Ha mennél hideg szélben a réten át, a réten át, rád adnám kockás takaróm, öleljen át, öleljen át! S ha körülzúgna sors-vihar rémségesen, rémségesen: szivemben volna házad, oszd meg velem, oszd meg velem!
Volna köröttem zord vadon, sötét, veszett, sötét, veszett: mennyország volna nékem az együtt veled, együtt veled! S ha volnék minden föld ura az ég alatt, az ég alatt: koronám legszebb ékköve volnál magad, volnál magad!
Kisfiam, azt hittem, ember vagyok, De azt már nem, hogy az is maradok. Fogadd hát úgy ezt a levelet, Mint egy még emberi üzenetet. Kérlek ne ítélj könnyelműn felettem, És őrizz meg gyönyörű szívedben! . Lehettem volna vadász vagy hajtó, Én, a kiátkozott megrögzött csavargó. Ki azt hitte, ha úton van, szabad, Eltapos a világ, ha útjában vagy. Így lettem bolond, élni kell és lehet, Bocsáss meg nekem! Isten veled!
Születtem Magyarországon, nyolcvanhét éves vagyok, fejemben összekeveredtek féldecik, s kormányzatok, neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is. Harcoltam két háborúban, túléltem az Istenbe is. Elhagytam kérném vagy harminckilenc asszonyt, s vagy kétannyi elhagyott, tankcsapdába hugyoztam, ettem lótetemet és mégis itt vagyok.
Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál: túléltem mindeneket, féldecis rezsimeket, egy magyar túlélő, címzetes vitézlő tönkrement lábain, de áll önök előtt.
Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak, hogy lesznek ezek túlélők, valami itt korcsosul, kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul? És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény, hát elszállnak az első szélre, mi lesz így, kérdezem én?
Légy boldog végre, felejts, ne álmodj! Megjött az angyal, járja a táncot, Szakadt ruhából válla kilátszik, Tudja, kik vagyunk, és nekünk játszik.
Madarak, lepkék, virágok szállnak. A puha fényre mióta vártak! . Lelkemen derű, szememen fátyol, Lassan megnyugszik minden magától. Suttog a fű, kis gyertyák égnek. A régi barátok mind hazatérnek.
