Verskedvelők klubja.
Ha szereted a verseket olvasgass, lehet megtalálod itt kedvencedet, esetleg újabb kedvenceidre lelsz.
Ha kedved tartja, hozd ide kedves költőid, kedvenc verseit!
Érezd jól magad!
Költő vagyok. Nyugdíjba mentem. Kit érdekel költészetem? Igaz, csak a közösbe tettem, és Isten adta a tudást nekem. Tán másképp látom a világom, s a versem ingyen is adom, és dolgozom még itt a mában, ezért nincs is szabadnapom.
Költészet napján ünnepelnék, de nem hívott meg senki sem, ha hívnának csak ingyen tennék, pénzért nem számolnak velem. Nem baj, mert másnap választhatnak, olyat ki szebbet, jobbat ír, kinek szavai jobban hatnak! …és nem pirul el a papír!
Nem kell az igazság a népnek, csak megvezetés, s kényelem, úgy jó, ha parancsszóra lépnek, mert a lelkük igénytelen… Dobd csak szemétre azt, ki érted tette a dolgát szüntelen, az is igaz, hogy te nem kérted: maradjon igaz, s bűntelen!
Nem akarnám letenni lantom, de én is láncom csörgetem, s nem jut már el hozzád a hangom, bezárt kapudat döngetem! Hát írass új verset magadnak, van már rá program. Jól teszed! Helyezd sírba, immár nyugodtan, az érted szóló költészetet!
Tudd meg : szabad csak az, akit Szó nem butít, fény nem vakít, Se rang, se kincs nem veszteget meg, Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet, A látszatot lenézi, meg nem óvja, Nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg : szabad csak az, kinek Ajkát hazugság nem fertőzi meg, Aki üres jelszókat nem visít, Nem áltat, nem ígér, nem hamisít. Nem alkuszik meg, hű becsületéhez, Bátran kimondja, mit gondol, mit érez. Nem nézi azt, hogy tetszetős-e, Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse, Nem bámul görnyedon a kutyabőrre S embernek nézi azt is aki pőre.
Tudd meg : szabad csak az, aki Ha neve nincs is, mégis valaki, Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos, Tüzet fölöslegesen nem harangoz, Van mindene, ha nincs is semmije, Mert nem szorul rá soha senkire. Nem áll szemébe húzott vaskalappal, Mindég kevélyen szembe néz a Nappal, Vállalja azt, amit jó társa vállal, És győzi szívvel, győzi vállal. Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt, De megmutatja olykor, hogy van ökle.... Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság ! Ezt a megszentelt nevet Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd ! Tudd meg : szabad csak az, Aki oly áhítattal mondja ki, Mint istenének szent nevét a jó pap. Szabad csak az, kit nem rettent a holnap. Inség, veszély, kín meg nem tántorít És lelki béklyó többé nem szorít. Hiába őrzi porkoláb s lakat, Az sose rab, ki lélekben szabad. Az akkor is, ha koldus, nincstelen, Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják, Hol áldozat nincs, nincs szabadság. Ott van csupán, ahol szavát megértve Meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc, Hogy azt csináld, amit akarsz, S mindazt, miért más robotolt, Magad javára letarold, Mert szabadabb akarsz lenni másnál. A szabadság nem perzsavásár. Nem a te árud. Milliók kincse az, Mint a reménység, napsugár, tavasz, Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva Ráönti illatát a szomjazó világra, Hogy abból jótestvéri jusson Minden szegénynek ugyanannyi jusson. Míg több jut egynek, másnak kevesebb, Nincs még szabadság, éget még a seb. Amíg te is csak másnál szabadabb vagy, Te sem vagy még szabad, te is csak... Gyáva rab vagy!
Vajon írástudatlanok, mert x-szel írják nevüket? Felelősség elhárítva, nem terheli lelküket? Választanak sok rossz közül, s nem hallatják hangjukat, s kizárják a döntésekből, egy új ciklusra magunkat!
Analfabéták állnak sorban, hogy kitegyék ikszüket! Miattuk élünk lent a porban, hiszen a jóra mind süket! Hazugságokra bólogatva, hiszik, hogy ők is döntenek, lemondanak csak, voksot adva. Pokolra benzint öntenek!
Urnákba dobják kis papírjuk, halott világuk hamvait. Nincs esély rá, hogy újra írjuk, a történelem lapjait! Kevés, ki látja a valósat, kinek a rosszból már elég, így válik valóra a jóslat, így bűnhődik jövőt e nép!
A választás, nem old meg semmit, egymásnak feszül a magyar, ezért soha nem is lesz rend itt, s az lesz, amit a „PÉNZ” akar! Országgyűlés ahol mellékes, s nincs is jelen népakarat, egy ház, mit adott a kellékes, hogy elhazudják szavadat.
