Namármost a polémia ugye onnan indult el, hogy valamelyik kartács felvetette, hogy trutyis maradt a negatívja, és a leírtak alapján fixálási, vagy mosási hibára lehetett következtetni. Több helyről felvetődött a javaslat, hogy friss fixírben fixálja újra, és jó alaposan mossa ki. A kartács megtette a nagypapájától örökölt vegyszerek és recept alapján, aztán fülig ért a szája, merthogy megoldódott a probléma. Mondjuk a társalgás egy része pont a te kizárólagcsakanalógos játszótereden zajlott.
Aztán idővel jöttek ide a nagyon alaposan csekkolt, megmagyarázott hozzászólások a túlfixálás veszélyeivel kapcsolatban. Mondjuk olyat egyet sem olvastam, hogy nabasszameg, én konkrétan nem tudtam képet készíteni, mert a fixír kimosta a képet a negatívból... Szóval duma-duma-duma egyszerű és rég megoldott problémáról...
A felvetett problémákra megoldásként használom az „aktív” fixálást, és ez figyelembe veszi a fixir használódását is. A tisztulási idő 2,5 x elég kéne hogy legyen.
Az, hogy Te nem vettél észre különbséget, nem azt jelenti, hogy nincsen. Megjegyzem a FP-4 és D100 felbontása közti szakadékot sem értékelted túl nagyra ;-))))))
Szerinted ki csinált több nagyméretű, díjnyertes nagyítást, te vagy Otifoti, vagy D.J.?
Szerinted ki teremtett iskolát egy adott korszakban a negatív és pozitív technikájával?
Szerinted ki adott ki több könyvet ebben a témában?
Szerinted kinek a könyvei tekinthetők manapság is tankönyvnek?
Szerinted helyes dolog lesöpörni Dulovits Jenő megállapításait azzal, hogy korszerűtlenek, meg már nem olyan a negatív, stb.?
Szerinted helyes dolog ugyanakkor fenntartás nélkül hirdetni az Ansel Adams féle zónarendszert akkor, amikor nemcsakhogy olyan, de még hasonló nyersanyagot sem lehet kapni, mint amire azt kidolgozta a mester?
:-))
"Egyébként azt meg lehet kérdezni, hogy mennyi személyes tapasztalatod van analóg laborban, mennyi ideig nagyítottál, mekkora képeket, és szerepeltek é az általad készített nagyítások valahol kiállítva."
Azért szeretem ezt a kérdést, mert innésttől fogva nyilvánvaló, hogy elfogytak az érveid... :-))
Szerintem, ha megszakítod a fixálást, kimosod, megszárítod mérsz, majd újra beteszed a fixirbe, nem ugyanaz a jelenség mintha, két külön felvétellel próbálnád ki, és végigvinnéd pontosan mindkét filmmel.
Sajnálatosan a túlfixálással pont a nagyon finom részleteket veszted el a fehérekben (Ami a valóságban fehér), ez a veszteség a kép egészére nézve % minimális, de miért is bajlódik valaki filmes fényképezéssel, ha pont azokat a finomságokat „nyírja ki” a filmből, amitől más a filmes fényképezés, mint a digi…
"A Tanár Urat nem szerencsés ide példának felhozni, mivel az Ő idejében a negatívok tele voltak ezüsttel. A mai negákban meg csak elvétve lehet ezüstöt találni."
Azt, hogy hány gramm / négyzetméter ezüstöt tartalmaztak a korabeli, illetve tartalmaznak a mostani fotóanyagok nem tudom, de nem is igazán érdekel. Nyilván változtak a szemcseméretek, a szemcse felépítése, eloszlása, stb. Ehhez képest ugye a fixálás célja a fel nem használt ezüsthalogenid eltávolítása az emulzióból, és azért használjuk többek között a nátrium tioszulfátot, mert az a fémezüstöt nem oldja. Az, hogy a Dulovits Jenő által leheletfinoman előhívott, kiegyenlített képet (negatívot) alkotó fémezüst volt-e a több kockánként, vagy a mostani korszerű, megfelelő fedettségre hívott erőteljesebb negatívok képalkotó ezüstje több-e, azt szerintem senki sem tudja. És ugye ehhez képest tökmindegy, hogy maga a nyersanyag a kiinduláskor mennyi ezüsthalogenidet tartalmazott, merthogy bennünket a képalkotó fémezüst érdekel.
De hogy konkrét is legyek: amíg hívogattam, kevés kivételtől eltekintve a saját magam által kotyvasztott fixírt használtam a legegyszerűbb receptúra szerint: 250 gr. kristályos nátrium-tioszulfát, 25 gr. kálium-metabiszulfit, egy literre oldva. Úgy minimum 10 percig fixáltam minden filmet 20 C fok körüli hőmérsékleten. Pontosabban gyakran tovább is, mert ha több filmet hívtam egyszerre, akkor volt, hogy valamelyik benne maradt a fixírben akár egy negyedórára is, amíg a többihez betöltöttem a hívót, vagy mosóvizet. Nem vettem észre, hogy ártott volna a negatívnak.
