Ť Az alkímia művészete
Az alkímia (Al-Chemia) fogalom arab eredetű, szó szerinti jelentése a fekete, amely az ókori nyelveken Fekete Földnek nevezett Egyiptomra, minden mágikus tudomány történelmi őshazájára utal. A középkori szövegek alapján maga az alkímia tudománya is egyiptomi eredetű, hiszen feltalálójának az íbiszfejű Thot istent tartják. Maga Thot, akit Hermész Triszmegisztosznak is neveznek, viszont az egyiptomiak szerint az elsüllyedt Amentet nyugathoni szigetéről menekítette ki az alkimista tanrendszer teljességét...
Az alkímia tudományát - még pontosabb, ha azt mondjuk, művészetét - a középkori Európa évszázadaiban a totális értetlenség légköre fogadta, amelynek kifejezése az egyszerű csodálkozástól a bosszúszomjas üldözésig, az alkimista tevékenységgel gyanúsítottak fizikai megsemmisítéséig terjedt. Mind a mai napig élnek megmosolyogtató közhelyek és tévhitek az alkímiával kapcsolatban: ezek közül a legelterjedtebb az a hiedelem, miszerint az alkimisták legfőbb célja az aranycsinálás volna. Ennek jegyében a hivatalos katedrákon még ma is azt tanítják, hogy az alkimista lombikok és kémcsövek felett görnyedő középkori tudós, a modern kémikusok primitív elődje, maga az alkímia pedig holmi kezdetleges kémiapótlék, amely a XXI. században legfeljebb a tudománytörténészek érdeklődésére tarthat számot. Mondanunk sem kell, hogy ez a beállítás teljességgel téves és hamis, az alkímia elfogulatlan tanulmányozása esetén pedig a következő felismerésekre jutunk:
az alkímia nem középkori és nem is ókori eredetű, hanem évmilliókkal ősibb minden történelmi korszaknál; a mítoszok egyöntetűen azt állítják, hogy az Égből származó, az aranykori szigetbirodalmak mágusai által rendszerezett ezoterikus tudomány;
az alkimisták nem a lombikban készítenek aranyat, hanem önmagukat változtatják arannyá: céljuk ugyanis nem kincsek szerzése, hanem az ember eredendő boldogságának, szabadságának és halhatatlanságának visszaszerzése, azaz az elveszett istenemberi létállapot helyreállítása (ezt az állapotot jelképezi a mágiában a Fényember, az Aranyember vagy az Aranymagzat). Maga az alkímia is úgy tanítja, hogy a cél nem arany, hanem az aurum non vulgum, azaz a nem közönséges arany elkészítése, az elemek feletti szellemi elem előállítása;
ebből következik, hogy az alkímia nem primitív kémia, hanem hiten, akaraton és cselekedeten alapuló spirituális ösvény, amely a Vízöntő-kori emberiség számára is érthető, követhető, elméleti tudásanyagot és önismereti gyakorlatokat egyaránt tartalmazó bölcseleti rendszert képez.
A misztikában alkimistának tekintünk minden olyan eljárást, amely egyes természeti elemek (föld, víz, levegő, tűz, éter) illetve az ezek keveredéséből létrejött anyagtípusok sokaságának Egyetlenre való visszavezetésével kívánja elérni az Univerzum és az egyén megváltását. Az alkímia művészete nemcsak Európában és Egyiptomban, de számos más kultúrkör ezoterikus irányzataiban is fellelhető, például a kínai tao-filozófiában illetve az indiai tantrában. A taoista alkímia egyik legnagyobb alakja Ge-Hong volt, akinek számos értekezése maradt fenn a Cinóberösvény titkairól (így hívják a kínai misztikus szóhasználatban az alkímiát). Kínában azt vallották, hogy aki a Cinóberösvényt megjárta, az elérheti a testi halhatatlanságot is, tetszés szerint fiatalodhat akár csecsemővé és hatalma lesz életen-halálon egyaránt. Beszélnek bölcsekről, akik ezeket a célokat a szó szoros értelmében meg is valósították és az örökkévaló istenek soraiba léptek. Indiában az alkímia, ahogyan említettük, főként a tantra gyakorlatához kapcsolódik: a fő cél itt az Aranyfolyó és az Ezüstfolyó egyesítése, násza, nyugati