akkor jó, ha olvastad, és nem ültél fel, mert szvsz pilhál legalábbis a "valós tények hamis színben való feltüntetése" tényálladékában elmarasztalható.
Természetesen az is kitűnt számomra a beírásaidból, hogy nemcsak a cikkek motiválnak.
Kedves Kázmér
Természetesen olvastam a Palugyai féle cikket, és nem hiszem, hogy felültem volna Pihálnak.
De engem - nyilvánvalóan - nem csak az motivál, amit a két cikkből tudok.
én nemtom, hogy Ti olvastátok-e az eredeti Vámos-féle cikket, de úgy tűnik, teljességgel fölültetek Pilhálnak.
Merugye a kérdés arra irányult, hogy VT optimista volt-e akkor is, amikor ki akarták nyírni.
Vt azt válaszolta, hogy optimista volt, mert úgy gondolta, hogy ő ezt túl fogja élni, és aztán már csak jobb jöhet.
Arról nem volt szó, hogy a továbbiakban is optimista volt-e, mikor, kivel és hányszor.
Visszakérdezek, honnan vszed, hogy nem volt az?
Egyébként, nem is lehetett ANNYIRA optimista mint 44-ben, hiszen a mesterséges intelligincia akkor 65 éves professzoraként, pontosan azt a felismerést tudatosította, hogy intellektusunk a bennünk felhalmozódott MINTÁK mennyisége és rendezettsége szerint csiszolódik, és ő már elég idős volt ahhoz, hogy a megszerzett tapasztalatok alapján az egyszerü lelkeket elárasztó hurrá optimizmus már nem fertőzhette meg.
Egyébként mivel nagyon sokat beszékgettem vele ebben az időben, elmondhatom, hogy bizony alapvetően optimista volt.
Halvány sejtelmem sincs arról, hogy lett volna-e bátorságom abban a rendszerben az aktív ellenállásra. Már a kérdés is értelmetlen: ha vmi, hát az biztos, hogy olyan körülmények között egészen más emberré fejlődtem volna.
Meg még az is biztos, hogy azok, akik azt a rendszert aktívan támogatták, pontosan két kategóriába sorolhatók: a megtévesztett többségre és azokra, akikkel semmiféle, erkölcsi közösséget nem tudok és nem is akarok vállalni. Vonatkozik ez mai, eszmei utódaikra és mentegetőikre is.
off
ez az online népszabadság egy faeces.
a jún. 1-jei, pénteki számban van a Vámos-cikk.
on
– Gondolom, ez is közismert optimizmusával áll kapcsolatban. De vajon akkor is optimista volt-e, amikor származása miatt üldözték?
– Hogyne, 1944-ben voltam a leginkább optimista. Tudtam, hogy Hitlerék és magyarországi szövetségeseik elvesztik a háborút, és két eset van: vagy túlélem, és reméltem, hogy akkor gyönyörű új élet kezdődik, vagy pedig elpusztulok. De mindent megtettem annak érdekében, hogy túléljem. Többször megszöktem, méghozzá kritikus szituációkban, és vállaltam olyan kockázatokat, amelyek nálam bátrabb embereket is visszarettentettek. Az események által kínált lépéseket meg kell lépni! Ez cselekvő, és nem buta optimizmust jelent, amit a környezetemben is terjeszteni próbáltam.
Kedves Zmac, ha nem érted, hogy Vámos és kortársai számára 1944/45 volt a Big Bang, a teljes megsemmísülés és teljes ujjászületés éve, akkor sajnos semmit nem értesz a huszadik század magyar történelméből.
Gondolom, most már te magad is bánod, hogy ebbe a topcba pont annak a nagyon szelid és nagyon bölcs embernek a nevét kellett belerángatnod, aki a rendszerválozásért való harcot már tiz évvel annak bekövetkezte elött meghirdette.
Aki nem hiszi, olvassa el bátor és okos -ha jól emlékszem - 1980/81 ben megjelent tanulmányát a Valóságban, amiben a decentralizált és együttmüködő rendszerek (értsd demokrácia) felsöbbrendüségét magyarázza el a hierarchikusan vezérelt (étsd diktatórikus) strukturákkal szemben.
Nem, kedves Zmac ilyet én nem mondtam.
Vámos alapvető optimizmusa abban állt hogy feltételezte, hogy ha az emberek számára többé kevésbé normális helyzet teremtődik, akkor azok morális és együttmüködö lényként viselkednek.
Ő ezért a normalitásért életében mindent megtett, sem az nem rajta mult, hogy a normalitásról való fogalmaink közben megváltozak sem arról, hogy egyes emberek nem az általa mindenkinek megelőlegezett humánum és együttmüködési készség talaján intézik ügyeiket.
Bocs, így már teljesen érthető! Tehát ő '44-ben azért volt optimista, mert az akkori eseményekből tudta, milyen jó dolgunk lesz 57 évvel később. Akkor most nyilván azért pesszimista, mert úgy gondolja, rossz világ lesz 57 év múlva. Ebbe én nem merek beleszólni, nem vagyok látnok.
