Huhhh, nem semmi. Nagyon hálás vagyok az információkért. Jómagam abba a típusba tartozom, akinek nem kellett soha különösebben tanulnia a magyar nyelvtant és a helyesírást, csak jött „magától”, mit hogyan kell helyesen mondani és írni. Azonban egy idő után elkezdtem „gondolkodni” is a dolgokon, nagyon könnyen kétségbe tudtam esni, mondván: Na, hogyis van ez? Így jártam az általad oly remekül megmagyarázott példákkal is. Pár éve még a lila ruhás kifejezést is egybe írtam volna, aztán jött a Kisokos, és rá kellett döbbennem, hogy mégsem vagyok olyan nagyon okos...))) Kb. én is így magyaráztam az építőmester-képzés írásmódját, a szolgáltatási osztályvezető meg olyan idétlennek tetszett ebben a formában. Csak azt a nyavalyás i betűt nem vettem figyelembe...
Köszönöm a magyarázatot! Ebből kiindulva feltételezem, hogy az alábbiakat is helyesen írom ebben a formában:
Az én figyelmemet is "régi motorosok" hívták fel a "Magyarulez - plenáris" topikban, hogy régebben volt olyan helyesírási állapot, amikor a nyitva tartás kifejezést egybe kellett írni. "Szétszedésének" indoka éppen azt volt, hogy ez egy olyan jelölt szerkezet (vö. Hatvani Szabolcs, #93), ahol az egybeírás nem fejez ki eltérő jelentést (tehát nem olyan mint a tűzrőlpattant menyecske) . Ezzel a kivételek számát kívánták csökkenteni, melyekből még mindig számos van (pl. partraszállás, kézhezvétel, lényegbevágó, bérbeadás), vö. AkH(11) (azaz "A magyar helyesírás szabályai" 11. kiadása) 125. pont.
Az építőmester-képzés teljesen "rendben lévő". Ez egy jelöletlen birtokos jelzős kapcsolat, tehát úgy képződik, hogy a építőmester(k) képzése) kifejezésből elhagyjuk a ragokat, jeleket. Az ilyeneket mindig egybeírjuk (vö. AkH(11) 128/c. pont).
Igenám, de e szó egybeírása kapcsán közbelép az ún. 6-3-as szabály, vagyis, ha egy összetett szó legalább 3 tagból áll és több mint 6 szótagos, akkor a "logikailag legkülső" összetételi határon azt kötőjellel tagoljuk, ld. AkH(11) 138. pont.
A szolgáltatási osztályvezető kifejezésben az osztályvezető-t ugyanaz a szabály alakítja ki, mint az építőmester-képzés-t (csak a 6-3-as szabály nem alkalmazható), a szolgáltatási osztélyvezető pedig jelölt kapcsolat, hiszen a szolgáltatási végén ott van a melléknévi (azaz jelzői) -i.
Viszont mindenféle egybeírásnak szükséges feltétele az, hogy az egybeírt szó mást jelentsen, mint a különírt kifejezés. Amiatt van egybeírva az építómester, mivel ő nem egy egyszerű mester, aki éppen most épít, hanem ez a foglalkozása. A szolgáltatási osztályvezető pedig egy "mezei" osztályvezető, aki a szolgáltatást felügyeli, így jelentésváltozás nincs. (De mint korábban említettem sok, a régi nyelvhasználatból eredő kivétel van, melyeket jelentésváltozás nélkül egybeírunk, de ezeket nem "szaporítjuk", inkább "kijavítjuk", ld. nyitva tartás.)
Igaz ugyan, hogy bele lehet abba kötni, hogy a szolgáltatási osztályvezető tulajdonképpen a szolgáltatási osztály vezetője, tehát végezetül mindhárom szót egybe kellene írni. De a vezető-t már csak egy egybeírt szóval tudnánk egybeírni, a szolgáltatási osztály viszont "nem akar összeforrni": ezért át kell strukturálnuk "gondolatban" a kifejezést.
Az egybeírás-különírás a magyar nyelvtan egyik "forró pontja" (értsd: szabályozatlan, rosszul szabályozott). Szerintem nincs senki, aki ne tévedne időnként benne, miként ez a szösszenet is biztos felefedi azt, hogy a gyakorlatban én sem alkalmazom következetesen.
> Ezekszerint az "ezzé" mellett helyes az evvé is? A -val/vel rag v-je nem teljesen azonos a -vá/vé hasonló hangjával. A -vá/vé rag ebben a formában meglehetősen fiatal, és eredeti alakja nem tartalmazott v-t, az csak ún. hiátustöltő hang: régi nyelvemlékekben és nyelvjárásokban előfordul -há/hé alakban is. Ennek a hangnak a szerepe csak az, hogy két magánhangzót elválasszon egymástól, így mássalhangzó után minden esetben hasonul. Ma az *evvé, *avvá helytelen (nem is jut eszembe még nyelvjárási adat sem). Ilyen hiátustöltő hangokat ha is használunk, csak a régi korok szokásával ellentétben erre ma leginkább a j-t használjuk, vö. a fia szó /fija/ ejtése.
