Keresés

Idemásolok egy topiknyitást, három kampányarccal: Halmai, a Nyomtatott Hetihetes és a topiknyitó.

"

Luvasutas válasz | megnéz 2007.08.31 08:01:13 © (topiknyitó)

Halmai Gábor alkotmányjogász ( korábban Sólyom lászló alkotmánybiró tanácsadója volt) nyilt levélben fordult Sólyom László Köztársasági elnökhöz . A levél az ÉS-ben jelent meg! Halmai az ALKOTMÁNYBÓL vezeti le, hogy Sólyomnak személyesen kötelessége lépni gárda ügyben !

"

HALMAI GÁBOR:

A köz érdeke és az ügynökminiszterek titka

Mielőtt hozzászólnék a vitához, vajon alkotmányosan igazolható-e az ún. Mécs-bizottság jelentésének, vele együtt az érintettnek talált kormánytagok nevének nyilvánosságra hozatala, két dolgot szeretnék előrebocsátani. Az egyik, hogy jogi szempontból teljesen indokolatlannak tartottam magának a vizsgálóbizottságnak a létrehozását az előtt, hogy a parlament elfogadta volna a kormány által már benyújtott törvényjavaslatot A közéleti szerepet betöltő személyek állambiztonsági múltjának nyilvánosságra hozataláról. (A törvény elfogadását követően pedig már okafogyottá vált volna ez a bizottság.) Sőt meggyőződésem, hogy ennek a törvénynek sincs jogi indokoltsága, hiszen az állampolgárok információs önrendelkezési, de még a közérdekű adatok megismeréséhez fűződő jogát is kielégítené a másik tervezett törvény, ami Az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának létrehozása címen várja az országgyűlési tárgyalást. Hiszen ha hozzáférhetővé válnak az állambiztonsági iratok, akkor mindenkiről minden megtudható lesz, beleértve a rendszerváltás után kormányzati politikai szerepet betöltő személyek ügynökmúltját is. Ez az írás tehát nem kívánja értékelni azokat, a múlt feldolgozása szempontjából felesleges, kizárólag politikai célokat szolgáló megfontolásokat, amelyek megszülték a listázási törvényjavaslatot, és még az előtt az ügynökminiszterek listáját összeállító bizottságot. (És akkor nem is szóltam azokról a meggyőző szakmai ellenérvekről a vizsgálat eredményének megbízhatóságát illetően, amelyeket Kenedi János sorakoztatott Mécs Imréhez írott levelében - Ahol nincs szak, szakértőt se keress, ÉS, július 26.)

Ezúttal tehát csak a bizottság alkotmányos legitimitásáról lesz szó. Mert ugye azt leszögezhetjük, hogy ami jogilag indokolatlan, az nem bizonyos, hogy alkotmánysértő is egyszersmind. Ha a múlttal való szembenézés szempontjából nem tartjuk előremutatónak a rendszerváltás utáni kormányok tagjai állambiztonsági tevékenységének nyilvánosságra hozatalát, abból még nem következik, hogy az érintetteknek alkotmányos joga lenne titkaik megőrzésére.

Hiányzó törvényi felhatalmazás?

Az Országgyűlés adatvédelmi biztosának ajánlása, az ellenzéki politikusok és néhány közíró (vö. például Kolláth György: Zoknit húznak a polipra, ÉS, aug. 9.) egybehangzó érvelése szerint a Mécs-bizottság létrehozásával és működésével kapcsolatos legkomolyabb alkotmányossági aggály, hogy a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény 3. §-ának (1) bekezdése értelmében személyes adat - mint amilyen az egykori ügynökminiszterek neve - csak az érintett hozzájárulásával vagy törvény felhatalmazásával kezelhető, márpedig ebben az esetben hozzájárulás nincs, a bizottságot pedig csak egy országgyűlési határozat jogosította fel az adatok kezelésnek minősülő bekérésére, majd ellenőrzésük utáni nyilvánosságra hozatalára. Ha a bizottság kizárólag a jogszabálynak sem minősülő határozat alapján kezelne személyes adatokat, akkor az nem egyszerűen törvénysértő lenne, de még a jogosulatlan adatkezelés büntetőjogi tényállását is megvalósítaná. A továbbiakban azt igyekszem igazolni, hogy igenis létezik törvényi, sőt alkotmányos alapja a bizottság adatkezelésének.

Ami az alkotmányt illeti, azt az adatvédelmi biztos ajánlása sem tagadja, hogy az alaptörvény 21. §-ának (3) bekezdése mindenkit (!) arra kötelez, hogy az országgyűlési bizottságok által kért adatokat bocsássa rendelkezésre. Az ombudsman szerint azonban ezt a szabályt nem lehet úgy értelmezni, hogy az prioritást élvezzen más, ugyancsak az alkotmányban lefektetett rendelkezésekkel, mindenekelőtt nyilván a személyes adatok védelméről szóló 59. §-sal szemben. Az ombudsmani ajánlás e két, egymással ellentétes alkotmányos passzus kollíziójának feloldására azt kéri az Országgyűléstől, hogy kezdeményezze az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezését. (Nem világos, hogy ha már a biztos ellentétesnek ítéli a két rendelkezést egymással, akkor miért nem alkotmánymódosítást javasol, ha pedig alkotmányértelmezéssel megoldhatónak tartja a problémát, azt miért nem ő kezdeményezi, hiszen van hozzá jogosultsága.) Csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy a két alkotmányos szabály ellentétes egymással. Sokkal ésszerűbb azt gondolni, hogy míg az alaptörvény 59. §-ával az alkotmányozó szükségesnek tartotta általánosságban védeni a személyes adatokat, ugyanakkor az országgyűlési bizottságokat mégis fel kívánta hatalmazni személyes adatok kezelésére. Lehet, hogy ez a felhatalmazás túlságosan szélesre sikeredett, és alkalmat adha viszszaélésekre, de amíg az alkotmányban nem korlátozzák a bizottságoknak ezt a jogkörét, vagy legalább fel nem hatalmazzák a törvényhozót, hogy ezt - mondjuk az adatvédelmi törvényben - tegye meg, addig abból kell kiindulnunk, hogy ez volt az alkotmányozó akarata. (Egyébként az adatvédelmi biztos ajánlásában elődje egyik 2001-es ajánlásából idézett részt éppen az előző kormányzat által felállított, az országgyűlési képviselők vagyoni helyzetét vizsgáló bizottság akkori kormánypárti többsége ilyen visszaélésszerű adatkezelésének veszélyeire hívja fel a figyelmet.) Különben az alkotmányozónak ezt a széles körű felhatalmazási szándékát tükrözi az Országgyűlés házszabályának 34. §. (1) bekezdésében található az a rendelkezés is, mely szerint a parlament bármely kérdés megvizsgálására vizsgálóbizottságot küldhet ki, valamint 78/A. §-a is, mely a bizottságokat zárt ülésen kifejezetten feljogosítja személyes adatok kezelésére.

