Verskedvelők klubja.
Ha szereted a verseket olvasgass, lehet megtalálod itt kedvencedet, esetleg újabb kedvenceidre lelsz.
Ha kedved tartja, hozd ide kedves költőid, kedvenc verseit!
Érezd jól magad!
Tanuld meg ezt a versemet, mert meddig lesz e könyv veled? Ha a tied, kölcsönveszik, a közkönyvtárban elveszik, s ha nem: papírja oly vacak, hogy sárgul, törik, elszakad, kiszárad, foszlik, megdagad vagy önmagától lángra kap, kétszáznegyven fok már elég - és mit gondolsz, milyen meleg egy nagyváros, mikor leég? Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemt, mert nemsokára könyv se lesz, költő se lesz és rím se lesz, és autódhoz benzin se lesz, és rum se, hogy leidd magad, mivel a a boltos ki se nyit, s kivághatod a pénzedet, mert közeleg a pillanat, mikor a képernyőd kép helyett halálsugarat közvetít, s mert nem lesz, aki megsegít, ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett viselsz. Ott adj nekem helyet. Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, és mondd el, mikor kiöntenek a lúgtól poshadt tengerek, s az ipar hányadéka már beborít minden talpalat földet, akár a csiganyál, ha megölték a tavakat, s mankóval jön a pusztulás, ha fáján rohad a levél, a forrás dögvészt gurguláz, s ciánt hoz rád az esti szél: ha a gázmaszkot felteszed, elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül, mert a bacilusok dühödt revánsa mégse sikerül, s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó - memóriádból szedd elő s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet, hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház, hol laksz, mert nincs se víz, s gáz, s elindulsz, hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz, s ha nincs szabad föld, elvegyed, az embert leöld, s megegyed - hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam neked: tetszhalott, hová mégy? Lelked elfagyott, mihelyst a várost elhagyod. Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet, hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn a bunker mélyén kérdezed: hány nap még, míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? s mire való volt és mit ért az ember, ha ily véget ért?
Hogyan nyújtsak néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz? Valljam meg, hogy mindig reád gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át, s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem? Mi mást izenhetek neked? Felejtsd el ezt a versemet.
Az éjtől reggel, a nappaltól este, A színektől, ha szürke por belepte, A csöndtől, mikor hang zavarta fel, A hangtól, mikor csendbe halkul el, Minden szótól, amit kimond a szánk, Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, Minden sebtől, mely fájt és égetett, Minden képtől, mely belénk mélyedett, Az álmainktól, mik nem teljesültek, A lángjainktól, mik lassan kihűltek, A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz, Elfut a perc, az örök Idő várja, Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. Hidegen hagy az elhagyott táj, - Hogy eltemettük: róla nem tudunk. És mégis mondom néktek: Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
Amikor azt hiszed elfogyott, S nincs már több erőd. Amikor azt érzed, Ez, tovább nem mehet, Emelt fővel élni nem lehet. Összetört a bánat, Ezernyi gond közt, homályban élsz, feladnád már, nincs tovább. S mégis, valami itt tart. Nem tudod miért, nem tudod kiért? Legyűröd a gondot, lassan-lassan talpra állsz. Az életet nem te adtad magadnak, hát nincs jogod, hogy feladjad. Az ember megmarad a holnapnak, akkor is, ha gyötri a bánat.
Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak, talán ezért hívnak engem orgonának, április vad kedve suhogtatja ágam, azután megfürdöm fényes napsugárban.
Orgona, orgona, illatos muzsika, zengõ és libegõ lila virág... fürtjeim lengetem, illatom pergetem, szakíts le hát engem, s légy boldog te világ, légy boldog te világ!
Bimbóim bomlanak, virágdíszben állok, már csak éppen május elsejére várok, s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom, s orgonaillatom a világra ontom...
Orgona, orgona, illatos muzsika, zengõ és lebegõ lila virág... fürtjeim lengetem, illatom pergetem, szakíts le már engem, s légy boldog te világ! Légy boldog te világ!
Elment régen. S én menni, menni hagytam. Elengedtem kezét Búsan és boldogan. Hadd járja életét Szolgáló, szerető, Elhívott asszonykép Más férfi oldalán. Nekem csak ragyogjon, Számomra maradjon Trónon királyleány. S apródja maradjak, Igrice maradjak Trónjának küszöbén - Költője, látója, Zengője, mondója Én.
