidám koreográfiára. Egy halom levél az óriási platánfa tövénél rekedt, ők lehetnek a szinglik, akiket sosem kér fel senki táncolni. Persze, hogy összegyűlnek, szórakoztatják egymást és magukat, mit is tehetne az ember mást egy bálban. Biztos vicceket is mesélnek egymásnak.
Puha, bőrbevonatú fotelben ült. Egészen bevackolta magát mire megérkezett Dezső és hozta a különleges kávét. Alul sötétbarna volt, a legalján aranyló mézcseppekkel, mintha valaki oda rejtette volna a kincset, felette tejjel kevert cirmos, még feljebb kemény tejhab, rajta barnacukor kristályok. "Milyen sütit hozhatok?" Összefutott a szájában a nyál a tejhab láttán. "Dezsőkém, ez istenien néz ki!" Dezső boldog, elégedett mosollyal nyugtázta az elismerést és várt. A tejhab valami habosat kívántatott meg vele, no de mi lesz, ha utána sósra vágyik? Egyszerre kéne kikérnie mindent, vagy várjon vele? Nyújtsa el az élvezetet vagy halmozza? Dilemma. És nem akarta Dezsőt sokáig váratni. "Az édeset rád bízom, de legyen benne sok gyümölcs és kérek két pogit is." Dezső boldog volt és pár pillanat múlva kihozta a két pogácsát, meg a gyümölcsös süteményt, és eltalálta. Habos volt, vékony tésztával az alján, roppanó réteggel a közepén. Ide kéne költöznöm - gondolta magában. Nyugalom szállta meg, úgy érezte a fotel bőre öleli, mint egy igazi szerető, lassan felkavarta az aranyló mézcseppeket a kávé aljáról, figyelte ahogy szétoszlik a sárgaság és elvegyül a kávé sötétjével. Úgy ügyeskedett, hogy ne bántsa a fölötte lévő világosabb réteget és lehetőleg a hab is maradjon. De a habról öngyilkos módjára a mélybe vetették magukat a barnacukor kristályok, lassan libegtek a pohár aljára, hogy feloldódjanak a forró folyadékban, ahogy ő készült feloldódni, belemosódni a fotelbe, a kanál csörgésébe, Dezső kedves nézésébe, a falevelekbe a kockaköveken és a híd lábán túl állónak tűnő folyóba.
Úgy osztotta be, hogy az utolsó korty kávé az utolsó falat pogácsával együtt érjen a szájába. Nem volt egyszerű feladat, magas fokú, koncentrált figyelmet igényelt, meg persze önuralmat, előrelátást, bölcsességet, türelmet is. Egészen elégedett volt magával, hogy megoldotta. Némi tejhab maradt a pohár alján, azt a legvégén a kanállal kikotorta és élvezettel nyalogatta el. Úgy képzelte, hogy cicásnak nézhet ki, biztosan nagyon csinosnak látják akik megfigyelik őt, vékony kis nőcske vékony, hosszú kanállal, finom, lágy mozdulatokkal finom, lágy habot lefetyel. "Majdnem olyan vagyok, mint Karády Katalin a hosszú szipkájával." Biztosan megnézik a szép, harisnyába bújtatott lábait is, amelyeket hanyag eleganciával rakott keresztbe a kicsit magas asztal alatt. Igen, ez az egy baj volt csak a hellyel, a fotelhez képest kissé magas volt az asztal. Viszont így elfértek keresztben a lábai. Minden rosszban van valami pazar. - gondolta.
Fizetett Dezsőnek, aki apróra kifaggatta a sütemények állagáról és a kávéról, ő pedig megígérte, hogy eztán csak ilyen kávét fog inni.
Kilépett az utcára, az árva falevelek halmát széttúrta kicsit a lábával és elindult a folyó felé. Felment a hídra, amelyet nemrégen újítottak fel és gyönyörködött a sziget fáinak mindenféle árnyalatú barnáiban. A hídon erősebben fújt a szél, csak pár percet töltött ott, aztán elindult hazafelé.
A szobája ajtajánál az apja bakancsába botlott. "Ne haragudj, elálmosodtam, ledőltem kicsit." "Semmi baj. Persze." Az ágytakaró felhajtva, a paplan a helyén, ha ziláltan is, a párna összegyűrve. "Leporoltam a melós kabátomat, ne félj!" "Igen, tudom."
Levette a csinos kiskabátot és a szoknyát, kibújt a harisnyából és kinyitotta a szekrényt. Tiszta ágyneműt keresett.
