A téridő közegének mindenirányú fénysebességű áramlása és a kölcsönhatások mezőinek áramlása független egymástól, hiszen azonos a sebességük. A kölcsönhatások bekövetkezése, az esemény ad irányultságot a tömegek és töltések hatásainak. Az esemény adja meg a honnan, hova irányt egy retaldált hullám, egy potencia alakjában. ;-)
" nem lehetséges, hogy az extra dimenziók túl kicsik ahhoz, hogy a nemesgázok hullámfüggvénye behatoljon?"
Érdemes a hullámfüggvényt körömlakklemosóba áztatni, majd présgéppel jól összelapítani, és akkor be bír hatolni, csak veszettül nyomni kell, ha magától nem akarna.
"Az a dimenzió, amit még a nemesgázatomok se látnak, az nem létezik, legalábbis térbeli dimenzióként. És ők a fajhőjük alapján csak három dimenziót látnak."
láttam egy kísérletet, ahol a centiméteres mikrohullámok nem tudtak áthaladni egy keskeny résen.
(mindjuk itt nekem az nem világos, hogy a hullámhossz a terjedésirányában értendő, a rés mérete pedig arra merőleges.)
nem lehetséges, hogy az extra dimenziók túl kicsik ahhoz, hogy a nemesgázok hullámfüggvénye behatoljon?
Az a dimenzió, amit még a nemesgázatomok se látnak, az nem létezik, legalábbis térbeli dimenzióként. És ők a fajhőjük alapján csak három dimenziót látnak.
>Javaslom elolvasni az angol Kaluza - Klein modellt a wikipédián.
Ott ezzel a "extra dimenziós forgással" gyakorlatilag leírható az elektromágneses tér. Helyesebben egy töltött részecskére ható Lorentz erő. Érdekes módon alig ismert az elmélet, pedig az a modell a húrelmélet alapja.
#Az a baj ezzel a nagy egyesítéssel, hogy több problémát és kérdést vet fel, mint amennyit látszólag megoldani próbál. Nem véletlen írtam, hogy látszólag, ugyanis a felületes látszat mögött egyáltalán nem eredményes (és ezért csak próbál megoldani..).
>Gyakorlatilag, amint a cikkben is olvasható, alapvetően nincs eltérés ezen modell és a modern mérték-elméletek (mint például a Yang-Mills elmélet) között, hiszen azok is geometriai felületként kezelik a hullámfüggvény fázisát, ahol a vektor potenciál a konnekció és az elektromágneses tenzor egy közönséges görbületi tenzor.
#Ez azért nem frankó így. Ez csak egy felületes látszat. A mértékszabadság nyilván közös ezekben a dolgokban, de ettől még a matematikai szerkezet eltérő. Az aláhúzott kijelentés szerintem helytelen, és éppen ez az, ami kapcsolatos az előbb mondott látszattal.
Javaslom elolvasni az angol Kaluza - Klein modellt a wikipédián.
Ott ezzel a "extra dimenziós forgással" gyakorlatilag leírható az elektromágneses tér. Helyesebben egy töltött részecskére ható Lorentz erő. Érdekes módon alig ismert az elmélet, pedig az a modell a húrelmélet alapja.
Gyakorlatilag, amint a cikkben is olvasható, alapvetően nincs eltérés ezen modell és a modern mérték-elméletek (mint például a Yang-Mills elmélet) között, hiszen azok is geometriai felületként kezelik a hullámfüggvény fázisát, ahol a vektor potenciál a konnekció és az elektromágneses tenzor egy közönséges görbületi tenzor.
Arról mit gondoltok, hogy esetleg nincs is olyan az általunk észlelt világegyetemben, hogy sötét anyag?
Mondjuk az univerzumunk "nem a maga ura", hanem csak a "felszíne" egy magasabb dimenziójú objektumnak?
Olyanra gondolok, hogy mondjuk megkavarunk egy tál bablevest és a felszínén örvénylenek a tejfölcseppek. Azok a tejfölcseppek ha megfeszülnek sem fogják kitalálni, hogy miért örvénylenek, ha minden információjuk csak a leves felszínéről és a többi tejfölcseppről származik. Ha mi egy magasabb dimenziójú valamit határoló térben élünk, akkor az a magasabb dimenziójú valami határoz meg mindent, mi a saját három dimenziónkban hiába keressük az okokat.
Ezt nem csak úgy l'art pour l'art kérdezem, jó két éve kínoz egy modell. Kérdéseket megválaszol, másokat felvet, másokat továbbgörget.
De mondtam! Épp a perdületmegmaradás a lényeg. Ha valahová kiáramlana az összeomló felhőkből a perdület, akkor nem forognának a felhőkből létrejött csillagok.
Köszönöm a választ. Én egyébként a zsugorodó felhő részecskéinek ütközgetései következtében felszabaduló hőre gondoltam, amely tömeget visz el. Bár a felhő tömegéhez képest ez jelentéktelen, de a felhő perdületére emiatt nem mondható, hogy állandó. Persze ezt Te sem mondtad.
