A Fidesz és a Kádár-rendszer
Az 1990-es kormányváltást követően a frissen kormánypárttá vált kisgazdapárt néhány vezetője azt kérte a rendőrségtől, hogy biztosítson motoros rendőri kíséretet a kisgazdapárt vezetőinek gépkocsijaihoz. Az eset a rendszerváltás első pillanataiban rávilágított arra, hogy vannak, akiknek a Kádár-rendszerrel nem az volt a bajuk, hogy megmagyarázhatatlan kiváltságokat kapnak a pártvezetők, hanem az, hogy nem ők kapják.
Az azóta eltelt tizenegy évben egyre többen lettek ilyenek. (Jellemző adalék: a két vétlen fiatal halálát okozó Nógrádi-balesetet közvetlenül megelőző időben több érvényes kéklámpa-engedély volt, mint bármikor korábban.) A mai legnagyobb kormánypárt politikusai, a miniszterelnök szűk stábját képező tanácsadók mindenáron el akarják hitetni a közvéleménnyel, hogy a rendszerváltás alapvetően személycseréket jelent. Azt bizonygatják, hogy az igazi rendszerváltás akkor következik be, amikor X. vagy Y. volt MSZMP-tagot, aki ma a szocialista párt tagja, felváltja Z., aki szintén az MSZMP tagja volt, de ma már a Fidesz, a kisgazdapárt vagy az MDF színeiben politizál. Aki tehát jó helyre állt át, az megkaphatja a mai kormánypártok hitelesítő pecsétjét, aki pedig nem, az hordozhatja a „volt kommunista” megszégyenítő bélyegét. A Fidesz 1992-es pécsi kongresszusán Orbán Viktor még élesen kikelt e felfogás ellen: „Mi mindig ellenálltunk annak, hogy azon az alapon vegyük fel a harcot, hogy egyik oldalon vannak a tiszták, másik oldalon a gonoszok, hogy egyik oldalon állnak a hazafiak, a másikon meg a hazaárulók.” Az elmúlt két és fél évben a Fidesznek azonban elemi érdekévé vált a háborús logika fenntartása.
Amikor SZDSZ-es képviselőtársaimmal együtt azt állítom, hogy a Kádár-rendszert ma a Fidesz képviseli (Fodor: Új kormány a cél, Hetek 2000. november 25., Bauer Tamás: Cseppben a Fidesz, Magyar Hírlap 2001. február 24., Hack Péter: A Fidesz leváltása a Kádár-korszak végét jelentené, Népszava 2000. december 28.), akkor elsősorban nem arról beszélünk, hogy hány volt kommunista van a kormányban, vagy hogy hány volt párttagot helyez el a Fidesz vezető pozícióban, hanem arról, hogy a Fidesz, miközben propagandájában osztályharcot folytat az előző rendszer át nem állt elitjével szemben, gyakorlati politikájával a Kádár-rendszert restaurálja Magyarországon.
„Mit jelentett a Kádár-rendszer? Félelmet jelentett. Mi van ma az országban: félelem.” (Fodor). A Népszabadság január 4-i számában Orbán Viktor koalíciós szövetségese, akkor még kormányának tagja kijelentette: „A Fidesznek nagyon sok olyan lehetősége van a politikai támadások visszaverésére, amilyen a Független Kisgazdapártnak nincs.” „...nem a kisgazdapárt adja a belügyminisztert, a titkosszolgálatokat felügyelő minisztert, az APEH-elnököt...” Kijelentéseit Torgyán azóta sem vonta viszsza. Orbán a mai napig nem cáfolta a Torgyán-nyilatkozatban megfogalmazott vádakat(Orbán nem, de más, talán Kövér vagy Pokorni igen. V.p., nem tartotta szükségesnek, hogy reagáljon az erőszakszervezetek politikai célra való felhasználását sejtető utalásra. A gyanú áll.Ez viszont a népszámlálási botrány kapcsán igaz.V.p.
A sokszereplős, érdekek és nézetek ütközésére épülő parlamentáris modell helyett az egy személyben mindent elintéző, a politikai viták fölé emelkedő kancellár orbáni modellje a jóságos kormányzó és a néppel együtt érző első titkár iránt nosztalgiát érzők igényeit elégíti ki. (A kormánypárti sajtó és televízió tudósításai a kormányfő által vezetett Fidesz sikereiről nehezen különböztethetők meg a szocializmus vívmányairól szóló hetvenes évekbeli dicshimnuszoktól.)
„A Fidesz vezetői lassan éppoly eltökéltté váltak az ellenzék nélkül működő parlament, a parlamenti vita nélküli állami működés iránti vonzalmukban, mint amennyire az uralmát konszolidáló Kádár János is eltökélt híve volt a »nálunk történelmileg kialakult« egypártrendszernek” (Bauer Tamás). A kormányt ellenőrző parlamenti funkciók fokozatos felszámolása a háromhetenkénti parlamenti ülések bevezetésétől az ellenzék által kezdeményezett vizsgálóbizottságok intézményének teljes felszámolásáig mind a rendszerváltás eredeti törekvéseivel ellentétes irányba, azaz visszafelé fordítják az átalakulás folyamatát. A parlament elsorvasztása az ellenzéki jogoknál is súlyosabban korlátozza a közvéleményt abban, hogy az őt érintő politikai kérdésekben tájékozódhasson.