Az utolsó harcot kezdte megvívni önmaga ellen. Kemény ellenfélnek bizonyult, eddig még mindig alul maradt. Igen, ez a harc lesz a végső. - gondolta. A proletárok ezúttal elmaradtak. Csak én és én. Mi ketten. Vagy hárman. Mindegy is, jobb ebbe nem belegondolni. Mindenesetre ha most nem lesz győztes, akkor feladja, kész, vége, így kerül be a Végső Számvetésbe: veszteségként. És akkor egyúttal leszámol a leendő és elképzelt győzelemhez fűzött összes reményével. Minddel. Nehéz lesz nagyon, mert kínos és fájdalmas lenne a vereség, ahogy eddig is mindig kínos és fájdalmas volt, de akkor legalább leírhatja: alulmaradt. Így járt, hiába a kapálózás, nem neki való. Ez a sors könyvének rá vonatkozó fejezete, a végzet kereke, a karma, az isteni elrendeltetettség, meg a bilibe lógó keze. Kb.
Az első nap már-már győzelmet aratott önmaga fölött. Nem volt nagy győzelem, de estére majdnem elkönyvelte magának. Aztán késő este feltámadt az ellenfél. Izzó parázzsal jött, pusztító lángokkal, görcsökkel, fájdalommal. Próbált ráhatni szép szóval. Gyógyszerrel. Praktikákkal. De a kis szemét nem engedett. Kétrét hajtotta, megtekerte, jéghideg izzadságot préselt ki belőle. Majdnem egész éjjel dúlt a harc. Két csata szünetében belenézett a tükörbe: hófehér (enyhe zöldes árnyalattal), puffadt-lilás-karikás szemű, csapzott hajú lény nézett vissza rá. Remek. Szeméből folytak a könnyek a fájdalomtól. Torka száraz volt, savmarta, szájában undorító íz. Testét beborította nyirkos hidegével saját izzadtsága.
Visszabújt az ágyába, igyekezett megszáradni. Csak ne mozdulj. Add fel, kérlek. Oldalára fordult, de ez a rossz döntésnek bizonyult. Kiugrott az ágyból, a melegből a hidegbe és rohant. Elérte még időben. A kis rohadék nem tágított. Vigyorogva üldögélt a homloka alatt és kését mártogatta bele a vérébe, az agyába. Pontosan lokalizálni tudta, hogy hol ül és mit csinál. Odanyúlt, hogy visszaverje a támadást, de maga is tudta, hogy felesleges. Ez nem számít hatékony gyógymódnak. Összegörnyedt, úgy érezte, hogy a száján keresztül az egész belseje akar kijönni belőle és nagyon kellett igyekeznie, hogy ez ne sikerüljön neki. A kis szemét újabbat szúrt. Pontosan, céltudatosan. El akartál felejteni? Mi? Meg akarsz szabadulni tőlem? Hát nem sajnálsz? Eddig jó voltam neked? Hát eldobnál? Nézd, milyen kis árva vagyok - szólt -, rongyokba tekerten ücsörgök itt, apró vagyok és sajnálatra méltó. Csak egy kis szeretgetésre vágyom! Add meg ami jár! Igenis jár! Nem fogok elmenni tőled, ne is kérd. Nem érdekel a csatád, úgyis én fogok nyerni.
Fáradtan feküdt vissza az átizzadt lepedőre. Magára húzta a takarót. Ne mozdulj. Csak ne mozdulj. Nem fogom feladni, hiába kínzol, tudod? A kicsi megint bökött egyet, hogy figyelmeztesse, ki az úr a házban. Akkor se. - gondolta. Próbált elaludni.
Másnapra a kicsi visszavonult. Hátrahagyott pár nyomot, hogy emlékezzen az éjszakára, de úgy tűnt, megfutamodott.