Vagyis valójában az alkotmánynak a bizottságok adatkezelését szabályozó passzusa speciális az általános adatvédelmi rendelkezéshez képest, így - a "speciális szabály mindig lerontja az általánost" jogelve alapján - vita esetén azt kell alkalmazni. A Mécs-bizottság adatkezelését tehát a Magyar Köztársaság legmagasabb jogforrásának, az alkotmánynak a felhatalmazása legitimálja. Ugyanakkor ez az alkotmányos rendelkezés nem jogosítja fel a bizottságot az adatok nyilvánosságra hozatalára. Ehhez más alapot kell keresni. Ilyen van is: maga az adatvédelmi törvény.

Érdekes módon az országgyűlési biztos, aki közkeletű rövid elnevezése ellenére nemcsak az adatvédelem, hanem a közérdekű adatok nyilvánosságának, vagyis az információszabadságnak is ombudsmanja, ajánlásának megfogalmazása során elmulasztotta vizsgálni a feladatkörét körülíró törvénynek a közérdekű adatok nyilvánosságára vonatkozó rendelkezéseit. Pedig ha megteszi, elgondolkodhatott volna a 19. § rendelkezésein. Ezek ugyanis az állami vagy önkormányzati feladatot, valamint jogszabályban meghatározott egyéb közfeladatot ellátó szervek és személyek kötelezettségévé teszik a közvélemény pontos és gyors tájékoztatását a feladatkörükbe tartozó ügyekben, a tevékenységükkel kapcsolatos legfontosabb adatok rendszeres közzé- vagy más módon hozzáférhetővé tételét. A törvényhely külön is szól arról, hogy e szervek hatáskörében eljáró személyek neve és beosztása bárki számára hozzáférhető, nyilvános adat. A közérdekű adatok e főszabály szerinti nyilvánossága alól persze kivételt jelentenek azok az adatok, így a nevek és beosztások is, amelyeket a törvény értelmében állami vagy szolgálati titkokká nyilvánítottak. A törvény még külön is hangsúlyozza, hogy az állami vagy egyéb közfeladatot ellátó szervek hatáskörében eljáró személyek személyes adatai nem korlátozhatják a közérdekű adatok nyilvánosságát. A kérdés most már csak az, vajon ezek a rendelkezések nem vonatkoznak-e az állambiztonsági szolgálatok munkatársainak nevére és beosztására. Mert ha igen, akkor maga az adatvédelmi törvény az a törvény, amely lehetővé teszi a bizottság számára az adatkezelést.

Persze nem állítom, hogy a magam törvényértelmezése ne vetne fel további megoldandó problémákat, pusztán abban vagyok biztos, hogy a 19. § vizsgálata nélkül nem adható válasz a feltett kérdésre. A tisztázandó kérdések közé tartozik, hogy vajon visszamenőlegesen alkalmazható-e az 1992-ben született adatvédelmi törvény a rendszerváltás előtti szolgálatok már nem aktív tagjaira mint egykori állami szervek hatáskörében egykor eljárt személyekre. De ha ez a kérdés nem merül fel más állami szervek, mondjuk a Pénzügyminisztériumnak a Medgyessy-bizottság által meghallgatott korábbi alkalmazottai tekintetében, akkor az igazi különbség csak annyi, hogy az állambiztonsági emberek nevét nyilván általában államtitokká nyilvánítottak. Csakhogy kérdés, indokolt-e még ma is fenntartani ezt a minősítést olyanok esetében, akik már évtizedek óta nem végeznek titkos munkát. Egyébként - mint éppen Medgyessy ügyében látható volt - a slendriánság eredményeként a dokumentumok egyáltalán nem biztos, hogy államtitkot képeztek, vagy máig megtartották ezt a minősítést. Amelyek igen, ott a Mécs-bizottságnak értelemszerűen a nyilvánosságra hozatalt megelőzően kérnie kell a mostani titokgazdát az államtitok felszabadítására, de utána ennek már nincs akadálya.

Hogy egy másik példával érzékeltessem érvelésem lényegét, emlékeztetnék arra az e hasábokon is közölt levélváltásra (Egy megtagadott vizsgálat története, ÉS, július 5.), amely a Nyilvánosság Klub ügyvivői testülete és Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos között folyt ez év elejétől arról, hogy indokolt-e kivizsgálni a Magyar Rádió vezetőinek azt az eljárását, amelyben a munkatársakat felszólították átvilágításuk eredményének bemutatására, vagyis egy olyan adatkezelésre, amire semmilyen törvény nem hatalmazta fel őket. Az ombudsman faximilében közölt levelén olvasható volt hivatala ügyintézőjének (helyesebben ügy nem intézőjének, mert hiszen a hivatal nem látta indokoltnak a vizsgálatot) neve. Péterfalvi Attila nem tiltakozott munkatársa nevének nyilvánosságra hozatala mint jogellenes személyes adatkezelés ellen, mert pontosan tudja, hogy ő is és kollégái is állami szerv megbízottaiként járnak el, így nevük nyilvános adat. Persze az ő esetünkben a titkosítás sem merül fel, de ez nem az adatkezelés általános megengedhetőségének kérdése.

Visszamenőleges jogalkotás?

A bizottság kritikusainak másik fontos érve, hogy az országgyűlési határozat tulajdonképpen visszaható hatályú, és mint ilyen, sérti a jogállamiság, azon belül is a jogbiztonság (előreláthatóság, kiszámíthatóság) alkotmányban foglalt elvét. A visszaható hatály tilalmának szabálya valóban a liberális, demokratikus állam egyik alapvető, klasszikus elve. Egyik büntetőjogi jelentése, hogy az állam büntetőhatalma gyakorlásának feltételeit előre rögzíteni kell, és tilos egy, az elkövetéskor még nem tiltott cselekményt utóbb bűncselekménnyé nyilvánítani, és az elkövetőt ez alapján felelősségre vonni (nullum crimen sine lege), illetve utóbb bevezetett büntetési formát alkalmazni (nulla poena sine lege). (Az Alkotmánybíróság ezen elvekre hivatkozva nyilvánította alkotmányellenesnek 1992-ben az ún. Zétényi-Takács-féle elévülési törvényt.) Nem igényel hosszabb elemzést, hogy ebben az esetben a visszaható hatálynak ez az értelme nem jöhet számításba, hiszen az állambiztonsági tevékenység eredetileg sem volt bűncselekmény, és most sem kívánja azzá változtatni senki, a nevek nyilvánosságra hozatala pedig nem büntetőjogi szankció. Jogalkotási szempontból azt jelenti a visszaható hatály tilalma, hogy a jogszabály kihirdetését megelőző időre nem állapíthat meg kötelezettséget, és nem nyilváníthat valamely magatartást jogellenessé. Ezt a követelményt rögzíti a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény 12. §-ának (2) bekezdése is, melyre az adatvédelmi biztosi ajánlás is hivatkozik. Csakhogy azt is könnyű belátni, hogy a nevek publikálása nem jelent semmiféle kötelezettséget az érintettek számára, és az egykori állambiztonsági tevékenységet nem minősíti jogellenessé.