szentiratokból is jól ismert Alkimista Menyegző. Akik ismerik az indiai orvoslás energetikai tanát, azok olvashattak-hallhattak a fénytestünket behálózó hetvenkétezer nádí-ról (láthatatlan erek), amelyek az életlevegőt (a pránát) szállítják. A tantrikus alkímia szerint a két legnagyobb nádí a gerincoszlop mentén jobb oldalt haladó aranyszínű, szoláris, férfias pingalá illetve a bal oldalon futó ezüstszínű, lunáris, nőies idá: egyesülésükből lép elő a titokzatos Aranymagzat (szanszkrit nyelven Hiranyagarbha), aki nem más, mint önmagunk égi ideálképe, az Üdvözült, a Megszabadult, a Beérkezett Ember. A nyugati alkímiában az Aranymagzatot homunculusnak nevezik (a latin szó jelentése emberke), utóbbi számos középkori titkos receptben kerül emlegetésre, hiszen megszületése jelentette minden alkimista művelet voltaképpeni célját. Doktor Faustus, aki a XVI. századi Lipcse ezoterikus életének nevezetes, különc figurája volt, a Goethe alkotta világhírű drámában szintén a homunculus létrehozásán fáradozik
A középkori Európa az alkímiát elsősorban hellén és arab közvetítéssel ismerte meg, a módszer őshazájának pedig, mint már említettük, a fáraók Egyiptomát tartották. A hagyomány szerint Thot az istenek orvosa, írnoka és fő mágusa egyben a katasztrófa sújtotta Amentetről (=Atlantiszról) való menekülés és a Nílus-menti honfoglalás egyik vezetője volt. Görögül Hermésznek nevezték, alkimista jelzője viszont Triszmegisztosz, azaz Háromszorosan Hatalmas. Az alkimista fontos célja, hogy megismerje a Három Világot, azaz Anyag, Lélek és Szellem birodalmait, így maga is Háromszorosan Legnagyobbá, Triszmegisztosszá váljon. Az ókorban azt beszélték, Hermész 44 000 évvel Athén felemelkedése előtt érkezett Egyiptomba, a fáraói állam megalapítása után pedig még sok-sok ezer évig ténykedett királyok nemzedékeinek szolgálatában (hiszen alkimista lévén, nem korlátozta életét sem tér, sem idő). Végül mégis hazakívánkozott a Fény világába, ekkor saját akaratából elhagyta sokezer esztendős testét. Múmiáját állítólag a római korban találták meg Alexandriában: teste romlatlan szépségű volt, összekulcsolt kezei között pedig az alkímia legszentebb kéziratát, a Tabula Smaragdinát (Smaragdtáblát) tartotta. A Smaragdtábla szövege arab és latin fordításban is ránk maradt, hagyomány, hogy minden alkimista jellegű oktatást e szöveg ismertetésével és a tanítványokkal való pontos memorizáltatással kezdünk. A szöveg magyarul a következőképpen hangzik:
Való igaz, hamisság nélküli és teljességgel bizonyos, hogy ami lent van, teljességgel megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, teljességgel megfelel annak, ami lent van, hogy az Egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsuk.
És ahogyan minden dolog az Egyetlenből származik, az Egyetlen gondolatából, a természetben minden dolog átvitellel az Egyetlenből keletkezett.
Apja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, táplálója a Föld volt.
Nem más ez, mint a theleszma, az egész világ nemzője. Ha a Földbe visszafordul, ereje tökéletessé válik.
Válaszd el a Tüzet a Földtől, a könnyűt a nehéztől, nagy tudással, szenvedéllyel. A Földről az Égbe emelkedik, majd újra leszáll a Földre, hogy magába szívja a felső és az alsó világok erejét.
Így nyered el az egész világ feletti uralmat.
Innentől kezdve minden sötétség menekül előled.
Minden erőben ez az erő ereje, mert egyaránt áthatja a finomat és a nehezet.
Így teremtették az egész Mindenséget. Ez az átvitel varázslata és ennek ez a módja. Ezért neveznek engem Hermész Triszmegisztosznak, mivel az egész világ tudásának mindhárom része az enyém.
Amit a Nap műveleteiről mondtam, befejeztem.