Királylánynak akartam - Aki néha feláll, Lejön lassan a trónja lépcsején, Fejemre teszi nyugtató kezét: Szép volt, poétám, ma az esti ég, S szép a szívedből szakadt költemény. S míg mondja ezt, Szemében ritka könny és ritka fény. És könny és fény enyém. Enyém a visszhang ajándék-szava. Ennyit akartam én. Királylánynak akartam, Ki néha rámtekint S akinek én szolgálok Magam módja szerint.
Királylánynak akartam - - És sok-sok év után Tenger gondja közül Tenger gondom közé Egy hétre elszegődött Mint "szolgálóleány". Bánatom s betegségem Terhét vállára vette, Öreg szülémet szépen, Kézenfogva vezette. Meleg szívvel suhant Hideg szobákon át: Szította itt egy hétig A düledező tűzhely Haldokló parazsát. Feslett kabátomon Titkon öltögetett, Amit kerülni vágytam: A szürkeségben társam, Hamupipőkém lett. Sorsunk rémeivel Némán viaskodott, Erőn felül - Halkan beszélt, Mosolygott, mint az angyalok, - És szenvedett belül. A gondok tengerével Csak a türelme nőtt - - S én mégis csak kerestem, Nyugtalanul kerestem Magamat s Őt.
Aztán letelt a hét, Az együtt-szürke hét A szívünk Hamupipőke-hete. Kigördült árva udvarunkból, S kigördülőben már Csupa csillagot szórt a szekere. Aranypor kavargott nyomán. Elment megint. Most messze van. S megint királyleány.
Ott ülnek mind, a sivatagból kiűzöttek, a romos házak alól előmászók, a holdat vonyítva ugatók, a cserzővargák, a fenőkőárusok, a megjavult gyilkosok, és azok is, akik csak feledékenyek, ott ül az összes állat, de Noé nincs sehol, vagy csak rá sem ismerünk már, ott ülnek a megtűrtek, és azok is, akik megtűrik őket, de ott vannak ők is, akik senkinek nem kellenek, meg akiknek nem kell senki, valahol mind ott lapulnak, és ott ülnek a pederaszták, a gerontofilok, a szodomiták, és az összes többi szerelmes is, a jövőbe látók és a múltba révedők, a képrombolók és a képmutatók, ott ül az összes hagyományőrző, az összes nyelvápoló meg az összes testnevelő tanár, ott ülnek, akik szépek voltak, és azok is, akik szépek lehettek volna, ott ülnek, akik előre tudták, és azok is, akik még mindig nem értik, a fiatal csibészek meg a vén gecik, a tüdővészesek és a torokgyíkosok, az oltáspártiak és az oltásellenesek, a klímaszorongók és a klímatagadók, az újpestiek meg a fradisták, ott ülnek a nagycsaládosok meg az egykézők, a természetes és a mesterséges kopaszok, a hájfejűek meg a csontkollekciók, akik nemrég másztak le a fáról, és akik még mindig odafent vannak, a reménykedők és az elkeseredettek, a hátsó szándékúak és az ügyeskedők, meg akiknek az egész már tök mindegy, ott ülnek mind, a sötét bárka aljában kuporogva, és megállíthatatlanul közelítenek a te partod felé.
Mi az élet, mondd, barátom, mondd, Az élet öröm, bánat és gond. Olykor nevetünk, aztán szomorkodunk, S ha elszáll a felhő, már boldogok vagyunk.
Ha fáj a szívünk, s könnyeink hullanak, Másokat nézünk, hogy milyen jó annak. De fordul a kocka: mosoly az arcomon, S talán a másikat kínozza fájdalom.
Örökké szaladunk, örökké futunk, Sokszor elfelejtjük, hogy emberek vagyunk. Hajszoljuk a kincset, keressük a szépet, S közben elfelejtjük, hogy rövid az élet.
A kincs, a szépség nem tart örökké, Az élet útjain válhat rögökké. Egyszer elmúlik minden, ami szép, De akkor a lábad már nehezebben lép.
Állj meg hát barátom, csak egy pillanatra, Gondolj életedre, gondolj önmagadra. Az élet az egyetlen, a legdrágább érték, S nem tudjuk, milyen hosszúra mérték.
Hiszen az órák nagyon gyorsan múlnak, Lassan az évek is egymáshoz simulnak. És ahogy az ősz is eljön a nyár után, Úgy érkezik majd el hozzánk a délután.
