"'Létezett egy zenei képlet a Joy Divisionben, de ezt soha nem határoztuk meg előre,' mondja Bernard Sumner, 'Jött magától: én voltam inkább a ritmus meg az akkordok, Hooky pedig a dallam. Ő magasan játszotta a basszus szólamot, mert én a torzított gitárhangzást szerettem, és az erősítőm csak teljes hangerőn működött. Ha Hooky mélyen játszott, nem hallotta magát. Steve sajátos stílusa különbözött más dobosokétól. Számomra a dobos az együttes órája, de Steve nem ezt a szerepet töltötte be, mivel passzív volt: egyszerűen csak követte a banda ritmusát, ez adta zenénk sajátos élét. Élőben Ian tánca vezetett bennünket; vizuális értelemben neki játszottunk.'
'Ian hallotta meg a riffeket,' meséli Peter Hook. 'Jameltünk [!]; egyszer csak megállított minket, és azt mondta, "Ez jó, játsszátok újra." Nem volt magnónk: gondolj bele! Ő hallotta meg a "Twenty Four Hours"-t, az "Insight" és a "She's Lost Control" dalokat - egytől-egyig. Ha sértette a fülét valami, soha többé nem játszottuk a témát. Miközben játszottad, nem is tudtad. Nem tudatos folyamat, ő viszont az volt.'
'Ian író volt,' mondja Bernard Sumner. 'Állandóan magánál hordozta a mappáját tele szövegekkel. Ült otthon, és csak írt tévénézés helyett. Éjszakázott: nem biztos, ez csak feltételezés, de mázsaszám hozta a szövegeket. Soha nem írt zenét, de kitűnő hangszerelőnek bizonyult. Én készítettem elő a számokat, majd együtt megírtuk a zenét, de Ian szabta meg az irányt. Nagyon szenvedélyes tudott lenni azokban a pillanatokban: ha éppen összeraktunk egy dalt, azt mondta, "Legyen sokkal mániákusabb!"'"
(Jon Savage: Joy Division: valaki elragadja az álmokat, ford. Domokos Tamás, in: Extázis és agónia: Független zenei (h)arcterek, vál., szerk. Virág Zoltán, Szeged, 2007, 34-45.)
Nemcsak a zenei munkamegosztás taglalása az érdekes, hanem Ian Curtis vizuális "sorvezető" és zenei hangszerelő és dalszövegíró szerepéé is. Magyarázza, hogy (legalábbis az öngyilkossága utáni néhány évben) miért tűnik olyan elveszettnek a NO a színpadon a felvételeken: mintha nem volna vezető ember a bandában, mintha nem is a közönségnek, csak saját maguknak, magukban játszanának. Vajon Ian zenei szerepeit viszont mind átvette Barney?
Az internetek szerintem valami szövegfelismerő programot használhattak, olyasmit, mint a gépi feliratozás a youtube-on (kapcsold be, ha nevetni akarsz egyet).
Hát, ha háttértörténet az, hogy Barney soha nem csinált titkot a szerfogyasztásából... és szerintem Hook éppen nyomtatódó memoárja is roskadozni fog a sztoriktól a témában. Ja, de. Koncerten szokta volt (múltidő) azt énekelni, hogy "and now they're taking drugs with me" (mármint a srácok, akikkel felnőtt).
A szövegek az internetek mindenhol "instrumental"-t írnak a kérdéses részre. Bár Barney eléggé elharapja az adott sort.
Lehet, hogy generációs, csomó 93 körüli lemezt kicsattanó energiájúnak és nyáriasnak érzek :) (oké, máris tudok három ellenpéldát három kedvencemtől: DM-től a Songs Of Faith And Devotion remek, de nem nyárias; a Cure-tól a 92-es Wish fárasztó és rockos; az A-Hától a Memorial Beach pedig míves, de egy kicsit punnyadt).
A True Faith és a Blue Monday szövegébe még nem merültem be, nekem elsőre a True Faith-ből semmi klubos drogos élmény nem jön le, de semmit sem ismerek a dal esetleges háttértörténetéről és egyszer találkoztam csak a szövegével, olvasva.
Lefüleltem, én azt hallom, hogy: "This time I thought it would be a turn-on" (esetleg: "turner", mint hogy "turn a new leaf"??). A szám vége beviszi a gyomrost: csak rád gondoltam mindezidáig, most azt hittem, végre sikerülni fog, de hát nem, itt állok az ajtóban és egy senki vagyok nélküled.
Mellesleg mi lett a klippel? Az a jó kis főnökasszony-csini fiatal gyakornoksrác szereposztású (valószínűleg a felhívásra beküldött) darab is úgy eltűnt a youtube-ról, mintha nem is láttam volna.
Neked mit jelentenek?
Milyen érdekes, mintha GJ is napfényesnek találta volna a Republicot (ez valami generációs dolog lehet? :), pedig a World szövege már nem is dühös vagy kétségbeesett, csak lemondó.
Ezt a két sort nem értem: "This time I thought - It would be instrumental".
A két elemzést köszi, nagyon szeretem olvasni azt, hogy kinek mit jelent a két dal. Zeneileg nekem mindkettő eléggé kötődik a nyolcvanas évek tipikus "csattogós" zenéjéhez, amiről nem éppen a napsugaras kilencvenes évek ugranak be :)
A 2 nagy sláger is ilyen, én többek közt épp ezt szeretem bennük annyira.
BM: kommersz diszkóból meg ki tudja, honnan összelopkodott alapra "how does it feel when you treat me like you do?"
TF: szintén táncolni való arról, hogy túl sok partidrogot szedtem be, úgy érzem, megőrülök hajnalig (mire kimegy belőlem a szer), semmi pénzem nem maradt, és ráadásul még te is cserben hagytál, csak az időnket fecséreltük egymásra.
Mindig is így volt, Barney és Martin dalszerzési esztétikája hasonlít azzal a különbséggel, hogy utóbbi a zenét is sötétre veszi, előbbi viszont teljesen tudatosan állítja kontrasztba a zenét a szöveggel (egy interjúban beszélt erről, csak most nem jut eszembe, melyikben).
Most csak egy kivétel jut eszembe, a World in Motion (de az egyrészt ugye focihimnusznak készült, másfelől pedig valószínű, hogy nagyrészt Gillian műve).
A People on the High Line limonádé dallamocskája se csapjon be, figyelj csak oda a szövegre!
Semmi gond nincs a hangjával, kellemesen enervált, ami viszont nekem nem annyira illik valami nagyon nyárias, vagy éppen a lent belinkelt hangzáshoz. Dave Gahan hangja is hasonló :)
Nem panaszkodom Barney hangja miatt, de a lenti zene nagyon tetszett, okos volt, kúl, és ringatózó; Barney hangja meg egy kicsit mindig visszaránt engem Manchesterbe.
Magam is szeretem az instrumentálisokat, de azért egy NO topikban Barney hangja miatt panaszkodni?? :)) (pláne egy olyan számban, ahol az igen jó célt szolgál: szinte hallani rajta, hogy majd meghasad a tulajdonosa, amiért egy elérhetetlen (beleegyezési korhatár alatti, kislány rajongó?) ébresztett vágyakat benne)
("It's good to be back in Manchester. Best city in the world - after Salford. Where I'm from. People just tend to be a bit more earthy from Salford..." Barney, ugyanabból az újságból :)