Az ombudsmani ajánlás érvelése szerint különösen azzal valósul meg a visszaható hatály, hogy a határozat alapján olyan személyekre is kiterjed a vizsgálat, "akikre nézve korábban törvény nem vonatkozott, illetve akiknek az időközben megalkotott törvény megadta a visszavonulás lehetőségét". "A nyilvánosságra hozatal szankciója - érvel a biztos - tehát olyanokat is sújthat, akik a tisztség elvállalásakor nem rendelkeztek mérlegelési jogkörrel." Valóban, az 1994-es átvilágítási törvény felkínálta a lehetőséget a minisztereknek is, hogy ha lemondanak tisztségükről, III/III-as ügynök voltuk nem kerül nyilvánosságra. Jelentett-e azonban ez a szabály jogi ígéretet arra nézve, hogy múltjuknak ez a része egyszer s mindenkorra titokban marad? Nem beszélve most arról, hogy a jelenlegi vizsgálat nem kizárólag a III/III-as múltra terjed ki, tehet-e az állam érvényes ígéretet arra, hogy örökre elhallgatja alkalmazottainak, megbízottjainak nevét, bármennyire indokolná is a közérdek azon nyilvánosságra hozatalát? Vagy az állami tisztviselők, állami megbízást teljesítők oldaláról nézve: létezik-e bármilyen joguk nevük titokban tartására? Azt el kell ismerni, hogy azokkal szemben, akik - élve az átvilágítási törvény kínálta menekülési lehetőséggel - lemondtak posztjukról, most nem barátságos lépés III/III-as érintettségük tényét mégis kiteregetni, de még nekik sincs joguk az ellenkezőjére. Hiszen ha elfogadjuk, hogy állami megbízottakról van szó, akkor a nevük és beosztásuk a törvény értelmében nyilvános adat. Egyébként meggyőződésem, hogy - ha az államtitok nem akadályozta - Medgyessy Péter nevének nyilvánosságra hozatalához sem volt szükség beleegyezésére, hisz ő is állami megbízottként volt a III/II. csoportfőnökség szt-tisztje.

Alkotmányellenes diszkrimináció?

Az adatvédelmi biztos alkotmányossági aggályai közé tartozik az is, hogy a határozat - a kormányzati politikai szerepet betöltő személyek közül - a mostani vizsgálat céljára alkotmányos indok nélkül emeli ki a rendszerváltás utáni kormányok tagjait, és ezzel alkotmányellenes megkülönböztetést valósít meg. Az ombudsman hivatkozik az Alkotmánybíróságnak az átvilágítási törvény alkotmányossági vizsgálata kapcsán hozott első döntésére, a 60/1994. (XII. 24.) Ab-határozatra, amely a lusztráció személyi körének meghatározása során az egyenlőségi követelmény érvényesítésére hívta fel a figyelmet.

Való igaz, az Alkotmánybíróság határozatában alkotmányellenesnek minősítette a törvénynek azt a rendelkezését, amely előírta a magántulajdonban lévő, harmincezres példányszámot meghaladó napi- és hetilapok vezető munkatársainak átvilágítását, mondván, hogy a törvényhozó az írott sajtó munkatársainak kiválasztásával és ugyanakkor az ugyanilyen hatású elektronikus kereskedelmi média újságíróinak kihagyásával alkotmányellenes megkülönböztetést alkalmazott. Az alkotmánybírák a diszkrimináció kiküszöbölésének módját a törvényhozó belátására bízták: vagy mind az írott, mind az elektronikus magántulajdonú sajtó átvilágítását előírja, vagy egyikét sem. (A parlament 1996-ban az utóbbi megoldást választotta, ezért nem szerepeltek a 2000-ben végrehajtott módosításig "maszek" médiumok újságírói az átvilágítottak körében.) Ugyanakkor az Alkotmánybíróság az egyenlő bánásmód kötelezettségét nemcsak az írott és az elektronikus sajtó munkatársai, hanem a közvéleményt hivatásbeli feladatként alakítók vonatkozásában is alkotmányos követelményként írta elő, ugyancsak a törvényhozóra bízva a diszkrimináció kiküszöbölésének módozatát. Vagyis ha a törvényhozó úgy dönt, hogy átvilágíttatja a sajtómunkásokat mint a közvélemény alakítóit, akkor nem hagyhatja ki a politikai pártok, az egyházi testületek, az országos köztestületek és a szakszervezetek vezetőit sem, akik legalább annyira szerepet játszanak a politikai közvélemény formálásában. (Az 1996-os törvénymódosítás során a törvényhozó ebben az esetben is azt a megoldást választotta, hogy a közszolgálati médiumok felső vezetőinek kivételével inkább nem vette fel az átvilágítandók körébe az újságírókat, és így elkerülte a párt-, egyházi és szakszervezeti vezetők múltjának vizsgálatát is.)

Ezzel szemben a 2000. évi módosítás kiterjesztette az átvilágítást a kereskedelmi rádiók és televíziók, valamint az országos, regionális, megyei és helyi terjesztésű közéleti lapok, továbbá az országosan elérhető magyar honosságú internetes hírszolgáltatók azon szerkesztőire, akik a politikai közvélemény alakítására közvetve vagy közvetlenül befolyást gyakorolnak. Ezenkívül az Alkotmánybíróság által az egyenlőségi követelmény érvényesülése érdekében említett politikai közvélemény-formálók közül még felkerültek az átvilágítandók listájára az állami költségvetési támogatásra jogosult pártok megyei és országos elnökségének tagjai vagy annak megfelelő vezető testületi tisztségviselők. Ugyanakkor a 2000-es módosítás után sem terjedt ki az ellenőrzés a szakszervezetek vezetőire, az egyházak véleményformáló testületeinek tagjaira vagy azokra, akiket az Alkotmánybíróság nem nevesített ugyan, de akik a sajtómunkásokhoz hasonlóan fontos szerepet játszanak a közvélemény alakításában, mint például a közvélemény-kutató intézetek munkatársai, egyéb társadalomkutatók, jeles írók, színészek, humoristák, sportolók és egyéb közszereplők.