A külföldi sajtónak nyilatkozó ellenzéki közszereplőkről készült „listák”, a külföldi titkosszolgálatok Magyarországot lejárató akcióiról szóló spekulációk a kormánypártok híveiben újraélesztik „az ellenség keze betette lábát” sémájára épülő paranoid képzeteket.
A millenniumi ünnepségek ürügyén is sulykolt ideologikus, tekintélyelvű államkép is a kádári és a még régebbi világ felélesztését jelenti. Az 1990-ben még decentralizáltan működő, a központi hatalom ellensúlyaként is fellépni képes önkormányzati rendszer szisztematikus gyengítése, az az üzenet, hogy csak a központi kormányzattal ápolt jó politikai kapcsolat vezethet egy település felemelkedéséhez, úgyszintén a múltba mutat. Miként az is, hogy a minisztériumokban, a közhivatalokban az uralkodó politikai párthoz való feltétel nélküli lojalitás válik egyre inkább az előmenetel egyetlen mércéjévé. A párthűség manapság fontosabb követelmény, mint a nyolcvanas években volt.
A Kádár-korszak gazdaságpolitikájának jellemzője volt, hogy rövid távú politikai hasznokért cserében hajlandó volt az ország hosszú távú gazdasági érdekeit kockáztatni. A hetvenes évek gazdasági teljesítménnyel alá nem támasztott életszínvonal-emelkedéséért a nyolcvanas-kilencvenes években kellett keserves árat fizetni. Amikor az Orbán-kormány a gyógyszerár, a gázár és a benzinár ügyében kétségtelenül népszerű intervenciót hajtott végre, akkor nem törődött azzal, hogy a számára politikai hasznot hozó beavatkozás árát a tőzsde összeomlása folytán közvetlenül a kisbefektetők százezrei, közvetve az egész gazdaság kénytelen megfizetni.
A politikai megfontolások alapján központilag osztogatott állami pénzek rendszere, a területfejlesztési támogatások, a környezetvédelmi támogatások, a Széchenyi-terv, a különféle minisztériumi pályázatok, amelyek tendenciaszerűen a kormány politikai klienseinek jutnak, szintén nem a versenyalapú piacgazdaság intézményei. Ezek az intézmények a kormányzat retorikájával együtt nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy tizenegy esztendővel a rendszerváltás után még mindig nem honosodott meg a köznyelvben az „adófizetők pénze” fordulat. A lakosság döntő többsége még ma is úgy véli, hogy a kormánytól kap utat, közművet, színházat, templomot, lakásépítési támogatást. Az osztogató állam modelljét nem a szocialisták, hanem a Fidesz támasztotta fel Magyarországon.
A példák sorát hosszan lehet folytatni a szinte minden fontos tisztségben megkövetelt politikai lojalitástól a közszolgálati televízió és rádió kormánypárti kisajátításán keresztül a pártállami ügynökök adatainak százötven éves titkosításáig.
A Fidesz pr-stábja magabiztosan épít a régi reflexekre, tudja, hogy a politikából kiábrándult, a közügyektől elidegenedett lakosságban nagy tábort lehet szerezni azzal az üzenettel, hogy ha hagynák dolgozni a jóságos (kvázi első titkár) kormányfőt, aki türelmesen, megértően és áldozatkészen hordozza vállán a nemzet gondjait, akkor eljön a gyarapodás korszaka, és „mindenkinek minden évben egy kicsit jobb lesz”. Ebben a folyamatban csak akadályozzák a szocializmus..., akarjuk mondani a nemzet felemelkedésén munkálkodó polgári erőket azok a hazátlan ellenzékiek, akik külföldön lejáratják az országot, és ehhez igénybe veszik külföldi titkosszolgálatok (régebben a CIA, ma) az orosz és az izraeli ügynökök segítségét. Ha nem hagyják békén Kádár elvtársat, akkor jön Biszku – suttogták régen. Ma a gyerekeket ijesztgető rugós krampusz szerepét Kövér László játssza el, akit éppen most gyömöszölnek vissza a dobozba, de bármikor újra kiugrathatják onnan.
A következő választások nagy kérdése, hogy a Kádár-rendszernek a Fidesz által megújított változata bizonyul erősebbnek, vagy a magyar társadalomnak az a része, amelyik a sorsát érintő döntéseket ki akarja venni a „gondoskodó” állam kezéből, és esélyt akar teremteni magának egy, a mindenkori kormányzattól független, jobb jövő megteremtésére.
Hack Péter
országgyűlési képviselő (SZDSZ)
(Népszabadság)
