Gyakorlatilag van ismerős, aki Pesten az apa családja miatt katolikus keresztelőt tartott, vidéken meg reformátust a másik család miatt (volt ateista vonal is, na azzal nem tudom, hogy számoltak el ;)
(Nem, én, ezzel nagyon nem értek egyet, de létezik.)
Szia! A mi esetünkben a pap (róm.kat.) kizáró okként jelölte meg, ha a szülőknek nem volt egyházi esküvője. (Még a keresztszülők esetére is - mármint, hogy olyan házaspár nem lehet keresztszülő sem.)
A férjem róm.kat, én református vallású vagyok.Nem volt templomi esküvőnk, mindketten elváltunk már egyszer.A nagyobb lányom reformátusnak lett keresztelve.A kicsit római katolikusnak szeretnénk,van ennek a mi esetünkben akadálya?
A nagyobb lányom jár hittanra az iskolában,(róm.kat),és az osztálytársai a nyáron fognak első áldozni.Ő is nagyon szeretne,van arra mód,hogy római kat.-ként is felvegye a keresztséget,vagy az előző hsz.-od alapján,már nem lehet.
Nem vagyok lelkész egyik felekezetben sem, de gyakorló reformátusként a saját laikus véleményemet elmondom.
A második felvetésed szerintem nem megy sem elvileg sem gyakorlatilag. A keresztelőt mind a rómkat, mind a református felekezet egyszeri alkalomnak, szentségnek tartja, nem ismétli. Egyik felekezet se kereszteli újra azt, akit már megkereszteltek bármely keresztény felekezetben. Tehát az semmiképpen nem megy, hogy először az egyik, majd a másik templomban kereszteljetek. Ez a szentség semmibevétele lenne. (Vannak felekezetek, aki újrakeresztelnek, pl. a HIT gyüli úgy tudom.)
Az ökumenikus keresztelőnek én kevesebb elvi akadályát látom, de gyakorlatilag nem hallottam ilyenről, és nem is hiszem, hogy menne. Elvi akadályát azért látom kevésbé, mert elvileg mindenki a Krisztussal való közösségbe keresztel. Ugyanakkor tudtommal mindegyik felekezet keresztelési szertartásában az is benne van, hogy a megkeresztelt ígéretet tesz (vagy nevében a szülei, keresztszülei), hogy az adott felekezet hűséges tagja lesz. Az pedig hülyén venné ki magát, hogy egy szertartás keretében 5 percen belül megígéri, hogy a rómkat majd utána, hogy a református felekezet hűséges és űldozatos tagja lesz... (Ezen nyilván a fordított sorrend sem segít vagy az sem, ha kórusban az egyik szülő/keresztszülő ezt, a másik azt ígéri. :-))
Mindamellett szerintem kérdezzetek meg lelkészeket mindkét csapatból, esetleg azokat, akik annó az ökumenikus házassági szertartást vitték. (Budapesten és környékén tudok ajánlani 1-2 ref. lelkészt, aki szerintem korrekten el tudja mondani a helyzetet.)
Különben fontos nektek a keresztelő? Ti egymás közt hogyan oldjátok meg ezt a kérdést (rómkat-ref)?
Olyan kérdésem lenne, hogy lehetséges-e ökomenikus keresztelő? Mondjuk katolikus templomban katolikus és református pap is közösen elvégezné a szertartást (ökomenikus esküvőnk volt). Vagy esetleg lehetséges-e, hogy először katolikus keresztelő lenne, majd aztán valamikor később református?
Technikailag hogyan gondolod lebonyolítani? Volt Fanninak rendes templomi keresztelője? Már nem emlékszem...
Mert ha volt, akkor "papíron" is utána kellene járni, hogy az egyház engedélyezi-e.
[Abszolút tájékozatlan vagyok a kérdésben, mert bár van egy keresztfiam és egy keresztlányom, akiket imádok, minden tudok rólunk és sűrűn is találkozunk, fontos eseményeken mindig ott vagyok... de templomi keresztelője egyiknek sem volt. Ennek ellenére ha neadjisten történne valami, teljes mellszélességgel vállalnám őket.