Estébe hajlik immár a délután, Sokszor kapkodni kell a levegő után. Akkor vesszük észre: elmúltak az évek. Gondold meg, barátom, ennyi csak az élet.
Ha elfáradtál, mert elmúltak az évek, ne csüggedj, keress a korodnak megfelelő szépet. Ami mellett fiatalon elmentél rohanva, most ráérsz megnézni, botra támaszkodva.
Nevess, nevess, a bajt soha ne keresd, örülj a mának, holnap már rosszabb is lehet. Keress barátokat, bánatodat oszd meg. Ha osztasz bármit is, egyre kevesebb lesz.
Soha ne hidd, hogy sorsod a legrosszabb, mindenki magát hiszi a legnyomorultabbnak. Légy vidám - mert teljesen mindegy - az élet úgysem áll meg, és úgy sokkal könnyebb.
Ne sajnáltasd magad, légy arra büszke, sok mindent átéltél, és mégsem törtél össze. És mert visszahozni semmit sem lehet, fogadd el így és élj emberhez méltó, derűs életet.
Nagyon szépen kérlek titeket, Szeressétek az öregeket. A reszkető kezű ősz apákat, A hajlott hátú jó anyákat. A ráncos és eres kezeket, Az elszürkült, sápadt szemeket. Én nagyon kérlek titeket, Szeressétek az öregeket!
Simogassátok meg a deres fejeket, Csókoljátok meg a ráncos kezeket. Öleljétek meg az öregeket, Adjatok nekik szeretet. Szenvedtek Ők már eleget, A vigasztalóik ti legyetek. Én nagyon kérlek titeket, Szeressétek az öregeket!
Ne tegyétek Őket szük odúkba Ne rakjátok Őket otthonokba. Hallgassátok meg a panaszukat, Enyhítsétek meg a bánatukat. Legyen hozzájuk szép szavatok, Legyen számukra mosolyotok. Én nagyon kérlek titeket, Szeressétek az öregeket!
Ők is sokat küzdöttek értetek , Amíg fölnevelkedtetek. Fáradtak Ők is eleget, Hogy ti módosabbak legyetek. Ők is elfogadtak titeket, Mikor Isten Közéjük ültetett. Azért én kérlek titeket, Szeressétek az öregeket!
Ha majd az örök szeretet Elhívja Őket közületek, Ti foglaljátok el helyüket, Mert ti lesztek majd az öregek. S mindazt, mit nekik tettetek, Azt adják nektek a gyerekek. Azért előre intelek titeket, Szeressétek az öregeket!
Öreg szívem, mint vén hegedű húrja, megkopott már, nem cserélhetem újra! Az idő elszállt, csak emlékeimből élek, sírva, kacagva néha vissza-vissza nézek.
Mit tettem én? Mennyi jót, vagy rosszat? Istenem még milyen feladatokat oszthat? Öreg szívem, mint vén hegedű húrja, megkopott már, ki tudja, meddig bírja?
A legnagyobb kincs, mit életemben kaptam, két szép gyermek, kiknek életet adtam. S, most végre már nagymama is lettem, kis unokámat nézve, csak félve kérdezem:
Mondd Jó Uram, mennyi időt adsz még? Láthatom-e hogy nő ez a kis csöppség? Ígérem én, hogy jó bárányod leszek, amit csak kérsz én mindent megteszek!
Csak még egy kis időt adj énnekem, nézzem, hogy boldogul mindkét gyermekem! Öreg szívem, mint vén hegedű húrja, megkopott már, de talán még elbírja!
Tisztességgel elvégzem a munkám, ott vagyok, ahol éppen szükség van rám. Öreg szívem, mint vén hegedűn a húr, elpattansz te is, ha úgy dönt majd az Úr!
Szent természet! dajkálkodó anyám, Szeretlek én kimondhatatlanul! Gyönyör s megnyugvás lelke száll reám, Lombod, virágod ha sarjad, ha hull. Tanulni menvén hozzád: megjövök Édes kincsekkel, mint a fürge méh, Megkönnyebbűlök karjaid között, Ha szivem bú, szemem köny terhelé.
Járok sivatag szikla-ormokon, Hol a tél örök hóágyat vete; Zuhatagok kő-párkányára von A mélység vonzó, vad igézete; Eltekintek a sugár fenyveken, A kis mohon, kit a vén szirt növel: S magam mindig boldognak érezem A fenséges természethez közel!
