kisfiam azt mondta, ő hisz Istenben, mert akkor ha egyszer felkerül az égbe, akkor találkozhat velünk, és azokkal, akik már elmentek.
kicsit elgondolkodtam, ugyanis én nem hiszek, ezért fel sem kerülhetek. akkor viszont egyedül hagyom, és nagyon csalódott lesz majd, ha neki van igaza. lehet hogy azért lenne jó hinnem Istenben, hogy a gyerekemnek ne okozzak csalódást, egyszer, a távoli jövőben?
"Ez még nem az a szeretés, ami fájdalommal, kínnal jár... Ez még nem az a szeretés, amibe beledöglik az ember. Még nem vesz be három levél xanaxot és nem iszik meg rá egy üveg tequilát. Ez itt a fájdalommentes, kedves, ölelős szeretés, finom, ártatlannak tűnő simogatásokkal, apró, illedelmes puszikkal, vagy épp nagy cuppanósokkal, amik a figyelmet jelentik: a ráhangolódást a gondolatokra, érzelmekre... ez a szeretés nem akar mást, csak egyszerűen létezni: lenni, békésen, boldogan, várakozva és egy icipicit pajzánul vágyakozva... ez még éteri és és dédelgetni való... És ez így jó. Ez olyan ötvözet, amiben egyre több drágakő csillan meg, és ami nem veszít a fényéből." (csak egy levélből)
"Jó volt így, átölelni és átölelve lenni. Vadóc létére nehezen engedett közel magához bárkit is, de mostanra mérhetetlenül hiányzott a melengetés. A hajába kapott apró puszik csak tetézték az elégedettségét. Még közelebb fészkelte hát magát és egyre inkább elgyengült, hagyta magát valami félálomszerű állapotba sodródni. Amikor a nyakára, a füle alá csúsztak a kis, alig érzékelhető csókok, csak sóhajtani tudott… Igen, ez hiányzott annyira. Ez a törődés, a hátán föl-le csusszanó cirógatás, a szeretgetés… aztán a kis csókok egyre inkább belemerültek a hajtövébe, és már a tarkójánál jártak. Egy pillanatra megdermedt: erre a pontra mindig különösen érzékeny volt - de mivel semmi más nem történt, és az az ölelés annyira jóleső nyugalmat adott, így nem bontotta ki magát belőle. Később a fiú a karját simogatta. Lusta, álmos, mégis érzéki mozdulat volt: elérte a könyökhajlatot, ahol a legérzékenyebb a bőr, és felkúszott a vállakon át a nyakra. Mindkét keze rásimult az arcára, és amikor megérezte a fiú forró leheletét a szája fölött, már tudta, hogy előbb kellett volna nemet mondania. A csók olyan finoman, pillekönnyen érkezett, hogy fel sem merült, hogy abba kellene hagyni. Talán átfutott rajta, hogy „de hiszen csak barátok vagyunk!”, mégis, az a hosszú-hosszú idő, amit magányosan, egyedül, mellőzötten töltött el, most követelni kezdte a magáét. Szeretetet akart, ölelést, csókokat, és szexet: igen, szexet, amennyit csak lehet. El akarta venni mindazt, amire a teste és a lelke vágyott – és amit ez a fiú most egyértelműen felkínált neki, talán anélkül, hogy előre tervezte volna."
"A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos."
"Mily` különös a mi helyzetünk, a Föld gyermekeié! Csak rövid látogatásra van itt mindenki. Nem tudja, miért, de néha azt hiszi, hogy sejti."
"Tartsd a kezed egy percig a forró kályhán, meglátod, egy órának fogod érezni. Beszélgess egy csinos nővel egy órát, mintha csak egy perc lenne. Na, ez a relativitás."
Hogy órákig tudnék értekezni a csendről. A fajtáiról. A hangnemeiről és a jelentéseiről. A színéről és az olyan nagyon különböző illatairól vagy bűzéről...
Amikor a csend ricsajos, narancsos-átlátszó, súlytalan szavak tömege, amik kirepülnek és elszállnak... a csendről, ami tele van visszafojtott, befelé visszhangzó kérdőjelekkel. Meg a fényes-zöld társas csendről, a nagyon távoli hárfaszóval, amiben béke van és halk nyugalom, és a magányos, száradó ibolyaszagú csendről, ami fakókék és sárga remegések futnak benne, meg még arról a csendről is, amiről naplót lehetett írni itt a Csücsökben is... Aztán a csendről, ami olyan súlyos, hogy megáll tőle a levegőben Uri Geller görbe kanala is (már ha van kanál ugye), és a fekete csendről, aminek apró másodpercei egyenként döndülnek akkorát, hogy beleremegnek a falak...