Egyébként én a keresztanyámmal mind a mai napig tartom a kapcsolatot, imádom, és nagyon-nagyon sokat segített nekem mindig, bár nem biztos, hogy azért, mert keresztanyám, hanem azért, mert ő ilyen ember. Sajnos már elég idős:(
Sziasztok! Valaki hozzáértőtől szeretném kérdezni, hogy is mondjam, lehet-e keresztanyát visszahívni? :) A lányom keresztanyját abszolút nem érdekli Fanni, évente egyszer látogatja meg a születésnapján, pedig itt lakik egy buszmegállóra. Karácsonyra is anyukája veszi meg Fanni ajándékát, névnapra föl sem köszönti. Fogalma sincs, mit tud a gyerek, szerintem még azt sem, hogy óvodába jár. Mi elmegyünk néha anyukájáékhoz vidékre, pl. húsvétkor, akkor látja Fannit, de szemmel láthatóan a terhére van. Van ott egy másik kislány, azért odavan, és sokkal feltűnőbb, mennyire nem szereti a keresztlányát. Volt, hogy nyolc hónapig nem látta Fannit, nyolc hónap után is azért, mert mi mentünk hozzájuk. Én már többször szóltam neki ezért, most anyukájának is mondtam, hogy nekem ez nagyon nem tetszik. Annak idején direkt kérte, hadd lehessen a lányom keresztanyja, és akkor megbeszéltük, hogy az én szememben ez nem egy "protokolláris beosztás", hanem igazi felelősség. És na tessék.
agraba:
Azt döntsd el, hogy Te és a párod akarja-e a keresztelőt. Ha nem, akkor ne érdekeljen, mit mond az anyósod. Ha igen, akkor előbb utóbb biztos megoldható lesz a dolog.
anyabanya:
Olyan szép, amit írsz, mint egy tényfeltáró riport a Fókuszban.
Nekünk mindig úgy mondták ,hogy Isten nem azt várja el töled hogy tökéletes legyél hanem hogy törekedj a tökéletességre.
A kisfiadnak pedig biztos nem "árt" meg egy kis hittan , én szerettem hittanra járni ,sok gyerek jó hangulat, rajzoltunk ,énekeltünk, azok alapján amilyennek Csabikát leírod biztos szólni fog ha megunja.
Nem tudom, hallottál-e a „janzenizmus” nevű irányzatról, de amit írsz, az iskolapélda. Nem szégyen: nagy emberek is tartoztak hozzá, pl. Pascal. Ennek ellenére mára eléggé általánosan zsákutcának tekinti a katolikus közgondolkodás. A pápák már évszázadok óta :-)
Arról van szó, hogy a janzenisták szerint szentségekhez járulni csak egészen különlegesen összeszedett, bűntől bűnbánatban maximálisan megtisztított lélekkel lehet, azaz gyakorlatilag soha. Mikor mondhat olyat az ember, hogy „most már méltó vagyok arra, hogy Isten megajándékozzon”?
Jézus arról beszél, hogy legyünk olyanok, mint a gyermek. Melyik gyermek méltó bármiféle viszonossági értelemben mindarra, amit a szülők rááldoznak? Azért valahogy mégis működik a dolog. Azok az ajándékok, amiket a gyermekeidnek ajándékozol, egy folyamat kezdetén vannak, és ebből a folyamatból bontakozik ki a felnőtt, értékes ember.
Isten szentségei sem lezárását jelentik valaminek, hanem a kezdetét. „Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus meghalt értünk”. Valahogy így fogalmaz Szent Pál, nem néztem utána. A szentségei az egyén életében teszik láthatóvá ezt a valóságot. Ajándékok. Mivel tudnál fizetni?
