Tegnap óta felidéztem egy több mint négy éves ötletemet a témában, vagyis hogy az egésznek köze van a névmásokhoz (vagy a deixishez, vagy mihez - nem vagyok nyelvész, frazeológiát illetően kérem a nyelvészek segítségét). Az éppen beszélt nyelvet én így jelölném meg, leginkább 'a jelen nyelv' kifejezéssel. Tehát a tegnapi példák már ugrottak. Rumcinak válaszolom, hogy nem patetikusan, mint anyanyelvünkre, hanem mint éppen beszélt nyelvre értem a helyettesítést.
Több, az első személyre, annak helyére-idejére utaló névmásszerűségünk is van. Én ötöt találtam: én, most, jelen, itt, ez. (Ha van több, szóljatok). Tuladonképpen minddel lehetne utalni az éppen használt nyelvre, de nekem a 'jelen' a legszimpatikusabb. Használatban van írásban a 'jelen szerző', amely az 'én' személyes névmás helyett áll. Ugyanerre a célra az 'e sorok írója' is használatos, szintén névmásalapú (bár nekem ez kevésbé tetszik).
Például én két nyelvet beszélek úgy-ahogy, és itt most mindkét nyelven megadom őket: a jelen nyelv és az angol; Hungarian and the present language.
Németh Józsefből egy táncdalénekesről hallottam, Németh Sándorból egy táncos-komikust meg egy evangelizátort, de erről a Némethről (nem Gyula?) nincs tudomásom. Nyelvőr elektronikusan 1996/3-tól esélyes. Korábbról csak szkennelni tudok.
Hát a trend épp az ellenkezője. A hagyományosabb magyar nyelvészeti szakirodalom szeretett nyelvünkről, szavainkról stb. beszélni, ma már ez egyre inkább kínosnak tartatik, és magyar nyelvről, magyar szavakról szokás beszélni, így is eltávolítani a vizsgálat tárgyát a vizsgáló személyétől, identitásától, érzelmeitől.
1. Ki az a Németh József? 2. 1940-ben. 3. Latin betűvel (legalábbis az azerbajdzsániak).
De a történet nem ilyen egyszerű. (Mostantól csak az azerbajdzsániakról beszélek.) 1922-ben Lenin latin betűs ábécét ajándékozott e nagyszerű nemzetnek a korábbi arab írás helyett. Ezt a betűsort 1933-ban módosították, de még mindig latin betűt használtak. Majd 1940-ben a sztálini nemzetiségi politika lecseréte ezt az alfabétumot egy cirill betűs megoldásra. De hát a Nagy Tanító halála után kiderült, hogy ez a személyi kultusz jegyében fogant, és 1958-ban ezen a cirill betűs ábécén is igazítottak egy sort. De hát a Szovjetunió felbomlásával a cirill írás presztízse is alábbhagyott, úgyhogy a 1991-től újabb, immár a török latinbetűsséggel kompatibilis latin írásrendszert használnak. Nem akarnék azerbajdzsáni lenni! Egy évszázadban hat különféle ábécé nagyon megterhelő lehetett a lakosság írástudó részének.
Forrásaim: Coulmas, Florian: The Blackwell encyclopedia of writing systems. Blackwell Publishing, Malden MA–Oxford–Melbourne–Berlin, 1996. Гиляревский Р. С.–Гривнин Б. С.: Определитель языков мира по письменностям. Издательство Восточной Литературы, Москва, 19612.
Az ábécéreform iránti társadalmi igény a török köztársaságban jelent meg, a Szovjetunióban, elsősorban Azerbajdzsánban az 1920-as években a latin ábécére való áttérést előkészítő tevékenység következményeként. E munka eredményeként az I. Turkológiai parlament (съезд - Baku, 1926. március) határozatot fogadott el arról, hogy azokban a szovjetköztársaságokban, ahol korábban az arab ábécét használták, bevezetik a latin ábécét.