Hermész szövege azért is központi jelentőségű minden alkimista (és ezoterikus) tanulmány során, mivel első mondata szóról szóra tartalmazza az analógia törvényét. A lenti dolgok (az anyagi, érzékelhető világ jelenségei) a fentiek, azaz a szellemvilág létezőinek a tökéletlen leképeződései, ahogyan az anyagi jelenségek számára a szellemi folyamatok a tökéletes mintaképet jelentik. Az ezotéria minden ösvénye egyaránt úgy tanítja, hogy ha megszüntetjük a lentiek és a föntiek között fennálló különbséget (értsd: ha profán létezésünket a fent, a szellemvilágban rejtőző ideális mivoltunkhoz közelítjük és a beavatás során azzal egyesítjük), bekövetkezik a megváltás.
A hermetikus alkímia a reneszánsz korban a képzőművészet és az irodalom világát is megihlette, főként Itáliában. Tény, hogy Dante irodalmi alkotásai (így a monumentális Isteni színjáték is) számos szöveghelyen tartalmaznak kódolt alkimista utalásokat. A XIII. századi Észak-Olaszországban egy tantrikus jellegű meditációs technikákat alkalmazó titkos társaság is működött, amely a Fedeli d'Amore (A Szerelem Barátai) elnevezést viselte. A Fedeli-tagok az alkímia tanításának megfelelően azt állították, hogy a Mindenséget egy univerzális vonzóerő szervezi rendezett egésszé, e vonzás földi leképezése viszont nem más, mint a szerelem. A lovag rajongása az imádott hölgy iránt e szimbolikában a Fényből száműzött, ám fénytermészetű léleknek a Fényvilág utáni elemi erejű vágyával volt azonos. Úgy tartották, hogy a szerelem beteljesülése a léleknek az isteni síkra való visszarobbanását valósítja meg, ez utóbbi folyamatot nevezték unio mysticá-nak, illetve ez a már említett Alkimista Menyegző. Az emberi test teljességét (beleértve a fénytesteket is) a régi gnosztikusok szóhasználata egyszerűen nászszobának nevezte, amelyben a Vőlegény (Isten) és a Menyasszony (az élőlény lelke) régen várt találkozásának kell végbemennie.
Az alkímiában nagyon fontos volt a Szent Nőiség, az istennői princípium jelenléte is. A hagyomány szerint az alkimista átalakulási folyamatát (azaz arannyá válását) maga Szophia, a Bölcsesség úrnője segíti, aki azonos az egyiptomi mitológia Ízisz istennőjével. Ezt a titokzatos női energiát a Fedeli-tagok maguk között csak Madonna Intelligezzaként (=Intelligencia Úrnő) emlegették és úgy tartották, az elemek világában a nőies természetű sóval, a befogadás elemével azonos. A ként (sulphur) ezzel ellentétben férfiasnak, a higanyt (mercuriust) androgün (kétnemű illetve nemek feletti) jellegűnek érzékelték. Érdekes, hogy az alkímiát hosszú évszázadokig a nők tudományának tartották és tény, hogy a legkorábbi egyiptomi hagyományok kiváló női alkimistákról számolnak be, például Mirjamról, Mózes nővéréről, VII. Ptolemaiosz Kleopátra királynőről illetve Jézus tanítványáról, az egyiptomi Máriáról - utóbbi alkimistának tulajdonítják a balneum Mariae nevű lepárlóedény feltalálását. A lepárlóedényeket, lombikokat, retortákat egyébként is az Istennő méhével azonosították, hiszen ezekben ment végbe az új elem, a homunculus nemzése és növekedése.
Az Aranykor eljövetele hajnalán, 2006-ban az ember újra felismeri önnön égi származásának valóságát és az analógia törvényének megfelelően Teremtő, Teremtés és Teremtmény őseredeti azonosságát. Ez a felismerés katartikus jelentőséggel bír az egyéni életút megtapasztalása során, a katarzis gyümölcse pedig a hétköznapi (alvó) tudatállapot eltörlése, az emberi létezés visszaszentelődése, tehát maga a Felébredés lehet. Az alkímia megismerése, megértése és gyakorlása egy új ember, a Kozmoszban élő, a Fénybe vágyó, élőlénytársaiért pedig totális felelősséget viselő Aranyember születését eredményezi, aki a hagyományok szerint főnixmadárként röppen fel elégetett profán életünk hamvaiból.
Avatara
vallástörténész-mítoszkutatóť
www.akashaklub.hu
|