Nem volt kétsége afelől, hogy visszajön még. Harcol a jogaiért. A megszokott
Poloska szagú szobában ült. Körülötte millió poloskatetem, gyűltek egyre. Mindet ő taposta el. Szálldostak a feje körül és gyűlölte őket. Gyűlölte őket, mert mindenére rászálltak és hátrahagyták apró testük ijedelmének undorítóan bűzös, lemoshatatlan szagnyomát. Amikor leszálltak, lesöpörte őket a földre és ott agyontaposta mindet. Pillanatnyi gyengeségüket használta ki, amikor a hátukra estek a kis dögök, égnek álló lábaikkal kalimpáltak, vicces látványt nyújtva szökdécseltek nagy kínkeservesen a hátukon fekve, de képtelenek voltak átfordulni. Ilyenkor taposott rájuk. A sajnálatnak még a szellője se érintette meg a szívét. A poloskák pedig jöttek elő egyre a szoba falainak repedéseiből. A fényre gyűltek, a tévé fényére. Más nem világított a szobában. Rég nem volt már semmije sem, csak a tévé meg egy kanapé. Azon aludt, azon ülve nézte a filmeket a tévében. Igaz, kiállt belőle egy rugó, de mindig odarakott egy régi díszpárnát és arra könyökölt. Volt még egy hűtője is és slussz. Ennyi maradt. Nehézkesen belebújtatta visszeres, feldagadt lábait a papucsba, a póló-bugyira húzott köntösét (barna férfiköntös) összehúzta magán és elcsoszogott a partvisért és a lapátért. Visszament a szobába és összesöpörte a tetemeket. Megtelt velük a lapát. Undorodva öntötte ki őket a kukába. Elballagott a hűtőig. Kiszedte az utolsó jégkrémet. A nyugdíjig utolsót. Lezöttyent az itt-ott foltos foszöld kanapéra és újra a filmnek szentelte minden figyelmét. A tévében romantikus film ment. A fiúnak olyan szemei voltak, amilyen csak egy álomférfinak lehet. Átható, zöld és odafigyelő. Amilyen nincs a világon. Szerelmeskedtek épp, ő pedig beledugta kanalát a fagylaltos bödönbe. A filmben a szerelmesek egymás testét csókolták, ő szenvedéllyel nyalogatta a kanalat. A tévé képernyőjén újabb poloska jelent meg. Pont a lány mellén. Szép, telt mellei voltak a lánynak, a fiú épp lehajolt rájuk. A poloska lassan végigmászott a lány testén, majd a fiúra ért. Kitakarta a fél arcát. "Lehetne svábbogár is" - gondolta magában és hálát adott az égnek, hogy milyen szerencséje van, hogy se csótánya, se svábbogara nincs a lakásban. Valamikor, régen, amikor a lakótelepen lakott volt csótány is a lakásban. A szemétledobóból jöttek fel. Néha volt kártevőmentesítés - így mondták - de mindig visszajöttek a dögök. Hála az égnek, az évnek nem minden szakában volt egyforma az inváziójuk és egy viszonylat nyugodt időszakban túl tudott adni azon a lakáson. Ezek a poloskák se járnak állandóan - morfondírozott el. Hogy mitől függ a látogatásuk... a jó ég tudja. Azt megfigyelte, hogy időváltozás előtt, csendes, meleg időben többen vannak. Meg eső előtt. "Elmehetnék időjósnak." -gondolta magában. Újra belenyalt a fagylaltba. A fiú lassan végigcsókolta a lány hasát a filmen. Újabb adag fagylaltot vett a szájába, de ezúttal egyben nyelte le szopogatás, szájba melegítés nélkül. Érezte, ahogy lefelé megy a hidegség, le a nyakán, mellei között, amik - kénytelen volt megállapítani - egyáltalán nem olyan szépek, mint a filmbeli lányéi, majd bele előredudorodó gyomrába. Majd ott megmelegszenek. A hájak vastag redői között lesz idejük rá.Nagy sóhajtással egy utolsó kanállal vett ki a fagyiból, kiélvezte a végső pillanatot is, majd feltápászkodott és visszarakta másnapra a maradékot a fagyasztóba. Mire visszaült a helyére, a fiú és a lány befejezték a szerelmeskedést, éppen veszekedtek valamin. Hogy ki és miért nem akarja észrevenni a valóságot, meg ki és miért nem akar szakítani a múlttal és valami falépítés is szóba került, de ez már nem érdekelte egyáltalán. Bár falat nála is lehetne építeni, vagy legalább bevakolni a régit. Vagy csak kifesteni. Tele van véres poloskanyomokkal. Mert néhányat nem tudott lesöpörni a földre, azokat a papucsával vágta agyon a valaha fehér falon.