1928. január 15-én Törökország minisztertanácsa a művelődési minisztériumban létrehozta "a török nyelv bizottságát", melynek az egyik fő feladata az ábécéreform kérdéseinek vizsgálata lett. Ez a bizottság azonban, mivel nem igazolta a várakozásokat, meg lett szüntetve. 1928. június 28-án alakult egy új szervezet, az "ábécébizottság" , amely július 8-i és 12-i ülésén határozatot hozott az új, latinalapú ábécé tervezetéről.
Az ábécéreform munkálatainak befejezését Musztafa Kemal (Atatürk) elnök 1928. augusztus 9-én jelentette be az isztambuli Saray-burnu parkban tartott népgyűlésen. 1928. november 1-jén a török parlament ülése, a madzslisz törvényt fogadott el az új ábécé bevezetéséről, ezt 1928. november 3-án hirdették ki.
A török–szovjet kapcsolatot ez a könyv említi. Mivel a sztenderdizációval megbízott török intézet hivatalból foglalkozott a belső-ázsiai rokon nyelvekkel (sőt, olvastam, hogy a török nyelveket propagandisztikusan egyes számban, mint "a török nyelvet" emlegették), elég kézenfekvőnek látszik, hogy a huszas években volt kapcsolat a két ország nyelvtervezői között. Sajnos a másodkéznél nem jutok közelebb.
Ha már feléledt ez a topik, hadd kérdezzem meg a véleményeteket.
Feltétlenül szükségünk van nyelvünkben a 'magyar' szó használatára? Én úgy látom, hogy könnyen elkerülhető ez. Használhatnánk helyette pl. a 'hazait', 'itthonit'.
Ugyanis ezzel a szóval tárgyiasítjuk a nyelvet. Elrejtjük vele, hogy a használt nyelv szintén ezzel a tulajdonsággal bír. A legszörnyűbb a 'magyar nyelv' kifejezés. Mintha nem is az (adott mondatban) éppen használt nyelvre vonatkozna.
Az 1920-as években fejlesztettek ki a Janalifnek nevezett latin betűs írást, amelyet a török szovjetlöztársaságok 1926-ban Bakuban elfogadtak, és 1928-ban vezettek be. 1940-ben tértek át ezek az országok a cirill írásra. A 90-es években több ország (Üzbegisztán, Azerbajdzsán, a tatár nyelvű országrészek) ismét latin betűs írásra tértek át, amely azonban különbözik a janaliftől (és nem egységes ezekben a nyelvekben).
Törökországban is 1928-ban vezették be a latin ábécét, úgy tűnik azonban, hogy ennek nincs köze a szovjetunióbeli fejlesztéshez. Ez utóbbi azerbajdzsáni kezdeményezésből indult ki.
mer' ezt írtad: "...eredetileg arab betűvel írtak, majd a török írásreform (Kemal Atatürk) után átvették a latin betűs ábécét. Majd a Szovjetunió részévé váltak, ahol áttértek a cirill betűre."
Azért igyekeztem pontosítani, mert már a latin betűs ábécét is szovjet korukban vették át.
Nem látok ellentmondást. A sorrendet te is elismered, a határv éltozásra vonatkozó megjegyzésedet nem értem. A Szovjetunió felbomlásával a belső-ázsiai volt szovjetköztársaságok önállósodtak.
Egy kis kuriózum a korabeli helyesírás témájához. Városkánk első térképét 1842-ben készítették, s egyedisége miatt kézzel feliratozott. Művelt ember készítette, feltehetőleg egy katonai mérnök.
Az utca szó a térképen következetesen utsza alakban jelenik meg, s az egyszeri megjelenésű piac piatz alakú. S ugyanilyen érdekes a címe is:
Tekintetes Szabólcs Vármegyében kebelezett KIS VÁRDA M:VÁRAS' BELSŐ TELKÉNEK TÉRKÉPE.