Siralomház, hol pálcát törnek a szép, magyar nemzet felett, hol újabb négy évig gyötörnek a meghasonlott emberek. Tőled van felhatalmazásuk, hogy árulásukat tegyék, hogy kiforgassák a palástjuk, és mindenünket elvegyék!
És mennek, elvakultan, messzire. Egynek holmija van, másnak hite. Ó, termékenység istennője, te! Nem kérded őket, van-e folytatás. A bíbor szájak étvágya oda. Mállik, párállik minden birtokuk. A kőtáblák elásva, régen, otthon. Baál mennykőcsapása síkot ér. Nem válaszol az egynemű anyag. Az alfabéta nem jó semmire. Fönícia halott, mert nincs hite. A kőben két oroszlántest szorong. Szűrt fény esőz az üres városon. Palló, lajtorja sehol, csak az árnyék. Az anyag tövén átfordult idő. Byblos a halott szolgák városa. Ég és föld közt rettentő szarkofág. Az idő majd évekre hullik el, mint szolgákra a szolgaság. S ők mennek, elvakultan, messzire. Astarte hitével, vagy nélküle. Ó, örök hátizsák! Az örök hátizsák! Hiába kérded, mi a folytatás. Fölring a part, s egy délibáb vele. S a partnak nincs vitorlamestere
Szép is ez a márciusi reggel, eljött daloló madársereggel, szárnyuk lobogó, szívük dobogó. Nézz fel az égre, röptük mily könnyed, fagy után végre kicsalja könnyed.
Vígan buggyan a kis patak torka, a tél hordalékát messze hordta, szél fodrot korcol, ha belekortyol, és úgy simul már a barka selyme, mint, ki Nap fényébe halna bele.
Bár kifesti régi zöldjét a rét, bimbóknak kinyílni nagy még a tét, lesz még jó idő, szirma is kinő. Álmában egy lány hajába tűzi, majd karját a kedvesébe fűzi.
Ugye, nem meditálsz most szavakon, tiéd is e március szabadon, zászló lobogó, szíved dobogó. Emlékezni kell, ne sajnáld könnyed, múlt, jelen, jövő így szebb és könnyebb!
"Nem, mégsem engedem el a kezét!" Írta, mikor már szinte haldokoltam. S megértették egysoros levelét Akkor az égben s a pokolban. Sikoltása forró szélvész gyanánt Becsapta menny és pokol ajtaját. Pedig kettő közül valamelyik Engem akkor már tárva-nyitva várt. "Nem, mégsem engedem el a kezét!" Pedig messziről írta egysoros, Kétségbeesett és akaratos, Gyönyörű levelét.
Nem telt bele egy év: Én álltam ágya mellett. De nem tudtam úgy ostromolni mennyet. És fogtam szinte végig a kezét.
A barátság úgy születik, oly lassan, mint, az éj, ha fátylat ereszt, s minden mellékes apró fényt kirekeszt. Mint a virág, ha szirmát bontja, minden gondolat, gondolat foglya. Vagy, mint a szomjazó szomját oltja, s testét-lelkét megújítja. Mikor az együttlét is nyugtató, mint sima tükrű, tiszta tó! Nincs távolság, nincs más világ, szív ontja a harmóniát. Mint rőzse-lángok langy melege, árad felénk hő-lehelete. Megértés van és bizalom, ha kell, segítség és oltalom. A barátság édes áldozat. - Ködpárna csillagzat alatt! - Biztonság, béke, szeretet, boldog ki részese lehet. Észrevétlen érkezése, tudatunk rejtett lüktetése, a mindennapoknak titkos éke. Kiszámítható őszinteség, miként a Föld léte s az Ég. Köteléke láthatatlan, a barátság - óhatatlan - nem hirdetjük, tudjuk, hogy van!!!
Eljött hát a farsang, már a tavaszt várjuk, Hideg tél kapuját lassanként bezárjuk. Nagy evés-ivással készülünk a nyárra, kedvünk támad még egy téli mulatságra!
Táncolunk, vigadunk, a tél meneküljön, a sötét, a hideg mostantól kerüljön! Találja meg minden fiatal a párját, miközben a farsang vidám táncát járják!
Fiúk a lányoktól szép bokrétát kapnak, ez legyen a dísze mindegyik kalapnak! Álarcot öltenek, s elbújnak mögötte, ne lássa a falu, mely család szülöttje.
Szerepet is játszhatsz, teheted a szépet, szép szavak és táncok varázzsal igéznek. Busójárás során elűzik a telet, jöjjön a helyébe a csodás kikelet!
Magas máglyát raknak, lobogjon az égre, a tél boszorkányát elégetik végre. Jó zene, víg dalok emelik a kedvet, borként fogyasztják el a jó szőlő-nedvet.