Vagyis úgy tűnik, hogy az Alkotmánybíróság az általa megfogalmazott egyenlőségi követelmény megvalósítását nem egyetlen jogszabálytól várta. Ennek legnyilvánvalóbb kifejezése volt a 23/1999. (VI. 30.) Ab-határozat, amelyben az alkotmánybírák a törvényhozó diszkréciója körébe tartozó politikai döntésnek minősítették, hogy éppen kikre terjesztik ki (például a bírákra, ügyészekre), illetve kikre nem (például az ügyvédekre, közjegyzőkre) az átvilágítást. (Egyébként ugyanezt a követelményt érvényesítették az alkotmányőrök a kárpótlási folyamat kapcsán is, mondván nem alkotmányos előírás, hogy mindenfajta kárpótlást egyszerre, egyetlen törvényben kell rendezni.) Ennek alapján nem tűnik megalapozottnak az Alkotmánybíróságra hivatkozni a mostani vizsgálatok egyenlőtlensége miatt, hiszen köztudott, hogy a törvényhozó előtt fekszik az a törvényjavaslat, amely a közéleti szerepet betöltők lényegesen szélesebb köre állambiztonsági múltjának nyilvánosságra hozatalát célozza. Ezért nem alkotmányossági kérdés, ha egy részük esetében - nyilván politikai megfontolásból - a vizsgálat előbb megtörténik. (Ahogy már említettem, magam jogilag nem tartom indokoltnak ezt a sietséget, sőt a listázást általában sem, de most nem ez a vita tárgya.)

Az sem komolyan vehető aggály, hogy az országgyűlési határozat nemcsak lényegesen szélesebb személyi kört kíván ellenőrzés alá vonni, mint az eddigi átvilágítási törvények tették, hanem az állambiztonságnak valamennyi területén tevékenykedőket, és az ellenőrzöttek érintettségének szigorúbb feltételeket is szab, hiszen ezúttal az aláírás, a jelentésadás és a javadalmazás külön-külön is számít. Az viszont valóban megengedhetetlen, hogy a hálózati nyilvántartásban való, akár tudtán kívüli puszta szereplés is érintettséget jelentsen.

Komolytalansága, sőt elfogult volta miatt nem érdemel különösebb elemzést az adatvédelmi biztosnak azon érve, mely szerint a határozat egyes pontjaiban meghatározott személyi kör egymásnak ellentmond, és így nem határozható meg egyértelműen a vizsgálandó személyi kör, és a bizottság által kezelendő személyes adatok köre sem. Az ombudsman arra hivatkozik, hogy a határozat két esetben az 1990. május 2-a után megalakult kormányok tagjairól beszél, egyszer viszont - nyilvánvalóan tévedésből - a május 2-a után kormányzati szerepet vállalókról. Kétségtelen, hogy az utóbbi megfogalmazás alapján a Németh-kormány akkor még hivatalban volt miniszterei is ellenőrzendők lennének, de ez az ombudsmanon kívül senkinek nem jutott eszébe. Abban is igaza van a biztosnak, hogy nem érthető, miért éppen 1945. január 1-jén kezdődik az állambiztonsági tevékenység szempontjából vizsgálandó időszak, de ebből a pontatlanságból alkotmányossági aggályt fabrikálni talán több mint szőrszálhasogatás.

Személyes vagy közérdekű adat?

Az országgyűlési határozatot és a Mécs-bizottság működését ért kritikák legkomolyabb ellentmondása, hogy miközben gyakran hivatkoznak az Alkotmánybíróság által az átvilágítás kapcsán megfogalmazott alkotmányossági követelményekre, nem tudnak mit kezdeni a testület következő megállapításával, amely legitimálja az ügynökök személyes adatainak nyilvánosságra hozatalát: "Az Alkotmánybíróság megállapítja: a jogállamban közhatalmat gyakorló vagy a politikai közéletben részt vevő személyek - köztük azok, akik a politikai közvéleményt feladatszerűen befolyásolják - arra vonatkozó adatai, hogy korábban a jogállamisággal ellentétes tevékenységet folytattak, vagy olyan szerv tagjai voltak, amely korábban a jogállamisággal ellentétes tevékenységet folytatott, az alkotmány 61. §-a szerinti közérdekű adatok." (Itt most mellékesnek tűnik, hogy az Alkotmánybíróság - szerintem megengedhetetlenül - nyíltan elutasította a hatályos adatvédelmi törvény fogalomrendszerét, amelynek értelmében egy személyes adat sohasem lehet közérdekű is egyidejűleg. Úgyhogy véleményem szerint a szöveg törvénykonform olvasata értelmében ezek a személyes adatok nyilvánosak, még ha nem is közérdekűek.)

A jelenlegi vita szempontjából tehát megállapíthatjuk, hogy az alkotmánybírák felfogásában a rendszerváltás után kormányzati politikai szerepet betöltő személyeknek az előző politikai rendszerben végzett állambiztonsági tevékenységével kapcsolatos személyes adatai védelménél erősebb az a közérdek, amely az adatok nyilvánosságra hozatala mellett szól. És ez teszi az ügynökminiszterek nevének óvását a nyilvánosságra hozataltól alkotmányosan indokolatlanná, a hozzáférés biztosítását pedig alkotmányossá, még akkor is, ha ehhez bármiféle listázás szükségtelen.

Hol, mikor?

Egyúttal fogadja öszinte elismerésünket a Mécs elvtárs bizottságát igazoló független alkotmányjogászi szakértői véleményért!

HALMAI GÁBOR:
Zsugorodó nyilvánosság
A magyarországi rendszerváltás egyik legfontosabbnak mondott célkitûzése volt a demokratikus politikai nyilvánosság létrehozása. Nem véletlen, hogy az 1989 júniusától szeptemberéig folytatott nemzeti kerekasztal-tárgyalások a demokratikus átmenet úgynevezett sarkalatos törvényei keretében célul tûzték ki mind az írott, mind az elektronikus sajtó új jogi szabályozásának elõkészítését. Az erre alakított szakértõi albizottság azonban - feltehetõen az új médiumoknak az akkor már sejthetõvé vált demokratikus választások során meghatározóvá váló, par excellence hatalmi jellege miatt - nem tudott megegyezni a szabályozás tartalmában. Mint tudjuk, a nyomtatott sajtót azóta is az 1986-os sajtótörvény szabályozza, a rádiózás és televíziózás területén fél évtizedes médiaháborúskodás rossz kompromisszumaként megszületett ugyan a médiatörvény, de ez mára gyakorlatilag használhatatlanná vált az újabb médiaháború kezelésére.
Ez az írás arra vállalkozik, hogy röviden áttekintse, hogyan jellemezhetõ a magyarországi nyilvánosság és az azzal kapcsolatos jogok helyzete 12 évvel a rendszerváltás kezdete után. Mindez azért fontos, mert a társadalmi nyilvánossággal kapcsolatos jogok - éppen politikai töltetük miatt - nemcsak azt jelentik, hogy az állam nem szólhat bele a polgárok kommunikációjába, hanem a polgárok beleszólási lehetõségét is a hatalom gyakorlásába. Így valósulhat csak meg a nyilvánosság Jürgen Habermas klasszikus munkájában, A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásában megfogalmazott két fõ funkciója: a civil társadalom szükségleteinek közvetítése az állam felé és az állam legitimációja a közvélemény elõtt. Persze Habermastól tudhatjuk azt is, hogy a politikai nyilvánosság kialakulásának a XVIII. században is társadalmi elõfeltétele volt, hogy elementáris érdekké váljon a szabad véleménycsere a közügyekrõl, amihez pedig szükség volt az "okoskodó" közönség, vagyis a polgárság kialakulására.
A sajátos magyar alkotmányos "revolúciót" közvetlenül megelõzõ években a közéleti társaságok, egyesületek, mozgalmak megszaporodása és a nyilvánossággal kapcsolatos jogok, a szólás- és sajtószabadság magas társadalmi presztízse jó kiindulópontnak tûntek. Mára azonban a hagyományos szabadságjogok és köztük a tág értelemben vett véleményszabadság sokat veszített fontosságából a társadalmi megítélésben, ami persze jelentõs mértékben "köszönhetõ" a civil szférára, a polgárokra rátelepedõ és a nyilvánosságot saját politikai céljai érdekében tudatosan szûkíteni akaró párt- és állami hatalomnak. Vagyis a politika nyilvánosságot zsugorító törekvései a politikai nyilvánosság feltételét képezõ vitatkozó polgári attitûd ellen is hatnak, és ezzel még inkább megnehezítik annak megerõsödését. Ez a tendencia folyamatosan érvényesült az elmúlt három parlamenti ciklusban, de 1998 óta jelentõsen felerõsödött, és korábban érintetlen területekre is kiterjedt.