A -val/vel rag sokkal régibb mint -vá/vé, így a v-je "stabilabb". Ez okozza, hogy a hasonulás szempontjából "meg tud küzdeni" az ez/az névmások z-jével, és mivel a két hang hasonulási képessége közel azonos, a "mérkőzés döntetlen". A köznyelv kialakulásakor az ezzel/azzal változat mellett "döntöttünk", de mivel a nyelvterület közel felén az evvel/avval is él, kissé nyelvjárási-népies színezettel ez is a köznyelv része.
Mellesleg az ez/az névmásnak van egy valóban kivételes ("következetlen") formája, ez az eddig/addig, amely az -ig ragos alakból származik (ezig > ezzig > eddzig > eddig).
Települések helyragjai:
A -t/tt helyrag az "eredeti", még a finnugor korból származik, de idővel kiveszett a nyelvből, csak maradványai találhatóak meg (pl. ott, ehelytt, -től, nyelvjárási -nótt), többek közt városnevet után. Azonban ez a használat ma már archaikus-irodalmi stílusú, ezért mindig lehet helyette az újabb alakot használni. Hogy melyiket, az tényleg a helyi nyelvi szokások motiválják, de nem minden esetben (ld. később) és vagy egy "90%-os szabály":
Belviszonyt kifejező ragokat (-ban/ben, -ba/be, -ból/ból) használunk:
- kontinensek, országok (kivéve: Magyarország), megyék és régiók nevénél,
- külföldi városneveknél (vö. Bécsben : Pécsen),
- a magyar városneveknél, ha azok a -j, -m, -n, -ny, -i (valamint gyakran a -l, -ly, -r) hangok egyikére végződnek, vagy összetett szavak és az utolsó elemük -szombat vagy -falu.
Külviszonyt kifejező ragokat (-(o/e/ö)n, -ra/re, -tól/tól) használunk a maradék esetekben, azaz ha magyar városnévről van szó, de nem a fenti végződések egyikére végződik.
Azonban természetesen vannak kivételek, melyeket "meg kell tanulni", pl. Puszteszeren de Egerben, Hajdúszoboszlón de Nagykállóban. De nem minden helyi nyelvhasználati eltérést fogadott be a köznyelv, így pl. úgy tudom, hogy a sátoraljaújhelyiek *Sátoraljaújhelyben laknak és nem Sátoraljaújhelyen, ahogy én is használom...
Amikor azt szeretnbénk vizsgálni, hogy hogyan beszáltek az "ómagyarok", akkor célszerű a névszók többes számát, tárgyesetét, e.sz. 3. személyű birtokos személyragozott alakját venni, és elhagyni a -k-t, -t-t, ill az -a/e személyragot. Így pl. az út szóra az *uta alak jön ki. A régi szavak végéről a magánhangzó azonban rendszerszerűen lekopott, ennek egy állomásáról "tudósít" a Tihanyi Alapítólevél: "hodi utu rea". Ha a lekopás után magánhangzó + j/v hangkapcsolat maradt, akkor ez a kettőshangzók módjára változott:
- a -v végűek mind illeszkedéses ó/ő-vé váltak (havat : hó, lovat : ló, követ : kő)
- a -j végűek túlnyomó része ebben az esetben ugyanúgy illeszkedéses ó/ő-vé vált, mint a -v végűek (vejet : vő, makai > makaji : Makó). Más részük azonban az előző hozzászólásomban említett nem illeszkedő é-vé vált, vö: királynő : királyné. Harmadrészük kettőshangzó maradt (bár ezt már nem érezzük annak), pl. vaj, háj.
A mai nyelv szempontjából ezek már kéttövű kivételes ragozást alkotnak, mint pl. az angol foot : feet, child : children. Megjegyzendő, hogy régen is voltak magyarul nem jól tudó személyek, ezért nők ma a nő többes száma, nem a régiesnek érzett nejek (de: máig az én nejem). Egyes esetekben ez jelentéshasadást okozott, pl. só : sót, de sav : savat (az eredeti só : savat helyett).
célok: PiPe a 64-es hozzászólásban már célzott a az -ít végű igékre, melyek mély hangrendű toldalékokat vesznek fel. Ennek eredét mutatja a szakajt : szakít igepár. Nyelvünkből eltűntek a kettőshangzók: a -j végűek egy része illeszkedés nélküli é-vé, í-vé vált. A megszokás azonban megőrizte a hangrendi illeszkedést.
A cél egyébként meglehetősen régi átvétel egy olyan felnémet nyelvjárából, amely a mai irodalmi német í helyett aj/oj kettőshangzót használt. Erre mutat pl. a megfelelő holland szó, a doel /e: dúl/.
Az egyszótagos "mély hangrendű" í-k jelentős része azonban nem így keletkezett, hanem, az í helyett valaha kb. olyan hangot ejtettümk, mint az orosz jerü: ez pedig mély hangrendű illeszkedést kívánt. Azonban ebben a csoportban is előfordul kettőshangzóból keletkezett í, pl. háj > hízik.