Oly sokan ilyenkor, álruhába bújnak, királylány, s királyfi közös nótát fújnak, s lám a balett-táncos vígan járja táncát, szédíti, csábítja a bál szép huszárját.
Táncol a boszorkány, varázsló igazi,
tündér a meséjét koldusnak idézi. Sorban az állatok itt életre kelnek, táncolnak, vigadnak, boldogságra lelnek.
Itt van hát a farsang legyen jó a kedved, ne búsuljon senki, ki velünk nevethet! Álljon be a körbe, legyen boldog tőle, mi meg vidám embert faragunk belőle.
"Az élet szép, tenéked magyarázzam?" Ha gyönyörködhetsz egy szép rózsaszálban, Szakíthatsz egy friss gyümölcsöt a fáról, És csókot lophatsz kedvesed ajkáról.
Szaladgálhatsz a friss mezőn, a réten, Örömöt lelhetsz versben és zenében, Ha tanulhatsz vagy taníthatsz másokat, És van, ki néha hozzád ellátogat.
De ha rossz a láb, a kéz, a fül, a szem, És a virág sem illatos már nekem, Vagy ha már a szó nem alkot mondatot, Mert már a lélek s az elme is halott,
Ha szememben már nem látszik értelem, És nem ismerem meg azt, ki még szeret, Mikor nincs számomra múlt, jövő, jelen, Mondd, akkor ez a szó, ÉLET, mit jelent?
Ki okos, lehet jó, vagy jellemtelen, De elme nélkül már csak élő tetem. A sors kegyetlen, ha jön az agyrabló, S testem és lelkem felzabálja a strók.
És ha már csak egy ép agysejtem marad, Nézz a szemembe, onnan olvasd ki majd Az utolsó mondatomat: Kedvesem, "Hallod, beszélek, látod, szeretlek."
figyelj rám, amikor hallgatok, amikor a szavak hallgatnak, mint anyaméhben a magzat. A csendben nincs hangalakja a zajnak, de csend sosincs, csak hallhatatlan zajgás, szavak gömbölyödnek, és készülődnek a születésre, hiszen világra kell jönniük szabályosan és rendeltetésszerűen.
A szavak élnek, lélegzenek, hímszavak és nőszavak, egymást kereső és kioltó szópárocskák, ki egymás felé tapogató szókacsok vagy már-már alaktalan szópárlatok, a rezgés, a mozgás muzsikája. A valóság szóvá keményített csontozata, a kimondás gyötrelme és beteljesülése.
Amikor a szavak hallgatnak, amikor a mondható mondhatatlan, amikor ajkam zárt, feszes vonal, akkor figyelj rám - baj van.
Uram, aki egyként letekintesz bogárra, hegyre, völgyre, virágra, főre, szétmáló göröngyre, – Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz csak nagyon-nagyon gyönge.
Mert pókháló és köd a szív, selyemszőttes az álom, pehelykönnyű és szinte-szinte semmi s én erőtlen kezem még azt sem tudja Hozzádig emelni.
De azért vágyaim ne dobáld a sárba, ami az Óceánnak legdrágább, legkönnyesebb gyöngye! Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz csak gyönge, nagyon gyönge.
A vén ligetben jártunk mi ketten, Aludt a tölgy, a hárs, a nyár; Hozzám simult félőn, ijedten, S éreztem: nem a régi már. Sebten suhantunk, halk volt a hangunk, S csendes volt a szivünk nagyon, És mégis csókba forrt az ajkunk Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve Lehullott egy csöpp csipke-rom, Fehéren és halkan röpült le, Akár egy elhervadt szirom. Szeme rámnézett kérdőn, búsan: (Nincs búsabb szem, mint aki kérd) Ily szomorúan, ily koldúsan Mért hívtuk egymást ide? mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő Megy... mennie kell... s elfutott. Hallottam haló zaját a lépcsőn, S nem tudom, meddig álltam ott. Aztán... le s fel jártam a parkban, Mint aki valakire vár. Gázolt a sarkam síró avarban, S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...
Nem én vagyok a lánc végén az ékszer, Mit készítettek hosszú századok. A szép jövőre lehunyt szemmel néztem: Honnan tudhattam volna, ki vagyok ?
Ma már tudom, de már minden hiába ... Egekbe vágytam, s űztem álmokat, Nem láttam azt, hogy legszebb az egészben: Vállalni bátran láncszem voltomat.
Láncszem vagyok egy hosszú-hosszú láncban. Más lesz a kincs, ó jaj, mikor jön el? Csak tartsd erősen, csak vigyázva bátran: A lánc, a lánc még ne szakadjon el!
Szép!