Mindenesetre ez az egész a nyolcéves gyermekedet nem érinti. Neki kell ígéretet tennie arra, hogy növekedni törekszik a hitben, Téged a szertartás folyamán senki nem fog kérdezni. Előtte megkérdeznek, hogy megtiltod-e, ezt ugyanis ebben a korban még tiszteletben tartanánk. Nagykorúak esetében már ez sem számít. Hát, egyházilag ezt jelenti a felnövekedés :-)
Persze. csakhogy én ugy gondolom, hogy az igazán hivő keresztény az, aki teljesmértékben meghajlik Isten akarata elött, elismerve bünös emberi voltát, s felajánlja azt mindenestől Istennek, hogy Ő formálja tovább azt. Igy nézve mi bár jó emberek vagyunk, de e jóságban is hordozunk bizonyos kevélységet s semmikép nem vagyunk igazán jó, Biblia olvasó s imádkozo keresztények, s ennél fogva túl bünösök is ahhoz, hogy bármire esküdt tegyünk, akár a házaságunkra, akár arra, hogy gyermekeinket igazi hivő emberré neveljük. Ehhez mi most még kevesek vagyunk.
Szép, amit leírtál, és igazság is van benne, csak azt hiszem, rosszul megfogott.
Ha hat gyermek életéért mertétek vállalni a felelősséget Isten előtt, akkor pont a házasságot nem vállalni előtte, az logikátlanságnak tűnik.
Sem ezt a szentséget, sem a keresztséget nem angyaloknak adta Isten, azaz nem olyan eszményi lényeknek, akik mindig mindent hibátlanul csinálnak, és ezért pl. eszményi keresztény nevelők. Egyébként nem is lennének azok: két szülőtől, akik mindig mindent jól csinálnak, nem lehet megtanulni a megbocsátást, ami a legnagyobb keresztény művészet. Gyónóknak szoktam mondani, hogy „ha körülötted mindenki szent lenne, te biztosan nem lehetnél szent”.
Ami nyolcéves gyermekedet illeti, a hajó már elment: nem kereszteltetheted meg. Beírathatod hittanra, és elsőáldozás előtt megkeresztelkedhet. Szülőktől ilyen korban már nem azt várjuk, hogy kérjék a keresztelést, hanem hogy egyezzenek bele.
A „puritán”-ság nem azt jelenti, hogy nem törődnek a pénzzel, hanem az ellenkezőjét: sokat gondolkodnak róla, igyekeznek teljes ésszerűséggel fölhasználni. Max Weber szerint ebből a szemléletből származik a kapitalizmus (vö. Protestáns etika).
Lévén szó református keresztelőről, nem vagyok illetékes, mivel én katolikus pap volnék.
A mi részünkről az a döntő, hogy legalább az egyik szülő kérje. Keresztszülőként nem fogadnánk el megkereszteletlent, de hivatalos tanúként igen. Ez azt jelenti, hogy tudomásul vesszük, hogy az illető kifejezetten azért van ott, hogy tanúsítsa, hogy a keresztelés megtörtént. Ha bármilyen okból (pl. bombázás miatt) megsemmisül a templomi anyakönyv, akkor ez bizony fontos, másrészt fontos azért is, mert az anyakönyvi rendszer logikailag osztott adatbázis: csak akkor találjuk meg egy gyermek anyakönyvi bejegyzését, ha a szülők/keresztszülők/bárki más pontosan tudja, melyik templomban történt a keresztelés.
Keresztszülőnek katolikus felfogás szerint feladata a gyermek hitre nevelését támogatni, ami egy megkereszteletlen esetében elég komolytalan ötlet.
Nem is az, hogy ellenérzésem van, csak nem érzem őszintének a részemről. Egyszer elkísértem páromat és anyósomat Istentiszteletre,ahol döbbentem egyet azon, hogy állítólag a református a leg "puritánabb" vagyis "anyagiatlanabb" vallás, és kifelé menet a pap állt a persely mellett, és pénzbedobás után kezet fogott az emberekkel. Mintha ellenőrizné, ki mit dob be. Na, ez elég zavaros lett, remélem, azért a lényeg kivehető.
Már több mint 15 éve hazasodtunk össze a férjemmel. Nem templomban. 5 gyermekünk van ( no meg plusz egy ajándék, aki nem kellett a szüleinek) és nincsenek megkeresztelve. Erre nem vagyok büske, de oka van. Azt hiszem hívő emberek vagyunk, de nem olyan igaziak, csak olyanok, akik azt hiszem a földalá sülyednének Isten szine elött, mert volna okunk rá. Persze emberként beleférünk a jó emberek körébe, de ez csak az emberi szféra.