A parlamenti nyilvánosság szûkülése
A zsugorodó nyilvánosság egyik új területét jelzi a parlamenti ülések ritkulása. Pedig a modern polgári politikai nyilvánosság kialakulásának egyik legfontosabb ügye a parlamenti szólásszabadság és az ülések nyilvánossága volt. Ennek az értéknek a fontosságát tükrözte a magyar rendszerváltásban az Országgyûlés hetente rendszeresen ülésezõ testületté válása és a plenáris ülések rádiós, majd televíziós közvetítése. Elõbb a közvetítések szûntek meg, majd a "polgári" kormány a ciklus elején bevezette a háromhetenkénti ülésezést. Ez a helyzet azóta változatlan annak ellenére, hogy az Alkotmánybíróság 1999 márciusában úgy ítélte meg, alkotmányellenes, hogy a kormányzó pártok a kétharmados többséget igénylõ házszabályi rendelkezés nélkül tértek át az ellenzék által elfogadhatatlannak tartott ülésezési rendre. Az alkotmánybírák többségének álláspontja szerint az a tény, hogy a házszabály nem rendelkezik az ülésezési rendrõl, éppen a jogállamiságból fakadó jogbiztonság alkotmányos követelményeit sérti.
Az alkotmánybírósági döntésben kimondott alkotmányellenes mulasztás már 1994, a házszabály elfogadása óta fennáll, igaz, az Alkotmánybíróság eddig - indítvány hiányában - azt nem állapította meg. Az a körülmény, hogy a bírák 1999. december 15-ig adtak idõt a hiányzó szabályok megalkotására, még csak azt sem jelentette, hogy addig fenn lehetett volna tartani a háromhetenkénti ülésezési rendet. Ez ugyanis nem decemberben vált alkotmányellenessé, hanem - a kétharmados támogatottság hiányban - bevezetése óta az. Az Alkotmánybíróság ugyan nem mondott véleményt az ülésezés gyakoriságának alkotmányosságáról, de világosan állást foglalt amellett, hogy a jelenlegi ügyrend történeti és nyelvtani értelmezése alapján csak a heti ülésezés felel meg a házszabálynak. Az ellenzéki pártoknak az a követelése tehát, hogy a ház azonnal térjen vissza a hetenkénti ülésezésre, azzal is indokolható volt, hogy az Alkotmánybíróság értelmezése szerint egyedül ez lenne összhangban a hatályos házszabállyal. Márpedig az elvárható egy demokratikus parlamenttõl, hogy kövesse kompromisszummal kialakított saját belsõ szabályzatait.
Az alkotmánysértõ háromhetenkénti ülésezés, amely gyakorlatilag eljelentéktelenítette a közügyek nyilvános vitatásának egyik legfontosabb fórumát, nemcsak fennmaradt a mai napig, de a miniszterelnök nemrégiben bedobta a 2002. évi tavaszi ülésszak teljes elhagyásának meglehetõsen rendhagyó ötletét is. Érvelése szerint azért iktatható ki akár több hónap is a parlamenti munkából, mert a kormány már teljesítette a ciklusra tervezett jogalkotó elképzeléseit. Mintha a parlament kizárólag törvénygyár lenne, és nem a kormány nyilvános ellenõrzésének, az ország ügyei ugyancsak nyilvános kibeszélésének színtere is.

A kormányülések dokumentálatlansága
Ugyancsak a nyilvánosságot, a közérdekû adatok hozzáférhetõségét korlátozza a jelenlegi kormánynak az a gyakorlata, hogy semmilyen jegyzõkönyv nem készül a miniszterek üléseirõl. 1999-ben két állampolgár arra kérte az akkori adatvédelmi biztost, hogy a közérdekû adatok megismerhetõsége szempontjából vizsgálja meg az ügyet. Az ombudsman a vizsgálatot lezáró ajánlása szerint azzal, hogy az ország sorsát befolyásoló döntések születésének körülményeirõl sem magnófelvételt, sem szó szerinti jegyzõkönyvet, de még csak tartalmi összefoglalót sem készít, az Orbán-kabinet szakított egy százötven éves közjogi hagyománnyal, amihez az Antall- és a Horn-kormány is tartotta magát, és ami a legkisebb önkormányzat esetében ma is természetes. Ezért azután a biztos az információszabadság érvényesülésének elõsegítése érdekében ajánlással élt. Felkérte a Miniszterelnöki Hivatalt irányító minisztert és az igazságügy-minisztert, hogy kezdeményezzék a kormányülések tartalmi dokumentálásának olyan törvényi szabályozását, amely - amellett, hogy biztosítja a külsõ befolyástól mentes kormánymûködést - garantálja az állampolgároknak az adott esetben akár késleltetetten érvényesülõ alkotmányos jogát a közérdekû adatok megismerésére. Vagyis az ajánlás nem azt mondja, hogy a kormányülésekrõl készülõ tartalmi összefoglalókat (és nem szükségképpen szó szerinti jegyzõkönyveket) teljes egészükben azonnal nyilvánosságra kell hozni, csupán azt, hogy ha nem készülnek, akkor soha senki nem ismerheti meg történelmünknek ezt a részét.
A kormány a Miniszterelnöki Hivatalt vezetõ miniszter útján kifejezésre juttatta, hogy nem fogadja el az ombudsman ajánlásait, és nem kíván változtatni a jelenlegi helyzeten. A válaszlevél a tartalmi dokumentálást elõíró törvényi szabályozás kezdeményezését azzal utasította el, hogy "nem minõsül közérdekû adatnak a kormányülésen elhangzott valamennyi szó, kijelentés, hanem maga a döntés az, ami közérdekû". Van-e még esély ezek után arra, hogy a kormány rákényszerüljön arra, amit a Kádár-korszakban is természetesnek tartottak, és amire minden egyéb állami szervet jogszabályok köteleznek, hogy minden polgár számára megismerhetõvé tegye döntéseinek keletkezési körülményeit. Ami az adatvédelmi biztos által ajánlott törvényt illeti, ha a kormány nem hajlandó annak kezdeményezésére - márpedig eddig nem adta ennek semmilyen jelét -, az Alkotmánybíróság kötelezhetné rá abban az eljárásban, amely az ombudsmani ajánlás elutasítását közvetlenül követõen indult. Sajnos azonban még az alkotmánybírák ilyen tartalmú döntése esetén sem bizonyos, hogy megszületik a törvény, hisz - mint láttuk is - nem ez lenne az egyetlen nem teljesített alkotmánybírósági kötelezés.
Aligha független az elsõ adatvédelmi biztosnak a közérdekû adatok nyilvánossága érdekében elkövetett ilyen és hasonló "kellemetlenkedéseitõl" az a tény, hogy amikor 2001 júniusában mandátuma lejárt, újrajelölése fel sem merült a kormánypártokban annak ellenére, hogy szakmai tevékenységét széles körû hazai és nemzetközi elismerés övezte. Ez a kézenfekvõ lehetõség azt követõen sem jutott eszébe az elõterjesztõ köztársasági elnöknek, hogy két szakmailag alkalmatlan jelöltje elbukott a kétharmados parlamenti szavazáson. (Talán a harmadikkal most szerencséje lesz.) Nyilvánvaló ugyanis, hogy a nyilvánosság ellenõrzõ szerepének visszaszorítása szempontjából a kormányzat számára a legkedvezõbb szcenárió ennek az ombudsmani helynek a betöltetlenül hagyása vagy olyan személlyel történõ betöltése, akinek "megtiszteltetés, hogy együttmûködhet a kormánnyal". Ilyen választás volt a jelenlegi általános ombudsman, aki az adatvédelmi biztos helyettesítése körében alkotott eddigi legjelentõsebb opusában nem talált alkotmányossági problémát abban, hogy a közhatalom nyilvántartást vezet arról, a köztisztviselõk esküjük végén mondták-e az "Isten engem úgy segéljen!" szöveget.