3 nagy cég maradt végül a Földön. De azok is úgy, hogy tk. egy igazán nagy lett belőlük, az Omnipotent triumvirum, amelynek jele egy talpára állított fényes, csillogó háromszög volt, benne egy szemmel. Talán ha egy-két ember élt, akinek rémlett, hogy ősöreg, ódon, papírra nyomott könyvekben mintha látott volna már valami ehhez hasonlót, de a legtöbb ember számára semmi mást nem jelentett, csak az OT logóját. Mindenütt ezzel az egy logóval lehetett csak találkozni. Arra is csak pár ember emlékezett, hogy valamikor, a régi időkben, amikor még telefont használtak az emberek és azokkal játszadoztak, mintha lett volna valami olyasmi játék, amelyikben logókat kellett cégnevekhez társítani, de olyan már egész biztos egy öreg sem akadt, aki képes lett volna magában akár csak egyet is felidézni ezek közül a logók közül. De nem is igen erőltette rajta senki sem az agyát. Minek is. Inkább várták az ünnepeket: a fizetés napját, amely minden héten hétfőn lett esedékes és azt az időpontot jelentette, amikor az emberek karjába beültetett chipekre megérkezett a pénz, a másik a Termékminták Napja volt, ez minden héten vasárnap volt, amikor a lakásokban landoltak azok a kis termékminták, amelyeket mindenféle kutatási adatok alapján, személyre szabottan állítottak össze az emberek igényei, választásai és hajlamai alapján és mindenki úgy várta, mint egy-egy kis karácsonyt. A karácsony amúgy is már régen fogyasztói ünnep volt, réges-rég nem egymás megajándékozásáról szólt, hanem ez volt a Nap, amelyre egész éven át várni lehetett, a Nagy Hitelfelvételi Nap, amikor mindenki arra költötte a pénzét, amire csak akarta, csupa felesleges dolgokra, és csakis és kizárólag önmaga örömére, hogy aztán a következő évben törlessze a részleteket, majd kezdődjön az egész elölről. Termékmintákat viszont mindenki az OT-től kapott, akik tisztában voltak az emberek legtitkosabb vágyaival is és mindig volt a csomagban a legújabb levesporok, húspótló készítmények és a víz nélkül használható tisztálkodási szerek között olyanok is, amiket az emberek áhítattal és csakis saját kis kapszulájuk biztonságában bontottak ki. Hétfőn aztán meg lehetett rendelni az igazi változatot is. A teljeset, az egészet.
A gazdagok és kivételezettek persze másféle kollekciókat kaptak mint a pórnép. Kuponokat új autók kipróbálásához, a legújabb szarvasgomba utánzatokat, különleges, régen volt borokhoz a megszólalásig hasonlító szintetikus borkülönlegességeket, a valódiakhoz tökéletesen hasonlító műbőr-mintákat, szőrmemintákat, a legújabb technikai ketyerék kipróbálásához kuponokat és még ezer és egy érdekes dolgot.
Még egy ünnepnap volt ezen felül, de ez csak havonta egyszer. Ilyenkor utalták ki a teljes havi vízadagot. Ez évről évre egyre kevesebb volt, de hát mind a mesterséges fehérje-előállítás, mind a központosított növénytermesztés sok vizet igénylő iparág és ennek fel kellett áldozni a személyes érdekeket. Ezt mindenki tudta. Áldozatok pedig voltak bőven. Szigorúan tiltották a füvesítést pl. Fűcsendőrök járták a városokat, nehogy valakinek is eszébe jusson akár csak egy cserépben is füvet nevelni, más növényekről nem is beszélve. Élethű műanyagnövények díszítették a kapszulákat és a tehetősebbek kertjeit. Az úszás rég kihalt sport volt, senki nem művelte, nem is lett volna hol, nem beszélve a hajózásról és egyebekről. De ilyen hülyeségek senkinek sem hiányoztak, meg aztán elérhető víz nélkül elég nehéz lett volna bármelyiket is végrehajtani. A természetes vizek állami monopóliumok lettek még valamikor az előző évszázadban, senki sem emlékezett, hogy pontosan mikor, mint ahogy az is feledésbe merült, hogy mikor emelték azokat a hatalmas betonfalakat és drótkerítéseket a víztározók és a valaha volt kutak köré. Ezek régóta a városképhez tartoztak, senki nem kérdőjelezte meg létjogosultságukat.
Az emberek boldogan éltek, minden este 8-kor megkezdődött a nagyfilm, a valaha volt összes filmet megcsinálták 3 D-ben és a személyre szabott csatornán le is játszották a lakosságnak a kapszulák falát teljesen betöltő kivetítőkön. Az élet csupa móka volt és kacagás, gondtalanság, a fogyasztó- és altatótabletták remekül fogytak, az élelmiszeripar és gyógyszeripar pedig minden évben jelentős nyereséggel zárt.
Az OT logója minden éjjel fényesen tündökölt a csillagtalan égen.