Ehhez olyan felhő kellene, amiben valamelyik polaritású töltés számottevő többségben van. Én ilyenről nem hallottam. Vagy lehetne semleges is, amiben az egyik polaritásúak inkább keringenek (nagyobb az ő rendszerük eredő perdülete) mint a másikak. Akár valami antennában. De ilyenről se hallottam.
Vannak viszont ionizált plazmaállapotú kozmikus felhők, csakhogy azok nagyrészt újra elnyelik a saját sugárzásukat (átlátszatlanok), s inkább csak a külső felületükön keletkező sugárzás hagyja el őket. De ennek túlnyomó hányada is a plazma töltéseinek termikus mozgásából származik, nem pedig a plazma forgásából, ami elenyésző részecskesebességeket produkál.
Két plazmafelhő ütközése viszont már jelentős energiacserével, és impulzuscserével járhat. Ilyet mértek is a "Lövedék" nevű galaxishalmaz két részhalmazának ütközésénél, a hozzájuk tartozó ionizált plazmafelhők között. Az impulzuscsere következtében ezek a felhők szépen le is maradtak a saját galaxisaiktól, hisz a galaxisok kölcsönhatás nélkül átfűződtek egymáson.
"A sötét anyag definíció szerint nem bocsájt ki fényt"
Konkrét módon semmiféle kölcsönhatását nem ismerjük, de valami csekély kölcsönhatásainak azért kell lennie vagy saját magával, vagy a közönséges anyaggal, különben még csomósodni se tudna, hiába áll a gravitáció hatása alatt. Hisz akkor nem lenne semmi módja összehúzódás közben megszabadulni attól az energiájától, ami a gravitációs potenciál csökkenéséből származik. A közönséges anyagot is csak azért tudja tömöríteni a gravitáció, mert az összehúzódó anyagcsomó kölcsönhatások révén le tud adni az energiájából. Az ütközésektől, a belső súrlódástól felmelegszik, majd a hővé alakult energiát lesugározza. Másik mód a parittyahatáson alapuló anyagkidobódás. (A gravitációs sugárzás is visz el, de nagyon keveset.) Ha ezek nem volnának, akkor a gravitáció által időlegesen összehúzott anyagcsomóban úgy megnőne a kinetikus energia, hogy a részecskéi újra és újra szétszaladnának.
Mivel pedig a sötét anyag a felmérések szerint össze tud húzódni, valami csekély kölcsönhatást mégiscsak mutatnia kell. Ha pusztán magával, úgy az valamiféle "sötét sugárzás" "sötét fény" formájában történhet. De hogy ez miféle, azt még senki se tudja. Ha esetleg a közönséges anyaggal is kölcsönhat, akkor pedig meg fogjuk találni valami nagyon csekély sugárzását.
"Nem tudok olyan megfigyelésről, ami a galaxisok sötét anyag halóinak forgását igazolná."
Ki lehetne-e ezt egyáltalán mutatni???
A sötét anyag definíció szerint nem bocsájt ki fényt, a forgásokat meg általában a fény doppler-eltolódásával mérik ki. Szerintem elég reménytelen vállalkozás a sötét anyag bármiféle mozgását kimérni. Már az is trükközések sorát igényli, hogy a térbeli elhelyezkedését nagyjából meghatározhassuk.
Nem tudok olyan megfigyelésről, ami a galaxisok sötét anyag halóinak forgását igazolná.
De nézzük mi a galaxisok, égitestek s egyebek forgásának oka? A gravitációs összehúzódás közben megmaradó perdület. Az pedig igen valószínűtlen, hogy a csomósodás kezdetén épp tökéletesen perdületmentes lett volna a gáz és porfelhő, amiből létrejöttek.
A sötét anyag ma látható halóit szintén a gravitáció sűrűsítette így össze. Eközben alighanem szintén érvényes volt a perdületmegmaradás, és itt is elég valószínűtlennek látszik, hogy a kezdeti ritka sötét anyag felhők perdületmentesek lettek volna. Tehát valószínűleg forognak a galaxisokat körülvevő sötét anyag csomói is, de nem hiszem, hogy együtt forognának a galaxis látható anyagával.
Ismereteink szerint a sötét anyag nem (vagy alig) hat kölcsön saját magával illetve a közönséges anyagokkal, ezért nem (vagy alig) keletkezik benne nyomás. Ez okozza, hogy nem gömbszerű alakzatokba csomósodik (mint a csillagok és galaxisok), hanem nagyon elnyúlt szivar alakú és még attól is szálasabb pókhálószerű struktúrákba. Ellenható erő hiányában ugyanis eszkalálódnak az összeomló felhők kezdeti anizotrópiái. (A sűrűbb irányokban erősebb gravitációs vonzás gyorsítja a sűrűsödést.) Ez a jellegzetesség pedig nyilván azt hozza magával, hogy a szálak inkább saját hossztengelyeik körül kezdenek forogni, semmint arra keresztben.