Amikor házaságot kötötünk azt mondtuk, hogy nemvagyunk annyira biztosak a dolgunkban, hogy erre Isten elött esküdt is tegyünk, mert ha nem igyekszünk mindenekfelett, akkor hazudtunk annak, aki átlátot rajtunk mindig is.
Mostanában szokta mondoatni a férjem, hogy házasodjunk össze templombanis, mert most már ugy érzi, hogy igazat mond Istennek akkor, ha azt igéri, hogy vigyáz a házaság egységére. Most jutotunk el odáig, hogy azt mondjuk, hogy hisszük, hogy a házaság is szentség.
A kerezstelöre hasonló okoból nem került sor. Azt igérhetjük csak, hogy igyekszünk igazán emberséges jó embereket nevelni, de azt nem, hogy Istenben gyökerező keresztéy emberré tudjuk őket nevelni, mert hát magunkra sem tudnk vigyázni.
Tulajdnképpen négy gyermekünknél ez nem is okoz különösebb lelkifurdalást nekem. Olya gyermekek, mint minden más gyermek. Aranyosak, kedvesek, néha rosszak, s van hogy nem is törekszenek a jóra, mert jól esik rossznak lenni.... Nem igazán foglalkoznak Isten dolgaival, mint a legtöbb gyermek.
Van viszont egy 8 éves fiacském, aki más, aki hisz, aki szeretné, ha megkeresztelnénk. Ő olyan furcsa kisember. Amióta beszélni tud, beszél a hitéről. Neki olyan természetesen Istentől származok a dolgok, nincs benne kételkedés. Amikor meghaltak közeli családtagjaink, Ő nem keseget, mert mint mondta a válasz Istennél van, s akkor ez bizonyára igy jó. Bátyám halála után az akkor még ovis csak annyit mondot nekünk, hogy a boldogsághoz 3 dolog kell: gyönyörködni Istenben, emlékezni azokra kiket szerettünk, s szeretni azokat, akikkel együt lehetünk.
Amikor velem jön haza a suliból, akkor be kell vele menni a katolikus templomba és olyankor vagy félórán át térdepel és imádkozik. Néha mondja, hogy el kéne hozni a társait is, mivelaz imádság megtisztit a rosszaságtól. Tavasszal mondta, hogy jó volna megkeresztekedni, mert akkor bizonyára bölcsebb volna az Isten dolgaiban is. ( éves csak, s olyan szinte abnormálisan komolyok mindenben, hogy lelkiismeretfurdalásom van néha miatta, mert nem tudom lehetek e rossz keresztény akkor, ha ebben gátolom őt abban, hogy ha nem is a nagy szentek szintjén, de szenté váljon.
Ezt persze nem oly egyszerü elmagyarázni...
csabi azt szokta mondani, hogy az Istennek célja van mindenki életével, s nekünk az a dolgunk s taláén az a legnehezebb, hogy megismerjük ezt a célt, mivel erre a választ csak Isten tudja, ezért kötelességünk figyelni rá. Csabi hisz abban, hogy Isten tőle komoly dolgot vár el, amiért például nagyon jól kell tanulnia. Talán misszios lesz, vagy orvs, környezetvédő feltaláló, és Isten hirnöke, aki aznek az a dolga, hogy az emberekkel megértesse isten akaratát.
Csabi ilyen, s ezzel a hittel nem tudok mit kezdeni, mert egyfelöl kicsike még és gyerekes, másfelöl nálunk is felnötebb. S tényleg em tudom, hogy megkereszteltessem-e vagy sem, mert én nem no meg a férjem sem olyan jó, hogy tudjuk őt Isten felé vezetni, s ő még kicsi, s lehet, hogy felnöttként nem is igy fog gondolkozni, s csak gyermekkori hobortnak fogja tartani Isten hitét.