Elege lett. Utálta, hogy nem tudja kialudni magát, hogy nem elég, hogy folyton dolgozik, de otthon is minden rá hárul, hogy nyár lévén a gyerekei úgy érzik, hogy nekik a nyári szünet jár és ezért még annyit se csinálnak mint év közben, utálta, hogy a szülei is csak rá számíthatnak, mert kire másra, utálta magát, utálta, hogy bár a legkevesebbet eszi a családban, csak rá mennek a kilók, utálta a gravitációt, az idő múlását, és legfőképp azt, hogy ez meg is látszik a külsején, egyszóval utálta az egészet. Nagyon és kitartóan. De sőt, még az utálatot is utálta.
Úgyhogy a legjobbnak azt látta, ha befizeti magát egy hétre a tengerhez.
Kicsi, családias szállodába érkezett, összesen 10 szoba, abban sem mindben lakott vendég. A tulajdonosok kedvesen fogadták, ő pedig lecuccolt és irány a tenger. A végtelen, kristálytiszta, kék, átlátszó tenger. Imádta.
Egész nap lustán feküdt a parton, vagy olvasott vagy csak nézelődött, vagy ha nagyon melege volt bemerészkedett a vízbe. Sodortatta magát a hullámokkal, úszott ha kedve volt rá, vagy csak lebegett és nézelődött lefelé. Le lehetett látni a tenger aljáig, pedig legalább 30 méter víz volt alatta. Érdekes volt elképzelnie, hogy fekszik a víz tetején és alatta ekkora mélység... Tisztán kivehetőek voltak az apró és nagyobbacska halacskák, a kagylók a homok aljzaton és a vízi növények.
Amikor kiment újra a partra, felvette a magával hozott óriási kendőt, a derekára kötötte és elindult, hogy átvegye az otthon, pusztán kertészkedés céljára beszerzett bikinit, amiben barnulni is lehetett, és amit hirtelen ötlettől vezérelve betett az utolsó pillanatban a bőröndbe, de amelyben soha élő ember elé nem mert volna merészkedni. A kis kabinban átöltözött és gondos kendőtakarás mellett visszasétált a helyére, elhelyezkedett és kioldotta magán a kendőt. Onnantól már nem moccant, csak fordult időnként a nap felé, hogy egyenletesen süljön. (Olvad a zsír – gondolta. Fincsi. )
Este héttől volt vacsora, ¾ 7-kor felszedelőzködött, kendő fel, hazasétált a szállodához, lezuhanyzott és indult vacsorázni.
Az étel kellemes volt, és egy nagyon kedves pincérfiú szolgálta ki. Magas, vékony, szép kezű, helyes arcú, arányosan izmos srác. Odaadóan és szolgálatkészen hozta-vitte a tányérjait és folyton mosolygott rá. Még magyarul is mondott pár szót, nagyjából valószínűleg az egész magyar szókincsét megcsillantotta. A vacsora végeztén a nő elégedetten dőlt hátra és már nem is gyűlölte annyira a világot.
Másnap reggel a fiú friss virágot vitt az asztalánál lévő apró vázába. És bár önkiszolgáló rendszer volt reggelente, ott sertepertélt körülötte, segített neki a kávégépnél, bár egyedül is boldogult volna. Na ja, a déli férfimentalitás – gondolta a nő. Meg aztán nyaralóhely, itt nyugalom van, csend és béke, semmi stressz, könnyű kedvesnek lenni. És visszamosolygott a jóképű pincérre.
Este aztán vacsora után elment még sétálni egyet. Nemigen volt mást mit csinálni a kis halászfaluban, korzóztak a „népek” esténként, és tényleg: cseh, lengyel, angol, holland, francia szót is lehetett hallani.
11 felé ért a szállodához. A pincér ott ült a teraszon egy széken és széles mosollyal várta. Előkapta ismét a magyar repertoárt, harsány jó estét-tel köszönt. Kérte, hogy üljön mellé, beszélgessenek. Nem volt még késő, beszélgettek. Direkt jólesett a nőnek a társaság, meg aztán úgy érezte, itt nem kell viselkednie, nem is férfi-nő beszélgetés ez, hiszen semmi tétje, kis túlzással a fia lehetne a pincér srác, meg amúgy is. Semmi közük nem lehet egymáshoz nekik, kettőjüknek. A fickó, aki szép, vékony, sportos, fiatal; meg a nő, aki ezek közül egyik sem. Két idegen ember, gyakorolják az idegen nyelvet.