Nincs kedvem a csendről értekezni. A csendnek ugyanakkora súlya van, mint a kimondott szavaknak: csak ez utóbbiak még félelmetes varázserővel is rendelkeznek. Mert a csendet csak érezni lehet, a szavak viszont tapinthatóan kőkemény valósággá válnak.
Sztájknap. Megtudtam, hogy az 1-es mégiscsak nyomja az ipart, hát akkor, nincs mese, körbebattyogunk vele és besétálunk. Bécsi útra érve az orrom előtt húzott ki... de már jött is a következő! alig kellett 15 percet várni! Iszonyatjó volt, alig voltak rajta, a legmagasabb érték a 3-as forgalmi jegy. Annyira feldobott. Az utak meg szinte teljessen kihaltak voltak, mintha hétvége reggel lenne. Azután annyira jó volt sétálni, tök új helyekkel ismerkedtem meg. Idővel jól álltam, mentem egy kört a 4749V-vel, azon is teljesen átlagos forgalom volt. Jött a matekgyak, teccett. Aztán... elmentem meglesni a mikmakot............................. Hát b*szódjanak meg! 1 kib*szott pont kellett volna! Na, ezután már nem voltam 947-es hangulatomban... Ezt nem vártam volna, szerintem készültem rá rendesen...
Hazafele dühömben egyenest a HÉV-hez mentem, illett a napvégéhez... Akurvaéletbe, én ezt ÍGY nem bírom! Tiszta forró lett az arcom, elkezdtem szédülni...gondolom a vérnyomásom az egekben
anno apám járt így a buszmegállóban: egy idősödő férfinak szorított a mellkasa, rosszul lett, szürkült az arca, nála pedig volt nitroglicelin tabletta (nyelv alá), és ismerte a tüneteket is. a férfi jobban lett, a mentők csak fél óra múlva értek ki.
csak kevésen múlik. páromnak meséltek egy 33 éves férjről, aki agyvérzést kapott, alig épült fel. én is annyi leszek, nem először gondolkodtam el azon, hogy mi lenne a családdal, ha én nem lennék.
Fogalmam nincs ki volt az. De ennyire tehetetlenül, kiszolgáltatottan... és így, egyik pillanatról a másikra. Ez az, ami kiborító. És hogy mindenkinek ugyanúgy áll a zászló. Fontolgatom, hogy felhívom a mentőket - tudnom kell, hogy jól van-e.
Nem vagyok egy alkesz-típus, és csípőből vetem meg azokat, akik munkába menet gyorsítóznak, de.... de most akármilyen szar pálesszel kínálna meg valaki, azonnal igent mondanék.
A miért:
Ma reggel jövök befelé a dolgozóba. Itt járok már a kapu előtt, és bár a tegnap óta tartó fejfájásnak köszönhetően némileg kukán veszem a világ adásait, de azért még látok.
Ott megy egy csaj, fekete kabátban, tök jó színű a haja, pedig szőke, abból nehéz ilyen jó színt csinálni, amott meg egy öltönyös - milyen furán megy - fel akar lépni a járdára - te jó ég, mi van ezzel?!!!- mint egy rongybaba, a félig megemelt lába, a táska, a karja, a feje, maga az egész ember összeesik: hullik, mint egy elhasznált falevél, a feje nekivágódik az ott parkoló autó hűtőjének, az autó visít, a fekete kabátos csaj egy pillanatra megmerevedik, én már rohanok, a trappolásomra megébred a csaj is, már ketten futunk, egyszerre érünk oda
az embernek a homloka csupa ütésnyom, karcolás, véraláfutás, picit vérzik is - úristen mi történt? - ne mozduljon, maradjon fekve - táskát az oldala mellé, rögzíteni - a portásnak ordítok: azonnal hívjon mentőt! - a túloldalon egy néni magyaráz valamit, alig hallom az autó vijjogásától: orvosi rendelő itt rögtön - HÍVJON EGY ORVOST!!!- az ember a földön próbálja a kezemet megfogni, de annyira erőtlen, hogy azonnal le is csúszik rólam - megfogom a kezét - a fekete kabátos széphajúval próbáljuk kivenni a szavait - az autó mellettünk még rémültebben sikoltozik - a mellkasát mutatja: itt szorít nagyon - a nyakkendője olyan szoros, alig bírom kibogózni, a nyakán az ing (MICSODA MARHASÁG!!!) feszesen zár, a gomb nehezen enged
Később jött egy férfi, talán ő is a házban dolgozik. Lekapta a kabátját és az ember feje alá tette... Nagy nehezen odaslattyogott egy doki a mellettünk levő rendelőből, egy darabig vizsgálódott, majd tanácstalanul megkérte a nővért, hogy hozzon ki egy vérnyomásmérőt... Kétségbeejtő volt látni a tehetetlenséget a mozdulatain... A mentők húsz perc múlva értek ki. Őket már az ablakból figyeltem.Az ember arca már egészen szürke volt. Hordágyra tették és elvitték.