Nem tudom, csak azt, hogy látok egy kis térdeplö törpét, aki olyan sokáig tud összetetkezekkel imádkozni valamiért, aki Istenben gyönyörködik, akit a halál sem riaszt. Isten tudja csak, hogy miket mond ott magában. Még azt sem tudom, hogy normális dolog-e ez egy ekkora kölöknél, aki nem is kapott igazi keresztény nevelést. S legföképpen azt nem tudom, hogy Isten elött nem én válok még bünösebbé akkor, ha nem fordulok igazán a keresztény hit felé,akkor amikor rá bizott valakit, aki semmiképp nem érdemlek meg, akit semmiképp nem akadályozhatok meg a magamhitetlenségével az Isten felé vezető uton. A férjem szokta mondani, hogy a gyermekeket kölcsönkaptuk Istentől s velük majd el kell számolnunk egyszer, de hogyan mikor magunkkal sem tudunk igazán. Hisz oké jó emberek vagyunk befogadtunk kivert gyermeket, de ettől még lehetünk önteltek, kételkedök, bünösök, ettől még nem olvassuk a Bibliát és nincs bennnünk igazi mélyről jövö bünbánat ( legfeljebb büntudat) ettől mi még tényleg nem vagyunk méltók, hogy Isten ügyet vessen ránk.
Hosszu voltam, s ezért bocs, ha kicsit körülményes, akkor azért is, de ez tényleg idönként mardoss és mivel szeretnénk öszinték lenni magunkkal s az égiekkel szemben is igazán nem tudom, hoy mikor tesszük a jót, s legföképpen azt, amit az Isten akar. Mert végül is neki köszönhetjük Csabit is és neki tarozunk elszámolással azért is, amit nekünk meg kellett volna tennünk, de nem tettük meg egész egyzserüen azért, mert nem ahjlunk meg Isten elött, mert nem érezzük át igazán bünös voltunkat, mert könnyebbnek tünik Istenfélő embernek lenni, mint Istenthivő keresztény embernek lenni, lemondva önönmagunkról (talán a kelleténél jobban szeretjük magunkat...)
Mi a kisfiunkat szeretnénk megkeresztelni. Illetve valójában anyósom sietteti, aki hívő református. Én nem vagyok megkeresztelve, és a leendő keresztanya sincs. Megkeresztelik ilyen körülmények között a babát?
Nem akartalak megbántani, biztosan nagyon szép szertartás volt, csak azt írtad, kérés esetén Magyarországon is menne. Gondoltam, érdemes jelezni az infrastrukturális problémákat.
A keresztelőmedencébe felnőttek is beleférnek? Akkor ugyanis az V-VIII. sz. gyakorlatának tényleg megfelel a dolog. Akkoriban a nagy bazilikák mellé keresztelőkápolnákat építettek, ahol a középpontban a keresztelőmedence volt. Ma ezek a kápolnák közönséges kápolnaként funkcionálnak, víz nélkül, egyik legszebb miseélményem, amikor Rómában a Lateráni Bazilika melletti keresztelőkápolna keresztelőmedencéjében fölállított oltárnál miséztem. Keresztelni még nagyobb élmény lett volna...
A keresztelömedencében volt a keresztelés és a babák mind 1 év alattiak voltak.Itt sem csak igy kersztelnen hanem ha akarod csak a fejet öntik le szentelt vízzel.
Ami meg a dolog "ösiességét" illeti más szóval tényleg nem tudom leírni azt amit ott éreztem.
Az biztos hogy sok függ a paptól és a közösségtöl is.
Ebbe aközösségbe ahova most járunk az egész természetesnek tünt nem pedig mesterkéltnek vagy szinháziasnak.
De itt sok mindenhez másképp állnak az emberek , más ország más szokások.
A.
Hát, ezt azért nem állítom :-) Mármint katolikus papként.
Infrastruktúra kell hozzá: egy akkora keresztelőkút, ahová belefér a gyermek.
Ami a dolog ősiségét illeti, azért az igazán autentikus az lenne, ha kimentetek volna a folyópartra: Jordán, Keresztelő Szent János, első keresztények... Egyébként a szertartáskönyv kivételképpen megengedi az ilyen keresztelést, más kérdés, hogy mai folyóba jóérzésű pap nem merít alá csecsemőt, és persze az újabb kori tradícióba ez nem is fér bele, így kérni sem szokták. Azért baráti házaspárnak, akiket jól ismerek a templomból, megtenném, ha ilyen ötletük támadna, és tudnának mutatni elfogadható távolságban elfogadható vízminőségű folyót.