És aztán valahogy ebből rendszer lett. Minden este várt rá a fiú és minden este órákig beszélgettek és nevettek nagyokat. A negyedik nap estéjén bor is került, valami könnyű kis fehér, a nő sosem bírta a szeszt, de úgy érezte, hogy elengedheti magát, hiszen nyár van, tenger van, friss szellő van és haverkodás.
Csak épp a lábai nem akarták felvinni a lépcsőn. A fiú lovagiasan felajánlotta, hogy segít neki felmenni. A nő kacagott, a fiú fogta a karját és felkísérte a szobájához. Még az ajtót is segített neki kinyitni, de nem akaródzott ott hagynia a nőt. Álltak egy darab ideig az ajtóban, a nő nem akarta behívni, mert mégis milyen az már, egy vadidegen, vagy legalábbis majdnem vadidegen fickó, aki olyan amilyen, meg ő, aki szintén olyan, amilyen. Szóval zavartan állt egyik lábáról a másikra, amikor a fiú lehajolt hozzá és megcsókolta. A meglepetéstől eszébe se jutott tiltakozni, és amúgy is olyan finom volt a fiú szája, olyan puha és édes, hogy úgy érezte még annyi erő sem maradt a lábában amennyi addig volt. A fiú becsukta maguk után az ajtót és az ágyhoz vezette. Csak két lépés volt, nem távolság...
Atlétát hord – konstatálta a nő és elmosolyodott magában. A második legviccesebb ruhadarabnak tartotta a pizsama után. De el kellett ismernie, hogy ennek a fiúnak még ez is jól áll. De azért segített neki kibújni belőle, meg a fekete pincérnadrágból is, cserébe róla is lehámozódtak mind a ruhák. Gyönyörködött a fiúban, az meg csodák csodájára őbenne. A fiúnak finom, erekkel hálózott bőre volt, karján is végigfutottak az erek, kezei olyan puhán simogatták őt, olyan finoman, hogy azt kellett gondolja, az ő bőre is puha lehet a tenyerének. Puhaság és keménység össze-összegabalyodott, egymásnak feszült halkan, aztán hangosabban, hol csak a lélegzet hallatszott, hol sikolyok, hol halk matatás, hol egymásnak csapódó, lüktető testek.
Reggel a fiú nagyon korán elment. Puszit nyomott az arcára, megsimogatta lágyan, ő pedig visszaaludt még egy órát.
A reggeli derűsen telt. A fiú keze mindig hozzáért a nőéhez véletlen, megint friss virág termett a vázába és a tányér alatt egy cetli volt: ma este újra.
Reggeli után a nő a tenger felé vette az irányt. Úszott egyet, majd a kendő védelmében átöltözni ment, aztán megint kifeküdt napozni. De nem sokáig bírta. Talán egy fél órát ha napozott mikor úgy érezte, hogy a nap sugarai felforralják az agyát. Be kéne menni a vízbe – gondolta. De a bikini van rajta! Nem nagyon akaródzott neki a másik, vizes fürdőruhát átvennie. És akkor gondolt egy merészet. Körülnézett, végignézett a sok nem igazán tökéletes, nem egészen csodálatos, nem egészen fiatal és nem egészen szép testen és felállt. Leoldotta magáról a kendőt, besétált a vízbe és bikiniben leúszott vagy 800 métert egyhuzamban.
Már megint ugyanaz - gondolta, ahogy felébredve kinézett a szürke égboltra. Szakadt az eső. Komótosan nekilátott reggeli teendőinek, de az elfogyasztott kávé ellenére is gyengének, elesettnek érezte magát. Leült, eltervezte napi munkáját, aztán nagyot sóhajtva kivánszorgott a fürdőszobába. Lassan, nagyon nehézkesen indult ez a reggel. Elszöszmötölt a mosogatással, pakolással, közben azon morfondírozott, egyáltalán vásároljon-e magának, vagy az otthon lévő készlet elegendő lesz a következő két napra.
Késő délelőtt lett, mire rávette magát, hogy elinduljon. Miközben a buszmegálló felé sétált, a gyengeségtől, mely úrrá lett rajta, s melytől majdnem összeesett, kétségbeejtő gondolatai támadtak. Jó ez így egyáltalán? Van értelme folytatni? Észrevétlen teltek a percek, a busz begurult a végállomásra, s ő tovább sétált a postára, aztán, nehezen ugyan, de rávette magát, hogy bemenjen a piacra.