Szilaj viharban zúg a rengeteg, S távol nyögést, sirámot hallani; Majd megdöbbentő csendet öltenek Üres templomként, völgye, halmai; Mi rebben, suttog néha rejtekén, Holott hangosan szólni nem merek?... Talán láthatlan leskődnek felém Lombok megől az erdő-szellemek?
Hallgatom a bokron a madarat, Midőn dalolván, búsul vagy szeret; Amely mosolygó völgyeken halad: Merengve nézem a futó eret; - Itt nyílnak a virágok ezrei, Kik illatozva partját ellepék: Itt szokták éltök átenyelgeni: Kék s aranyszinű fátyolkák, lepék.
Kedves virágok! a kert és mező Szűz gyermeki, szeretlek titeket! Ha a kikelet várt ideje jő: Vágyódó lelkem közétek siet; - Halmon, mezőkön ér a támadat, Hol véletek sorban ismerkedem; S hervadni látván szép orcátokat: Fáj, de még az is jól esik nekem!
Holdvilágon és csillag fényinél, Midőn a föld álomba' szendereg: Mint aki szól, érez, mint aki él; Halk suttogást hallok közöttetek! És látlak járni-kelni nesztelen, Remegve érni egymás ajkihoz, S mintha érteném: hogy a szerelem, Hogy bánat és vágy, ami összehoz.
S mikép csillámló harmat képiben Száll meg a lombon a langy éji köd: A hű csalódás megszáll lelkemen, És bút, szerelmet, vágyat összeköt, Szövén belőlük ábrándos regét, Kert és mező virági! rólatok; Megmentni vágyik éltetek felét, Ha elhervadtok, ha meghaltatok!
Szeretlek, szép virágok, titeket...! Szinben, illatban gazdag éltetek Tartsa meg frisen, ifjan lelkemet, Mig láthatlak, mig köztetek leszek...! Jertek, lakjatok aztán síromon, Vegyétek vissza hült szivem felett, Mit annak ti adátok egykoron: Az ifjuságot, szint, és életet!
Nem akart Ő kegyelmet sem Pilátustól, sem a Barabást választó sokaságtól. Méltósággal tűrte a kínzó korbácsolást, tűrte az iszonyú fájdalmat, megalázást.
Vitte keresztjét véresen, roskadozva, a mi bűneinket is vállán vonszolta. Fején töviskoszorúval lassan haladva, arcán lefolyó bíborfolyóval, botladozva. Amikor elesett, ütötték, leköpdösték, kik segíteni akartak, azokat ellökték.
Golgotára érve megfeszítették...
Csendesen kínlódott, nem jajgatott: még akkor is, ott is megbocsátott. Ott sem ítélkezett senki felett, hanem Atyjához imával esedezett.
Szenvedett, mert Ő úgy akarta, meghalt, mert Ő úgy akarta. De halál nem győzött fölötte, feltámadt fényben tündökölve, s velünk marad mindörökre.
új örömre húsvét reggelén, sötétség hatalmán úrrá lett a fény. Nem rejti a sír mélysége, a Megváltó él, újjászületett az élet, s benne a remény.
E szent öröm gyújtson lángot ma is szívünkben, ragyogja be fényével, teljes életünket. Van élet a halál után, aki hitben él, léte már e földön, boldog újjászületés.
De egész lényem tudja, érzi: nem válunk el mi sohasem. Életem életed kíséri, minden utad keresztezem. Ösvényed lettem és a házad, mindenütt én töltelek el: lelkemtől túlcsordulva másnak nem jut már benned semmi hely. Nézz ezer szembe: benne látod az én örök szemeimet. Nélkülem üres a világod: én vagyok az Egyetlenegy. Bárki nő szól hozzád, a hang csak hangomat idézi neked. Kerted lombjával simogatlak, s mint fenti, éjféli szemek, nézlek, ha, késve, hazaérsz, és emlékeiddé változom: szobádban cigarettafüstté, csillagfénnyé az ablakon. Ezer kilométerről elérlek, szívem a szívedhez kötöm. Szellőként az ablakba csallak. Kicsuksz? Viharként betöröm: az bátran a házadba röppen, minden napod forgószele: papírjaid összekuszálom, s tán az életed is vele…