Akkori optimizmusa abszolut nem volt megalapozatlan, hiszen mi -pl- csak virtuálisan "gyilkoljuk egymást", az ország egy harmada autóban mobil telefonon csacsog, nem éheznek nagyon nagyon sokan, - bár sokkal többen, mint, ahogy azt Vámos Tiborék 45-ben a mai korra extrapolálva remélték, és olyan számitógép hálózaton cseverészünk egymással, amelynek gericét igen nagy részben Vámos Tibor munkásságának köszönhetöen fektettek le, és az a techikai állomány kezeli, amelyik az ö támogatása és szivós munkájának eredményeként szerezte meg szakmai ismereteit.
Maradjunk szerintem abban, hogy megítélés kérdése, nem egyértelmű hogy lett-e rosszabb. Annál is inkább, mivel nem tudhatjuk, hogy 1944-ben pontosan mikor volt optimista. Nagyon nem mindegy, hogy március elején, végén, júniusban, októberben, stb.
Sajnos még egy aggályt felvetsz, amikor a korára, illetve Arthur Köstler nem ismerésére utalsz. Ezekből, és a későbbi eseményekből ugyanis elég egyenesen kiderül, hogy akkori optimizmusa megalapozatlan volt. Ezek után pedig az akkori optimizmusának, illetve mostani pesszimuzmusának egymás mellé állításával éppen ő (és te) kérdőjelezitek meg mostani pesszimizmusának megalapozottságát.
>>Ehhez volt hü, és ma is ezt gyakorolja. <<
Így legyen, és ha valóban ezt teszi, jó egészséget kívánok hozzá!
Mert az ország háborus megtizedelését alulmulni lehetetlen.
Kérlek, bocsásd meg Vámos Tibornak, hogy nem olvasta, az akkori magyar 18 évesek körében még bizony ismeretlen Arthur Koestlert.
Egyébként biztosíthatlak arról, hogy Vámost mélyen megráza az a csalódás, ami a fényes szelek generációjának közös élménye vot, és ő ebből kortársainál sokkal hamarabb azt a máig érvényes következtetést vonta le, hogy az ember legföbb feladata, hogy a maga érvényességi területén a szabadság, nyitottság, tolerancia, megértés és humánum légkörét megteremtse. Ehhez volt hü, és ma is ezt gyakorolja.
Alapvető eltérés van a látásmódunkban! Én azt mondom, hogy gusztustalan, ha az ember a saját hazája, népe, családja stb. ellen drukkol, ha abban reménykedik, hogy az ellenség győz. Még a történészek sem egységesek abban, hogy mi is vezetett ehhez a helyzethez, ami hazánknak 45 év megtorpanást, sőt visszalépést, majdnem behozhatatlan lemaradást okozott. A háború szörnyű, minden hordalékával együtt, lehet bízni, kívánni a végét, a békét, de nyíltan kimondani, hogy az ellenségnek szurkolok, nos ez ocsmány.
Ha ezt Z. Karvalics olvasná, nem pakolná össze a bőröndjét...
"Vámos Tibor akkori optimizmusának és mostani pesszimizmusának ugyanaz az oka van."
-- Jézusom, háború van és vesztésre állunk?
"Akkor végérvényesen leszerepelni látszott egy olyan világ, melynél rosszabbat már elképzelni sem lehetett, és minden tisztességes emberben meg volt a jószándék arra, hogy egy sokkal jobbat fognak építeni"
-- Meg a tisztességtelenekben is, lásd
"(Sej a mi lobogonkat fényes szellők fujják...),"
-- Na ugye, hogy bármikor jöhet kutyára dér.
"a peszimizmusának meg az az oka, hogy ez a jó szándék nem volt elég,"
-- Na ugye, hogy szerinted is jött. (!)
"és ő kénytelen megélni, hogy a mult már végképp eltünt borzalmas árnyai ujból felütik fejüket,"
-- Ilyen mondatért Oscar jár racionál-szociohorror-cianid kategóriában. Miért ne ütötték volna föl egyébként, mi volt itt közben? Mennyország? Szerintem időközben ugyabazok az árnyak regnáltak itt, csak kivörösödtek az (ismételt) erőfeszítéstől...
"és két-három generáció akkumulált tapasztalata sem elég, hogy az öntörvényünek látszó időinga ujabb nagy billenését megállítsa, ahelyett hogy az általa kultivált szabályzáselmélet fogalmai szerint a társadalom egy optimálisnak tekintehtő trajektória felé haladva egyre kisebb lengésekkel stabilizálja magát."
-- Azt kérem, társadalom nem szokta. Az csak egy kvázimarxista vulgármatér pszeudoelmélet. Egy-két tanszéket még elbír, de a tények alatt összerogy.