Váratlan illat- és színáradat fogadta a vásári forgatagban, melynek nyüzsgése most egyáltalán nem zavarta. Hirtelen kiszakadva súlyos gondolataiból mintegy burokban ment körbe, gyönyörködve a friss zöldségek és gyümölcsök vonzó tömkelegében.
A megszokott árusaihoz látogatott el először, ahogy mindig, és megvette a legszükségesebbeket. Aztán, a bőség zavarától szédülten azt sem tudta, vajon a mézédes barackok, dinnyék, vagy a friss, gyönyörű málna, szeder vagy áfonya mellett döntsön.
Pulttól pultig sétált, egyre izgatottabban, mosolyogva, végül rátalált az igazira. Napsugár őszibarack volt, olcsó, de érett, nagy szemű. Az árus egy nagyszájú asszony, akitől korábban - antipatikussága miatt - sosem vásárolt. Most ez sem érdekelte, a gyümölcs tökéletessége olyannyira vonzotta. Szemével már válogatta a szemeket sorban állás közben, aztán valami megmagyarázhatatlan erő félrevonta a tekintetét. A kedvenc kollégáját látta maga mellett, az egyetlent, akihez igazán közel tudott kerülni, szintén barackért állt sorba. Boldogan üdvözölte, és néhány "hogy vagy" típusú mondatot váltottak.
Mosollyal az arcán indult hazafelé. Otthon aztán elégedettséggel nézett végig szerzeményein, gondosan elpakolt, majd nekiesett a friss kenyérnek, kolozsvárival, zöldpaprikával, lila hagymával. Végül két szem barack.
Kint közben észrevétlenül átbújt a felhők között a nap, felmelegedett a levegő. Szuszogva nyugtázta jóllakottságát, és immár nyugalommal eltelve, dudorászva látott neki a házimunkának. Mégiscsak szép az élet.
Irigység? Bosszú? Nem hiszem. – nevetett egy kicsit. – Vagy nem is engedtem azzá válni. Egyszerűen csak pusztítani akarok, az ölés öröme kell nekem. Az az utolsó pillanat, ahogy a szemembe nézel, mielőtt beléd döföm a kést… és ebben a pillanatban olyan gyönyörű vagy, ártatlan, legszívesebben örökké néznélek. Legalább tudom, hogy most is te vagy az ártatlanabb, minden az én felelősségem, én fogok szenvedni érte, ez megnyugtató. Már nem szeretsz, már utálsz, ez jó, nem kell engem szeretni. Pedig sok kell nálad ahhoz, hogy ténylegesen utálni tudj valakit. Mit is kezdek a szeretettel, a szerelemmel? Az elutasítás, cinizmus, a pusztítás az én világom, ezt ismerem, ebben vagyok otthon, ha még nekem magamnak is fáj. És a rohadt egyedüllétek, az emberek megvetése, mért érdekeljen ez engem? Mi vesztenivalóm van? Meghalhatok? Ugyan már. Akkor meghalok. Mit számít? Mit számít bármi?
Egészen belelovallta magát. Áldozata megkötözve, bekötött szájjal ült előtte, megtört szemeivel rá nézett. Egyszercsak megérintette valami, lassan hátralépett, fölemelte kezét, melyből kihullott a kés.
-Sajnálom - mondta kétségbeesetten. – Úgysem engedik ezt nekem. Már nem. - Letérdelt mellé, és elkezdte sorban elvágni a köteleket. - És nem vagyok normális, hogy most elengedlek... elengedjelek? - állt meg egy pillanatra. Aztán folytatta. - Ha most nem engedlek el, úgy összeroppantanak, hogy a maradék józan eszemet is elvesztem. Beteg vagyok... bocsáss meg.
A reggeli nap első sugara vörösre festette a nappali fehér falát, a TV képernyőjéről visszaverődve szemet bántó, éles fényt szórva szét a szobában. Melege percek alatt felforralta a levegőt, a bútorok, és az ablakkal szemben álló pianínó recsegve-ropogva jelezték e hőmérséklet-változás okozta nemtetszésüket. A TV felett egy kisplasztika lógott, cica ablakkeretben, s a vöröses fényben megtévesztésig életszerűnek tűnt a jelenet, melyet ábrázolt.
A kis négylábú háttal ült, békésen méregetve a külvilágot. Fekete bundája tömöttnek tűnt, s testéhez képest óriási feje a kölyökkor e jellegzetes báját tükrözte. A kinti hajnalban madárraj repült el az ablak előtt, s ez apró, mozgó árnyékokat vetett a cica elé, az ablakkeretbe, mintha bogarak röpködtek volna előtte. A cicát – úgy tetszett – ez látható izgalommal töltötte el, bundája felragyogott, ugrásra készen várt a lehetőségre.