Azóta nem szabadulok az egésztől. Sosem féltem a haláltól, de a hirtelensége, a kiszámíthatatlansága most kiborít. Amíg van dolog, felelősség, feladat, addig nem szabadna jönnie...
És ezt a rohadt nagy gombócot itt a torkomban nem tudom legyűrni semmivel sem. Pálest helyett, talán így, hogy elmondtam,... talán most egy kicsit jobb lesz.
-Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
-Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?
-Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni,és majd a szájunkkal eszünk.
-Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni - ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk . De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid.
-De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.
-De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben.
-Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a mamát, és ő majd gondoskodik rólunk.
-A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van?
-Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.
-Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.
-No, de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk.
Volt egyszer, hol nem volt, itt volt, itt élt, járt-kelt, üldögélt és mosolygott a mi világunkban egy gyönyörű öreg tündér. Nagyon öreg tündér volt már, olyan öreg, hogy amikor évei számát kérdezték, bizony maga sem tudta megmondani. És egészen igazi tündér volt, olyan, aki sohasem lép teljesen a földre, hanem egy picivel mindig fölötte lebeg; olyan, akinek nincsen szüksége varázspálcára a varázslataihoz, mert elég, ha egyet szól, kettőt mosolyog, és azzal máris nevetőssé varázsolja a sírós arcokat; márpedig tudjuk, ennél nincs is nagyobb varázslat a világon. Arcán az ezernyi ránc mind-mind csupa mosolyránc volt; sőt, nem is mosolyránc, hanem megannyi külön-külön kicsi mosoly. Ha az egyik netán éppen elfáradt, hát csak annál szebben és frissebben ragyogott a másik.
Az öreg tündért valaha régen a Titkok Országából küldték a Földre. Ez, mint mondtuk, már nagyon régen történt, de az öreg tündér mégis mindenre emlékezett. Emlékezett a Bánat Értelmének Ligetére, ahol a szomorúfüzek a méltóság mozdulataival törtek az égnek, és hajoltak a földig; mellette a Tiszta Szépség sűrű erdejére, amelyben bársonyos tiszafák simogatták az ég puha, ruganyos kékjét; s emlékezett persze a Szeretet és Öröm Forrásának csilingelésére és vizének friss, üdítő ízére.
De az öreg tündér mégiscsak nagyon öreg volt már. És mert nagyon öreg volt, hát nagyon fáradt is volt bizonyára. Ám ezt csak úgy gondoljuk, mi, akik még találkozhattunk vele; mert fáradtságának soha semmi jelét nem adta. Még akkor is, amikor már csak ücsörögni tudott, kiült a parkban egy padra, és úgy nézett a labdázó, szaladgáló gyerekekre, hogy azok azt érezték: az öreg tündérrel a legjobb játszani a világon. Hát ezért azután az öreg tündér, bármennyire fáradt volt is már, s bármennyire vágyott hazamenni a Titkok Országába, nem indult el mégsem; mert tudta, hogy a gyerekek mindennap visszavárják, és hogy nagyon szomorúak volnának, ha majd egy napon egyszer csak nem ülne ott közöttük.
Azután egyszer azt hallotta egy ismerősétől, hogy él a közelben egy fiatal tündér, aki csak nemrégen jött el a Földre, és aki nagyon szomorú, mert még soha egyetlen gyerek sem kérte meg rá, hogy játsszon vele. Persze hogy nem, hiszen a gyerekek nem is tudtak a fiatal tündérről, mert mindig az volt az első dolguk, amikor lejöttek a parkba, hogy az öreg tündért megkeressék. Ám az öreg tündér, amikor ezt megtudta, gondolt egyet, és azt mondta a gyerekeknek:
- Menjétek át a park másik végébe, oda, ahol nemrégiben a gesztenyefa meggyújtotta virággyertyáit; ott szomorkodik egy padon egy kedves fiatal néni, azt vigasztaljátok meg, és hozzátok el ide közénk.