Ez nagyon érdekes. Ilyet, hogy „rendelkezésre állás” és „rendelkezésreállási idő” még nem nagyon hallottam, de remélem, nem is fogok...))) Inkább használom helyettük a „fogadóóra” kifejezést, ha már jobbat nem találok...
K.
Az építőmester-képzéssel és a szolgáltatási osztályvezetővel kapcsolatban nincs senkinek ötlete?
Bocsáss meg, Ahoj poplacsek, de tudtommal korábban sem kellett egybeírni. A Kisokos-sorozat e témával foglalkozó füzetében nagyon klasszul meg is van indokolva, miért:
A kiinduló alak: Nyitva tart. Mindaddig külön kell írni, amíg kettőnél több rag vagy képző nem adódik hozzá:
Azt viszont elárulhatnátok, hogy szerintetek hogyan kell helyesen leírni az alábbiakat, illetve milyen szabályok vonatkoznak rájuk és a hozzájuk hasonló szerkezetekre:
Nem tudom, ti hogyan vagytok vele, de véleményem szerint a só-savak párocskával nincs semmi gond, így Csokis írásában nem értem a kérdőjelet (kérdőjelt?) :o))
Mindenekelőtt szeretnék mindenkitől elnézést kérni, hogy ebben a topicban illetlenkedem, ugyanis nem vagyok valami jó helyesíró. Sajnos. Bár mindem erőmmel törekszem, hogy ez ne így legyen. Először csupán egy észrevételt tennék. Úgy tudom, hogy a férfi szó toldalékolása a magyar helyesírási szabályok szerint mélyhangrendű (és nem kötetlen), ugyanis a férfiú szóból rövidítették, s mint ilyen megmaradt mélyhangrendű toldalékaival. Ez a már PiPe által említett nyelvtörténeti eredetű szabályokra jó példa.
S hogy engem mi az ami kissé bosszant? Nos nem valami nagy dolog, mondhatni eléggé aprócska probléma: véleményem szerint sajnos helyes egyes mutatónévmások ragozása, amikoris a raghoz hasonul a szóvégi mássalhangzó: evvel, avval. Nem szeretem ezt az ejtés- és írásmódot. Ezekszerint az "ezzé" mellett helyes az evvé is? Amellett, hogy nem hangzik jól, mégcsak következetlen is az "evvel", "avval" használata.
most látom, hogy mAltert minden közleményt nélkül moderálták, ezért visszaolvasva úgy fest, mintha a hetvenharmadikban nemlétező hozzászólásra reagáltam volna
Nem lehet ránézésre megállapítani sajnos sehogy. A helyi nyelvi szokások alakították ki, hogy mely településnevet toldalékolunk -ban, -ben hozzáadásával, és melyeket -n raggal. Némely esetben viszont ezzel lehet különbséget tenni, ahol egybeesik a megye (stb.) neve a településével. Pl. Szolnokon (város), de Szolnokban (megye), Izlandon (sziget), Izlandban (ország)
"amely" kötőszót használunk a tárgyra vagy elvont dologra, gyűjtőnévre, személyekből álló csoportra, állatokra vonatkozó mellékmondatban. Pl. "Elolvasom a könyvet, amelyet ajánlottál." A beszélt köznyelvben már sok helyütt ezekben az esetekben is az "ami" kötőszót használjuk gyakran. Ezt elvileg a határozatlan dolgokra irányuló vonatkozói mellékmondatokban használjuk: "van benne valami, ami ellenszenves." Illetve, ha az egész főmondatra utalunk: "Foghegyről beszélt velem, ami nagyon rosszulesett."
Még van néhány eset, de ezek már igen aprólékos boncolások lennének.
Gyakorlatilag úgy néz ki, hogy a beszélt nyelvben már nem tudunk különbséget tenni a kettő között, csak aki szakméja szerint ezzel foglalkozik (fordítók, lektorok, nyelvészek).
Ne legyünk már OFF-ok (a kocsifeltörtnek meg részvétem).
Szóval továbbra is érdekelne, hogy miként lehet megállapítani egy településnévről (sőt, általában egy földrajzi névről) azt, hogy rá vagy bele, rajta vagy benne? És ismeretlenekről (lásd irányítószám-jegyzék)? Én nem tudok szabályt, viszont szinte mindig biztosan tudom, hogy melyik a helyes változat.
Ha már itt van ez a príma helyesírás-topik, meg tudná nekem valaki mondani pontosan, hogy hol kell "ami"-t, és hol kell "amely"-t használni. Azt tudom, hogy ott ahol az előző tagmondatban pontosan leírunk valamit, ott lehet az "amely"-t használni, máshol az "ami"-t kell. De a rekláméletben szinte mindenki csak az "amely"-t használja. A múltkor megkérdeztem, hogy miért ragaszkodnak hozzá. Az ügyfél szerint az "amely" sokkal elegánsabb. >:-((