És a végére egy Rőthsanyis találós kérdés: megmérte már valaki, hogy a túlfixálásként aposztrofált állítólagos jelenséget nem az okozza-e véletlenül, hogy ha nagyon kicentizzük az időt, akkor a fixír nem tudja az összes fel nem használt halogenidet kioldani? Nem lehet, hogy az elégtelenül fixált negatívban maradt ezüsthalogenid bekavar a későbbi okoskodásba?
Szerinted, Otifoti kartács miért említette, ha a jelenség nem létezik?
Szerinted, azonos filmre fotózott Dulovits, mint mi mostanában?
Szerinted, azonos vegyszereket használt?
Szerinted, ki csinált több szenzitométeres mérést, Dulovits vagy én.
Szerinted, bármelyik könyvébe említi, hogy végzett volna hasonló méréseket?
Szerinted, nekem nincs meg nekem a könyve mindkét kiadása (1942 és 1957), szerinted nem olvastam?
Szerinted miért megbízhatóbb egy enyhén szólva elavult könyvre támaszkodni (1942 és 1957), mint a dolog kipróbálására?
Egyébként azt meg lehet kérdezni, hogy miért nem Otifoti kartácsnak címezted a hozzászólást?
Egyébként azt meg lehet kérdezni, hogy mennyi személyes tapasztalatod van analóg laborban, mennyi ideig nagyítottál, mekkora képeket, és szerepeltek é az általad készített nagyítások valahol kiállítva.
A kérdés, az, hogy a fixálás okozta változás jó, vagy rossz?
Mikortól, milyen különbségtől nevezhető károsnak a fixálás hatása?
Ha ugyanazt a motívumot lefotózod különböző filmre, vagy ugyanazt a filmet más-más hívóban, vagy hívási módszerrel hívod elő, akkor is lesznek köztük különbségek, valószínűleg nagyobbak, mint a 4 és 10 perces fixálás között. Melyikre lehet azt mondani jó, vagy rossz?
Korábban Nándi azt írta, hogy az általa túlfixált negának a fekete, azaz a csúcsfény részét bontotta vissza a fixír, 0,05 D értékkel. Azt tudni kell, hogy ez a denzitás a gyakorlatban nullát jelent. Ha mégis számolunk vele, akár nevezhetjük kiegyenlítő fixálásnak is.
Ha szkenneljük a filmet, a csúcsfényre akkora értéket adunk, amekkorát akarunk, nagyításnál meg visszatartunk, ha a kép azt kívánja.
Az a lényeg mit kíván a kép, azaz mit akarunk látni rajta. Arra való a nagyítástechnika, hogy elérjük a kívánt látványt.
mondok egy egyszeru fixalasi tesztet. leexponalja az ember elohivja lefixalja nevleges idovel (pl 4 perc). ezutan beszkennelni, nagyitja, mericskeli, mittomen. majd visszateszi a fixirbe es fixalja tovabbi x percig (ujabb 4 vagy 10 vagy mittomen). majd ugyanugy lenagyitja, szkenneli, mericskeli, stb. aztan osszeveti a ket mericske erdemenyet. igy kiszurheto a ket exponalas kozotti difi, megvilagitasvaltozas, zarido hibak, hivasi hibak, megmarad tisztan a fixir okozta valtozas.
"Te már próbáltad valahogyan pro és kontra a jelenséget megfigyelni?"
A 22.725 hozzászólásomban a kérdés lekerült a palettáról kitétel egyszerűbben megfogalmazva azt jelenti, hogy nem foglalkoztam vele. Miért is tettem volna, amikor egy számomra hiteles, tiszteletre méltó személy egy több kiadást megélt könyvében a személyes tapasztalata alapján azt írja, hogy nincs észrevehető minőségromlás. Nem az internetre itt-ott feltöltött, számomra ismeretlen személyektől származó eszmefuttatásokra alapoztam.
Itt a fiatalok felnőtt értelmes emberek. Ha valamit rosszul csinálnak, majd kijavítják, ha meg nem, hát az az ő bajuk.
Szóval a felvetett kérdésekre te sem válaszoltál, ellenben kiforgattad, amit írtam.
Mi a hibás negatív? Mi a definíciója, és mi a hibátlan?
A kérdés a fixálás, túlfixálás kapcsán merült fel. Ez egy rendszeresen visszatérő kérdés, ami inkább a kekeckedésről szól, mint a filmfixálásról.
