Én azért annyira nem. Erre szoktam azt mondani, hogy nekünk már jobb, mint a szüleinknek (nekik is egyszerűbb volt, mint a nagymamáméknak, két háborúval), és az én gyerekeimnek ugyan lesz egy csomó olyan gondjuk, ami nekünk nem volt, de azért alapvetően "jobban élünk, mint harminc éve". A legfontosabb, hogy nem kell megtanulniuk a "kettős beszédet", ugyanazt lehet mondani az utcán, munkahelyen, mint otthon. Én már a puha diktatúrában nőttem fel, de azért egy kis affér nekünk is kijutott a rendőrségen. Ekézzük ma a kormányt, minden okunk meg is van rá, de azért ez nem ugyanaz, mint akár 85-86-ban is volt.
A másik a munka. Nincs könnyű helyzetben az ember, ha munkahely kell, de az a szülő felelőssége, hogy elmagyarázza a gyereknek, hogy a munka elsődleges célja a megélhetés, szóval tessék olyan szakmát választani, amiből meg is lehet élni. ("Vegyünk egy szegény fiatal leányt, aki balladák műfordításából él, nem valami fényesen, miután a világ nagytőkései között igen elenyésző számban szerepelnek azok, akik vagyonukat ballada-műfordítással szerezték.")
A harmadik a lakás. Amikor én kezdem a nagybetűst, fingom nem volt, hol fogok lakni. Kevesebb volt a nagyszülő, mint az unoka, én voltam a legkisebb, nekem már nem jutott lakás. És aztán jött a piac, és kiderült, van itt lakás, csak engedni kell az embereket venni és eladni. Béreltem, aztán vettem, cseréltem, vettem fel hitelt, szóval valami lett. Most úgy érzem, hogy mire a csajok felnőnek, a fenekük alá tudunk adni valami start lakást, nem kell a nulláról indulniuk. És ez valójában annak a jogbiztonságnak a része, amit megint csak lehet félteni, de azért csak jobb, mint korábban volt. Nem számítok arra, hogy származás (akár vallási, akár társadalmi) alapján elveszik a tulajdonom, nincsenek olyan szabályok, ami a hazugságba vitte az embereket, mert papíron elváltak, csak hogy két lakásuk lehessen, stb.
És ha nem tetszik, le lehet lépni következmények nélkül. Nem leszel rohadt, áruló disszidens, öt év sittel a fejed fölött, aki nem jöhet haza, de a család sem mehet ki meglátogatni.
Summa summárum, én a mai helyzetet sokkal élhetőbb látom, mint a korábbit.
Na, nem a Varró miatt sajnálom őket, hanem úgy általába véve.
Amúgy minden relatív. Én pl. soha nem szerettem a 20. század történelmét és irodalmát. Szerencsére egyikből sem húztam tételt az érettségin. És hogy a kivétel erősítse a szabályt, Örkényt szerettem. (bár azt hiszem nem volt tananyag)
A fene tudja! Az enyimek imádják Varró Dánielt, és -velem együtt- lábrázást kapnak például a Kincskereső kisködmöntől. Miért kell azzal tömni a mai 7-8 éves gyerekek fejét? Legalább 60 éve tök idegen nekik a szituáció, nem kell "lelkileg felkészíteni" őket, hogy tömegesen hullanak majd a tesóik. Ugyanez a gyerekversekkel is. Ha csak az kerülhet a kánonba, aki legalább 40 éve halott, sosem fogják a gyerekeink az iskolai anyag alapján megérteni, hogy az irodalom jó is lehet. Mi legalább tanultunk Örkényt, Fekete Istvánt, Weörest, Zelket, Nemes Nagy Ágnest, akik akkoriban kortársak voltak, vagy éppen csak meghaltak. Hol tanul egy mai kölök Orbán Ottót?
Nem, épp ezt beszélgettük kifelé jövet a kollégámmal. Megy a gép olyan 3-400 km/h-s sebességgel, oszt' egyszerre elé ugrik egy hókotró. Eléggé sakk-matt helyzet. A híradások szerint szerencsétlen pilóta még felszállt, de akkor már égett.
Színházban egyszer összefutottam egy ismerőssel. Ismerősnek ismerős volt, csak dunsztom nem volt róla, ki ő, és honnan ismerem. Először sikerült elkerülnöm, másodszor már kölcsönösen néztük egymást a tömeg fölött, miközben jöttem le a lépcsőn, harmadikra nem úsztam meg, egymás mellé sodródtunk. Olyan volt a szituáció, mint Karinthynál, végül kedvesen mosolyogtam és köszöntem, mire neki is felderült az arca, ő is köszönt, majd ki-ki balra el. Aztán fél óra múlva rájöttem, honnan ismerem. Valami államtitkár volt az akkori kormányban, és rendszeresen szerepelt a tévében. Már csak az a kérdés, hogy ő honnan ismert engem.
