Keresés

- Lovas István összeállítása -

Forward

Példa nélkül álló ítéletet hozott egy denveri bíróság. Hamis antiszemitizmus vádja miatt tíz és fél millió dollár – több mint hárommilliárd forintnyi – kártérítésre ítélték az amerikai Rágalmazásellenes Ligát (Anti-Defamation League – ADL), amely az antiszemitizmus leküzdéséhez gyűjt adományokat. A liga 87 éves történetében ez az első eset, hogy vesztett, olvasható Amerika vezető zsidó hetilapjában.

Edward Nottingham szövetségi bíró ítéletében kemény szavakkal elmarasztalta a ligát, amiért az egy szomszédok között kitört ellenségeskedést antiszemita indíttatásúnak minősített anélkül, hogy megvizsgálta volna az esetet, vagy mérlegelte volna a várható következményeket. A március 31-i keltezésű, 46 oldalas ítéletben a következő olvasható: „Tekintettel egy köztiszteletben álló polgárjogi intézmény helyzetére és múltjára, nem ésszerűtlen annak a következtetésnek a levonása, hogy amennyiben az ADL nyilvánosan antiszemitizmussal vádol valakit, azt komolyan veszik, és sokan feltétlenül igaznak tartják. Ebben a tekintetben az ADL olyan egyedülálló helyzetben van, hogy jelentős kárt tud okozni.”

A bíró véleménye megerősítette a szövetségi esküdtszék tavaly áprilisban hozott határozatát, amely lényegében megvádolta az ADL denveri részlegét és területi képviselőjét, Saul Rosenthalt, amiért hamisan állították William és Dorothy Quigleyről, hogy antiszemiták. A férj, William Quigley a United Artists mozihálózat egyik vezetője. Elmondta, hogy pályája megtört az incidens után a „túlnyomórészt zsidó és erősen összetartó” filmiparban.

Az ADL közölte, hogy megfellebbezi a döntést, de a bejelentésen kívül a Forward sem a szervezetet, sem jogi képviselőjét nem tudta szóra bírni.

Az ítéletet akkor hozták, amikor az ADL háza táján épp egy másik botrány is dúl. Ez pedig a Marc Richnek adott amnesztia ügye. A szervezet az elmúlt 15 év során 250 ezer dollárt kapott a Svájcban élő milliárdos adócsalótól, akinek Clinton elnök a leköszönése előtti órákban adott kegyelmet. Abe Foxman, az ADL országos igazgatója a múlt hónapban kijelentette, hogy „minden bizonnyal” hibázott, amiért levelet írt Clinton elnöknek a Richnek adandó egyéni kegyelem támogatása érdekében.

Mindez a Quigley házaspár ügyvédjének figyelmét sem kerülte el. „Mit is gondolhatunk egy szervezetről, amely az Iránhoz hasonló antiszemita országokkal folytatott kereskedelemből milliókat beszedő Marc Rich pénzét használva megtámad szerencsétlen embereket, amiért állítólag antiszemita kijelentéseket tettek?”

A denveri ügy 1994 augusztusában kezdődött, amikor Mitchell és Candice Aronson Denver Evergreen nevű gazdag kertvárosába költözött. A házaspár eleinte baráti viszonyt alakított ki szomszédaival, a Quigley házaspárral, de a viszony gyorsan megromlott.

Aronsonék október 21-én vették fel a kapcsolatot az ADL-lel, miután arra a következtetésre jutottak, hogy a Quigley házaspár el akarja üldözni őket a környékről, mert zsidók. A gyanújukat részben arra a beszélgetésre alapozták, amelyet Quigleyék folytattak zsinór nélküli telefonkészülékükön, és amelyet Aronsonék „véletlenül” hallgattak le rendőrségi lehallgatószkennerükkel. Azt állították, hogy a Quigley házaspár azt tervezi, kemenceajtók képeit ragasztja házukra, felgyújtja gyermekeiket, és „sajnálkozott”, hogy Aronsonék nem robbantak fel egy terrortámadás során Izraelben. Az ADL a körzeti ügyésszel tanácskozott, majd javasolta, hogy Aronsonék további hat héten át hallgassák le és vegyék fel szomszédaik telefonbeszélgetéseit. Egyiküknek sem volt tudomása arról, hogy a kongresszus október 25-én törvényt hozott az ilyen lehallgatások ellen.

Decemberben Aronsonék a szövetségi bíróságon perelték be Quigleyéket etnikai megfélemlítés és polgárjogaik megsértése miatt. Másnap egy sajtókonferencián Saul Rosenthal antiszemitáknak nevezte Quigleyéket, és közölte, Aronsonék támadástól tartanak. A körzeti ügyész hivatala is etnikai megfélemlítés miatt indított bűnvádi eljárást.

Ekkor kezdődött az ügy szétesése. Quigleyék januárban beperelték Aronsonékat és az ADL-t, amiért megsértették jogaikat a lehallgatás ellen hozott szövetségi törvény értelmében. A körzeti ügyész, aki közben rájött, hogy a felvételek törvényellenesen készültek, megszüntette az etnikai megfélemlítés vádját, és beleegyezett abba, hogy kártérítést fizet Quigleyéknek. 1998 februárjában a házaspárok bíróságon kívül megegyeztek, de az egyezség nem vonatkozott Rosenthalra és az ADL-re. A Quigley házaspárnak 2000 áprilisában egy esküdtszék csaknem minden vádpontban igazat adott, és 10,5 millió dollárt ítélt meg nekik. Az ADL és Rosenthal fellebbezett. Nottingham bíró azonban a liga érvei közül semmit sem fogadott el. Kifejtette, hogy sem Rosenthal, sem az ADL nem hallgatta meg a szalagra rögzített beszélgetéseket, és nem olvasta el azok átiratát, mielőtt a nyilvánosság előtt hangoztatta az antiszemitizmus vádját. Hangsúlyozta, hogy több ezer oldalnyi leírásból innen-onnan kicsipegettek egymástól elszigetelt megjegyzéseket, amelyekből az antiszemitizmus vádját építették fel, noha ezek egyszerűen szarkasztikus, banális és ízléstelen megjegyzések voltak, amelyek szokványosak szomszédok közötti vitákban.

A bíró az ADL-nek egy belső feljegyzését is idézte, amelyben Rosenthal 1995 februárjában azt írja, hogy „az Aronson-ügy minden lehetőségét ki akarjuk aknázni és elérni a letartóztatást. Röviden: addig üssük a vasat, amíg meleg – de persze elegánsan.”

A New York-i születésű William Quigley a Paramount Pictures főkönyvelője és a Vestron Pictures elnöke volt, ahol két filmet is készített. 1993-ban költözött Denverbe, hogy ott a United Artists regionális mozihálózatát vezesse. Az antiszemita vádaskodások miatt ügyvédje szerint „az üzleti életben páriává” lett. A bíró ezzel egyetértett, és hangsúlyozta a vád „katasztrofális hatását” Quigley karrierjére. Hozzátette: „Rosenthal viselkedése még elképesztőbb, mivel tisztában volt azzal, hogy az antiszemitizmus vádjának milyen stigmákat okozó következményei vannak.”