A közszolgálatiság felszámolása
Mint láttuk, az egész rendszerváltás folyamatára rányomta bélyegét a kiegyensúlyozott, a pártoktól és a kormánytól egyaránt független közszolgálati média kialakításának elvetélt kísérlete. Ez a folyamat új állomásához érkezett ebben a parlamenti ciklusban azzal, hogy a kizárólag kormánypárti tagokból álló médiakuratóriumok felállításával bevallottan is felszámolták a közszolgálati rádiózást és televíziózást. A törvényellenesen megválasztott testületek továbbra is mûködnek, nap mint nap hozva a természetesen szintén törvénysértõ döntéseket dolgozók százainak és forintok milliárdjainak sorsáról.
A "csonka" kuratóriumi elnökségek továbbélése ugyanakkor nem egyszerûen törvény-, hanem egyszersmind alkotmányellenes is volt, hisz az ellenzéki delegáltak hiányában nem volt képes garantálni a véleményszabadság és ezen belül a kiegyensúlyozott és pártatlan tájékoztatás alkotmányos követelményének érvényesülését. Ennek az alkotmánysértõ állapotnak a kialakulásában a kormányzó pártokon kívül súlyos felelõsség terheli az Alkotmánybíróságot is, amiért nem semmisítette meg a kuratóriumi elnökség választására vonatkozó törvényi szabályokat, pedig láthatta, hogy azok alkalmazása törvény- és alkotmányellenes helyzetet eredményez, aminek feloldására a jogrendszer nem kínál megoldást.

Mindent összevetve, a rendszerváltás elsõ bõ évtizede alatt a nyilvánosság kérdésében majdhogynem visszajutottunk a kiinduló helyzethez. A törvényi szabályozás gyakorlatilag nem garantálja a sajtónyilvánosságot. Ráadásul az idõközben kiépült intézményes garanciák, az Alkotmánybíróság és az ombudsmanok meglehetõsen ellentmondásos szerepet játszanak a nyilvánossággal kapcsolatos jogok, mindenekelõtt a sajtó- és az információs szabadság biztosításában. Mindennek következtében nem garantált a közérdekû információk hozzáférhetõsége a polgárok számára, és megszûnt a közszolgálati rádiózás és televíziózás.

(Az írás a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjérõl szóló közléssorozat kezdõ darabja. Soron következõ számainkban Hack Péter és Kis János szövegét közöljük.)

Most mi a helyzet? Halmai az apját tagadja meg, vagy az igazságot?

K

ha sz én apám ÁVÓ-s gyilkos lett volna sűrgősen nevet változtatok, s kussolok.

Üzenem ezt Bauer, Pető, Halmai, Vásárhelyi, Mátyás és egyéb soros et-kanak is.

Érdekes, soroséknál csak ilyenek fordulnak elő

Azert mert nem ugrik mindenki be provokacioknak meg nem jelenti azt, hogy a provokatornak igaza van.

Lehet, hogy Halmai G.-nek jobb dolga van mint idot/energiat pazarolni sajtokampanyra vagy perre. Peldaul dolgozik. Es nyugodtan hagyja Csurkat anyazni (illetve apazni) csak tovabb.

Magyar szemmel

Alkotmányjogásznak lenni ma még nem apáról fiúra szálló hivatás, mert ezt, mint foglalkozást, csak az Alkotmánybíróság 1989–90-es felállítása hozta előtérbe. Előtte csak egyetemi stúdium volt, lehetett ez. Így tehát Halmai Gábor, a híres, és a balliberális sajtó által legtöbbet foglalkoztatott alkotmányjogász, a Soros Alapítvány mostani magyarországi vezetője, nyugodtan mondhatjuk, helytartója, nem örökölhette az apjától ezt a szép tudományt és elköteleződést az alkotmányos demokrácia iránt. Annál is inkább sem, mert az apja, Halmai Róbert sohasem volt alkotmányjogász, hanem kihallgatótiszt volt 1957-ben Kistarcsán. A kihallgatásom körülményeit már leírtam a Havi Magyar Fórumban folyó
száraz regényem egyik előző fejezetében, de nem neveztem meg az ott hol fenyegetően, hol a barátságost játszva fellépő kihallgatót – akkor mi nemes egyszerűséggel csak ávósnak neveztük ezeket, meglehet telibe találva, de bizonyíthatatlanul. Akkor még a nevét sem tudtam természetesen, mert csak nekem, az őrzöttnek kellett bemutatkoznom. Gyakran, sokszor pofononként. Halmai Gábor (1951. okt. 2. Bp.) tehát hétéves volt akkor, amikor engem az apja Btk.-oktatásban részesített a kistarcsai internálótábor egy erre a célra berendezett helyiségében, és ez az ismétlődő oktatás abból állt, hogy igencsak kivégeznek, de megúszhatom életfogyttal is. Ha.