A gyerekek gyanútlanul szót fogadtak, és hangos sivalkodással elszaladtak. Pedig az öreg tündér tudta jól, hogy miért küldi el őket. Nagyon fáradt volt már, és hazavágyott, de nem akart úgy elmenni, hogy fájdalmat okozzon nekik. Most azonban már elmehetett, hiszen tudta, hogy a fiatal tündér is nagyon szépen fog játszani velük, és bízott benne, hogy így talán majd nem okoz nekik bánatot.
Fölállt hát, és elindult. Senki se látta, amikor elment. Ment a park fái között, szinte lopva, nehogy észrevegyék. Ment, ment, míg egészen el nem tűnt a földi szemek által látható világból.
A gyerekek közben megtalálták a fiatal tündért, aki mit sem tudott arról, hogy miért termett ott egyszeriben előtte ez a nagy csapat kislány és kisfiú. Nem tudott róla, de eszébe sem is jutott gondolkodni ezen; boldog volt, hogy ott voltak, és aki boldog, sokszorosan képes örömöt osztani. Játszani kezdett hát velük, és úgy belemerültek a játékba, hogy a gyerekek bizony egészen meg is feledkeztek az öreg tündérről. Ne haragudjunk rájuk érte; hiszen ekképp minden úgy történt, ahogy az öreg tündér elképzelte.
Csak egyvalamiről nem tudott. Hogy ő, aki ez idáig egész életében úgy járt, oly könnyedén lebegve, hogy soha sehol nem hagyta ott a lábnyomát, most egyszeriben súlyossá lett, és mélyre süppedt lábnyomokat hagyott maga után a kavicson és a fűben. Ő azt hitte, csak a fáradtságot érzi; pedig nemcsak a fáradtság volt az. Lábnyomai ott maradtak az úton mögötte, s azóta hiába fújt a szél, hiába esett az eső és a hó, hiába jártak a parkban százan és ezren, kik e lábnyomokat mind eltaposhatták volna; hiába, mert oly mélyek azok, hogy ott látszanak ma is épen és sértetlenül; ott látszanak, s mutatják az utat mindenkinek, aki már elfelé vágyik e világból, de még elmentében is csak örömöt szeretne osztani.
Valóban szépnek tartom az életet. Gyakran nézek az égre minden ok nélkül, szinte rácsodálkozva egy-egy bárányfelhő gömbölydedségére…
Milyen érdekes a változás az emberben.
Egyedül vagyunk. Felet alkotunk. Egy egész felét. Párok között létünk kirí. A magányosság messziről ordít valakiről, rikít, mint télen a szűz hó, vagy mint mély, sötét csend-éjszakákon a hirtelen szívből jött sikoly. Légüres térben lebegünk, fogódzó nélkül, folytonos zuhanásban, levegőnélküli, üvegbúra létben. Ez a kívülállóság egy idő után ránk telepszik, beleivódik mindennapjainkba, bőrünk alá a pólusainkba. Nem tartozunk senkihez. Társaságban elrejtőzünk, lesütött szemmel, mintha szégyen lenne ittlétünk a világban, ahol nincs jogunk élni egyedül, csak vegetálni…
Azután történik valami. Egy szó, talán véletlen érintés, talán nem is fizikai, talán egy alig hallható hang, hanglejtés, vagy hangsúly, egy illat csupán, valami őseredeti emlékkép kinyit egy kaput. Felébredünk. Tüdőnk friss levegővel telik meg. Régvolt illatok emlékét érezzük újra, sosem felejtett ízeket szánkba. A világ kitárja elénk színpompás ölét, kisüt a folyton derűs Nap régen látott szín kavalkáddá változtatva körképünket. Akkor tudhatjuk megtaláltuk másik felét az egésznek. Ép és kerek egyek lettünk újra.
Kezdetben jönnek a szinte zsilipszerűen megállíthatatlanul hömpölygő szavak. Később a szavak közé beférkőzik a csend. Az a csend, ami meleg és otthonos hallgatásba burkol.