Aztán egyszer csak hátrafordította a fejét. Egy aranysárga szempárral találkozott zöldben játszó tekintete, életnagyságban ült a háta mögött fekete-fehér foltos hasonmása. Mindkettejük bajszán ott csillogott a reggeli nap fénye, ahogy először tágra meredt szemekkel, majd kíváncsian hunyorogva méregették egymást.
— Hát te mi a csudát keresel abban a micsodában? – kérdezte elkényeztetett hangon a pepita mintás.
— Ééén.. én csak.. – kezdte szeppenten a kicsike – szóval én nem magamtól.. engem így alkottak.
— Alkottak? – a foltos cica szeme elkerekedett – Kicsoda?
— Igen. Alkottak. Egy kéz ültetett ide. Én nem magamtól lettem. Engem formáztak és festettek!
— Micsoda? Miket hordasz itt össze? Ugyan már!
— De bizony! Ez így igaz, ahogy mondtam! Látod, nem is tudok innét elmozdulni!
— Ugyan, te kis csacsi! – mondta somolyogva a nagymacska. Kéjesen nyújtózkodott egyet – Hiszen megfordítottad a fejed! Hogyne tudnál elmozdulni?
A kiscica, mintha attól félne, eltörik valamije, óvatosan felemelte először a jobb, majd a bal mellső mancsát, aztán, kissé már bátrabban megfordult az ablakkeretben, és elmosolyodott.
— Jé, én nem tudtam. Jaj, de jó! – ezzel barátságosan ugrott a nagycica felé a fűben.
— Na látod, kis buta! – negédes hangjában a kicsi nem vette észre a fenyegető felhangot – Gyere csak ide! Hadd látom, milyen erős vagy! – ezzel felemelte kimeresztett körmű mellső mancsait, szeme villant egyet, s bajszát szerteszét meresztve fújtatott egyet.
— Jaj, ne bánts! – a kiscica lekuporodott – Kérlek! – sipította, de addigra már nem tudott kitérni a félelmetes praclik pofon-zuhataga elől. – Jaj nekem! Segítség! Letörik a bajszom! Jaj, a fülem! Jaj az orrom!
— Haha, te kis gyáva! – nevette ki gúnyosan a tarka cica – Ellátom én a bajodat, ne félj! – és tovább porolta. – Most megtudod, ki az úr ebben a házban!
A kiscica annyira összehúzta magát, ahogy csak tudta. Csendesen tűrte életnagyságú társa szidalmazó ostromát. „Én akartam átlépni a valóságba, én akartam mozgó cica lenni, úgy kell nekem!” – mondta magának, és vigasztalásképpen visszagondolt azokra a pillanatokra, amikor alkotója keze között formálódni kezdett teste, ahogy finomodtak részletei, megszületett fülecskéje, bajszocskája, mancsai elkülönültek dundi kis testétől, majd – stílusosan – maga köré csavart farkincája is megelevenedett. Aztán színt kapott az ablakkeret, amelyben ő ülni rendeltetett, s végül – legnagyobb örömére – ő maga is, méghozzá feketét, csillogó fényű nózival, s hozzá zöldes árnyalatú szemeket – bárcsak visszamehetne az ablakkeretébe, háttal ennek a gonosz világnak, nézelődni, békében, egyhelyben, mozdulatlanul, boldogan. Szeme megtelt könnyel, ahogy előtörtek benne ezek a boldog emlékek. De mintha már nem is érezte volna a karomcsapásokat, a vészterhes vernyákolás hangja messzibbről szólt, s ő valahol a föld fölött lebegett a napsütésben, egyre távolabb a rideg valóságtól, s egyre közelebb szeretett ablakkeretéhez.
Kinyitotta a szemét. Csend volt, melyet néha tört csak meg az ablak előtt elrepülő bogarak zümmögése. Az ablakkeretben ült, mozdulatlanul, farkincája kis teste köré tekeredve. Ide-oda pillantgatott, beleszagolt a friss, tavasz-illatú reggeli levegőbe, s nagyot sóhajtott: „Ezek szerint csak álmodtam. Igen. Ez egészen biztos.” A reggeli nap fénye megcsillant éjfekete bundáján, meleg sugarával simogatva hátát, aranysárga fénnyel beragyogva a szobát, amelynek falán ott ült a kis, fekete cica az ablakkeretben.