A szomorú történet további részleteit, benne az aláírás elvállalásával és magával az aláírással, már többször is megírtam. Először 1993-ban, amikor a Magyar Út Körök Mozgalmat alapítottam, és amikor ennek elnökévé történt megválasztásomkor kiálltam a nyilvánosság elé, és feltártam a múltamnak ezt a foltját, hogy tudják és döntsenek. Döntöttek. Megválasztottak, elhitték, hogy csak ennyit tettem, és aláírásom ellenére nem lettem ügynök. Később, amikor 1998-ban újra képviselő lettem, és az akkor már működő átvilágító bírák elé álltam, benyújtottam ezt az írást, amely megjelent a Magyar Fórumban, a saját lapomban, a testület ezt elfogadta és igazolta: nincs a birtokában még ennyi tény sem ügynökségem bizonyítására. Ha akartam volna, még ezt is letagadhattam volna, mert a beidézett volt ávósok, bocsánat! rendőrtisztek, akiknek az aláírása szerepel az aktáimon, vagy el sem jöttek, vagy nem is éltek már. Emlékezni rám, mint kuncsaftjukra végképp nem emlékeztek, mert az emlékezetünk márcsak ilyen. (Sokára jutok el a regényben eddig a részig, de ott azért érdekesebb lesz, noha a regény: száraz, dokumentumokra épül.) Tény, hogy egyik sem ismert fel, egyik sem vallott rám. A bírák tehát nem találtak érintettnek, különben, ha nem mondok le a képviselőségről, megjelentették volna az érintettségemet bizonyító dokumentumot a Magyar Közlönyben, és rándíthattam volna a vállamat én is, mint Horn Gyula és mások. (Na és?)

Természetesen Halmai Gábor apja, Halmai Róbert sem jött el, meglehet, már el is felejtette ötvenhetes karhatalmista, kihallgató, ellenforradalmár-üldöző múltját, és ha élt – ezt nem tudom –, azt a nyilván nem a legkisebb összegű nyugdíjat élvezte, amelyet karhatalmista, belügyes tiszt, kihallgató minőségében kezdett összegyűjteni. Fenyegetőző, az újra felállt rendszert nagy szenvedéllyel védő, de sokszor a reformert is játszó – emlékszem! – inkább intellektuális, mint brutális kihallgató volt. Később, nyugalmasabb idők következvén „C” vonalra helyezték. Így lett újságíró, majd a MUOSZ egyik vezetője. Volt az Esti Budapestnél vagy az Esti Hírlapnál, de nem sokat írt, inkább focizásokat szervezett, ami után a felfújt bőrt rúgó újságírók sörözni szoktak, ami közben sokat fecsegnek. Mígnem másféle bőr rugdosása után, amikor a bőr alatt vérömlenyek keletkeznek, nincsen ilyen jókedély. Akkor viszont a bőrrúgók maguk között isznak. És akkor nem is kell az értesülés a „C” vonalon. A jajgatás nem számít annak.

Mindezt és az alant következőket azért vagyok kénytelen most elmondani, mert
Verebes István a Heti hetesben, „fekete maskarában, fekete szemüvegben leügynöközött, mégpedig a gyűlölettől szinte elfúlóan, amiből én a MIÉP számára rettentő előretörésére következtetek, de amit szó nélkül nem
hagyhatok.

A Heti hetes a legnézettebb rejtjelesen politikai műsor, a kamera elé ültetett humoroskodók, akik közül eredeti humora, gyors észjárása csak
Gálvölgyi Jánosnak van, a többiek megpróbálják idétlenkedéssel helyettesíteni a szellemességet, ami nem megy, vagy a szerkesztőség által előre gyártott poénszerűségeket mondják el, a saját viccükön előre röhögve, ami a legutolsó kabaréban is tilos. Szörnyű dilettantizmussal van leöntve a műsor. Viaskodnak a poénképtelenségükkel. Ritmusra bevágni csak Gálvölgyi tud. Nos, tehát a vidámkodásnak álcázott politikai alvilágiság, amely túlnyomólag a MIÉP-re és a kormányra, Orbán Viktor magánéletére volt és van kihegyezve, tekintettel arra, hogy egy úgynevezett magántelevízió műsora, és a készítői csak eseti megbízást kapnak, de magas díjat, nincs átvilágítva. A Heti hetes, az MSZP–SZDSZ csodafegyvere, nincs átvilágítva. A törvény lehetővé teszi a Verebes-, Havas-, etc.-féléknek, hogy átvilágítatlanul poénkodjanak másokon. Hej, pedig lenne nagy riadalom, nagy csend és szétrebbenés, ha netán ezeknek a heteknek, vagy közülük egyeseknek is számot kellene adniok fizetett ügynöki múltjukról. (Kíváncsi vagyok, hogyan osztják ki a szerepet, ki próbálkozik meg a válasszal, ott lesz-e az illető egyáltalán, vagy kiosztják a ’72 után született ifjúra, akit már nem kell átvilágítani.)

Mérhetetlen hatalom jelenik meg ebben a nevetőgépre kapcsolt műsorban. Amikor Verebes elmondta a rólam szóló rágalmat, a többiek annyira komor pofával ültek, lévén az állítás perképes, hogy a rendező is késve kapcsoltatta be a röhögőgépet, és így majdnem az jött ki, hogy a közönség nem vette a leügynöközést. Ha nem ülnek ennyire fanyalogva az át nem világítottak, akkor kaptam volna egy hatalmas kiröhögést is, és még inkább nézhetném elszálló választási esélyeim. Mert természetesen erről van szó, és ezt a médiatörvény megengedi, és a gyalázatot, a kirekesztést senki nem teszi szóvá, hiszen ez csak egy magyar emberrel, egy, a rendszerváltásban aktívan részt vett országgyűlési képviselővel történik, akit ugyanezek a
Halmai–Verebes–Havas-körök – vajon most miért kurziváltam? – már régen antiszemitának minősítettek, és ugyebár az, akit ezek a körök egyszer valaminek, különösen az őket legjobban érdeklő, mert legjobban honorált antiszemita díszítő jelzővel illettek, az az is. Az ezt soha nem moshatja le. Nincs kegyelem, az ilyen akár hetedíziglen is antiszemita.

Szóba került ez a kérdés az öreg Halmaival is, 44 évvel ezelőtt Kistarcsán. Merthogy az én apám... Aki akkor még élt, jobboldali volt, és a bátyám, aki hat évet húzott le Gheorghiu Dej és Ceausescu alatt Romániában, a Duna-deltában, mégpedig 1956 után, holott nem csinált semmit, csak magyar volt és Csurka, akinek az öccsét, engem, internálták. Én ki, Kistarcsáról, ő be, a börtönbe, előbb Nagyváradon, aztán a Deltában. (És még mondják, hogy nincs közünk Erdélyhez? Csak az ávósaink közösek?) – Péter bátyám csendőrtiszt volt. Halmaiék nemcsak faggattak engem erről az internálótáborban, hanem vádként is felhozták. Milyen lehetek, vagyok én, ilyen apával, ilyen testvérrel? Megérdemeljük mi az életet? De most azért jó, hogy akkor ezt tették, mert ezért merem én most ifjú Halmai alkotmányjogász karrierjét apuka indulásához kötni, és azt feltételezni, hogy a Soros Alapítvány elnöki székéig egyenes út vezet a kihallgatószoba fenyegetőzésein, a „C” vonalas működésen, a sztár-alkotmányjogászi működésig, és végül a magasan honorált, pénzügyi hatalmat jelentő Soros Alapítványig, annak elnöki székéig. Tanulékony ember vagyok.

