Nyíri Pál: Rendpártiság itt és ott
Az Egyesült Államokat mindig is az egyéni szabadságjogok és a
tolerancia, illetve a nyilvános vallásgyakorlás és a nacionalizmus
sajátos kettössége jellemezte. A szeptember 11-ei New York-i és
washingtoni támadások után a toleráns felszín alól egyelöre növekvö
mértékben kilátszik Amerika fundamentalista "énje". A spontán
zászlókitüzések, a U. S. A.!-t kántáló felvonulók, a mindenütt - még
pornográf weboldalakon is! - megjelenö imádságok Amerikáért sokszor
idegenek a szekuláris-liberális európai értelmiségnek.
Nem valószínü ugyanakkor, hogy hosszú távú rendpárti visszarendezödés
indult volna meg Amerikában. A külföldiek örizetbe vételét és a
polgárok titkosszolgálati megfigyelését megkönnyítö, a repülöterek
biztonságának megerösítését célzó törvénytervezetekhez hasonlók az
Öböl-háború és az oklahomai terrortámadás után is fölmerültek, és
többségükben nem szigorúbbak az európai országokban érvényben levö
törvényeknél. Bush egyébként többször elítélte a muzulmánok elleni,
most elszaporodott támadásokat, söt egy mecsetbe látogatva
kijelentette: "Az iszlám béke." Nyugat-európai politikai körökben
azonban máris nyugtalanságot váltott ki az amerikai rendpárti-
nacionalista hullám. A francia elnök Washingtonban látványosan
elutasította, hogy háborúsnak nevezze a helyzetet, Németország
elnöke, kancellárja és külügyminisztere pedig nemcsak az ott élö
muzulmánok elleni támadásoktól óvott, hanem arra is figyelmeztetett,
hogy ez nem a "kultúrák háborúja". A gyanús külföldiekkel szembeni
intézkedéseket már a kongresszus is visszautasította, mondván,
Amerika nem követheti el még egyszer azt az igazságtalanságot, ami a
második világháború alatt internált japán származású amerikai
polgárokat érte.
Az eddigi amerikai kardcsörtetésre adott magyar reakció tanulságosan
különbözik ettöl. Az Orbán-kormány píártevékenysége, retorikája és
szimbólumrendszere eddig is elöszeretettel követte az amerikai elnöki
rendszer mintáját, az annak hatalmát Amerikában ellensúlyozó
intézmények és közbeszéd egyidejü visszaszorításával. A zászlólengetö
rituálék magyar meghonosítói felismerték, hogy válsághelyzetben a
szokásosnál több választópolgárnak imponálhat a keménykezü kormány,
ezért a "minket nem fenyeget veszély" szüntelen ismételgetése közben
mesterségesen felerösítik a krízisérzetet, és Magyarországot a NATO -
a kereszténység - védöbástyájának jól ismert szerepében tüntetik föl.
A támadások estéjén tehát a kormányfö egyenes adásban közvetített
beszédben szólt a "szabad világ" elleni támadásról (ezt a
hidegháborús kifejezést az amerikai elnök sem használja soha), majd
megnyugtatta a nemzetet, hogy nincs mitöl félnie. Egyidejüleg
kiüríttette a repülöteret, és rendörökkel tömte tele az utcákat,
akik - külföldi ismeröseim elmondása szerint - elsösorban a más színü
idegenekre szálltak rá. Saját tapasztalatom és egy gyors körkérdés
szerint sem London, sem Berlin, sem Zürich repülöterein nem lehetett
észrevenni, hogy történt valami, csak a nyilván fontosabb célpont
Budapesten kellett az utasoknak három órát várakozni a reptér épülete
elött. Az utóbbi években megszokott módon a hatalom szóhasználatát
gyorsan magáévá tevö fövonalbeli média rájátszik a bünbakkeresésre.
Az egyik legnézettebb esti hírmüsor vezetöje ezt a kérdést intézte
meghívott "szakértöjéhez": "Veszélyes az iszlám?" A
szakértö: "Véleményem szerint nagyon veszélyes." Gyulay Endre
körlevele után miért nem kérdezett meg egy szakértöt, hogy veszélyes-
e a kereszténység?
Szeptember 22-én a debreceni menekülttábor nem afgán nemzetiségü
lakóit, köztük elismert menekülteket minden elözmény nélkül más
táborokba szállították. Gyerekekröl van szó, akik iskolába jártak,
felnöttekröl, akik a táborban vagy a városban dolgoztak, családokról,
amelyek számtalan szállal kötödtek a helyhez, ahol éltek, és -
legalábbis papíron - a magyar állam védelmét élvezték. Szeptember
utolsó hetében a táborban kutyás rendörök és kommandósok vigyázták a
körletet, azon a hétfön és kedden a táborlakók csak napi egyszeri
étkezést kaptak, miközben a kijárási tilalom miatt nem vásárolhattak
maguknak élelmet.
Nem kell különösen liberálisnak lenni ahhoz, hogy szöget üssön az
ember fejébe: hogyan lehetséges, hogy a "szabad világ" ellenségének
kikiáltott afgán rezsim elöl menekülöket bünözöknek tekintjük? És ha
a jogállamiság normáit ilyen egyszerüen felfüggeszthetjük, a "szabad
világnak" vajon miféle értékeit védjük is a terroristáktól?
Az uralkodó magyarországi közbeszéd másképpen nem szolidáris
Amerikával, mint a nyugat-európai. A magyar közéletben tapasztalható
Amerika-ellenesség ugyanis, a nyugat-európai Amerika-ellenesség nagy
részével ellentétben, a nacionalista motivációjú szélsöjobbról, és
nem az antinacionalista-emberjogi motivációjú baloldalról jön. Az
utóbbi logika gyászolja a terror áldozatait, de elítéli a
bünbakkeresést. Az elöbbi titkon örül annak, hogy az arrogáns
Amerikát megleckéztették, de természetesnek tartja az ellenségképet.
Félö, hogy ha az amerikai rendpártiság átmenetinek bizonyul is, a
magyar hivatalos idegenellenesség újabb lépcsöfokáról egyhamar nem
lesz visszalépés.
(A szerzö kultúrantropológus, az Oxfordi Egyetem tudományos
fömunkatársa)