Szóval, én kimerem jelenteni, hogy egy hagyományos tioszulfátos fixírben a filmek nyugodtan fixálhatók tíz percig, nem lesz olyan bajuk, amitől ne lehetne róluk kiváló minőségű kópiát nagyítani. Olyan negatív pedig nincs, vagy véletlenszerűen ritka, amit ne kellene nagyításkor, szkenneléskor korrigálni. Feltéve, ha nem egy homogén felület tónusmentes képét akarjuk lenagyítani.
Arra sem kaptam választ, hogy mi a tűréshatár. Azt tudom, hogy a zárak 30%-al térhetnek el a névlegestől, a hőmérőknek szintén van megengedett pontatlansága.
Akkor miről beszélünk a negatívok esetében? Hol van rögzítve, hogy milyennek kell lenni egy negatívnak?
Ha nem zsigerből baszogatjuk egymást, hanem műszaki paraméterekre hivatkozva, akkor lássuk azokat a paramétereket, vagy a túlfixálással elszart képeket, meg az etalon negát, az etalon nagyítást.
Te is azon kevesek közé tartozol akinek a véleményére oda kell figyelni. Ezért igen halkan merem csak leírni, hogy egy fekete-fehér topikban miről fossuk a szót ha nem arról, hogy „Az a kérdés, a kettő közül melyik a jobb? Ha az egyik jobb, miért az? Mekkora ez a különbség, akár százalékban, fényértékben, denzitásban, vagy bármiben?Mekkora különbség nevezhető hibának? Mekkora a tolerancia a negatívok értékelésekor?Az eltérés nagyításkor, szkenneléskor javítható, kompenzálható-e?”.
Persze az nem szerencsés, ha a fiatalok azt hallják, hogy „nem baj” ha hibás a negatív majd „szkenneléskor javítható, kompenzálható”. Mert hát, mint tudjuk, ami nincs a negán azt nem lehet szkennelni, javítani. Az ezüst alapú fotózás egy sokváltozós folyamat, indig törekedni kell az állandóságra és a legmagasabb minőség elérésére, mert a végtermék minőségét a folyamat leggyengébb egysége minősége határozza meg.
A Tanár Urat nem szerencsés ide példának felhozni, mivel az Ő idejében a negatívok tele voltak ezüsttel. A mai negákban meg csak elvétve lehet ezüstöt találni.
Sajnálom, hogy mindig kapsz a fejedre, pedig te azon kevés fórumozók közé tartozol, akinek a szavára érdemes odafigyelni. S bár a forma nem mindig mindenkinek könnyen emészthető, de a tartalom mindig míves.
Bevallom nekem nem sikerült olyan filmekkel kipróbálnom a jelenséget, amikre Dulovits Jenő fényképezett… Egyébként Te már próbáltad valahogyan pro és kontra a jelenséget megfigyelni?
Egyébként azt meg lehet kérdezni, hogy miért nem Otifoti kartácsnak címezted a hozzászólást?
Amikor annak idején elolvastam, hogy Dulovits Jenő (aki közismerten leheletfinom, vékony negatívokat készített, és roppant háklis volt a minőségre) kipróbálta ezt a romlik-e a negatív a fixírben című házifeladatot, és aszonta, hogy bizonyám nem, akkor nekem ez a kérdés lekerült a palettáról. Lehet, hogy mások is lehetnek így vele.
Szia! Tegyél egy próbát, fényképez le valamit 2x hívd elő ugyanúgy, majd amikor fixálod az egyiket hagyd benne 2x annyi ideig friss fixibe mint a másikat, aztán tedd egymás mellé a nega tartóba és nagyítsd ki, ha nem látsz különbséget szóljál, mert kíváncsi lennék rá.
Nem egészen értem, amit írsz! Van itt valaki a ki másképp gondolja? Én ezt nem véleményként, hanem empirikus úton bebizonyított tényként írtam le. Nem én találtam ki, hanem fotóvegyészek vizsgálták meg a kérdést és írták le a jelenséget. A jelenség leírása a szakirodalomban dokumentálva van, föllelhető. A fiatal kollegáknak sokat kellene forgatni a szakirodalmat, mert különben elvész a tudás melyet az elődeik nehéz, fáradságos munkával ismertek meg és adtak tovább. A régóta ismert jelenségeket nem kell újra fölfedezni, elég, ha elolvassuk a szakkönyvet. A fiatal alkotóknak nem a technikával, hanem az alkotói hevület materializálásával kell foglalkozniuk.
Sziasztok! Nem egészen ide passzol a kérdés, de hátha tudtok segíteni.... Hol lehet fotótörténésznek vagy fotómuzeológusnak tanulni? Fényképész okj-t végeztem, de továbbképezném magam ez irányban.
Fixáld újra friss fixírben (relatívan a legolcsóbb fotóvegyszer, nem érdemes spórolni vele), az időt sem célszerű centizgetni. Inkább számolj rá néhány percet. Utána alaposan mosd ki kézmeleg folyóvízben. Jó bőven és sokáig.