Megjegyzem: hasonlóan pártállamba, árulásba rohadt életpályát futott be az előző Soros-elnök, Vásárhelyi Miklós is. Véresszájú, halált követelő újságírója a negyvenes-ötvenes évek Szabad Népének, aztán reformkommunista, a Nagy Imre-per tárgyalásán töredelmesen bocsánatot kér a párttól, és kijövén a börtönből, különböző dramaturgiai szinekúrákban végigéli a Kádár–Aczél-korszakot, soha nem kell dolgoznia, és felneveli az SZDSZ-nek
Vásárhelyi Máriát, aki azzal kürtöli tele a Nyugatot, hogy itthon, Magyarországon azzal fenyegetik: lámpaernyőt készítenek a bőréből, mint Auschwitzban.

Miért van az, hogy a Soros Alapítvány elnökei következetesen ilyen múltú családokból kerülnek ki? Miért, hogy ezek a körök ezzel a pénztömeggel rendelkezve, folyton-folyvást az antiszemiták kirekesztésére tesznek javaslatokat? Más probléma nincs? Mondjuk a jövedelemeloszlás? És ezeket az antiszemitázásokat a sajtójuk addig erősíti, hangosítja, habosítja, amíg valódi probléma nem lesz belőlük, és Nyugaton is el nem kezdik ugyanezt mondogatni. Mindig kéznél van egy ügyeletes szolgálattranszvesztita, azaz politikai és emberi átváltozóművész, aki tudja ugyan, hogy hazudik, de mondja, a többi pedig a maga átvilágítatlanságának biztos tudatában röhög rajta. Nem ez az idétlen röhécselés tölti be a magyar közéletet? Nem az ávóscsemeték, az át nem világítottak röhögnek a minimálbérért szorgoskodó magyarokon?

Fertőben élünk, és még ők vannak felháborodva, ha a temetőben is kifütyülik őket. Igen, ott ez nem ildomos, kétségtelen. Jöjjenek hát ki egy stadionba. Nem a Franzstadtba, és nem is Újpestre, hanem egy vidéki pályára, amit még nem adtak el. Üljenek fel egy villamosra. Csak úgy őrző-védő nélkül. De még az sem baj, ha az „Apró és Társa Magánnyomozó Betéti Társaság” alkalmazásában álló szakember vigyáz rájuk, mert ők ezt nagy szakértelemmel látják el. Tekintettel ifj. Apró Antal még a rendszerváltás utánra is átkopogtató titkosszolgálati múltjára, gyakorlottságára. Észrevétlenül őriznek bennünket. Csak akkor vesszük észre, hogy itt vannak és vigyáznak ránk, ha leantiszemitáztak bennünket. Hiszen ha tanultak valakitől őrzést-védést, kihallgatástant és egyéb apróságokat, nyilván az öreg Halmaitól is kellett tanulniok. Mester volt ő, később főnök, mint egy nagy futtató, a „C” vonal császára. Az ifjú Aprónak és az ifjú alkotmányjogásznak tehát jó dinasztikus iskolában volt része, és hát miért ne ők lennének a pénz urai, az alkotmány és az alkotmányosság őrei magyar hazánkban? Miért ne ők csodálkoznának legjobban, ha az istenverte nép, pontosabban annak szegény maradéka, rájuk kiált a temetőben? „Ez felháborító! Ez nem demokrácia!” De mikor volt az, apróságaim?

Csak a Kistarcsán gyakoroltat tekintsük hát a demokrácia mértékegységének, vagy azt is, hogy a Soros Alapítvány örökletesen ilyen apró-halmaiban hever, és fogadjuk el, hogy a magyar demokrácia egyetlen hiteles betéti társasága ez a Kistarcsán – persze elfogult ellenforradalmári szóhasználattal – csak egyszerűen ávósnak nevezett társaság lehet? Miért kell ezt nekünk eltűrnünk?

Kiket és meddig kell nekünk olyan magyarokat támogatnunk, akik ezek felett a tények felett mindig, következetesen szemet hunynak? Nem vagyunk mi egy nagy érzékcsalódás áldozatai? Mint amikor az ember egy nagy pofont kap és káprázik a szeme. Halmai nem pofozott meg soha. Ezzel csak a fia próbálkozik mostanában mint Soros-elnök és mint alkotmányjogász.

Egyébként ő már, az ifjú Halmai, fiatal kora óta, a rendszerváltás első idejétől kezdve futtatott szereplő. 1988-ban a Jurta Színházban szerveztünk egy alkotmányozási összejövetelt, amelyre akkor tudományos erőket is szerettünk volna megnyerni, de a párt letiltotta őket. Csak egy fiatal jogász merte akkor elvállalni a köztünk való szereplést, az ifjú Halmai. Meg voltam hatva, örültem, hogy ilyen bátor fiatalemberek is vannak köztünk. Mégis megkérdeztem egyik, berkekben jártasabb barátomat, hogy hogyan lehet ez, s milyen védelmet tudunk mi adni a bátor fickónak? Legyintett. Megnyugtatott, hogy nem kell, fedezve van. Aztán eljött az előadás napja, és kiállt a pódiumra az ifjú. Erősen hasonlít az apjára. Elég jó előadást tartott, de nekünk nem sikerült az alkotmányozó nemzetgyűlést összehívnunk, pedig ha azzal kezdődik a rendszerváltás, talán minden másként lett volna.

Meg kell hagyni, az ifjú Halmai már akkor tudott alkotmányul, mi meg még, lám, bennszülöttek, nem kihallgatók, most sem tudunk. Hogyan van ez?

- Alávetették-e a magyarországi Soros Alapítvány elnökét valamilyen - például úgynevezett C-típusú - átvilágításnak?

- Nem tudok róla.

- Csak azért kérdezem, mert e MIÉP elnöke saját lapjában vádakkal illette az ön édesapját.

- Nem szeretnék foglalkozni az aljas és átlátszó rágalommal. Egyébként Csurka, ha akarta volna, öt perc alatt nyilvános forrásokból megállapíthatta volna, ahogy én tettem, hogy ki az a Halmai vezetéknevű, de eltérő keresztnevű ember, akivel édesapámat összekeverte. Különben pedig az egészről az a véleményem, hogy akinek velem van baja, az velem foglalkozzon. Én sem azon az alapon ítélem meg Csurkát, hogy ki volt az apja.