Lenne itt egy egyalbumos zenekar, talán ismerik vagy hallották már itt páran.
Akik nem, azoknak ajánlanék egy fontosnak szánt albumot. A Joy Division szellemét és zenei örökségét ugyan rengeteg zenekar idézte már meg 2000 után (és azóta is), de azért mondhatjuk, kevés az igazán jó vagy hiteles. Nos, a Dragons az egyik üdítő kivétel. Ahogyan az a legtöbbször lenni szokott, az együttes eltűnt a "könnyűzene" süllyesztőjében, de ez a legkevésbé sem az ő szégyenük.
(A Cure topiké az érdem, én pedig nem csórok, már csak Robert és a Cure iránti tiszteletből sem.)
Tíz éve pedig így nyilatkozott egy rádiónak: “In 1980 we did a thing in London at the Marquee Club…we picked the four bands we wanted to play with us, and Joy Division were one of those bands…I heard Unknown Pleasures on the radio on John Peel, and they were just fantastic.” Smith also described them as “the best thing I’d seen,” although “not eve”, because – after all – he had seen “Bowie and the Stones”.
He explained: “They were of that generation of bands which is my generation of bands they were so powerful…that was our best show that year, I think, we went on after them and we had to really we had to try hard to match what they did… it’s a shame about Ian Curtis… it’s like Jimi Hendrix or Kurt Cobain…people that good come around far too infrequently.” https://faroutmagazine.co.uk/the-cures-robert-smith-joy-division-best-thing-id-seen/
Minden szóval egyetértek, jobban nem is tudnék. Egy szinte genezise óta kultikus zenekarnak nincsen szüksége sem erkölcsi, sem semmilyen értelemben semmiféle intézményesülésre vagy művészi értékük díjakkal való visszaigazolására.
Illetve nem tudom, hogy sajnos-e, mert akihez kell, eljut ez a zene RNRHOF nélkül is. Ráadásul a New Order sikerei révén a Joy Division híre is többekhez jutott el, mint bármilyen jelölés vagy díj hatására tudna. Még nagyobb - pláne jó értelemben vett - kultusza pedig nehezen lehetne. Ráadásul - én úgy látom - a hipszterek és a sznobok is távol maradtak ettől a zenétől: azok hallgatják, akiknek a zene önmagában és önmagáért fontos, nem pedig amiatt, hogy mit jelent másoknak. A JD nem ment el csendben. Van és hat.
Egyébként szerintem a New Order sztorija is saját filmet érdemelne mondjuk Blue Monday címmel onnantól, hogy hiába várják Iant a reptéren [:-( ] odáig, hogy a film címét is adó dallal a NO kiadja emblematikus slágerét és onnantól már nem "csak" a JD utódzenekara, hanem saját jogán is érvényes és nagyhatású önálló entitás.
Egyedülálló bravúr: nem tudok még egy zenekart, ami egy ekkora tragédiából így magára talált volna, sőt mi több ikonná is vált egy szinte teljesen más műfajban. Ha ez nem filmet érő történet, nem tudom, mi az - főleg manapság, amikor egymást érik az általában egykaptafás (küzdelmes indulás-siker-drogok-széthullás- diadalmas visszatérés) zenés életrajzi filmek és a NO sztorija aztán minden csak nem sablonos.
A cím kétszeresen is ülne: egyrészt marketingszempontból, mint a legerősebb NO-hívószó, másrészt mert a történet sajnos maga is egy szomorú hétfőn indult...
Biztos vagyok benne, hogy Hook, Sumner, Morris könyvei alapján olyan forgatókönyvet lehetne írni erről a szűk hároméves időszakról, tehát kvázi a NO magára találásáról, ami kétórás időtartamban egy percig se lenne unalmas és -hasonóan jó rendezővel és színészekkel- méltó párja lehetne a Controlnak. Kiváncsi vagyok, kitart-e addig ez a mai zenésfilm trend, hogy valakinek eszébe jusson ez a történet.
Írhatnám, hogy no comment, de érdekesebb jelenség ez ennél.
(Miközben az egyetlen állva maradt hazai rockújság, a Hammerworld soha le nem írta még a nevüket. Oké, a JD nem metal, nem is hard rock, nem is punk - szóval az ő szempontjukból valami senkiföldjén alkotott - na de csak több köze van a Hammer világához, mint a Bravoéhoz...)
Nem írnak hülyeségeket a cikkben, ez mindenképp a javukra írandó.
(Amikor én voltam Bravo-olvasó korban, még jóformán minden cikkük hemzsegett a butaságoktól.
Nyilván a net korában és a nyomtatott sajtó hanyatlása idején még egy tinimagazin is kénytelen tartani bizonyos színvonalat.)
Viszont én magam sem tudtam volna 10-14 évesen mit kezdeni a JD-nel (olyannyira nem, hogy még gimiben is kimaradt nekem, 21 évesen hallottam először a lemezeiket, de akkor meg is fogtak) - vagy a mai tinik ennyivel érettebbek, nyitottabbak lennének?
Annyi értelme viszont mindenképp volt ennek a cikknek, hogy elvette a teret valami hülyeség elől.
Kapásból nem tudok mondani még egy zenekart, ami nemhogy nem merül feledésbe évtizedek (decades...) után sem, de ahogy az idő telik, egyre csak ismertebb.
Viszont érdekes kettősséget látok: mintha maga a zene (leszámítva a pár legismertebb dalt) underground maradt volna (bár tavaly az Unknown Pleasures egy hét erejéig még a MAHASZ listán is felbukkant), miközben a név, az imázs és a történet abszolút ott van a köztudatban.