Nem egészen. Az 1920-as években a bolsevikok választották a latin ábécét Szovjet Belső-Ázsia népei alfabetizációs programjához. (Természetesen a döntéshez köze volt a kemáli írásreformnak, annál is inkább, mivel akkoriban Törökország Szovjet-Oroszország kevés szövetségeseinek egyike volt.) Aztán az 1930-as években átállították az írásbeliségüket a cirill ábécére. Nem tudok határváltozásról a Szovjetunió és Törökország között, ha lett volna ilyen, akkor sem Belső-Ázsiában, amely nem volt határos Törökországgal.
A 100 évvel ezelőtti helyesírási reform egyik lényegi eleme éppen a cz megszüntetése volt. Nem tudom, mi a mosolyogni való ezen: a magyar írásfejlődés során gondot okozott a latin hatás, gondolom, ezért alkalmazták a cz betűcsoportot a 'c' hang írására (nehogy kukor legyen a cukorból). A 20. század elejére a latin jelentősen háttérbe szorult (azért is, mert erősen terjedt az írástudás, nagy néprétegek tanultak meg írni, olyanok, akik már nem tanultak latinul). Így ez a különbségtétel feleslegessé vált.
Vedd azonban észre, hogy a cz és a helyére állított c ugyanazt a hangot jelölik. Ettől a nyelv semmit nem változott. Ez nem az az eset, mint a j-ly, ahol a két jelölt hang között lényeges különbség volt, sőt, bizonyos területeken mind a mai napig m,egvan ez a különbség. Az ly feleslegessé válása összefügg a nyelv változtatásával, a cz-é nem.
A belső-ázsiai török nyelvű népek írásossága érdekes utat járt be: eredetileg arab betűvel írtak, majd a török írásreform (Kemal Atatürk) után átvették a latin betűs ábécét. Majd a Szovjetunió részévé váltak, ahol áttértek a cirill betűre. Amennyire tudom, most vannak olyan törekvések, hogy újra latin betűvel írjanak. Közben a neylv marad.
Ezzel együtt az írásnak (nem a helyesírásnak) természetesen van köze a nyelv fejlődéséhez, hat rá, például az egységesítés irányában. Ez a hatás azonban aránytalan, nagyon távol van attól, amit a nyelv más hatásokra végbemenő fejlődése az írásosságra gyakorol.
A legsúlyosabb tévedésed az, hogy a helyesírásnak köze lenne a nyelvhez: nincs. Kétezer ével ezelőtt is volt magyar nyelv, bár nem volt írása (sem helyes-, sem másmilyen).
A nyelv nem a helyesírással fejlődik, hanem a helyesírást igazítják időnként a nyelv változásához. (NB - a fejlődés szót szerintem jobb kerülni.)
A 100 éves hivatkozás azért is téves, hiszen éppen az 1903 és az 1922 közötti időszak az, amikor a mai helyesírási állapot kialakult. Bizonyára meglepődnél, ha kézbevennéd az akadémiai helyesírási szabályzat 1922-es kiadását, hogy milyen kevés elvi különbséget fedeznél fel. A mai helyesírás lapját 1903-ban fektette le Simonyi Zsigmond. Azóta csak az alapszabályok finomabb értelmezéséből származó változások vannak - a szótárban.
Úgy gondolom, hogy amikor a 100 év előtti nyelv eltéréseire hivatkozol, nem helyesírási esetek ötlenek a gondolataidba.
nem egészen értek egyet: a nyelvfejlődés az ly és a j közötti különbséget már régesrég eltörölte. Azonban mi köze van ennek a helyesíráshoz? A helyesírás szokás, társadalmi konvenció, amelyet ugyan némiképp önkényesen hoznak létre és változtatnak meg, mégis beívódik a társadalom tudatába, és az ezért ragaszkodik hozzá. Olyan ez, minthogy az utcán mi idősebben a jobb karunkkal karolunk bele a kísért hölgybe. Minthogy a bal oldalunkon fityegő kard zavarná a hölgyet. Hogy nem is viselünk kardot?